Chen POV

Nem hallatszódott más körülöttem, mint hangos, agyvizet felverő zsibongás. Szó szerint, az egész terem diák megőrült, kivéve engem, és a mellettem unottan ülő Sehunt. A tanár hevesen gesztikulálva oktatta ki a hangoskodás keltőket, kiket látszólag egyáltalán nem érdekelt a náluk feljebb való szava. Továbbra is folytatták azt az esztelenséget, amit már az óra eleje óta műveltek, csak drága történelem oktatónk, most elégelte meg ezt az egészet. Igazság szerint, ez a kis csapat fiú, egyáltalán nem volt rossz. Szimplán csak rohadtul nem érdekelte őket senki és semmi, szartak a szabályokra, amik erre a régi intézményre voltak jogosultak. Négyen voltak, mégis, néha akkora port tudtak kavarni, hogy a fejét fogta mind a tanár, mind a többi diák tehetetlenségében. Lassan már mindenki megtanulta ebben az épületben, hogy nem igazán lehet velük mit kezdeni. Hol csöndesek voltak, hol zajongók és többnyire mindig azt csinálták, amit jónak láttak és nem azt, amit a fentibbek tartottak jónak és utasították rá őket. Szerény véleményem nem volt más róluk, mint egy gúnyos horkantás, ha valaki róluk kérdezett, és mint aki jól végezte dolgát, rendszerint ilyenkor tovább álltam. Nem igazán érdekelt az, hogy mit csinálnak, csak hangoskodni, ne hangoskodjanak. A fejem szét megy így is minden nap a késő esti tanulástól, nem kellenek az életembe, holmi kis huligánok, akik azt hiszik, ez egy egyszerűen, és szabadon működő világ. Persze, nyílván meglehetett őket érteni, elvégre sokszor nem mondtak hülyeséget és még butának, vagy hülyének sem lehetett őket mondani. Értették azt, hogy mit csinálnak és hogyan, ahogy azt is tudták mindig pontosan, hogy a tetteiknek mik lehetnek a következményeik. Ők viszont szarva az egészbe, csinálták tovább, amit elkezdtek.Soha nem voltam ilyen szabadelvű. Egy részt, nem is olyan családból származtam, ahol ezt megengedhettem magamnak, más részt, nem is akartam belefolyni ilyen felkavaró ügyekbe. Éltem a kis megszokottan unalmas életemet egy szem igaz baráttal - Sehunnal - és rendesen tanultam úgy, ahogy azt egy velem egykorú gimnazistának illik. Nem vágytam többre, csak egy sikeres jövőre, ezért figyeltem mindig olyan nagyon az órákon és magoltam be a még legérthetetlenebb anyagot is. Természetesen ennek az volt a hátránya, hogy a nagyszünetre jól ki is merültem és többnyire csak henyéléssel, nulla szociális élettel töltöttem azt. Most is, lassan már a tanév végéhez közeledünk és egyre jobban érzem, elegem van. Fáradt vagyok és nyűgös, egyre nehezebben megy a tanulás és akkor még ezekről a zsibongókról ne is beszéljünk.-Nyomik... - Fintorgott az orra alatt Sehun, ahogy a tanár feladva a küzdelmet, ment vissza a táblához és magyarázta tovább az anyagot, próbálva ignorálni a kis bandát. Én személy szerint jót mosolyogtam álmos barátomon, aki látszólag már alig bírta nyitva tartani a szemhéjait. Ő hasonló volt hozzám, ezért nyílván már neki is ki volt a töke ilyenkor a suliból, főleg, hogy ő még talán nálam is kevesebbet pihent. -Igazán? - Mosolyodtam el, sunyin nézve le kimerült énjére. - Pedig Jongin is köztük van... - Húztam el mondandómat, mire Sehun csak megforgatta szemeit és egy nagyot sóhajtott.-Nem érdekel. -Mi az, hogy nem érdekel? Már nem vagy fülig belezúgva? - Érdeklődtem barátomtól, aki csak rándított egyet a vállán, így nem feszegettem inkább a témát, ismertem már annyira, hogy tudjam, ilyenkor ezt kell tenni. Csendben figyeltem Sehunnal együtt az óra további részében, egészen a kicsöngőig. Mivel utolsó óránk volt, ezért rajtam és álmos fejű padtársamon kívül, már az óra közben elpakolt és felöltözött diákok, ki is spuriztak a teremből. Sehun teljesen magába roskadva bámult előre, a még krétaporos táblára. Meg akartam kérdezni, rossz kedvének okát, de ilyenkor tényleg jobb nem piszkálni. Ha majd úgy gondolja, akkor elmondja nekem. Másnak úgy se nagyon tudná kibeszélni a problémáit, mivel ahogy ő nekem, neki is én voltam az egyetlen barátja, a szüleivel meg aligha tudott bármit is megbeszélni. -Átjössz hozzám? Kérlek! Azt játszunk a ps-en, amit csak akarsz, csak gyere! - Csimpaszkodtam a suli előtt barátom jobb karján, aki csak felnevetett tettemen és lerázott magáról.