Kissé elvarázsolt és figyelmetlen gyerek voltam. Az a fajta, akinek nem volt túl sok barátja az oviban, mert túl fura, de ez nem zavart. Jól elvoltam a magam világában, a szüleim sem aggódtak túl sokat emiatt. Még évek múlván is úgy beszéltek sokáig erről az időszakomról, mintha csak egy varázserdőben élő királylány lettem volna. Sokáig az sem rémlett fel az elmémben, hogy voltak gyerekek, akik egész évben rajtam nevettek és akik koszossá tették ilyen-olyan módon a ruháim. Hogy emlékeztem volna rá? Vagy csak nevettem, mosolyogtam rajta vagy csak szimplán észre sem vettem; anyukám sem panaszkodott soha sem, hogy folyton kimoshatatlanul filcesek és festékesek voltak a ruháim. Gazdagok voltunk, nem számított, hogy hányszor és mennyi ruhát kell nekem venni.

A gyerekkoromat mások szerint magány árnyékolta be, én szerintem nem volt rossz, akkor még boldog, gondtalan gyerek voltam és bár nem szerettem a többi gyerek miatt óvodába és iskolába járni, ennek ellenére elboldogultam ott is. Aztán végül az általános iskola végére csak lett még pár barátom is. Emlékszem, Seungmin volt az első. Hozzám hasonlóan kitaszított magányos volt, olyan gyerek, aki inkább másba temetkezett a társasági élet helyett. Elég klisés barátság ugyan, de a két kitaszított a valaha volt legszorosabb barátságban találta magát.

Gimi elején pedig... Hyunjin is valahogy a furcsa duónkhoz csatlakozott. Vele a mai napig se veled, se nélküled viszonyom van. Sokat veszekszünk és gyakran vannak nézeteltéréseink, de közben a magunk módján imádjuk a másikat. Egyébként is, nem ártott, hogy megszokjuk egymást, ha már ugyanarra az egyetemre, pontosan ugyanarra a szakra jelentkeztünk, míg Seungmin az álmait követve jelentkezett egy kiadóhoz gyakornoknak és zenét ment tanulni egy neves iskolába. Ő elérte azt, amit szeretett volna.

Nem különösebben szerettem és értettem azt, amit már lassan három éve tanulok, de legalább megvagyok vele. A kicsiny évfolyam tagjai is egészen befogadtak maguk közé, de még mindig rossz szokásom a megszokotthoz ragaszkodni, így - akár egy ötödik végtag - ragaszkodtam továbbra is Hyunjinhez, hiába tudtam volna néha a falra mászni tőle.

-Szerinted ezt, hogy kéne megcsinálni? - Hallottam meg az ominózus hangot. Még szerencse, hogy róla elmélkedtem már egy pár perce. - A tanárnő elmagyarázta ugyan, de abból a harminc percből kb ha két perc megmaradt összesen. A faszért nem tudnak egy részletes feladatleírást adni pdf-ben. Nem is értem miért olyanok tanítanak mindent, akik lófaszhoz sem értenek. Az arcomat le tudnám néha kaparni miattuk, komolyan. Figyelsz te rám egyáltalán?!

-Néha én is az arcomat le tudnám kaparni miattad Jinnie, ne vedd ezt sértésnek. - Fáradtan megdörzsöltem a kevés alvástól bedagadt szemeim, majd laposakat pislogva kezdtem el bámulni az előttem lévő monitort.

-Ez most komoly? Én vagyok az egyetlen, aki igazán törődik veled ebben az életben, te viszont egyáltalán nem figyelsz rám és bunkó vagy!

-Nem vagyok bunkó Hyunjin...

-Dehogynem!

-Hwang Hyunjin! Ez egy felnőtt képzés, viselkedjen is úgy és ne kiabáljon a gyakorlat közepén! Ha bármi baja van, el lehet hagyni a termet! - A dráma királynő erre morogva összehúzta magát a helyén és nekiállt a leadandónak.

