A kis cipők az aprócska lábakon nagyokat koppantak a mindig hideg csempén. Ismét egy pezsgő nap volt a Remény Otthona nevű árvaházban. A fiatalabb, háromtól tizennégy éves korig terjedő gyermekek vidám mosollyal az arcukon, csillogó szemekkel játszottak fogócskát az intézmény hosszúra nyúlt folyosóin. Kacagtak és látszólag boldogok voltak. Egyikük csendben, a falnak nekidőlve állt a hangos folyosón, ajkain egy lágy mosoly foglalt helyet. Finom, gyermekei vonásai örömöt sugalltak, akárcsak a többi gyereké. Ez az árvaház mindig is egy kicsit más volt, mint a többi. A kisgyermekek nem voltak megkopottak, kiknek még csak a gyermeki remény sem csillant meg a szemükben. Igenis mindig vidámak és energiateltek voltak, a már megkomolyodott, vagy éppen megkomorodott idősebb kamaszokkal ellentétben. A nagyokban már benne volt a mehetnék vágy. Nem akartak mást, csak világot látni és elhagyni a sokáig otthonokul szolgáló régi, de jó állapotban lévő hatalmas házat. Bár a kicsik közt is akadt ilyen mentalitású, azért még bennük volt egyfajta félelem az ismeretlentől és a bizonytalantól. Nem mintha a nagyok nem féltek volna, ők csupán megtanultak elfogadni és elengedni a biztonságot nyújtó árvaházat, soha többé nem látva a legtöbb gyereket, kikkel szinte testvérekként nőttek fel együtt és a mindig kedves, néha szomorkás dadusokat.
A fal mellett álló, csupán még csak nyolc éves csöppség kivételes gyerek volt az intézményben. Ritkán beszélt a többiekkel, mégis mindig mosolyogva figyelt mindenkit; ahogy a többi korabeli játszik és nevet. Jongin soha nem is volt túl beszédes, még a felnőttek körében sem. Eleinte azt gondolták az itt dolgozók, hogy a fiú nagy bizonnyal inkább részesíti előnyben az idősebbek társaságát, de ez nem volt így. Jongin egyszerűen csak hallgatott, ha az ember nem figyelt rá igazán, akkor azt hihette volna, hogy valójában néma. Viszont ez is csak egy téves dolog volt. Jongin igenis tudott beszélni és ha kellett, akkor beszélt, de csak akkor. Továbbá még mindig furcsa volt, hogy nem játszott a többiekkel, de látszólag ő is boldog volt, ahogy mindenki más.
Csendessége folytán nem nagyon tudott barátokat szerezni. A többi gyerek bár kedves volt, furcsának találták Jongint és egy idő után már nem is próbáltak vele játszani. Hagyták, csinálja azt, amit akart. Viszont nem túl meglepő tény, hogy Jongin magányos volt. Természetesen ezt nagy mértékben magának köszönhette és ezt mások is így gondolták, viszont azt csak kevesen tudták, hogy ki volt az a gyermek, akit Jongin akart barátjának.
Csupán öt éves volt, mikor az apja meghalt, anyja pedig nem tudta tovább eltartani, ezért beadta szeretett gyermekét az árvaházba. Jonginnak igazán felfogni sem volt ideje, hogy egyszer csak a szeretett otthona és falucskája helyett a nagyvárosban él, egy számára teljesen idegen és hideg helyen. Az első napokban senkihez nem is szólt hozzá, ha tehette, kint állt az intézmény kapujában és rendíthetetlenül csak az utat figyelte, hátha várva várt szomszédja és barátja egyszer csak felbukkan az utca egyik végén, vidám mosollyal az arcán, felé sétálva. Viszont Jongin hiába várt, az ébenfekete hajú fiú nem jött el soha. Ennek ellenére Jongin hitt abban, talán egyszer még utoljára láthatja barátját és vele lehet, de mikor eljött a hideg tél, az intézményben lévő pedagógusok nem engedték, hogy órákig kint álljon a kapuban, miközben olyan kis vékony, törékeny fiú volt. Jongin ekkor megtanult elfogadni és elengedni, pedig a szívében örökké a barátját várta.

Telt az idő. Az árvaház sürgő-forgó napjai úgy teltek, mint a karika csapás. Egyszerre csak annyi nap halmozódott egymásra, hogy abból már egy, két, lassan hét év lett. Jongin ez idő alatt semmit nem változott. Sokat nőtt és az arca és megnyúlt, ajkai dúsak lettek, de napcsókolt, szép bőre olyan volt, mint mindig, ahogy a személyisége is. Továbbra sem barátkozott a többiekkel, és többnyire mindig egymagában volt. Egy időben nagyon szeretett egy kedves dajkával lenni, sokszor még direkt ki is küzdötte a fiatal nő figyelmét, az viszont pár év után elhagyta az árvaházat, ezzel együtt pedig Jongin, ismét csendbe burkolózott.
Tizennyolc éves korában az intézmény súlyos pénzügyi gondokba került és mit volt mit tenni, nagykorú, tizennyolc éves fiatalként el kellett hagynia a már megszokott falakat és ki kellett sétálnia a nagy és nehéz fémkapun, tudva, hogy többé már nem mehet vissza. Most már a saját lábán kell megállnia és gondoskodnia kell saját magáról.
Jongin eleinte kisebb munkákat vállalt, sokszor az utcán kellett aludjon, ha épp nem volt elég pénze ahhoz, hogy kivegyen egy éjszakára egy motel szobát. A kint töltött éjszakák hidegek és ijesztőek voltak. Ilyenkor Jongin egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, félt, hogy bármi történhet vele egy-egy kihalt környéken. Néha annyira elfáradt, hogy szemei maguktól csukódtak le, elnehezülve egy nehéz súly által, viszont az éjszaka ijesztő hangjai mindig elébresztették és csak maradt a didergés és a félelem. Sokszor elgondolkozott azon, vajon mi van azokkal a gyerekekkel, akik hozzá hasonlóan jártak. Vajon most ők is hasonló cipőben járnak, mint ő vagy jobb helyzetben vannak. Jó lenne tudni.

Jongin nem akart soha sem rossz lenni. Mindig törekedett a jóra és az egyszerűségre, viszont, miután már sorozatosan követték egymást az utcán töltött napok, kénytelen volt elfogadni egy idegen, kicsit sem bíztató férfi ajánlatát. Végül is, Jongin kapott magának ezzel egy "családot", amire már régen vágyott; de természetesen, nem teljesen ilyenre gondolt. A helyi gengszter banda vezetője nézte ki magának az ártatlan és finom arcú, karcsú alakú fiatalt. Jongin bár nem volt elég nagy és erős ahhoz, hogy jó verekedő legyen belőle, de ettől függetlenül az egyik legértékesebb ember lett a bandán belül. Nagyon kevés olyan ember volt, aki képes volt úgy osonni, mint ő. A kémek istenének emlegették a bandában, a vezető viszont nagyon vigyázott az értékes fiúra, és igyekezett Jongint eltakarni a nyilvánosság elől. A banda majdnem összes tagja ismert volt, nevüket többször is hallották már a környéken, Jongin viszont egy sötét folt volt mindenki számára. Főleg, hogy a fiú nem is a banda helyén lakott. Jongin hamar megunta a folytonos, csípős alkohol szagot - na meg a zajongást - és inkább egy távoli kis apartmanba költözött. A vezető ezt teljesen meg tudta érteni, elvégre ő is szerette a csendet és nyugalmat, akármilyen meglepő. És szerette Jongint.
Wu Yifan előnyének gondolta, hogy Jongin kissé elszigetelte magát a bandától. Szeretett Jonginhoz eljárni és beszélgetni a kifejezetten okos és mindig bánatos fiúval. Yifant nem érdekelte, hogy Jongin alig volt még húsz, ő pedig már csaknem a harmincat súrolta; vágyott Jonginra. És könnyen meg is szerezhette, amit akart. A megtört fiatalból már látszólag minden élet és vidámság elveszett. Szemei fakók és semmitmondóak voltak, már különösebben az se érdekelte, ha a vezető szimplán csak játéknak használta. Így legalább volt valaki, aki néha mellette aludt éjszaka.

