A 978 nap veled, a Pokolban folytatása.

Legszívesebben elsírtam volna magam, mikor a békésen alvó Jongint megszabadítottam a pólójától. Könnyes szemekkel fogtam a vizes szivacsot, amivel az alvadt vért tisztítgattam le szép testéről. A sebei csúnyák, feldagadtak voltak, némelyik már gennyes is volt. Ahogy a hideg vízzel átitatott szivacsot egy kicsit erősebben húztam végig a vágásokon, felszisszent, de olyan mélyen aludt a kimerültségtől és a vérveszteségtől, hogy nem kelt fel.
Nem lett volna szabad ennyire megerőltetnem a szökés utáni napokban. Majdnem egy héten keresztül csak az intézet mögötti sűrű erdőt jártuk abban a reményben, hogy egyszer talán kijutunk. Egyik alkalommal megcsúsztam valamiben és kiment a bokám. Jongin egyből a segítségemre sietett és addig cipelt a hátán, amíg ki nem jutottunk a fák közül. Onnantól már nem volt nehéz dolgunk, hiszen hamar felismertem a környéket, ezáltal, már aznap, a valódi otthonom melegét élvezhettük. A két kezemet is összetettem anyámért, amiért még nem mondott le rólam teljesen és visszafogadott Jonginnal együtt. Igen ám, de amint beléptünk a ház falai közé, a szerelmem rongybaba módjára esett össze. Nem kicsit voltam megrémülve, főleg, mikor még két nap után se volt hajlandó felkelni.
Eleinte nem csináltunk vele semmit. Lefektettük a vendégszobába az ágyra és ott hagytuk, már amennyire én el tudtam szakadni tőle. Tegnap pár percre felébredt és amint ivott egy kicsit, hogy ne száradjon ki, mint aki fel se kelt, visszaaludt. Ma jutottam el addig, hogy át kéne öltöztetni, de amikor levettem róla a pólóját, lesokkoltam a látványon. Most pedig itt vagyok mellette, és ezekben a percekben azon munkálkodom, hogy kellően letisztítsam és lekezeljem a sebeit.

-Olyan rég óta vagy itt benn. Mi van Jong... Jesszusom! - Anya elejtette a kezében lévő tálcát, így az azon lévő tányér hangosan találkozott a padlóval. - Nem jól csinálod! Add ide! - Kapta ki a kezemből a vizes szivacsot és elfoglalva eddigi helyem, vette át a sebek tisztítását.

-Olyan csúnyák anya... Nem fogja túl élni! - Sírtam fel.

-Ne legyél már ilyen gyenge és reménytelen! - Dorgált meg és szigorúan nézve rám, próbált egy kicsit a lelkemre hatni. - Ahogy elnézem a régi hegeit, kapott ő ennél már rosszabbat is, minden rendben lesz. - Annyira hinni akartam neki, de nem tudtam elengedni a félelmeim. Többszörösen lejátszódott a fejemben Jongin halála, ez pedig kikészített. Az egyik legnagyobb félelmem az ő elvesztése volt. Annyi szépet éltünk át együtt abban a nyomorult intézetben, hogy már fájóan szerelmes voltam belé. - Ugye tudod, hogy még nincs vége?

-Minek? - Meglepetten néztem a szerelmemet ápoló anyámra, akinek arcáról szinte sütött a félelem.

-Azzal, hogy elszöktetek abból az intézetből, nem hagytátok végleg félre a múltat. Tudod Dae, vannak ilyen-olyan szabályok a világban, és ha egy elmeroggyant megszökik egy ilyen intézményből, annak a keresésére indulnak, hogy visszavigyék, ahova való. - Szomorúan nyúlt a fertőtlenítőért. - Már bánom, hogy oda vittelek. Nem lett volna szabad ezt tennem. Jó anyához méltóan nekem kellett volna téged megnevelnem a hülyeségeid végett.