Néha tényleg rosszul éreztem magam amiatt, ahogy Hyunjinnal bántam. Évek óta nem tudtam megérteni, hogy mi az az ellentét bennünk, ami miatt ennyit veszekszünk és ilyen hamar elveszítjük a türelmünk a másikkal szemben. Elvégre Hyunjin tényleg nem volt rossz barát. Gondoskodó és figyelmes volt, a maga módján az egyik legédesebb ember, akit valaha is ismertem. Talán az volt a gond, hogy én nem tudtam őt úgy értékelni, ahogy megérdemelte. Én voltam a rossz barát.

-Sajnálom...

-Semmi baj. - Válaszolt egy nagyot sóhajtva. - De arra azért kíváncsi lennék, hogy mi van veled mostanában, amiért ilyen vagy. Az átlagosnál is rosszabb az empátiád. - Erre csak nemtörődöm módon vállat vontam. - Tudod, hogy itt vagyok, ha beszélni szeretnél.

-Nem különösebben akarom elmagyarázni... hülyeség...

-Az érzéseid nem számítanak hülyeségnek.

(...)

Tulajdonképpen fájt valahol nagyon, hogy pont a harmadik évemben jöttem rá, egyáltalán nem érdekel az a mérnöki szak, amit tanulok, de még csak nem is szeretem csinálni. Dühös voltam az egész világra emiatt és folyton azon pánikoltam, hogy mégis hogyan írok így egy szakdolgozatot, ha semmi motivációm az egészre. Attól féltem, hogy szó szerint elbasztam az egész életemből három és fél évet biztosan, és utána még ki tudja, hogy mennyit. Miért nem mehettem és tanulhattam azt, amit igazán szerettem volna? Miért nem helyezkedhettem el a szociális szférában? Introvertáltságom ellenére érdekeltek az emberek. Érdekelt, hogy miért viselkednek úgy ahogy. Érdekelt, hogy létezik e az eredendően rossz vagy teljes mértékben a környezetünk formál minket.

Jobban érdekelt az, hogy másoknak hogyan tudok segíteni... ennek ellenére a számokba temetkezve találtam önmagam, mint egy egyetlen nevezetes halmazba sem illő darab.

-Han Jisung! - Összerezdültem, ahogy meghallottam a nevemet. A fiatal, nem rég kezdett tanár, vastagkeretes szemüvege mögül kémlelt végig a folyosón tolongó hallgatók között, hogy aztán tekintete rajtam állapodjon meg. Általában rideg arcára egy halovány mosoly került, majd egy barátságos biccentéssel beinvitált az irodájába. A kicsiny helyiség sok másik előadó szobájával ellentétben sivár volt. Nem volt benne más, csak egy régi, kopott szőnyeg a szintén kopott faparkettán, egy sötét, fa mintás íróasztal, azon egy asztali gép foglalt helyet, majd két, az iskolai élettől már megviselt szék. Egyik gondosan az íróasztal előtt elhelyezve, a másik pontosan egy méter távolságban tőle. Semmi személyes dísz vagy kép a falon, az íróasztalon sem volt egyetlen egy csicsás ceruzatartó sem, semmi. - Tudod... nem olyan rég óta vagyok itt, szóval... még nem igazán rendezkedtem be, de ha ettől jobb... - Emelt ki fekete hátizsákból egy kissé nyúzott, megviselt mackó plüssöt és velem szemben, az asztalára helyezte azt. - Ponyó itt van, hogy enyhítse a feszültséget.

-Miért viselkedik ilyen személytelenül? - Kérdeztem tőle halkan, mire kérdőn nézett rám, majd a másik, még szabad székre mutatott. Csak egy nagyot sóhajtva foglaltam helyet én is.

-Ez egy vizsga Jisung... hogyan kéne viselkednem? - Emelte le gondterhelt arcáról vastag szemüvegét.

Lee Minho egy éve még diák volt ebben az intézményben, pont olyan, mint én vagy Hyunjin, vagy bárki, aki hallgatóként erre az egyetemre jár. Az egyik legkivételesebb, legokosabb tanuló volt, a legtöbb professzor kedvence. Sokakkal ellentétben igazán értette az elméleti és gyakorlati dolgokat egyaránt, különösen tehetséges volt a szakmai tárgyakban, de az alap matekban is egyaránt. Két féléven keresztül volt a korrepetálónk, minden este, szorgosan ott ült velünk egy üres teremben és addig magyarázta az aktuális anyagot, míg mindenki meg nem értette. Olyan volt, akár egy egyetemi szuperhős, elvégre neki volt köszönhető az, hogy az évfolyamunknak csak egy apró töredéke bukott meg egy-két dologból.