-Miért nem mosolyogsz rám egyszer kicsim? - Jongin egy szál alsónadrágban állt a kis teraszon, mi a város kevésbé kivilágított negyedeire nézett. Yifan elégedetten nézett végig a vékony fiú sziluettjén, ahogy a hideg este, fagyos levegője apró libabőröket idézett testén. Kicsit sem férfias, karcsú derekán vörös, lassan már liluló nyomok voltak.

Yifan lassan Jongin mögé sétált, kezét Jongin fájó zúzódásaira vezette, majd a kitett nyakra csókolt. Szavait a másik fülébe suttogta, szorosan magához húzva a hidegtől reszkető fiút.

-Csak egy emberre vagyok képes mosolyogni. Vagy talán már rá sem. - Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán jól emlékszem e még a gyermek arcára. Kicsi korom óta nem láttam és még mindig hiányzik. Mintha a másik felem lenne.

-És nem én vagyok ez a kivételes személy? - Yifan enyhén bánatosan sóhajtott egyet, de nem volt ő olyan rossz ember, hogy valakire, aki olyan törékeny és vékony, mint Jongin, rákényszerítse magát. Még talán egy kicsit el is keserítette, hogy egy ilyen fiatal arcon még egyszer sem látott mosolyt. Nem Jongin volt a mindene, de mindenképp fontos személy volt az életében. - Remélem, egyszer megtalálod. Akárki is ez. - A vezető lassan ellépett Jongintól és visszasétált a kicsiny, de egy ember számára megfelelő méretű házba. Egyáltalán nem sietve felöltözött és a még múltkori alkalommal itt hagyott pulcsiját kezébe véve, visszament a teraszra. A vastag pulcsit a remegő, vékony alakra terítette, majd egy csókot nyomott a füle tövébe. - Gyere be, mielőtt megfázol. Holnap nehéz nap lesz. - Ezzel hagyta magára a fiatal fiút, aki nem követve a tanácsot, kint állt még hosszú ideig a hideg, téli levegőn.

(...)

Jongin nehezen kelt fel másnap este. Az egész napját alvással töltötte, próbálva feltöltődni a nehéznek ígérkező estére. Hiába pihent egy csomót, úgy érezte szédül és mindjárt visszaalszik, akár állva is. Nem törődött a kicsit sem jót kecsegtető fáradtságával szokás szerint. Már hozzászokott, hogy mindig el van kenődve és semmi ereje nincs. Talán csak többet kellett volna vigyáznia az egészségre, ki tudja? Minden esetre, Jongin nem foglalkozott sokat a testével, és annak szükségleteivel. Ha úgy hozta a sors, akár több napon át képes volt nem aludni, enni és csak nagyon keveset inni. Testén bár jól láthatók voltak az izmok, hasfala ennek ellenére ijesztően bemélyült, bordái fájdalmasan kiálltak. Jongin csak nagy ritkán nézett bele a tükörbe félmeztelenül, már nem tudta érdekelni, hogy csúnya. Voltak idők, mikor adott a külsejére, az utóbbi években viszont teljesen elhanyagolta magát. Ennek ellenére még mindig gyönyörű fiúnak számított.

Az este ismét hideg és sötét volt. Az égen vastag felhők takarták el a csillagokat és a Holdat, így az amúgy is mindig sötétségbe burkolózott utcák csak még sötétebbek voltak. Alig járt pár lélek ilyenkor kint, csak Jongin sétált szépen, lassan és komótosan a hideg betonon. Volt rajta cipő, lépései viszont olyan finomak és halkak voltak még így is, hogy hallani sem lehetett. Ha az embernél egyáltalán nincs fényforrás, akkor talán észre sem veszi, hogy rajta kívül Jongin is ott volt az utcán, a sötétségben és csendben elrejtve. Halk levegővételeit sűrű pára követte.
Nagy zsibaj élénkítette fel egyszer csak az eddig borús és csendes negyedet. Jongin megállt a keskeny járda szélén, tekintetét az út végén lévő, egyre közeledő éles fény felé fordította. Barna szemei megcsillantak a felé tartó jármű fényszóróinak köszönhetően. Olyan volt, mint egy tiszta fénnyel felvillanó csillag.
A nagy terepjáró megállt, a kormány mögött ülő Yifan lehúzta az ablakot, hogy egy lelkesítő mosollyal nézzen a mindig komor fiúra.

-Kipihented magad? - Jongin csak bólintott egyet, majd megkerülve a járművet, beszállt az anyós ülésre. Yifan bár látta a fiún, hogy nincs túl jó állapotban, inkább nem mondott semmit. Jongin még hullafáradtan is mindig hibátlanul végezte el feladatait, így nem volt mit megkérdőjeleznie az akcióban a banda vezérnek. Szótlanul húzta fel az előbb leengedett ablakot és ugyanilyen csendben utaztak el a messze lévő kikötőbe. Az eddig hangoskodó, hátul utazó banda tagok szintén elcsendesedtek és igyekeztek nem még nagyobb fejfájást okozni Jonginnak. Egy részt nem akartak emiatt konfliktusba kerülni Yifannal, másrészt ők is kedvelték a kölyköt. Mióta Jongin velük volt, sokkal sikeresebb is lett a nem rég még pórnépnek számító banda.

A tenger mellett csend honolt. Csak az öbölnek csapódó hullámokat lehetett hallani, no meg a rajtuk ringatózó hatalmas hajókat. Jongin enyhén megremegett, ahogy a téli hidegnél is fagyosabbnak tűnő vízre nézett. Bár tegnap este nem igazán érdekelte, most kifejezetten fázott.

-Jongin, légy óvatos. - Yifan nem alaposkodott sokat. A másik, náluk jóval nagyobb banda lerendezésének tervét már jó pár nappal ezelőtt megvitatták. Jongin okos fiú volt, nem kellett mindent többször a szájába rágni. Most is csak bólintott egy aprót és levéve magáról a felesleges télikabátot, csak egy testhezállóbb vastag pulcsi és egy kissé bő nadrág volt rajta. Majd megfagyott a kabát nélkül, de az tudat legalább megnyugtatta, mi szerint a nagy hajón belül - ahova készült beosonni - már megfelelő lesz a hőmérséklet.