-Anya.... ez főként az én hibám is, oké? Mellesleg... ha nem megyek oda, akkor nem ismerem meg Jongint, és ha nem ismerem meg Jongint, akkor neki még mindig ott kéne sínylődnie.

-Tényleg! Ezt még nem is kérdeztem... Jongin miért került oda? - Szomorúan gondoltam vissza arra a napra, mikor szerelmem beszámolt nekem itt léte okáról. Velem ellentétben, neki tényleg szüksége volt egy jó dilidokira, még ha nem is volt közveszélyes és nem is csinált közszemérem sértő dolgokat, úgy, mint én.

-Rossz volt a családi háttere. Az apja előtte lőtte le az anyját, majd a kicsi fiát egy pincébe lezárva tartotta. Egy kicsit... gyatra a kommunikációs készsége, de amúgy rendes srác, csak hát... nem igazán bírja az embereket, elég komoly tömegiszonya van. - Anya csak megértően bólogatott. Ahányszor futólag rám pillantott, láttam a szemeiben az őszinte megbánást, az aggodalommal vegyülni. Nem csodálom, hogy aggódott. Amint elmondta, hogy azok az őrültek a nyomunkban lehetnek én is bepánikoltam, nem kicsit. Nagyon rosszul állunk jelenleg; nem lennénk képesek menekülni, ha jönnek, az meg már egy másik téma, hogy hova kéne mennünk. Nem voltunk elég precízek a szökést illetően. Tudtam, szinte éreztem a zsigereimben, hogy túl könnyen ment a dolog, biztos lesz valami hátul ütője. Meg kellett volna semmisítenünk a papírjainkat, hogy ne tudjanak bizonyítani semmit az ott töltött időnkről.

-Valahogy nem tudnátok mégis megszerezni azokat a papírokat?

-Legfeljebb csak én tudnám, mivel Jongin jelenleg teljesen le van szedálva, de... nem hiszem, hogy sok mindent tudnék tenni. Ahhoz észrevétlenül vissza kéne jutnom az épületbe, és vagy öt emeletre fel kell mennem, hogy a dokumentumos szobában legyek, ahol minden papírt tárolnak. Túl rizikós, egyszerűen... ötletem sincs, hogy mit kéne...

-Az igazgató... - Jongin alig hallható, de azért kivehető hangja szakít félbe. Egy mozdulattal mellette termek és két kezem közé fogva sápadt arcát, egy gyengéd csókot nyomok ajkaira. Félek, hogy bármi történhet vele, hogy teljesen összetörik lelkileg, ezáltal fizikálisan is.

-Ne erőltesd meg magad kicsim.

-De... az... igazgató...

-Mi van az igazgatóval?

-Anya!

-Hadd mondja el. Túl félted. Ez talán segíthetne is rajtatok. - Kétségbeesett szemekkel nézett rám, látszott rajta a színt tiszta rettegés. Féltettem Jongint, jelenleg még egy bogarat is képes lettem volna átszúrni tűvel, ha Jonginhoz merne érni. Sosem láttam még ilyen törékenynek, úgy éreztem, muszáj vigyáznom rá. Még ha egyedül is kellett volna szembeszállnom az elmegyogyó összes emberével is megtettem volna, csak is Jongin érdekében. Miattam merült ki olyan nagyon, hogy mozdulni sem nagyon bírt és miattam hagytak ezer sebet a testén, a kitört ablak üvegszilánkjai. És még az sem elhanyagolható dolog, hogy miattam értünk ide lassabban, mert Jonginnak cipelnie kellett a figyelmetlenségem végett. Most már tényleg rajtam volt a sor.

-Az... igazgató... őt kell... megvesztegetni valamivel... ha ez... sikerül akkor... talán szabadok vagyunk...

-Majd én megoldom édesem... - Gyengéden simítottam végig arcélén, mire lehunyta szemeit és egy nagyot sóhajtott. Összetört tekintettel néztem anyámra, aki értve a célzást, leült a gép elé infókat keresni arról a mocsokról.

