Az igazat megvallva, soha nem voltam az a nagy állattartó ember fajta. Sokáig abban a hitben is éltem, nekem nem szabad a kezeim közé huzamosabb időre állatott adni. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem szeretem az imádnivaló, kis szőrös emlősöket - meg úgy, minden egyes állatot -, de elég felelőtlennek számítottam állattatás terén. Bár szerettem az állatokat, ha nekem volt is egy, arról rendszeresen megfeledkeztem és csak mikor nyomorgatni volt kedvem, akkor esett le, nekem van háziállatom. Hát igen, nem vagyok valami felelősségteljes ember, állatok terén.
Nyolc éves koromban kaptam egy aranyos, fehér egeret. Gyönyörű, gomb szemei érdeklődőn néztek felém, meglepő módon, nem félt tőlem. Azért kaptam ezt a csodálatos ajándékot a szüleimtől, mert úgy gondolták, már elég érett vagyok egy kisállat karbantartására. Az első egy hétben ez a feltételezés igaznak is tűnt. Annál az egérnél, még egy császár sem kapott nagyobb figyelmet. Élvezettel vettem aprócska kezeim közé, majd mikor visszahelyeztem a ketrecbe, diót kapott. Olyan szinten örült ennek, hogy pár nap alatt már a felém táplált bizonytalanság is eltűnt belőle és teljes bizalommal üldögélt a markomban, miközben én csillogó szemekkel vizslattam őt.
Egy hét után lankadni kezdett a figyelmem. Már nem játszottam vele mindennap és ez napról-napra rosszabb lett. Volt, hogy már csak vizet adtam neki rendszeresen, később pedig már azt sem. Az egérke szerencséjére, anya igen hamar észrevette felelőtlen viselkedésem és azzal a lendülettel vette el tőlem, életem addigi legszebb ajándékát, hogy egy olyan család gyerekéhez vigye, aki biztosan mindig a gondját fogja viselni. Az én szelíd egerecském pedig számomra nem is létezett többé. Napokig pityeregtem érte és ráadásul az is rosszul esett, hogy a szüleim egyáltalán nem jöttek oda hozzám, engem vigasztalni, sokkal inkább mérgesen, csalódottan méregettek. Valahol, a szívem mélyén pedig, én is tudtam; hibáztam.

(...)

Tizenkét éves koromig nem is volt semmiféle állatom. Imádtam az állatkereskedésben elütni néha az időd, mert ott kedves és barátságos kutyák, cicák, rágcsálók vettek körül. Egyik nap anya vitt haza. Megkértem, legyen szíves egy kicsit bejönni velem az kisállat boltba, mert már rutinnak számított ez az életemben. Aznap talán megsajnált és ezért vett nekem egy tengerimalacot. Rettenetesen örültem neki, Sehunnak alig bírtam vele dicsekedni. Bezzeg a fiatalabb mindig csak a fejét rázta és mintha egy kicsit lenéző is lett volna velem.

-Ez is csak egy hétig lesz igazán boldog, úgy, mint az a kisegér. - Jelentette ki határozottan, mire mérgesen felfújtam az arcom és faképnél hagytam. Most már a legjobb barátomnak is be akartam bizonyítani, igenis tudok gondoskodni egy háziállatról, ezért határozottan veselkedtem az nap neki a ketrec takarításnak. Mindent meg akartam adni, annak a kis, barna foltos állatnak, de mégis Sehunnak volt igaza, ahogy mindig. Két hétig őszinte érdeklődést mutattam az állat felé, de utána, kezdett feledésbe merülni úgy, ahogy az egérke is. A szüleim ezúttal ignorálták ezt, azt akarták, a tengerimalac pusztuljon el, hogy kicsit tanuljak az életről valamit, már pedig az egyik legfontosabb dolgot: az élet nem működik törődés, étel és víz nélkül, ez pedig az állatokra is igaz. Viszont ennek a kisállatnak is szerencséje volt, hiszen Sehun időben "kimentette karmaim közül" az állatot és lepasszolta egy nálam sokkal felelősségtudatosabb haverjának.