-Vigyázz magadra Gyémánt. - Jongin szokásához híven nem válaszolt, egy szó nélkül kapta magához a szükséges dolgokat és lassan megközelítette a hajót. A banda tagok gyakran hívták Gyémántnak, de hogy a szépsége vagy az értékessége miatt, azt senki sem tudja igazán, ahogy Jongin sem.
Alig volt pár lámpa a kikötőben, ez pedig kifejezetten pozitív volt a vékony fiú számára. Besurranó és kém volt, neki a sötétség és láthatatlanság volt a barátja. Jongin már régen megtanult nem félni a sötéttől. Akár egy macska, úgy közlekedett, végig a fülére és az éles látásra hagyatkozva. Karcsú alakja könnyedén befért szűkebb réseken is, erre pedig rugalmassága is rásegített. Könnyed mozdulatokkal mászott fel a hajó oldalán, anélkül, hogy be kellett volna vizeznie magát. Jongin -akár a macskák - utálta a vizet. Az egyik legnagyobb gyenge pontja volt; nem tudott úszni.
A hajó fedélzetére érve csend honolt mindenhol. Elég aggasztó volt ez Jongin számára, de próbált bízni a szerencséjében. Épp egy nagy és híres banda fészkének a közepébe készült behatolni, kellett volna őröknek lennie. Itt viszont nem volt más, mint vérfagyasztó csend.
A hatalmas monstrum belsejében sem volt más a helyzet. Jongin viszont óvatos volt; meglehetően óvatos. Nem bízott már jobbára semmiben. Továbbra is csendesen közlekedett és kereste a minél eldugottabb utakat. Egyes kabinokból hangos horkolást hallott, ezzel pedig már legalább annyit tudott, hogy biztosan vannak mások is itt, vagyis nem jött be teljesen feleslegesen.
Lassan egy díszesebb részlegre vezetett az út. Az itteni helyen mindent puha bársony borított, a padlón bíbor színű vastag szőnyeg. Jonginnak nem tetszett ez a folyosó. Alig volt hely, ahova elbújhatott volna, így konkrétan úgy érezte, csapádba szalad nem sokára. Léptei a bársonyos szöveten csak még inkább tompultak, de még így is félt a lebukás esélyétől.
Hirtelen vörös fények kapcsolódtak fel, erős sziréna hang rázta fel az összes hajón tartózkodót; vagy talán nem is aludtak. Jongin összerezzent, pupillái kitágultak, ahogy a vészjósló vörös fénnyel bevilágított, amúgy is vörös folyosó végén az ajtó kinyílt. Csak még inkább felhúzta az arcát takaró maszkot, majd elugrott a felé tartó fémgolyó röppályájából. Még mindig remegve kaparta fel magát a földről és kezdett el rohanni. Még soha nem árasztotta el ennyi félelem és pánik. Soha nem bukott még le, nem véletlenül volt ő a besurranók Istene. Most viszont nagy veszélyben volt az élete, ráadásul abban sem volt biztos, hogy Yifanék ezt valaha megbocsájtják neki; már ha élve megússza a dolgot.

De hát... Csak nem bukhatott le. Úgy járt mint az árnyék, a sötétben elrejtve magát. Nem vehették észre. Tudták, hogy jönni fog.

Tüdeje fájdalmasan sípolt, ahogy végre sikerült kiérnie a lélekvesztő fedélzetére. Torka fájt a folytonos levegő vételek miatt, de még így is erős légszomj uralta egész testét. Összes végtagja kórosan remegett, szemei kiguvadtak. Az sem segített a helyzeten, mikor meglátta a fedélzeten Yifan embereit küzdeni a másik bandával. Jongin ekkor képtelen volt eldönteni, hogy menekülnie kéne vagy felvenni a harcot. Elvégre... ő szúrta el az akciót, nem? Talán most az egyszer tényleg szólnia kellett volna a vezetőnek, hogy nincs jól és akkor talán elkerülhették volna ezt.
Valaki Jonginra vetette magát. Az ismeretlen férfi biztosan az ellenséges bandához tartozott, hisz Jongin még soha nem találkozott vele. Vészjósló szemekkel nézett az alatta megszeppent Jonginra, ki azokban a percekben csak remegni tudott. A férfi az oldalára rögzített fegyveréért nyúlt és egyenesen a fiú homlokához tartotta a hideg fémcsövet. Ekkor Jongin szemei kitágultak, leverte a víz, még csak segítségért kiabálni sem mert.

-Hagyd békén Gyémántot! - A Jongin felett terpeszkedő férfi megrendült, ahogy a vállába erősen fúródott egy lövedék. Vérben izzó szemekkel nézett fel arra, ki rálőtt és akkor már nem is tudta érdekelni Jongin. A bosszúvágy egész testében végig áradt, és a Jongin bandájából való emberre vetette magát.

-Hallottátok? Valaki a Gyémánt nevet emlegette?

-Szóval magukkal hozták volna?

-Ezek szerint nagy a valószínűsége. - Jongin szemei még inkább kitágultak a beszélgetés témáját hallva. Szíve őrülten kezdett pumpálni, tagjaiba ismét visszatért az élet, mire nem volt rest egyből felpattanni a hideg fémről. Kétségbeesetten kezdte keresni a helyet, ahol el lehetett hagyni ezt az átkozott hajót, esélyei viszont elég csekélyek voltak. Nem tudott úszni és így semmi haszna nem lett volna abból, ha a monstrum egyik széléről leugrik.

-Csak a Gyémántot keressétek!

-Jongin, menekülj! - Yifan kétségbeesett hangjára Jongin szedni kezdte lábait. Olyan gyorsan futott, hogy az mindenki számára elképesztő volt, viszont már lebukott. Mindenki tudta, hogy ő a Gyémánt, így az összes hajón harcoló célpontja ő lett. Teljes elmei összeroppanását már nem tudta hogyan kezelni, pillanatok alatt az őrület szélére esett. Már alig látott valamit, csak annyit észlelt a külvilágból, hogy valami erős, fém dolgon átesik és nem sokára a hideg, magába húzó vízben volt. Ekkor még próbálta magát menteni, ijedten kapálódzott, hogy a felszínre jusson, de semmi értelme nem volt. Jongin soha nem tudott úszni, ráadásul a jéghideg víz összes izmát megmerevítette. Akkor már realizálódott benne, az nap biztosan meghal, senki nem fogja megmenteni.

(...)

Vékony teste remegett a hideg, átázott ruhákban. Csak nagyon nehezen tért magához, még csak rendesen kinyitni sem tudta a szemét. A hideg fémtől, amin feküdt, megfájdult az oldala. Élesen kiálló bordái sajogtak, egész teste fájt és égett, orra eldugult, a feje majd széthasadt.

-Biztos ne adjunk neki legalább egy takarót? Olyan kis törékenynek és fiatalnak tűnik. - Nem messze tőle egy srác suttogott valamit, de Jongin nem teljesen tudta kivenni a szavakat. Ahányszor próbálta rendesen kinyitni szemeit, azok fájdalmasan égni kezdtek.