Aztán Minho idősebb lett, más teendői akadtak. Tudományos Diákköri Konferencián vett részt, természetesen elnyerve az elismerő, első helyet és természtesen özönlöttek hozzá a nagyobbnál nagyobb emberek, hogy munkát és helyet ajánljanak neki valahol, valami olyan helyen, ahol biztosan jó lett volna a fizetése. Ennek ellenére, fél év múlva ismét viszont láttuk itt, az egyetemen, miután megszerezte a diplomát. A mester képzés mellett maradt itt tanítani nekünk és bár jobb volt, mint a legtöbb tanár, bennem ellenérzéseket váltott ki a jelenléte. Fura érzéseket váltott ki bennem, hogy még mindig itt volt és még mindig a legtöbb tanár elismerő pillantását ő nyerte el. Nem mindenki születhet olyan zseninek, mint ő.

-Hagyjuk... úgy se fog menni. Majd jövök pótvizsgázni. - Épp álltam volna fel a helyemről, mikor egy határozott, erős kéz a hozzá közel eső csuklómra fogott és nyomatékosan úgy rántotta meg a karom, hogy ismét helyet foglaljak a párnázott széken.

-Négyest akartam neked adni, de ha nem akarsz semmit mondani, egyezzünk ki egy hármasban, mit szólsz? - Tátott szájjal néztem rá. Ilyet egyáltalán csinálhat? - Önmagadat felülmúlva voltál szorgalmas ebben a félévben. Láttam minden egyes beszámolón az igyekezetet, még annak ellenére is, hogy látszólag nagyon fáradt voltál. Értékelem a szorgalmat, jobban, mint az észt.

Egy nagyot sóhajtva előre dőlt és az íróasztalára könyökölt. Fáradt, karikás szemekkel vizslatta a maga előtt lévő monitort, majd nyomatékosan ismét rám pillantott.

-Még mindig szokásod rajzokból tanulni? - Erre ismét csak bólintottam, mire elvigyorodott. - Azt hiszem lenne egy szakdolgozat javaslatom a számodra.

(...)

Nem különösebben éreztem magam idevalónak. Már a legeles legelején problémáim adódtak a beilleszkedéssel, talán az esetleges teljes lelki- és idegosszeomlásomat az akadályozta meg, hogy itt volt Hyunjin is, ezáltal volt egy támogató, ismerős arc, aki segíteni tudott a szorongásomban.

De mostanában már ez sem segített.

Idén hideg tél jött, a kollégiumban éjszaka meg lehetett fagyni, nappal meg egész nap csak a takaróm alá begubózva, két pulcsival és vastag zoknival magamon próbáltam meg nem egész testemben ellilulni. Szerettem a vizsgaidőszakot a koliban. Alig voltak ilyenkor itt páran, mint egyetlen szobatársam, még Hyunjin se volt itt, így - hacsak nem tanultam - teljesen csendben tudtam élvezni az egyedüllétet. Sokan panaszkodnának amiatt, hogy pont a legmagasabb szinten kapnak szobát, de én ennek kifejezetten örültem. Így még csak a gyakran unatkozó portás sem zavart meg és kopogott be a szobámba, hogyha úgyse csinálok semmit, adjak neki társaságot pár rövid kis órára, mert egyszerűen nem sétált fel eddig.

Mostanában csak bambultam ki a fejemből, semmi nem tudott hosszabb időre lekötni. Egyetlen örömöm az evés volt, így egyszer csak azt vettem észre, hogy ma már negyedjére állok a kis kolis konyhában a lassan forrni készülő fazék víz felett, hogy aztán beledobjam a carbonaras, csípős instant tésztámat. Ez volt a kedvencem és az egyetlen örömöm és bár sokat ettem, ennek ellenére azt vettem észre, hogy lassan elfogyok, de valahogy nem tudott érdekelni. Kinek akarnék tetszeni? Még akkor sem kellettem senkinek, amikor még napi szinte próbáltam a lehető legreprezentatívabb formámban megjelenni.