-Miért is ne? Úgy is péntek van. Ilyenkor nem szoktam tanulni. -Te szoktál olyat csinálni? - Viccelődtem vele, ahogy elindultunk hozzám. -Mit izélsz? Ugyan olyan nyomi vagy mint én! - Nevetett fel ő is. Már majdnem sikerült az eddig búskomor Sehunból egy vidámat alakítanom, mikor a zsibongó társaság mind a négy tagja az utunkat állta. Próbáltuk őket kikerülni, de nem igazán akartak engedni.-Sehun! Gyere! Beszédem van veled! - Jongin szólalt fel először is barátom csuklóját megragadva húzta volna magával, de látva Hunnien az aggodalmat, próbáltam őt megvédeni.-Mit akarsz tőle, ha? Azért csak úgy ne rángasd el! Ha nem akar veled beszélni, akkor ezt tiszteletben kell tartanod! - Mérgesen meredtem a megszeppent, nálam vagy tíz centivel magasabb srácra, aki hirtelen megdöbbenésében, nem hogy szólni, de még mozdulni sem bírt. Sehun csak mögém bújt, vagyis... amennyire csak tudott, próbált eltűnni mögöttem és a fülembe suttogott egy köszit. Egy biztos, ezek után muszáj lesz nekem elmondania, hogy mi a fa... bocsánat, túró van itt?!-Csak beszélgetnek, semmi extra, édes. - Lépett elő a társaság legalacsonyabb tagja, kissé talán neheztelően nézve rám.-Mi az, hogy édes?!-Édes...-Na, elmész te a... Gyere Sehun! - Rántottam magammal szerencsétlen, nagy bizonnyal egy kisebb izom rándulást okozva neki, de péntek és lassan évvége révén, nem igazán volt kedvem ezekhez a "szabadelvűekhez".(...)Sehun egész hazafelé úton hozzám sem szólt, csak lehajtott fejjel lépkedett mellettem, teljesen magába meredve. Legszívesebben felvidítottam volna, de egy szavamra se reagált, így ezt hamar feladtam, teljesen jelentéktelennek titulálva próbálkozásaimat. -És most elmondhatod, hogy miért történt az, ami? - Telepedtem le barátom mellé a kanapéra, a kezébe nyomva egy nagy adag édességet és üdítőt. -Semmi.-Sehun!-Jó, jó... - Egy nagyot sóhajtva markolt egy nagyot az általam adott chipsből, miközben látszólag a szavakat kereste a fejében. - Még a hétfőn, Jongin átjött hozzám. Ez egy ilyen, első randi féleség volt, legalább is, én azt hittem, egészen addig, míg fel nem hívta a barátnője. Érted? A barátnője! Pedig előtte, meg megakart fektetni.-A szemét! - Néztem rá elhűlve. Én mindig azt gondoltam, hogy azért ilyet egyikük se csinálna, abból a négy tagú bandából, de most nagyot kellett csalódnom bennük. Pedig tényleg rendesnek tűntek.Sehun nem válaszolt, csak elmosolyodott, ezzel is biztosítva arról, hogy nem kell aggódnom miatta, rendbe fog jönni. Még az kéne, hogy az az idióta teljesen a lelkébe tiporjon az én kis Sehunniemnak. Biztos, hogy utána jól pofán rúgnám a gyereket. Az se érdekelne, hogy mennyivel magasabb nálam. Sehunnak nehéz élete volt. A családja, egyszerűen képtelen volt elfogadni a másságát és bár nem rakták ki a híd alá a házból, mégis, Sehun rosszul érezte magát velük, abban a már kicsit sem családias házban. Feszengett, szinte egyfolytában, ez pedig mindenképp rossz pont volt nálam a szüleinél, de nyílván, én nem nagyon tehettem érte semmit azon kívül, hogy gyakran aludt nálunk, ahogy nagy bizonnyal ma este is így lesz. (...)Sehunt az a nap óta nem zaklatta többet Jongin, se a színes társaság egyik tagja sem, legalább is, nem mondta, hogy történt volna ilyen, Sehun pedig szinte mindig mindent megosztott velem. Ami viszont negatívum lett, az a hátamba lyukat égető tekintet volt. A négy tagú társaságból péntek óta az egyik srác, szinte egyfolytában engem bámult és ez kezdett rohadtul zavarni. Annyira feltűnően csinálta a dolgot, hogy még Sehun is észrevette, ez pedig már tényleg gáz. Ha múltkor akkora pofája volt, akkor most is legyen annyi vér a pucájában, hogy odajön hozzám és elmondja, hogy mi a nyűgje.