(...)

-Olyan... nyugodt itt... minden... - Jongin nehezen kapott levegőt. Az egyik csúnya seb a bordáinál helyezkedett el, ennek köszönhetően pedig, mikor lélegzik, feszül a bordáinál a bőr, a seb, ez pedig valami pokoli fájdalommal járhatott. Az állapota miatt nem igazán engedtem beszélni, többnyire csendbe burkolózva töltöttük egymással az időt. Most is, ahogy Jongin nekem háttal ül a lábaim között és az előttünk elterülő sűrű erdőt vizslatjuk. Néha kicsúszik egy-egy megjegyzés a száján, de ilyenkor rendszerint elhallgattatom. Nem szeretném, hogy az eddigieken kívül bármi baja legyen. Ő az én férfim, senki másé. Csak ő érhet hozzám úgy, ahogy senki más. - Mit... tervezel a...

-Shhhh... Inkább pihenj. - Kissé hátrébb húzódtam, így a feje az ölemben foglalt helyet. Mosolyogva simítottam a homlokára hideg kezeim, mire csak egy jól eső sóhajt hagyta el ajkait. Már megint tombolt benne a láz, pedig már egy hete gyengélkedett és legnagyobb örömömre, elkezdett javulni, bár még mindig nagyon gyenge volt.

(...)

Hosszú, szövet kabátom minden egyes lépésnél meglibbent a vádlimnál. Majd szétfagytam a hideg esőben, kint az utcán, hajnali kettőkor és bár álmos voltam, a fagyos levegő ébren tartott. Elszántan jártam egyik elhagyatott házról a másikra. Újabb és újabb rendőrségi szalagot léptem át, vagy épp kúsztam el alatta. Valamiféle értékes dokumentumot kerestem az intézet igazgatójáról, amivel később megvesztegethetem. Muszáj volt ilyen éjjeli órákban kutatnom az igazgató birtokában lévő, lezárt házakban; nappal túlságosan feltűnő lett volna a magán akcióm és azt is szem előtt kell tartani, ha lebukom, nem csak én járok rosszul, hanem Jongin és anya is. Anya visszafogadott, holott rohadtul nem érdemeltem ki ezt a viselkedésemmel; Jongin pedig életem szerelme, aki a lebetegedése napjáig, de még most is szorgosan törődik velem; muszáj rájuk is gondolnom, ha már a saját testi és lelki épségem egyáltalán nem érdekel. Már csak az ők szeretetük tartja bennem az erőt, hogy ezt végig tudjam csinálni.

-Kim Jonghan; született, ezerkilencszázhetven május nyolcadikán; felesége nincs, bevallott élettársa Choi Minji, aki ezerkilencszázkilencven nyolcban meghalt; gyermeke nincs. - Végre úgy éreztem, valami használhatót találtam, mikor annak a rohadéknak megtaláltam a személyes adatait, de csak mellé lőttem. A család kiugrott a listámról. Nincs se felesége, se szerelme, se gyermeke, így ezekkel nem is tudom megvesztegetni, pedig sietnem kéne. Ezen a héten muszáj lesz valamivel előrukkolnom, mert már keresnek minket. Egy hét és megtalálnak; és ha megtalálnak, mehetünk vissza a Pokolba.

(...)

-Jongdae! Egy idegen autó parkolt le a házunk elé! - Anya kétségbeesetten rohant be hozzám a szobába. Jongin aludt, nagyon mélyen, próbáltam felébreszteni, de hasztalanul. Továbbra is csendesen szuszogott és meg se mozdult.