Néma álldigálásomból a telefonom hangos csengőhangja szakított ki. Ijedten néztem a pulton rezgő készülékre, majd miután álmos agyam konstatálta, hogy Lee Minho hív, macskákat megszégyenítő reflexxel kaptam fel a hangos zenét lejátszó tárgyat.

-Igen?

-Han! - Szólalt fel szórakozottan a vonal másik végén. - Jelenleg hol tartózkodik? Haza ment az ünnepekre már?

-Nem... még itt vagyok a koliban... Minho... - Válaszoltam kissé ingerülten. Nem értettem, hogy most mégis miért magáz, még mindig csak kicseszett két év volt közöttünk korkülönbségben és az órái nagy részén nem csak ő minket, azaz hallgatókat, de még mi is tegeztük őt. Elvégre miért magáznánk? Régről ismerjük és nem éppen volt egy aggastyán.

-Valaki ma bal lábbal kelt fel... sebaj! Be tudna jönni ma olyan dél körül? Nyugodtan elfogyaszthatja az ebédjét, nem kell sietni, de beszélni szeretnék magával. A szakdolgozatról.

-Persze Minho...

-Hálám örökké üldöz! - És ezzel megszakította a vonalat. Ekkor kissé csalódottan néztem a közben összeeszkábált csípős tésztámra. Már nem volt olyan étvágygerjesztő.

(...)

-Kicsit kiégett az egyetemből? Ha ez megnyugtatja, már nem sok van hátra. - Pillantott rám szórakozottan a szemüvege mögül, miközben ajkain egy buja vigyor helyezkedett el.

-Miért magázódunk?

-Nyugi, csak szeretem szívni a véred. Nem rég még te voltál az évfolyamod egyig legviccesebb tagja, mi történt azóta? Csak kíváncsi vagyok.

-És milyen módon kíváncsi? Mint tanárom, konzulensem vagy mint egy barát? - Minho erre hátradőlt párnázott székén, majd leemelte szemüvegét. Nagyot sóhajtott, majd megfáradtan nézett ezúttal rám.

-Régről ismerjük egymást... és mint embertársam, akiért aggódom, úgy is érdeklődhetem. Mert látom, hogy valami nincs rendben és segíteni szeretnék. Utálom látni, hogy szenvedsz. - Remegő kezekkel szorítottam meg a farmerom anyagát. Éreztem, hogy a szememet hátulról nyomják a sós könnyek, viszont nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy elsírom magam előtte és utána a karjaiban tartva vígasztalhasson. Egyszerűen nem érdemelte ezt meg.

-Ha csak ezért akarsz nekem szakdolgozat témát adni és csak ezért nem buktattál meg a múltkor, akkor engedjük el egymást. - Ekkor fel mertem rá nézni. Szemöldökeit értetlenül ráncolta, de szembogaraiban őszinte aggódást véltem felfedezni. Nem érdekelt.

-Csak segíteni...

-Ne akarj nekem segíteni! - Álltam fel indulatosan. Ekkor már éreztem, hogy meleg könnyek folynak le az arcomon, de ez sem érdekelt. Gondoljon azt, amit szeretne. - Semmi jogod ahhoz, - mindaz után, amit tettél - hogy aggódj értem és számon kérj, hogy mi a bajom!

-Igenis aggódhatok érted Ji! Ne légy gyerekes!

-Menj a pokolba! Menj a pokolba Lee Minho... - Ezzel egyszerűen faképnél hagytam. Nem tudtam tovább ránézni és azt látni, hogy ő is a könnyek küszöbén áll. Nem tudtam egyszerűen feldolgozni azt, hogy a zokogás megrázta testét, hogy őszinte bűntudat szólalt meg belőle. Nem tudtam ezzel együtt élni és ezt látni.

(...)