(...)

-Jongdae, igaz? - Csapódott be hirtelen a szekrényem ajtaja, egy másik személy által. Meghökkenve néztem hátra, a rám ezer wattos mosollyal néző srácra. Nagy szemei végig tekintettek egész valómon, többször is.

-Mi van te kis bámulós? - Kérdeztem unottan, bár annyira nem tudtam leplezni a megdöbbenést, amit az váltott ki belőlem, hogy végre képes volt megszólítani, vagyis... pontosabban, akkor is megszólított, mikor Sehunt védtem meg Jongintól, de ez nem számít.

-Milyen bámulós?

-Hát te! Mást se csináltál egész héten, csak engem vizslattál. - Adtam meg az ésszerű választ, mire a fiú felnevetett. Nem értettem hirtelen adódott jó kedvét, de már kezdett zavarni, hogy nyilvános helyen, úgy beszorított a saját teste és a szekrény közé, mintha csak egy pár lennénk és ez teljesen normális. Pedig nem volt az. Nem is ismertük egymást, könyörgöm!

-Jongdae! - Sehun egy nagyobbat ordított és mire a hang irányába vezettem tekintetem, már csak azt láttam, hogy Jongin a vállára kapja barátom és kiszalad vele a suliból. Egyből a segítségére rohantam volna, de ebben megakadályozott a vigyori srác, aki Jonginhoz hasonlóan, felkapott a vállára és bár majd szétvertem ököllel a hátát, de nem szándékozott egy ideig letenni. Ő is kivitt a suliból, csak Sehunnal ellentétben, engem a sportcsarnok felől cipelt ki a bámulós, majd mikor messzibb kerültünk az intézménytől, végre saját lábaimra helyezett.

-Bámulós, ezt most miért kellett?! - Dühöngve caplattam a fekete hajú srác után, kérdőre vonva tettéért, mire ő megállt és végre szembe fordult velem. Arca most már komoly volt, az előbbi boldogság szikrája, mintha teljesen kialudt volna benne, pedig a szemeiben igenis látszott, hogy még mindig ugyanaz a szabadelvű srác, aki mindig is volt. Ehhh... Ki érti ezeket?

-Először is, a nevem Minseok, de inkább Xiuminnak szólíts. A második, hogy a barátodnak semmi baja nem lesz. Jongin rendes srác, Sehun jó kezek között van.