-Ő is egy egyszerű fogoly Baekhyun, olyan mint a többi. Miért kéne kedvesebbnek lennünk vele? - Egy másik, sokkal mélyebb hangú válaszolt vissza, orgánuma erős és határozott volt. Jongin összerezzent az erős hangra, mozdulni sem mert; nem mintha egyáltalán képes lett volna rá. Érezte, hogy a csuklóját egy kemény valami körülöleli és erősen szorítja, kezét ezzel a feje fölött tartva.

-Nem teljesen olyan mint a többi. Csak nézz rá. Egyáltalán nem tűnik gengszertnek. - Szólalt meg ismét a gyengédebb hangú. Érdeklődőn nézett az ébredező Jongin felé.

-Chh... Mert besurranó Baek, olyan, mint te. Nyílván nem lehet olyan, mint egy kigyúrt állat.

-De ő a Gyémánt, Chanyeol. Biztos nem csak úgy kapta ezt a nevet. - Állapította meg a kicsi, vékony figura. Jongin már részlegesen ki tudta nyitni szemeit, ezzel homályosan látva az előtte ülő két alakot. A pici és vékony folyamatosan csak bámult rá, még csak a szemét sem vette le Jonginról, míg a magas és erős inkább igyekezett másfele nézni. - Neki különlegesnek kell lennie.

-Ne törődj már vele! Ne is nézz rá! - Ekkor a szoba vastag, fém ajtaja kinyílt. Jongin továbbra is laposakat pislogva feküdt a földön. A felé közeledő, ébenfekete hajú magas fiúból alig látott valamit.

-Ugye ti vigyáztok a Gyémántra? - A másik kettő csak engedelmesen bólintott. Ekkor az újabb ismeretlen a szobában Jongin felé fordult. Végig mérte a földön fekvő fiú egész alakját, megállapodva az arcánál, amiből alig látott valamit a rá tapadó barna tincsekből. Az ébenfekete hajú lassan hozzá sétált és leguggolt elé, kezét lassan felé nyújtva. - Hogy hívnak? - Jongin őszintén válaszolni akart, szája és torka viszont egyaránt úgy ki volt száradva, hogy csak halk krákogást volt képes hallatni. Ekkor az ébenfekete hajú eltűrte Jongin arcát takaró haját és őszinte megdöbbenés suhant végig az egész ábrázatán. Jongin nem értette ezt a mimikát, ő csak egy kényelmes és meleg ágyban akart aludni és lehetőleg inni előtte valamit. Úgy érezte, mintha már napok óta nem jutott volna folyadékhoz a teste, holott ez nem lehetett igaz, hisz egész valóját hideg víz borította. - Chanyeol, hol van a bilincs kulcsa? - A meglehetősen magas, nagy fülű srác csak felhúzott szemöldökkel nézett fel és a zsebéből előhalászva a kulcsot, a fekete hajúnak dobta.

-Hova akarod vinni, Sehun? - Érdeklődve kérdezett főnökétől, aki olyan kétségbeesetten szedte le a bilincset, a félig ébren lévő Gyémánt kezéről, mint még talán soha. Sehunban bár voltak érzelmek, ritkán mutatta ki azokat.

-Fel, a szobámba, de basszus! Előtte meg kéne egy kicsit szárítani!

-Hozok törülközőt meg takarókat! - A roppant alacsony termetű Baekhyun kérés nélkül felpattant az eddig ülőhelyéül szolgáló székről és pár hosszas percre eltűnt a szobából.

-Fel akarod vinni a szobádba? Mi bajod van Sehun?! - Chanyeol enyhén kiakadva kérdezgette folyamatosan Sehunt, aki sokáig nem vette figyelembe az óriás kérdéseit. Inkább törődött a még mindig földön fekvő gyenge fiúval és a hamarosan visszatérő Baekhyunnal. Egyből leszedte az összes ruhát Jonginról - kivéve alsónadrágját - és egy jókora törülközővel átdörgölte, majd még eggyel. Szegény olyannyira el volt ázva, hogy három törülközőre volt szükség ahhoz, hogy végre úgy, ahogy száraz legyen. Ekkor Sehun gyengéden egy vastag takaróba csomagolta a szív fájdítóan vékony testet és mintha csak egy tollpihe lenne, úgy kapta az ölébe. - Sehun, mi a faszt csinálsz?! Ő egy fogo...

-Ő Jongin. - Sehunnak csak ennyit kellett mondania ahhoz, hogy a szorosan őt követő Chanyeolt elhallgattassa. A nagy fülű hol Sehunra, hol az ölében lévő, feltételezhetően Jonginra kapta tekintetét. Számára ez annyira szürreális volt. Még azután sem volt képes megszólalni, mikor már Sehun szobájában voltak és Jongin végre a meleg és puha ágyba került.

Chanyeol nem tudta nem észrevenni a főnöke arcán játszó érzelmeket. Sehun egyszerre volt letargikus és vidám. Bizonyára nem esett neki jól, hogy a régóta keresett barátját így kellett újból látnia, tizenöt év után.

-Még ennyi idő után is fel tudod ismerni? Úgy értem... Még csak kicsi gyerekek voltatok. Te hét, ő pedig öt éves volt. Ez...

-Bárhol felismerném. - Jelentette ki határozottan Sehun, egy nagyot sóhajtva, tekintetét le nem véve a vékony fiúról. - Ugyanazok a finom és kedves vonások még tizenöt év után is. Ugyanaz a szép, napcsókolt bőr, viszont... Elkeserít, hogy ilyen állapotban kell látnom. Valamilyen szinten ő már nem az a Kim Jongin, aki egykor a barátom volt. - Chanyeol elképesztőnek tartotta a két fiú közötti kapcsolatot. Még csak kicsi gyermekek voltak, mikor egy baráti kapcsolat alakult ki közöttük, ráadásul még akkor is csak kicsiny gyerekek voltak, mikor elváltak egymástól. Sehun viszont még így is emlékszik Jonginra és továbbra is olyan érzelmes szálak kötik a másikhoz, mint még soha senkihez.

-Szerinted, hogy került Yifanhoz?

-Fogalmam sincs... De most már értem, hogyan tűnt el ennyire. Mikor az anyja beadta az árvaházba, még csak gyerek voltam, így nem tehettem semmit. Aztán, mikor örököltem apám összes vagyonát, ezzel együtt az egész bandát, keresni kezdtem. De gondolom akkor már rég Yifannal volt, így hiába való volt a keresésem.

-Most itt van és ez a lényeg. - Chanyeol próbálta megnyugtatni a felettébb elkeseredett Sehunt. Még soha nem látta ilyen aggódónak és szomorúnak.

-Ez igaz... Csak félek attól, mi vár rám, ha felkel. - Ha Sehun tudta volna, hogy Jonginnak is mennyire hiányzott ő.

(...)