Tudom, hogy káros, de muszáj volt valahogy kiengednem a gőzt. Nem éppen voltam az egészséges élet mintapéldája soha sem, de az utóbbi időben főleg nem. Az egész eddigi életem úgy telt, hogy másokhoz igazodtam, mint egy hűséges kutya, a személyiségemet a gazdáméra formáztam. Ha valaki azt kérte, hogy nevessek, nevettem, ha azt kérték, hogy ne sírjak, nem sírtam. Olyan voltam, akár egy még meg nem szilárdult agyagedény. Úgy formázhatott a környezetem, ahogy szerette volna és ahogy szépnek tartott. Elvégre nem véletlenül tört egyszer be a fejem; nem véletlenül szakadt fel a bőröm több ponton; nem véletlenül buggyant ki a vérem onnan, ahonnan nem lett volna szabad. És nem véletlen töltöttem olyan sok éjszakát álmatlanul; nem véletlenül kínoztam magam ezer meg egy dologgal. Nem véletlen akartam olyan lenni, amit szerettek volna. De így se fogadtak el. Így se tudtam olyan lenni, mint amit elvártak tőlem.

És már nem is akarok olyan lenni.

Tudtam, hogy ma este kivételesen jól nézek ki. A bőrnadrágom úgy feszült a fenekemre és a combjaimra, a vékony derekamra, hogy azt sok lány megirigyelhette volna. Vékony ingem megfeszült a mellkasomon, karcsú nyakamat és kiemelkedő kulcsonjaimat a világ elé tártam. Füstös szemsminkem kiemelte boba szemeim, az ajkaim duzzadtak és vörösek voltak, a hajam jól formázott. Olyan voltam, amit mindenki szeretne és ezt akartam. Azt akartam, hogy jöjjön egy ismeretlen, aki elég jól néz ki ahhoz, hogy az estét nála töltsem. Mindegy, hogy fiú vagy lány, az is mindegy, hogy fiatal vagy öreg. Csak hadd lehessek vele és kényeztessen. Kényeztessen úgy, ahogy eddig soha senki.

Már bőven volt annyi alkohol a szervezetemben, hogy a szorongásom a háttérbe húzódjon. Nem különösebben érdekeltek még csak az esetleges következmények sem. Egy ideig másokkal együtt rángatóztam valami szar zenére a parketten, miközben a körülöttem lévőket figyeltem. Kerestem azt a valakit, aki megfelel majd, aztán megpillantottam egy érdekes férfit. Nagyon hasonlított arra az ominózus tanár úrra, de nem érdekelt, ez csak annál jobbnak tűnt. Erős, szálkás izmait még ruhán keresztül is láttam és ekkor döntöttem. Ügyesen mellé táncikáltam, majd a karjaiba dőltem.

-Nem szeretnél estére valakit? - Suttogtam kéjesen a fülébe, miközben egyik kezemmel selymes hajába túrtam, míg a másikkal éles állkapcsát simogattam. Nem volt sokkal magasabb nálam, mégis olyan kicsinek éreztem magam mellette. Imádtam.

-Jisung? Mi... mi a fenét csinálsz te itt? Nem is szeretsz bulizni.

-Honnan tudod a nevem? - Nevettem fel kitett mellkasára simítva. - Olyan puha és fehér a bőröd.

-Oké Sungi... nem szeretnél egy pohár vizet? Mégis mennyit ittál?

-Közel se annyit, hogy ne tudjak jóképű idegeneknek megfelelő szolgálatot nyújtani. - Erre homályosan láttam, hogy bólintott, majd határozottan megragadott, valakinek szólt a tömegből, majd magával rángatott. Ekkor már kezdtem érezni az izgalmat, hogy végre. Végre megtörténik és még csak nem is volt olyan nehéz feladatom, de aztán ahelyett, hogy kivitt volna a szórakozóhelyről, inkább egy félreeső sarokba húzott és leültett egy székre, hogy aztán leguggolva elém próbáljon a szemembe nézni. - Még csak haza se viszel? Itt szeretnéd? Sebaj...

-Sung... ugye nem fogyasztottál semmi mást alkoholon kívül? Kezdek nagyon aggódni. Fel se ismersz. Tudod ki vagyok?