-Ahaa... Én nem így hallottam. - Vágtam vissza gúnyosan, mire Xiumin mérgesen tekintett rám.

-Az egész csak egy kis félreértés volt. Jongint a nővére hívta és nem a barátnője. Hót buzi a srác, hogy lehetne neki csaja? - Tette fel az ominózus kérdést, tágra nyílt szemekkel mustrálva engem, míg én fülig pirulva és teljesen szégyenbe esve hajtottam le a fejem. Xiumin nem mondott semmit, csak megfordult és ellépve tőlem indult meg... valahova.

-Hova mész? Még tart a suli! - Elnevette magát, majd hátrafordulva válaszolt.

-Carpe diem, avagy élj a mának, Jongdae! - Nem értettem, hogy mit akar ezzel. Én nem éltem ilyen szabad szellemű életet, mint amilyet ő, ezért zavartan fordultam volna vissza a suli irányába, mire Minseok megragadva egyik kezemet húzott maga után. Annyira ledöbbentem, hogy még szólni se tudtam, nem hogy még ellenkezni. - Eleget ülünk nap, mint nap, abban a régi, poros intézményben. Néha kell egy kis szabadság.

Xiumin először egy sikátorba vitt és ott eltűnve egy ajtó mögött, pár perccel később egy nagy üveg valamivel tért vissza hozzám. Kibontotta az üveget és a felét egyből el is tüntette, majd nekem nyújtotta. Bennem voltak a már megszokott kételyeim, de elfogadtam az italt, mi úgy végig marta a nyelőcsövem, már az első két korty után, hogy képtelen voltam meginni annyit, amennyit hagyott nekem, ezért visszaadva az üveget, ő megitta a maradékot. Innen egy már régen elhagyatott és már nem használt vasúti útvonalakkal tarkított vonatállomásra mentünk.
Mindenhol gyönyörű kék virágok voltak, ezzel tarkítva a nap sütötte mezőt. Elbájolva telepedtem le a fűbe, teljesen elterülve a nap és a kék ég alatt. Xiumin nevetve fogott egy régi magnót és azon elindítva egy számomra ismeretlen számot, táncolni és vidáman nevetve rohangálni kezdett. Az alkohol... nevettem fel magamban, bár igaz, ami igaz, én is sokkal ellazultabb állapotba kerültem a maró löttynek köszönhetően. Talán emiatt sem akadtam ki, amikor már sötétedni kezdett és a fejem mellett támaszkodva, nézett le rám. Csak elmosolyodtam és mikor ajkait az enyéimre illesztette, engedve a csábításnak karoltam át nyakát és húztam még lejjebb, hogy teljesen egymáshoz simuljunk. Akár órákon át képes lettem volna ezt a meghitt hangulatot elviselni. Ahogy a lemenő nap sugarai rózsaszínessé teszik nem csak az egész hely kontrasztját, hanem még a levegőt is, és a körülöttünk lévő kék virágok halkan ringatózva a szélben körbe fedtek minket. Minket, akik mást se csináltak, csak egymás ajkait falták, még a megszokott normák ellenére is, és akik nem törődtek semmivel sem maguk körül. Soha nem éreztem még magam ilyen szabadnak. Olyan volt, mintha bármit megtehettem volna azon a helyen, mert arra nem vonatkoztak a törvények, melyek, igenis is kicsiny, világunkat nehezítették.
Minseok lassan elvált tőlem. Érezni akartam, még egyszer érezni akartam, ahogy csókol, sőt, örökké érezni akartam. Nem ismertük még egymást, mégis, érezni lehetett azt a feszültséget a levegőben, ami kettőnk között volt, és amivel akár lángra lehetett volna lobbantani az egész mezőt. Xiumin értette néma kérésem, ezért ismét ajkaimra hajolva vezetett vissza oda, ahova titokban mindig is vágytam.

(...)