Jonginnak sok idő kellett, míg kialudta magát. A második napon Sehun már nem tudott magával mit kezdeni emiatt, ezért inkább Chanyeolra bízta a banda vezetését, míg ő maga ki sem mozdult Jongin mellől a szobából. Emellett többet kezdett dohányozni, mint amúgy. Alapjáraton is láncdohányos volt, de a napi egy dobozt soha nem haladta meg. Ellenben most. Egyik nap már épp a második dobozt kezdte volna meg, mikor a banda egyik besurranója - név szerint Baekhyun - nyitott be a meglepően kicsi szobába.
Sehun lakosztálya - vagy sokkal inkább irodája - nem állt másból, mint tömbökben álló papírokból és könyvekből. Az ablak mellett sarokban egy nagyobb íróasztal foglalt helyet, min teljes mértékben a káosz uralt mindent. A kicsi ablakon alig tudott így fény beszűrődni. Az ajtótól nem messze, egy kuckós bemélyedésben foglalt helyet piros szövettel borított ágya. A szobában ezeken kívül csak a végtelen mennyiségű cigaretta füst volt még. Sehun hihetetlenül trehány volt, ez pedig kivetült az itt lévő levegő minőségére is. Alig szellőztetett valamit, pedig nem ártott volna, ha már itt szívta el mindig a napi bűzrudait.

-Sehun! Hogy lehetsz ilyen hülye?! Jongin itt pihen, ráadásul aggódsz is az egészségért, de az nem jut eszedbe, hogy kinyisd az ablakot?! - A kis termetű, Sehunnál pár évvel idősebb fiú idegesen rontott a szoba egyetlen ablakához és kitárta azt, nem törődve a vezető elutasító mozzanataival. Viszont ami igaz, az igaz és minden bizonnyal Jonginnak nem tett jót a sok csípős és káros füst.

-Ho...Hol...Hol vagyok? - Az ágyon fekvő, még mindig kimerült fiú laposakat pislogva nézett körül a kis helyiségen. Arca piros volt, akár a rózsa; biztosan még mindig tombolt benne a láz, bár már egy fokkal jobban érezte magát.

Sehun szemei eleinte meglepetten, majd örömtelien kezdtek csillogni. Lelkesen pattant fel apja régi fa székéből és gyorsan elnyomva a nem rég meggyújtott cigarettát, Jonginhoz rohant. Olyan vidámnak érezte magát, mint még talán soha. A szintén a szobában lévő Baekhyun ajkait ez egy szórakozott mosolyra húzta.

-Hogy érzed magad? Fáj valamid?

-Először adj neki valamit inni, Sehun. Teljesen ki van száradva. - Baekhyun továbbra is mosolyogva figyelte a mindig komoly, de most kifejezetten gyerekesen viselkedő Sehunt. A vezető egyből szót fogadva rohant ki a szobából, hogy egy percen belül egy nagy pohár, friss vízzel térjen vissza. Óvatosan segített felülni Jonginnak, majd a vastag, piros és kiszáradt ajkakhoz nyomta a pohár szélét, kissé megdöntve a kezében lévő tárgyat. Jongin bár lassan, de az üvegpohár egész tartalmát megitta és máris sokkal jobban kezdte magát érezni, ez pedig rendesen meg is látszott rajta. Ajkai már nem voltak olyan cserepesek, ráadásul a tekintete is élénkebb lett.

-Faj valamid? - Tette fel Sehun újra a kérdést, gyengéden két keze közé fogva Jongin törékeny balját. A fiatalabb ekkor végre képes volt az előtte ülő Sehunra fokuszálni. Perceken keresztül csak vizslatta az ismerős vonásokat, mikből már minden gyermekiesség eltűnt. Sehun arca már nem volt kis pufók és aranyos, sokkal inkább karizmatikus és éles vonásai voltak, mégis, olyan kedvesen és barátságosan nézett a fiatalabbra, Jonginra.
Jongin szemei egyszer csak elkerekedtek, mintha képtelen lenne elhinni, ki van előtte. A régen látott és keresett barát itt volt vele szemben, teljes egészében és még mindig olyan kedves és gondoskodó volt vele szemben. Jongin ezt képtelen volt fogni. Váratlanul ártatlanul csillogó szemeiből gyémánt cseppek indultak meg, legördülve arcának hibátlan bőrén, hogy a meleg takarón landoljanak. Olyan régen látni akarta már Sehunt, megölelni, megcsókolni és soha el nem mozdulni mellette és a már fakuló reményekkel teli álma végre valóra vált. Ekkor már képtelen volt Yifannal és a bandájával törődni. Nem érdekelte, hogy egykoron ők voltak azok, akik otthont adtak neki. Itt volt Sehun mellette és nem számított már semmi.
Sehun kedvesen elmosolyodott, ahogy a lassan zokogó, összetört, de vidám Jongint nézte. Még szebb volt, mikor sírt. Amúgy is ékkőként ragyogó szemei még csillogóbbak voltak és egyszerűen olyan aranyos volt. Sehun nem várt sokáig. Egyből karjaiba zárta a vészesen remegő vékony testet, érezve annak minden egyes rezdülését. Mindketten, kimondhatatlanul boldogok voltak.
A szoba közepén álló, közben teljesen elfelejtett Baekhyun meghatódva vizslatta a történéseket. Szeme sarkában néha-néha elmorzsolt egy könnyet, ahogy mindig öccseként szeretett vezetőjét és Jongint, a Gyémántot nézte. Jongin tényleg különleges volt; igazán különleges. Mind a lelke, mind a külseje, mint a ragyogó gyémánt. Ezért kapta a nevet; a Gyémánt. Egy ember, ki kívül-belül tiszta, mégis a sorsa bal irányba fordult. Jongin nem volt olyan gengszter, mint ők. Bár tett dolgokat, kémkedett mások után, hogy aztán azok fejére rosszatt hozzon, mégis, ő más volt. Egy felnőttek számító férfi, ki még gyerekként kallódott el a felnőttek nehéz és kiszámíthatatlan világában.

-Jól van Jongin, semmi baj. Itt vagyok. Itt vagyok. Semmi baj. - Sehun folyamatosan csak nyugtatta a csontsovány fiút, ki csak nem akarta abbahagyni az egereket itatását. Könnyei záporesőként hullottak, több évnyi nehéz súlytól megszabadulva, hogy végre érezni tudjon egy kis örömöt. Sehun. Sehun. Oh Sehun. Itt volt mellette. - Jól van, semmi baj.

-Annyira hiányoztál. - Sírása közben ilyen apró mondatokat volt csak képes hüppögni, szemei már teljesen bevörösödtek a sok sós könnytől.

-Tudom, te is nekem. De itt vagyok.

-Sehun...

-Tudom, shhh... - A sírás végre csillapodni kezdett. Jongin nem volt képes abbahagyni a kántálást: "Sehun. Sehun. Oh Sehun. Itt van."

(...)

Az érzelmes pillanatokon túl lendülve, Sehun még pár napra Chanyeol gondjaira bízta mind a bandát, mind a másik csoportból származó foglyokat. Úgy gondolta, most Jongin mellett kell lennie és ápolni egészen addig, míg a fiatalabb teljesen meg nem gyógyul. Még mindig enyhén rózsás volt az arca, de már csak nagyon enyhe fájdalmai voltak. Örömtelien mosolyogott mindig Sehun mellett, aki nem bírt sehogy sem beletelni a fiatalabb látványával. Általában szigorú, morcos vonásai kedvesbe fordultak és el sem hagyta a kis szobáját. Halálra ölelgette a még beteg, de igazán boldog Jongint.

-Sehun... Ugye... Ugye... Ugye tudod, hogy én...