-Persze... - Néztem homályos arcára elgondolkodva. - Egy bájos idegen vagy. - Vigyorogtam megint rá, mire csak gondterhelten sóhajtott egyet.

-Nem... Minho vagyok. Kedves, a világon legjobban utált Minhod vagyok.

-Tanár úr? - Néztem rá elképedve, majd nevetve elterültem a széken. - Hihetetlen, hogy pont magába futottam bele. Elnézést, keresek valaki mást... maga nem kell nekem. - Majd imbolyogva ugyan, de felálltam és visszaindultam a tömegbe. Közben halványan hallottam, hogy Minho szólítgat, de nem érdekelt. Kellett valaki, nagyon kellett.

Nem kellett sokat várnom. A tömegből egy másik, erős férfi jelent meg, szinte vasmarkolattal átkarolva a derekam és magához húzott. Éreztem az izzadtságának a szagát, de csak enyhén. Valójában nem is nézett ki rosszul. Nem olyan volt, mint Minho, de határozottan nem rossz.

-Már egy ideje figyeltelek kicsim, igazán szép formád van. - Csókolt a fülemre. - Ha az előző pasi nem, én szívesen elviszlek valahova. - Enyhén bólintottam neki, mire elégedetten elmosolyodott, majd maga mellett tartva, a derekamnál fogva kezdett valahova vinni. Nem is érdekelt annyira, még az sem, hogy látszólag túl erőszakos volt. A férfi mosdóba hurcolt, majd szinte bedobott az egyik fülkébe.

Eleinte élveztem a dolgot. A nyálcserénk őrült volt és kellemesek voltak a kicsit sem finom csókok az állkapcsomon, majd a nyakamon. De aztán lassan elkezdett az eddig agyamra telepedő köd oszlani. Komolyan egy idegennel, egy szórakozóhely mosdójában akarom elveszíteni a szűzességem? Mármint, ezért jöttem ide ma este, ezt akartam, főleg minden után, ami ma történt. Minho és az apám, aki a délután folyamán felhívott és megint nem túl kedves szavakat intézett hozzám. Ezt akartam, most viszont mégsem akarom. Az tény, hogy még erre a szintre is értéktelen vagyok, egy mocsok, mégse akarom.

-Kérlek... nem akarom ezt, légyszi... engedj el. - Próbáltam volna magamtól eltolni a nagy darab férfit, de az nem engedett, mintha nem is hallott volna. - Kérlek engedj el... kérlek... - Miért voltam ilyen részeg? Miért vagyok mindig ilyen hülye? Kerestem volna inkább egy lányt vagy mit tudom én... Minhoval kellett volna maradnom, még annak ellenére is, hogy mellette folyton csomóba volt a gyomrom és hányni akartam. Vele kellett volna maradnom...

-Héj! - Kiáltott fel valaki az ajtó túloldalán. - Azt kérte engedd el!

-Ugyan már... - Távolodott el tőlem, szinte morogva az idegen. - Ő is akarta, hiszen úgy kellette magát.

-És most meggondolta magát és kedvesen azt kérte, hogy hagyd. Komolyan, egy egyetemista kisfiút akarsz megerőszakolni egy koszos mosdóban? Ne már haver... - A férfi ekkor eltávolodott tőlem, majd mérgesen nézett rám és lekevert egy pofont.

-Miattad álló farokkal mehetek ki innen, te hülye ribanc!

Szinte fel se fogtam, hogy mikor cserélt helyet a két férfi, de egyszer csak Minhot láttam magam előtt, ahogy aggódva simogatja - biztosan bevörösödött - pofim. Valamiért nem tudtam se sírni, se nevetni. Csak bámultam rá, én magam sem értettem, hogy miért.

-Mindig olyan buta vagy. Hyunjin szerinted mit szólna, ha így látna téged? Hiszen imád. - Ekkor végre zokogásra torzult az arcom és kicsúsztak a nap, már megszámolni se tudom hányadik könnyei. Minho erre szorosan magához ölelt. - Miért vagy mindig ilyen makacs és butus? Most visszaviszlek a koliba, oké? Aztán beszélgetünk egy kicsit. - Nem tudtam mást csak zokogva bólogatni neki, mire finoman megfogta az egyik kezem és kézenfogva kivezetett minket a hideg, téli levegőre.