-Na~, ne sírj Jongin. Majd talán legközelebb. - Sehun együttérzően huppant le mellém a fűbe, mikor az újabb bukásomat sirattam az állatok terén. Annyira szerettem mindkét szőrmókot, még sem voltam képes, még csak egy hónapon át sem vigyázni rájuk. Mikor növök fel eléggé ehhez?

(...)

Kellemes sóhajok hagyták el ajkaim, ahogy Sehun egy újabb és egy újabb csókot hintett a nyakamon feszülő bőrre. Teljes testével nekem simult, ahogy én alatta fekve, majd hogy nem teljesen belesüppedtem a kanapé szivacsába. Az oldalamat cirógatta kezeivel, egyre feljebb és feljebb tűrve pólómat, hogy aztán egy pillanat alatt tegyen félmeztelenné. Szemérmetlenül nézett végig rajtam, alsó ajkába harapva. Már épp a nadrágomat gombolta volna ki, mikor a kutyája, Vivi rongyolt be a házba; a kanapé előtt megállt és heves ugatásba kezdett. Ez a kutya mindig remekül tud időzíteni.

-Szia Vivi! - Sehun teljesen elfeledve engem, szállt le rólam és az ölébe kapta a csaholó állatot. Szerettem én is ezt a kis dögöt, de néha már nagyon idegesítőnek hatott a szememben. Annyi szép pillanatot zavart már meg, mikor a randik után, Sehun lakására jöttünk fel. Szinte soha nem végződött úgy a csodálatos este - ha Sehunhoz jöttünk -, ahogy én akartam és terveztem, mert Vivi előszeretettel ugrált ilyenkor gazdája előtt addig, amíg az meg nem sajnálta és az ölébe nem kapta. Ilyenkor én hiába néztem úgy Sehunra, akár egy kiskutya, hiába viselkedtem aranyosan, néha már akaratosan, mindig a kutya nyert, ahogy most is. - Ne csináld Jongin! Csak egy kutya. Legyél okosabb! - Korholt le a fiatalabb, ahogy szinte mindig, amikor gyerekesen viselkedtem. Néha már olyan érzése lehetett Sehunnak, mintha én lennék a fiatalabb, de ez engem cseppet sem zavart.

-Már megbocsájts, de amíg én vagyok a passzív fél, vigyázhatnál, hogy mit mondasz, különben nem teszem neked szét a lábaim. - Duzzogva fontam össze mellkasom előtt karjaim és fújtam fel arcom. Még ha mérges is voltam Sehunra, akkor is csak az lebegett a szemeim előtt; aranyosnak kell lennem előtte. Nem mintha amúgy nem lettem volna az, mármint, én ezt csupán onnan tudhatom, hogy már rengetegen aggatták rám a "cuki", meg az "aranyos" jelzőt.

-Olyan vagy, mint egy gyerek. - Sehun csak a fejét rázva felnevetett, majd csillogó szemekkel nézett rám. - Legközelebb hozzád megyünk és ígérem, akárki zavar meg, én akkor is megraklak.

-Sehun! - Ismét felnevetett rajtam, ahogy dühösen és eléggé zavartan néztem rá, mert hogy a mi kapcsolatunkban ez egyáltalán nem volt megszokott. Sehun nem az a perverz fajta pár volt, ahogy az aktív felek közül sokan. Inkább volt romantikus és szerény; az a fajta ember, aki mindig is kellett nekem. Ő teljesen máshogy fejezte ki a birtoklását, sok aktívval ellentétben. Nem csinált nagy jelenetet mások előtt és nem féltékenykedett már csupán attól, hogy én egy másik sráccal beszélgettem. Nem erőszakoskodott és fogdosott nyilvánosan, szimplán csak a szemeivel üzente mindig felém "az enyém vagy, ahogy én a tiéd".

(...)