-Mi az Jongin? Nekem bármit elmondhatsz. - Sehun gyengéden a másik törékeny kezére csókolt. Imádta a Gyémántot maga körül.

-Én... Szeretlek... De... nem barátként. Én... Sehun... - Az idősebb finom mosolyra húzta rózsaszín ajkait, ahogy a dadogó, de kifejezetten aranyos Jongint vizslatta.

-Én is szerelmes vagyok beléd, Jongin. - Jongin puha ajkait megízlelve csak még boldogabb lett. A fiatalabb ajkai méz ízűek voltak, pont olyan édes, mint maga Jongin. Sehun párnácskái ezzel szemben a dohánytól erősen füstösek voltak, Jongin mégis imádta ezt. Mindent, ami Oh Sehun volt, imádott. Azt, ahogy markáns vonásai szigort és fegyelmet követeltek, de ezzel szemben olyan édes is tudott lenni. Határozott férfias megjelenése, hosszú végtagjai, erős testalkata, széles vállai. Szerette, mikor Sehun a kicsiny szoba ablaka mellett ülve elmerengve vizslatta a kinti tájat, egy szál cigarettával a kezében. Jongin órákig tudta volna nézni az ébenfekete hajú férfit. Mindig makulátlan, tejfehér bőre, mi Jongin napcsókolt bőrétől teljesen elütött, mégis tökéletesen illett hozzá, ha összefűzték ujjaikat.

Jongin törékeny valója gyengéden az ágyra lett helyezve. Háta belenyomódott a puha matracba, ahogy Sehum felémászva uralta az egész lényét. Két kezével a fiatalabb fejének két oldalán támaszkodott, csípője a sovány combok közé tökéletesen illeszkedett. Heves, nyálas csókok közepette egyszer csak elvált Jongintól és óvatosan megszabadítva a fiatalabbat vékony pólójától, a kecses nyaktól kezdve, egészen a kényelmes melegítő széléig végig csókolta a kitett, barna bőrt. Az alatta lévő lágyan néha felnyögött, ha Sehun egy érzékenyebb pontjára csókolt. Teste libabőrös lett az apró, pillanatnyi örömöktől. Erekciója éledezni kezdett a bő nadrágba, így csak a puha anyag, enyhe dörzsölése zavarta egy kicsit; egyébként kellemes volt számára a helyzet.
Sehun igyekezett minél nagyobb örömöt adni az alatta nyögdécselőnek. Olyan finom volt, mint még talán soha senkivel. Saját igényeit nem is tartotta szem előtt, csak azt szerette volna, ha a fiatalabb is élvezné. Óvatosan lecsúsztatta Jongin karcsú csípőjéről, egyenesen csontos bokájáig a kényelmes melegítőt, majd nem sokkal ezután az utolsó ruhadarabtól is megszabadította a Gyémántot. Sehun pupillái kitágultak, ahogy végig nézett az előtte lévő gyönyörűségen, enyhén elkeseredve a fájdalmasan kis vékony testen.

-Fel foglak hizlalni. - Suttogta Jongin fülébe szavait, ki csak egy nagyot nyögött erre. Annyira érzékeny volt Sehun érintéseire, mintha csak egyszerre perzselte volna meg a tűz és fújta meg a fagyos szél. Feje hátracsuklott, ádámcsutkája kiemelkedett, mit Sehun nem volt rest egyből kihasználni. Először apró puszikkal, majd finomabb harapásokkal látta el a felületet, egészen addig, míg Jongin már úgy nem állt, mint a cövek. Ekkor Sehun saját magát is megszabadította a zavaró ruháktól, fehér, ragyogó bőrének minden részét felfedve.
A fiatalabb zavartan nézett a felette levő férfiasságára, hogy aztán elpirulva fordítsa el fejét. Sehun csak kuncogott az aranyos tetten, újabb csókokat adva a kitett nyakra, testét Jonginéhoz préselve. Így érezték a másik minden egyes rezdülését. Jongin soha nem volt még ilyen zavarban. Még akkor sem volt, mikor életében először szexelt Yifannal.
Sehun csak még gyengédebb volt, mikor a tágításnál tartottak. Jongin minden rezdülését sas szemekkel figyelte, ha a fiatalabb egyetlen mimikája is kellemetlenségről árulkodott, még inkább lelassult. Testének legbecsesebb részén bőségesen eloszlatta az átlátszó, sikamlós anyagot, mielőtt azt elmerítette volna a másik testében.

A kis szobát nyögések sorozata és az egymásnak csapódó bőr hangja terítette be. Sehun herezacskója hangos, csattanó hangot hallatott minden egyes lökésénél, mikor találkozott Jongin fenekével. A levegő fülledt és párás lett, az egész helyiséget betöltötte a tömény erotika és szeretet. Jongin nemessége vészesen vörösödött, ahogy már nagyon közel járt a beteljesedéshez. Sehun nagy méretű pénisze könnyedén megtalálta prosztatáját, és minden egyes lökésnél jól megtudta bökni azt a pontot. A fiatalabb szinte csillagokat látott.
Az utolsó lökések lassúak, de annál jobbak, kellemesebbek voltak, hogy aztán a két fiút egyszerre érje el az orgazmus. Sehun fáradtan hullott az alatta levő mellkasára, hevesen kapkodták a levegőt és végül egymás karjában is aludtak el.

(...)

Jongin boldogságát egyik napról a másikra nyugtalanság vette át. Pár héttel ezelőtt hatalmas kő szakadt le a szívéről, mikor Yifan és Sehun megkötöttek egy baráti szerződést, így Yifan rabságban lévő emberei - Jongin egykori bandatársai - épségben, egy zokszó nélkül távozhattak. A két csoport bár nem egyesült, mégis, legalább jó lett a viszonyuk és elkezdtek összedolgozni, ennek pedig mindenképp a Gyémánt örült a legjobban. Természetesen ha választania kellett volna, Sehunt választotta volna, de így azért mégis kellemesebb volt a dolog. Bár hiányzott számára pár társa Yifan bandájából - na meg Yifan is -, de most már tényleg, igazán boldog volt. A hosszas évekig felette levő gomolyfelhők eltűntek és fényt hoztak az életébe. Sehun azt is megengedte neki, hogy néha találkozhasson régi barátaival a másik csapatból, de ritkán volt erre idő. Pedig Jonginnak nagyon hiányzott Luhan, Tao és Yixing, viszont ennyivel is bőven beérte. Azt hitte, innentől kezdve végetért minden rossz.

(...)