Azt hiszem, most találtam meg számomra az ideális, de egyben bűnös utat. Bár a szüleim nem tudtak róla, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem örülnének neki, ha megtudnák, az a kis fiú, aki egykoron másnak sem élt, csak a tanulásnak, már felnőtt és hozott egy olyan önálló döntést, amit sokan nem mernek meghozni. Szerelmes lettem egy hét alatt egy olyan srácba, akinek annak idején teljesen elvetettem az életmódját, most meg szinte mindenben követtem egy szó nélkül. Ha arra kért, akkor lógtam az órákról, csak azért, hogy vele smárolhassak egy sikátorban, esetleg egy régi, omladozó, elhagyatott épületben. Nem lett volna szabad, de jól éreztem magam így és ahogy észre vettem, Sehun is. Valahogy aztán neki is sikerült megbeszélnie a dolgokat Jonginnal és így immár hatan lettek a szabad szelleműek. Bár ezzel az életmóddal néha becsúszott egy-egy rosszabb jegy, de még mindig jó tanulónak számítottam és Xiumin lazaságát átvéve, már nem is nagyon izgattam magam a dolgon.

(...)

Az éj már régen leszállt, egy kisebb italozásra mentünk a parkba a srácokkal. Boldog voltam, határtalanul boldog, ahogy Xiumin ölében ülve faltam az ajkait. Erősen szorítottam magamhoz, hogy érezhessenm tényleg velem van. A pia mennyiség, amit már sikeresen leküldtünk a torkunkon, teljesen ellazítva tompította el körülöttem a világot.

-Héj! Nyugi édes! Indulunk haza. - Szakadt el nevetve ajkaimtól Minseok, de meglátva szomorú, lebiggyesztett alsó ajkamat, még egy utolsó szenvedélyes csókot adott, majd elindultunk haza. Épp léptem volna be vele a lakóhelyemre, mikor egy nagyobb pofon csattant az arcomon. Apám mérgesen nézett rám, míg anyám lesajnálóan méregetett.

-Hol voltál?! - Kiáltott rám apa, viszont... ami a legmeglepőbb, hogy nem féltem tőle, ahogy máskor és nem, egyáltalán nem éreztem azt, hogy jogosan van kiakadva.

-A parkban. - Válaszoltam egyszerűen, mire ha lehet, még mérgesebben nézett rám.

-Ilyenkor?! Tudod mit? Ne is válaszolj! Elegem van! Ha te így, akkor én amúgy! Pusztulj meg itt egyedül a magányba!

-Megint üzleti útra mentek?

-Igen! - Apám még egy nagyot ütött az arcomba, mire felszakadt a szám és a meredten álló Xiuminra néztem. Anyám elmenve mellettem simított végig arcomon, ezzel jelezve, ő még velem van és elhagyva a lakást, az ismét csendessé vált. Kimerülten rogytam a földre, hevesen, de egyben boldogan kapkodva a levegőt. Végre! Végre sikerült állnom az ijesztő tekintetét.

Lassan feltápászkodtam és Xiuval együtt elhagyva a lakást, a már megszokott helyünkre mentünk. Az ismerős kék virágok a gyér fényben bár nem látszottak, de illatukat talán még jobban éreztem, mint azelőtt. Ott letelepedve a fűbe, feldagadt arccal és felszakadt szájjal bámultam a holdat az égen, mosolyogva nézve Minseok csillogó íriszeibe.

-Végre megtettem... - Mondtam boldogan, őszinte szerelemmel nézve íriszeibe. Felém hajolt és megcsókolt. Ajkaink egybeforrtak, ahogy a még alkoholos íz perzselte nyelveinket, de szenvedélyesen csókoltuk egymást.

-És... megbántad? - Mosolyogva vált el tőlem.

-Egyáltalán nem. - Ráztam a fejem vidáman. Xiumin örömtelien fészkelte magát lábaim közé és egy egyszerű mozdulattal, velem az ölében felült. A holdra nézett ő is, és enyémnek döntve a fejét élvezte a meghittséget.

-Carpe diem, édesem!