Tizennyolcadik szülinapomra virradt a nap. Egyáltalán nem éreztem magam másabbnak, még mindig egy gyerek voltam, felnőtt korral. Egy kicsit fura volt, hogy most már simán vehettem alkoholt, meg cigit egyedül, de igazság szerint, ezekkel soha nem éltem, a dolgaimat meg már rég óta a szüleim nélkül intéztem. Semmi nem volt más, erről pedig nem tudtam eldönteni, hogy jó e, vagy rossz.

-Boldog szülinapot Nini! - Sehun egy örömteli vigyorral a fején robbant be, reggel hétkor a szobámba. Elsőre felfogni sem tudtam, hogy kerülhet ide, elvégre még mindketten a szüleinknél laktunk, nem együtt és előző este nem aludt nálunk. Sajnos nem laktunk valami közel egymáshoz; én a város egyik felében, ő a másikban. Az is valami csoda folytán történhetett, hogy általánosban egy iskolába kerültünk. Többnyire a hétvégéket töltöttük együtt, a hétköznapokon elfoglaltak voltunk, a nyarat meg konkrétan, végig egymás karjaiban töltöttük. Szerettük kihasználni az időt, amit egymásra fordíthattunk.

-Hogy kerülsz ide ilyen korán? - Álmosan dörzsölgettem egyik szemem, így néztem a mellettem helyet foglaló Sehunra.

-Olyan aranyos vagy ilyenkor. - Két keze közé fogta arcom és jól megcsipkedte rajta a bőrt, ezzel csak megint olyan hatást keltve, mintha ő lenne az idősebb, nem is kicsivel. - Annyira hiányzik már az, hogy minden reggel így lássalak.

-Már nem kell sok és te is betöltöd a tizennyolcat, akkor pedig nagy buli lesz, mert összeköltözünk. - Még mindig kissé kómásan dőltem előre, ajkaira helyezve sajátjaimat. Bár nem válaszolta meg a kérdésem, mégis tudtam, fel kelt hajnalok-hajnalán, csak azért, hogy már reggel hétkor bearanyozza az én napomat, ezt pedig felettébb értékeltem. Soha, senki nem figyelt még rám ennyire, bár az is igaz, hogy nekem Sehun volt az első és ha minden igaz, akkor az utolsó is az életemben, akit "páromnak" nevezhetek.

-Úgy gondoltam, most már talán érett vagy hozzá. - Ötletem sincs, hogyan tudott elrejteni egy nagyobb testű, izgő-mozgó hörcsögöt, de bűvészeket megszégyenítve húzta elő kabátja rejtekéből a szökni akaró állatot, majd a kezembe nyomta, mint szülinapi ajándékot. A tizenkét éves koromban kapott tengerimalac után, nem volt egyetlen egy háziállatom sem. Mindenki úgy vélte, jobb, ha az állatboltban, meg az állatsimogatókban élem ki magam és nem egy saját jószágot hagynak rám.
Amint kezem ügyeibe került a újdonsült hörcsögöm, első lendülettel belém harapott, pedig órákig tudtam volna tanulmányozni csillogó szemekkel sötét barna, hosszú bundáját, ami csak a mancsain és a hasán volt egy hosszú csíkban fehér; valamint fekete, gomb szemeit és izgágán szimatoló orrát.
-Na, majd ő elérni, hogy figyelj rá. - Sehun örömittasan nevetett fel, de azért törődött is velem. Kikapta a kezemből a hörcsögöt - akit magamban már rég elneveztem - és egy zsebkendővel körbe tekerte a sebet az ujjamon. - Mi lesz a neve?

-Bundás.

-Jongin, ez kutya név.

(...)

-Soha nem figyelsz semmire! Felelőtlen vagy és akaratos, akárcsak egy kisgyerek! Jongin, húsz éves is elmúltál, még sem vagy képes felnőni! Mond csak, hogy éljek így veled le egy életet? Pedig amúgy ezt szeretném és lehet, hogy ez most kurvára önző dolog, de addig nem jövök vissza hozzád, amíg össze nem szeded magad!