-A legfontosabb most az, hogy megőrizzük a hideg vérünket. Én a hátsó udvaron át elszaladok az erdőbe és ott meghúzom magam. Jongint tekerd be szorosan gézzel, különös mód figyelj az arcára, ne nagyon látszódjon ki belőle semmi és takard le takaróval. Nagyon aprók a levegő vételei, azt fogják hinni, hogy csak egy halott. Csináld ezeket és légy erős, rendben? - Szép, de már öregedő arcán könnyek folytak le. - Ha csak téves riasztás, hívj és visszajövök. - Onnantól kezdve pedig sebes futásba kezdtem. Nem néztem vissza egy pillanatra sem, pedig bennem voltak az aggályaim, s a kételyeim. Nem érdekelt, hogy esetleg engem elkapnak és onnantól kezdve teljesen megszűnök létezni, csak Jongint ne találják meg. Legalább ő élhessen boldogan, hisz még nekem a gyermekkorom csodálatos volt, felhőtlen; addig az övé borzalmas. Csak azt kívánom, élete hátralevő részét, hagy töltse boldogan.

-Ott fut!

-Kapjátok el! - Féltem, rettentően féltem azokban a percekben. A lábaim megremegtek alattam a rettegéstől - nem akartam arra a helyre visszamenni -, de egy újabb adrenalin löketnek köszönhetően, erőre kapott a testem. Nem fájt az időközben felsértett lábam, nem fájt, hogy a húsomba újabb és újabb gally, vagy kő fúródott. Dőlt belőlem a vér, még sem érzékeltem a fájdalmat, csak azt a meleg nedvességet, ami lassan az egész testemen végig folyt. Az erdő felbolydult, mintha a természet is érezte volna, valami rossz közeledtét.
A fegyver eldördült, az érzetek pedig visszatértek testemben. Éreztem minden egyes karcolás csípő fájdalmát, mégis a legrosszabb, a lábamba nyílvesszőként maró fájdalom volt. Meglőttek. Rongybaba módjára hullottam össze, elveszte minden lendületem, amit eddig tökéletesen hasznosítottam is. Miért pont most esek el? Ha kicsit tovább bírom, akkor megmenekülök...

-Jongdae... De régen láttam. Tudja, már sokan hiányolják az intézetben. Kim Jonghan. - A kezét nyújtotta felém, maga az igazgató, akivel még akkor sem találkoztam, amikor legelőször jártam azon a helyen. Már ezerféle képet alkottam magamban a férfiról; leginkább egy rút, megrökönyödött embernek képzeltem, de nagyot csalódtam. Ez a rohadék némelyik nőnél is szebb volt, markáns arcvonalai igazolták csak azt, igenis egy férfival van dolgom. Vastag, csókos, piros ajkai egy öntelt mosolyra húzódtak, szemeiben ravaszság lapult meg. Valakire nagyon emlékeztetett, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy kire.

- Menj vissza abba a sötét lyukba, ahonnét jöttél te féreg! - Azzal lendülettel köptem arcon, ahogy végeztem mondatommal. Nyálam enyhén véres volt, és elégedettséggel töltött el a dühös arca. Gúnyos vigyorra húztam ajkaim, ezzel talán pontosan olyan őrült hatást keltve, amit még egy bevallott elmebeteg is megirigyelt volna.

-És te is jössz velem, mit szólsz hozzá?

-Tudod ki megy veled te rohadék! - A földön feküdtem, sérülten, mégis képes volt pofán rúgni. Úgy éreztem, az egész arcszerkezetem átrendeződik, de nem adtam hangot a fájdalmamnak. Csupán csak fintorogtam és mikor a hajamat megmarkolva kényszerítette, hogy ránézzek, ismét elmosolyodtam.

-Te tényleg őrült vagy... - Ismét belém rúgott, ezúttal többször, megállíthatatlanul.

-Hagyd őt békén! - Jongin... - Különben felvágom a torkom! - Ijedten néztem a hang irányába. Jongin egy fának támaszkodva állt, patakokban folyt róla a víz, haja zsírosan tapadt homlokához. Szép szemei vérben forogtak és akár egy feldúlt bika, úgy lihegett, de mindez nem is volt aggasztó abban a helyzetben. Engem sokkal inkább megijesztett, az az éles üveg darab, amit szorosan a nyakához szorított, készen állva az öngyilkossági merényletre.