Csúnya, borongós volt az idő az nap. A kikötőben egy sirály sem szállt végig az általában ragyogóan kék égen. Jongin elkeseredetten nézett a messzi tengerre, mi kilométerekre terjedt ki a már jól ismert öböltől. Sehun, Yifan összes emberével együtt, nem rég hajóra szállt és elment. Természetesen indokolt volt az ok és meg is ígérte Jonginnak, hogy visszajön, de a várakozás valami borzalmas volt. Sehun eleinte nem mondta el szerelmének, miért is kell pontosan elmennie, viszont nem is kellett sokat várni, hogy az igazságra fény derüljön. Chanyeol - aki Jonginon és pár emberen kívül szintén az anyahajón maradt - árulta el neki. Innentől kezdve Jongin tudta, Sehun most egy veszélyes és könnyen előfordulhat, hogy halálos háborúba indult, a Gyémántot itt hagyva, lebegni a kétségbeesés és bizonytalanság tengerén. Noha Chanyeol igyekezett meggyőzni, Sehun biztosan élve visszatér, Jongin továbbra is el volt kenődve. Mint Sehun hivatalos párja, ő volt a helyettese, míg a vezető távol volt, de Jongin így csak még alkalmatlanabbnak találta magát a pozícióra. Chanyeol igyekezett minél többet átvenni tőle és segíteni, de neki is meg volt a maga dolga, Jongin meg gyakran volt bizonytalan abban, amit csinált. Hiába, csak arra tudott gondolni, hogy Sehun bármikor meghalhat, vagy már meg is halt és ő maga nem volt mellette. Ez volt talán az eddigi legfájdalmasabbnak ígérkező időszak a fiatal fiú életében.

-Sehun okos és a legjobb vezető valaha. Fiatal, de nagyon tapasztalt, én mondom neked. Ne aggódj, semmi baja nem lesz. - Chanyeol mostanában sok időt töltött Jonginnal. Amivel csak lehetett, próbálta felvidítani a fiatalabbat az általában mókás kinézetű égimeszelő. Nagy szemei mindig vidáman csillogtak, csak úgy tombolt benne az energia. - Hidd el, nekem is van félni valóm. Hisz Baekhyun is velük van. - Egy újabb ok, ami miatt Jongin folytonos szorongása nem akart oldódni; Baekhyun hyung is a veszély zónában volt. Jongin nagyon megkedvelte a nála kisebb és alacsonyabb, de idősebb besurranót. Eleinte szó esett arról, hogy a Gyémánt - azaz Jongin - fog Sehunnal tartani, de végül ez módosult egy Baekhyunra. Jongin nem igazán tudta megérteni, hogy miért. Minden bizonnyal Sehun féltette, hiába volt szerelme a legjobb hírű kém.

-Hyung, te... Hogyan vagy képes ezt ilyen oldottan kezelni? - Chanyeol egy nagyot sóhajtott, tekintetét a kék tengerre emelte. Általában mulatságos vonásai most kissé gondterheltek lettek.

-Csinálj valami olyat, ami rá emlékeztet. Amitől olyan érzésed van, mintha egy része itt lenne veled. Nekem ez sokat segít. - Egy barátságos mosolyt küldött Jongin felé, megveregetve a fiatalabb vállát, majd tovább állt. Csinálj valami olyat, ami rá emlékeztet.

(...)

Jongin bár nem a legjobb dolgot választotta, de kifejezetten hatásos volt. Végre képes volt egy kicsit is másra gondolni és Sehun hiánya valahogy pótolva lett. No, nem mintha bárhogy is százszázalékosan pótolni lehetett volna, de legalább már nem volt olyan nagy a hiányérzet. Ettől függetlenül Jongin még mindig úgy érezte, mintha egy részét kiszakították volna belőle; borzalmas érzés volt.

(...)

Egy hónap után Jongin már kezdett hozzászokni, hogy csak dolgozik, alszik és dohányzik. A cigaretta füst íze a szájában Sehun füstös ajkaira emlékeztette. Ahányszor elszívott egy szálat, az hasonló ízt keltett a szájában, mint amikor az idősebbet csókolta. Tényleg nem volt a legegészségesebb mód erre problémára és Jongin igyekezett is nem túlzásokba esni. Egy nap, maximum négy szál, több nem. Ehhez mérten soha nem is lépte át ezt a számot, hiába érezte stresszesebb helyzetekben úgy, hogy még többre van szüksége.

-Gyémánt, üzenet jött a főnöktől! - Junmyeon egy nagy mosollyal az ajkán lépett Jonginhoz. A fiatal fiú az utóbbi időben mást se csinált, csak folyton dolgozott, igyekezett minél többet segíteni. Többnyire már holdkóros, szabályos ritmusban végezte a dolgait. Most viszont a kör megszakadt, ugyanis erre hirtelen felkapta a fejét, szemei a remény szikráival teltek meg. Egy szó nélkül hagyott abba mindent, amit abban a percben csinált és a hecker szobába rohant.
A mindig jól légkondícionált, csendes szoba most kifejezetten zajos volt. Izgatott beszélgetés töltötte be a teret, látszólag mindenkinek - aki itt maradt a hajón Jonginnal - hiányzott valaki a tengeren túlról. Jongin remegő kezekkel sétált Junmyeon asztalához, megnyitva a küldött üzenetet. Ehhez a fiókhoz csak neki és Sehunnak volt hozzáférése. Hiába tudták volna a jól képzett technikai csodabogarak feltörtni a levelezőt, nem tették. Ezt az egyet biztosan tiszteletben tartották.
A levélt látszólag egy nagyon nyugtalan ember írta. A betűk gyakran félre voltak írva, ráadásul a mondatok sem voltak a legösszeszedettebbek. Jongin igyekezett a legfontosabbat kiszűrni a levélből, de igen nehéz volt. Ahogy lassan elkezdte felolvasni az üzenetet, mindenki elcsendesedett. A szoba visszanyerte eredeti csendes állapotát, csak a feszült lélegzetvételek hallatszottak mindenhonnan. Az üzenet nem takart túl sok jót, Jongin szemei pedig bekönnyesedtek. Lehet, hogy soha többé nem látjuk őket.

(...)

Jongint a titokzatos levél teljesen összetörte. A gondosan felépített kis reménye most összedőlt, lehullt a porba. Remegő, vékony lábai a fedélzetre vitték hajnali háromkor. Csupasz talpakkal járt, mégsem lehetett hallani lépéseit, ahogy a hűvös fémen végig ment, egyenesen a monstrum korlátjához. Ott, a sápadt holdfényben, egy szál alsónadrágban, csupasz, remegő lábakkal rágyújtott egy cigarettára, mi Jongin reszkető végtagjai révett, csak nehezen gyulladt meg.
A füst végig marta torkát, nyelvén ismét érezte a pezsdítő, füstös ízt. Kiszáradt ajkai minden egyes szívásnál súrolták a cigaretta lágy papírját. Ekkor még azon is elgondolkozott, hogy beleveti magát a hideg vízbe. Képtelen volt már a tovább várakozásra, ami talán már most reménytelen. Képtelen volt azt befogadni, hogy Sehun talán már halott. Ismét vele akart lenni, a biztonságot nyújtó karokban, mik mindig olyan védelmezően ölelték körbe. Sírni akart, de már azt sem tudott.

-Meg fogsz fázni. - Hallotta meg a mély, rekedt hangot mögüle. Nem fordult meg, tudta, hogy Chanyeol az. Egy meleg és puha lepedővel fedték le vészesen remegő testét, Jongin mégsem mozdult még egy centit sem. Mi van, ha Sehun tényleg soha nem fog már jönni? - Tudom mire gondolsz, de ne csináld. Történt már ehhez hasonló, aztán végül akkor sem lett semmi baj, senki nem halt meg. Vissza fog jönni Sehun, hisz megígérte neked.