-Sehun... - Teljesen összetörve rogytam le a padlóra, könnyeimet szabadjára engedve. Annyira szerettem volna, már évek óta olyan lenni, mint amilyet Sehun akart, még sem sikerült. Továbbra is az a felelőtlen, buta kisgyerek maradtam, aki mindig is voltam. Sehun ritkán kiabált velem, nem igazán volt szokása felemelnie a hangját, most viszont úgy üvöltött velem, mint egy dühös kutya. Már most rettenetesen hiányzott, a közös házunk elhagyatottnak és idegennek tűnt számomra nélküle. Csak én voltam és a már két éves hörcsögöm, akit tizennyolcadik szülinapomra kaptam. Őt is szinte csak Sehun gondozta, mert én még mindig felelőtlennek számítottam, ilyen téren is. Most viszont Sehun elment, így teljesen rám lett utalva szegényke. Be akartam bizonyítani nem csak Sehunnak, hanem másoknak is, igenis képes vagyok már egy kisállat gondozására, ez pedig adott néma löketet ahhoz, hogy ne a Sehunnal való szakításomon rágódjak, hanem valami mást csináljak helyette.

(...)

Egy év eltelte után, huszonegy évesen, épp egy bárban üldögéltem magányosan. Sehunt egy éve nem láttam, sikerült teljesen eltűnnie az életemből, pedig azon az ominózus estén minden cuccát a még mindig közösnek vélt lakásunkban hagyta. Azt hittem, vissza fog jönni, legalább a ruháiért, de csalódnom kellett, mert nem adta meg azt nekem, hogy legalább abban a pár percben, ismét láthassam. Nem vette fel nekem a telefont, egy idő után letiltotta a számomat, ahogy minden más platformról is; ha hozzájuk mentem, soha, senki nem nyitott ajtót, így pedig, szépen, lassan feladtam a keresését. Úgy voltam vele, pár hét, talán hónap és visszajön, elvégre mégis csak nálam volt az élete jelentős része.

-Miért búslakodsz gyönyörűm? - Ekkor ismertem meg Chanyeolt. A colos bűzlött a piától, ráadásul még a tudata sem volt az igazi, mégis, annyira magával ragadott az, milyen kitartóan lökte nekem a dumát, csak azért, hogy felmenjek hozzá. Megsajnáltam, meg nem is nézett ki rosszul, én pedig magányos voltam. Ma már életem legnagyobb hibájaként gondolok arra az éjszakára. Rohadtul nem érte meg felmenni hozzá azért, hogy a végén egy ágyban kössünk ki, anyaszült meztelenül és akkor még azt nem is említettem, mik történtek előtte. Annyira egyedül éreztem magam akkor, hogy csak így voltam képes orvosolni a problémámat. Persze, Chanyeol nem rakott ki egyből a küszöbre, mint egy macskát szarni. Fél évig képes voltam vele elleni, holott egyáltalán nem élveztem abban a kapcsolatban semmit. Kihasználva éreztem magam, hiszen olyan lazán megcsalt, hogy az már fájt, pedig szeretett, ezt tudom jól. Szeretett, mert mindig törődött velem és a megcsalás dolgot is próbálta teljesen titokban csinálni. Én keveset voltam otthon az egyetem miatt, ő pedig otthon dolgozott és gyakran volt kanos. Teljesen meg is értettem a problémáját és nem ítéltem el, nem szakítottam vele azon nyomban, mégis fájt. Egy idő után már leszokott erről a dologról, onnantól viszont olyan birtokló lett, hogy teljes mértékben egy ketrecbe bezárva éreztem magam. Alig beszélhettem másokkal, mert azokban Chanyeol potenciális ellenfelet látott, ez pedig ha lehet, még jobban elkeserített. Szomorú napjaimon csak ültem egyedül a lakásomban, kihagyva egy, vagy két napot az egyetemen és Bundást pesztráltam. A Chanyeollal töltött utolsó egy hónapban, csak is a Sehuntól kapott hörcsögöm jelentette számomra a világot, mert beszélni nem beszélhettem másokkal, csak Chanyeollal, de ő meg nem ért rá mindig velem foglalkozni. Az utóbbi időben, neki is jócskán felhalmozódott a munkája.