Egy nagy levegőt vettem. A csendes, kihalt utcákon sétálva olyan volt, mintha a kocsmában történtek csak egy halvány lidérnyomás lettek volna, egy rossz álom. Kifejezhetetlenül fáradtnak éreztem magam és nem értettem, hogy pontosan miért. Fáradt volt a testem, a szemeim, a lelkem. Mindenem fáradt és megviselt volt. Egy ponton Minho vállára döntöttem a fejem és a már csak haloványan érezhető kölnijének illatát szimatoltam, mintha csak egy vényköteles nyugtató lenne. Nem éppen volt kényelmes pozíció, de most mindennél szükségesebbnek éreztem, hogy így legyek. Így sétáljak vele együtt az éjszakában.

Amikor visszaértünk a koliba, kissé megint elmosódottak voltak a cselekedetek. Mintha csak egy vastag, homályos üvegfalon keresztül figyeltem volna, ahogy Minho a portással beszélget, majd megszorítva a kezemet maga után húz, fel a meredek és hosszú lépcsősorokon, míg el nem értük az ismerős, 506-os szobát. Még csak arra sem emlékeztem, hogy hogyan jutottunk be és mikor vettem elő a kulcsot, hogy beengedjem magunkat. Csak arra eszméltem fel, hogy az ágyamon elterülve fekszünk, Minho kissé kényelmetlenül a hátán, míg én a nyakába temetve az arcom az oldalamon.

-Olyan kibaszott mérges vagyok rád. - Suttogtam neki halkan, megtörten. Nem válaszolt, csak gyengéden bólintott egyet, hogy ne zavarjon meg a pozíciómban. - Elhagytál... elmentél, nem foglalkoztál velem.

-Mindig törődtem veled.

-De akkor nem... akkor nem voltál itt, amikor anya meghalt. Nem voltál itt, hogy segíts feldolgozni.

-Mit csináltam akkor? Mondd el.

-El voltál foglalva... folyton csak tanultál és nem voltál itt. Csak a karriered érdekelt, én pedig egy önző szarnak éreztem magam, mert meg akartalak gátolni a céljaidban. Azt akartam, hogy ott legyél velem és fogd a kezem a temetésen. Azt akartam, hogy minden nap megkérdezd, hogy vagyok, egészen addig, míg a válasz az nem lesz, hogy "most már jól". Ezt akartam, de te egy kicsit sem tettél azért, hogy ezt érezzem, mert nem voltál itt. Nem segítettél. - Minho erre bűnbánóan sóhajtott egy nagyot. Olyan nagyot, hogy még a heves zokogásomon keresztül is éreztem. - És most itt vagy és úgy kezelsz nap, mint nap, mintha nem számítanék. Mintha nem is lett volna semmi.

-Sajnálom kicsim...

-Nem segítettél.

-De most segíteni akarok. - Ekkor felült és az elterült, önmagamat sajnáltató valómat méregette. - Nincs felhozható mentségem, még az se mentség, hogy egy ponton azt mondtad nekem, soha többet nem akarsz látni. Segítenem kellett volna, de önző voltam és sajnálom édesem. - Simított olyan gyengéden az orcámra, mint még soha. - Kérlek, hadd segítsek most. Hadd próbáljam meg jóvá tenni. Tudom, hogy fura, mert most gyakorlatilag a tanárod vagyok. De kérlek... kérlek édesem... Hadd tegyem jóvá.

Nem tudom, hogy kellően szerelmesen néztem e rá. Nem tudom, hogy megfelelő volt e minden, amit mondtam és amit cselekedtem, mert abba biztos voltam, hogy nem minden volt tökéletes. Mégis, a megfelelő módon akartam a tudtára adni, hogy szeretem és nem csak a mérhetetlenül sebezhető és kábult állapotom csikarta ki belőlem azt a csókot, amit azon az estén kapott tőlem.

Elég felnőtt lettem végre ahhoz, hogy segítséget kérjek a fájdalmam orvoslására.