-Nem tudom, Chanyeol. - Zokogta el magát Jongin. A már elszívott dohány kicsúszott ujjaiból és a hideg vízben végezte. A Gyémánt a korlátra támaszkodott karjaival és kezeibe temette arcát. Úgy zokogott, mint amikor végre megtalálta Sehunt. Ez viszont nem örömteli, hanem ijedt és reménytelen zokogás volt. - Nem tudom.

-Vissza fog jönni, megígérte neked.

(...)

Hiába teltek vészesen gyorsan a napok, Sehun nem volt sehol, ahogy a magával vitt csapat tagjai sem. A helyzet kezdett egyre kilátástalanabb lenni Jongin részéről. Hiába volt jó besurranó - a legjobb - , egy banda irányítása sehogy sem ment neki. Nem volt ő jó soha sem ilyenekben. Eddigi húsz évét többnyire csendben és hallgatásban töltötte, csak nem várhatta el tőle senki, hogy egyik napról a másikra a kommunikációs készségei feljavuljanak. Szemei ismét visszanyerték azt a fakó, semmitmondó színt. Sehun nélkül minden volt, csak boldogság nem.
Jongin naphosszakat töltött a kicsiny, már jól megszokott szobában, néha beszélgetett Chanyeollal és segített másoknak, de ettől függetlenül nem nagyon volt képes bármire is rendesen koncentrálni. Ekkor már szinte sikítozott magában azért, hogy bárcsak őt vitte volna magával Sehun azon a napon Baekhyun helyett. Az se érdekelte volna, ha a legelső eldurranó fegyver puskaporos golyója végzett volna vele, csak lett volna ott, Sehunnal. A szíve egy része leszakadt akkor, mikor a vezető távozott és ahogy egyre jobban telt az idő, ketyegőjének megmaradt része halkan sírdogálva vérezte ki magát. Már képtelen volt bármit is tenni. Még aludni sem nagyon tudott. Szép arcát fáradtság és sápadtság csúfította; rózsavörös, puha ajkai most cserepesek és szárazak voltak. Természetesen még mindig gyönyörű volt, de látszott rajta, hiányzik a másik fele.

-Jongin... Menj és aludj egy kicsit. - Chanyeol aggódóan ráncolta szemöldökeit, ahogy belépett az aprócska háló-, és iroda szobába. Végig követte Jongin még fájdalmasabban vékony alakját, hogy tekintete a meggyötört, fiatal arcon ragadjon le. A fiatal fiú már vagy három napja ki sem mozdult a kicsiny helyiségből, ez pedig az összes hajón maradót az aggodalom felé sodorta. Imádták, szerették a Gyémántot. Hisz nem volt más, mint egy mindig aranyos, kedves, segítőkész és ártatlan fiú. Ki ne tudta volna szeretni?

-Fáj, Chanyeol.

-Tudom, de muszáj aludnod. Nézd. - Fordította maga felé Jongint és eddig ökölbe zárt kezét most kinyitotta. Hatalmas tenyerében egy szem, apró kis pirula foglalt helyet, másik kezében egy pohár víz volt. - Ez egy nagyon erős altató. A banda orvosától szereztem. Egy még nem fog neked ártani és most nagyon szükséged van az alvásra. - Nyújtotta a kissé ledöbbent Jongin elé a gyógyszert. - Vedd be és aludj. Jót fog tenni.

Jongin már ahhoz is fáradt volt, hogy bármit is megkérdőjelezzen. Engedelmesen vette el hyungjától az aprócska, fehér színű bogyót és a pohár vizet. Mindkettőt gyorsan a szervezetébe jutatta, majd szép lassan a puha és meleg ágy felé sétált. Chanyeol szorosan követte. Jongin befészkelte magát a kellemesen meleg takaró alá, fejét a puha párnára helyezve. Pár percig úgy gondolta, már az altató sem fog hatni, de csodák csodájára, nem sokára látása homályosodni kezdett, szemhéjjai elnehezültek és lecsukódtak. Végre, hosszú napok után, ismét elaludt.

(...)

Lágy tapintást érzett felmelegedett arcán. Ki akarta nyitni a szemeit és ránézni az illetőre, ki érezhetően letepedett mellé a puha és kényelmes ágyba, folytonosan cirógatva az arcát. De Jongin még legalább fél óráig nem volt képes magához térni. Fáradt szemei alatt még mindig méteres karikák húzódtak. Hiába, altatóval aludni mégsem teljesen olyan, mint természetesen. Jongin leginkább csak Sehun karjaiban tudott aludni igazán jól. Mindig megnyugtatta az idősebb melegsége, az, ahogy erős karjai védelmezőn fonódtak vékony teste köré.
A fiatal fiú nem sokára nyitogatni kezdte leragadt szemeit. Enyhén homályos látással ugyan, de tökéletesen felismerte a vele szemben fekvő alakot. Annak ébenfekete haját és markáns vonalait; az erős és széles vállakat. Bár kint már nagyban éjszaka volt, ezzel együtt a szobában is sötétség, mégis felismerte. A legszebb álom, ami most jöhetetett. Szemei már sokadszorra teltek meg könnyekkel a nap folyamán és bár fáradt és gyenge volt, nem volt rest egyből, jó szorosan magához ölelni az idősebbet. Nem akart felébredni. Ebben az álomban akart meghalni úgy, hogy közben Sehunt szorítja magához.

-Miért kell csak egy álomnak lenned? - Suttogta erőtlenül a vezető mellkasába szavait. Sehun csak halkan kuncogott a kérdésen és gyengéden elmosolyodott. Hirtelen Jongin egy kissé megugrott, ahogy egy erős csípést érzett a fenekén. - Se... se... sehun!

-Látod? Nem álmodsz. Tényleg itt vagyok és most már nem is megyek el. Ígérem. - Finoman simogatta a megszeppent Jongin megviselt, fiatal arcát. Enyhe bűntudat élt benne, hogy ismét ilyen állapotban kellett látnia a fiatalabbat, ráadásul a saját hibájából. Nem lett volna szabad ennyire megvárakoztatnia Jongint, de hát mit tehetett volna? A harc keményebb és rizikósabb volt, mint gondolta.

-Nem menj el többet, kérlek! Vagy... vagy... vagy ha el is mész. Vigyél magaddal. Ne haggy el, kérlek... kérlek... - Sehun erre kissé szomorúan elmosolyodott és bár a pillanat keserédes volt, mégis megmelengette a szívét. Jongin örökké, mindig hűséges lesz hozzá, ezt tudja jól.

-Ígérem, minden úgy lesz, ahogy te akarod. Soha többet nem hagylak magadra. - Óvatosan eltolta magától a még mindig szipogó fiút és egy először gyengéd, majd egyre elvaduló csókot kezdeményezett. A levegő ismét sűrű párával telt meg és lassan a ruhák is lekerültek. A dohány füst bár mindkettejük száját keserűvé tette, nekik a csók mégis édes volt, mint a méz.

Egy szerelem, mi gyermekként kezdődött és tizenöt év után, felnőttként folytatódott egy bűnös és bánattal teli, de annál szebb világban. Hisz egymásnak születtek. És kik egymásnak születtek, azok színekkel telítették meg egymás szürke világát.

Az igaz szerelem pedig még a tömény füst ízű ajkakat is mézzé teszi.