-Jongin...

-Úgy sem mered megtenni. Szánalmas vagy. - Jonghan ismét gúnyosan elvigyorodott. Mintha már ezer éve ismerték volna egymást Jonginnal. - Csak szépen dobd el azt a valamit és gyere ide. - Karjait kitárta, mintha csak azt várta volna, hogy Jongin engedelmes kisfiúként hozzá fog bújni és mindent meg fog tenni, amire csak kéri.

-Nem... - Még jobban a torkához szorította az üveg darabot, mire egy ponton, kibuggyant rubint vörös vére.

-Jongin!

-Jongin, figyelj! Ne csináld ezt! Apu szereted téged! Érted?! Apu szeret! - Teljesen lesokkoltam. Egy pillanatra még a hangok is megszűntek körülöttem, hogy aztán, mikor visszatérek a valóságba, egy kissé feljebb tornásszam magam, ülő helyzetbe. - Apu szeret... - Az igazgató szemeiben őszinte kétségbeesés csillant.

-Ez soha nem volt igaz! Ha ennyire szeretsz, akkor miért egy koszos pincében kellett felnőnöm, ha?! Miért ölted meg anyát és miért nyilvánítottál őrültnek?! Miért kárhoztattál arra, hogy az egész életemet abban a porfészekben töltsem?! Miért nem lehettem soha boldog, ha ennyire szeretsz?! - Jongin még jobban a nyakába vájta az üveg darabot. - Engedd el Daet!

-Azért tettem, mert szeretlek! Te is, és Jongdae is visszajön az intézetbe és boldogok leszünk, mint apa és fia!

-Én ebből nem kérek... - Egy laza mozdulattal húzta végig az éles tárgyat a torkán, ezzel egy mély vágást okozva azon. A vére folyóként áradt meg abból. Mindent hátrahagyva rohantam hozzá, lekapva magamról a laza ingemet és azt a nyakára helyeztem, a sebre.

-Jönnek a zsaruk!

-Igazgató úr, jöjjön! - Még láttam, ahogy egy darabig minket néz, teljes fájdalommal a szemeiben és ekkor már láttam, olyan szinten hasonlított rá Jongin külsőleg, hogy az már fájt. Viszont Jongin még mindig szebb volt és ez minden bizonnyal az anyjától örökölt adottságoknak köszönhető.

-A rendőrök hívták a mentőket! - Pár perc múlva anya is mellénk ért és a sűrűn köhögő Jonginra vezette tekintetét.

-Hallod, Nini? Csak még egy kicsit bírd ki és onnantól kezdve olyan életünk lesz, amiről a találkozásunk napja óta álmodoztunk. - Szorosan magamhoz öleltem a köhögéstől remegő testét. - Csak egy kicsit bírd ki...

(...)

-Nem akarom, hogy egy olyan ember kölykével élj, aki a világ egyik legnagyobb mocska... - Fakó tekintettel meredt az ablaküvegen keresztül a kinti tájra. Ahányszor csak a nyakán lévő kötésre téved a tekintetem, mindig összeszorul a szívem és erős hányinger tör rám. Még mindig nem hiszem el, hogy képes lett volna megölni magát. Jobban oda kell rá figyelnem, mint gondoltam. Sokkal körülményesebben kell vele bánnom, hogy rájöjjön; megmenekültünk. Mostantól nem lesz fájdalom és kín, hanem boldogan élhetünk tovább, anélkül, hogy bujkálnunk kéne.

-Jongin... Engem nem érdekel, milyen az apád, mert nekem te kellesz. Az összes hibáddal együtt szeretlek és mindig veled fogok maradni, akármi legyen.