(...)

Egy világi rohadéknak éreztem magam, fél évig. Szakítottam Chanyeollal és csak úgy, mint annak idején Sehun, én is jól kisétáltam a colos életéből. Pár hétig még próbálkozott nálam, de végül feladta ezt az egészet.
Már tényleg úgy éreztem, csak a kis hörcsögöm, Bundás maradt nekem, aki már negyedik évét taposta nálam. Szép kort megélt és elég jól meg is volt velem, idő közben pedig olyan szelíd lett, hogy szinte mindent megengedett nekem. Az se zavarta, ha órákig nyomorgattam, mert tudta, tőlem kapja minden nap a kaját, meg a vizet, na meg, ahányszor kivettem, majd visszaraktam a ketrecébe, mindig valami jutalomban részesítettem. Nem is tudom, mikor lettem ilyen jó állattartó, de legalább emiatt nem éreztem magam szar alaknak. Legalább ebben sikerült változnom, ha másban nem.

(...)

Sérülten feküdtem otthon, az ágyban, nyakig bebugyolálva takaróval. A múlt éjjel, úgy összevertek az utcán, pár wonért, mint a kurva élet. Alig bírtam mozdulni, némelyik sebem pedig csúnyán begyulladhatott, mert lázas is lettem. Abban a pillanatban meg akartam halni. Tíz perccel ezelőtt mást se csináltam, csak ültem a zuhany alatt és próbáltam regenerálódni, hogy be tudjak menni az egyetemre, de aztán hatalmas pofonként ért, semmi esélyem erre.
Hirtelen kivágódott az ajtóm, mire már lélekben készültem arra, most még ki is rabolnak, én pedig teljesen tehetetlenül fogom ezt végig szenvedni az ágyamban, de kellemesen csalódtam. Sehun állt meg az ajtómban, egykor szőke haja most világos barnán virított a fején. Aggódva nézett végig rajtam, szemei kissé könnyesek voltak.

-Sajnálom Nini... Nem lett volna szabad ilyen hosszú időre egyedül hagynom téged! - Hatalmas erővel robbant ki belőle a sírás és két lépéssel szelte át közös lakásunk hálószobáját, hogy az ágyhoz érve helyet foglaljon azon, majd egy erős ölelésben részesítsen. Sírt, én pedig úgy éreztem, muszáj neki vigaszt nyújtsak. A szívem repesett, a testem viszont kevésbé, ugyanis úgy sajgott mindenem, ahogy Sehun ölelt, mint még soha. Fizikailag fájt minden, mégis mosolyogtam és minden erőmet összegyűjtve, egy kissé felemeltem jobb karom és Sehun hátát kezdtem el vele cirógatni.

-Úgy örülök, hogy látlak...

-Soha többet nem is megyek el. - Már nem sírt, de arca még mindig nedves volt és olyan aggodalommal fürkészett, mint még szerintem soha. - Miért csináltam ilyen hülyeséget?

-Nem csináltál, semmi.. ááá! - Hirtelen erős fájdalmat észleltem az oldalamon, ahol az egyik csúnyább seb foglalt helyet. Szemeimet összeszorítva kaptam arra a pontra, mire Sehun tekintete ismét rémültté vált és egy szempillantás alatt kapta le rólam a felsőmet, hogy aztán el is sápadjon még mellé.

-Beviszlek a kórházba. - Ellenmondást nem tűrő hangon jelentette ezt ki és visszabújtatott a pólómba. Gyors tempóban kapott volna fel az ölébe, ha nem szakítom félbe.

-Bundást is hozd. Van neki egy kis tároló doboza, abban viszem mindig orvoshoz, ha beteg.

-Még meg van? - Sehun döbbenten lépett a szobában lévő kicsiny ketrechez és büszkén elmosolyodva vette ki onnan a hörcsögöt. - Sokat változtál. Képes voltál egy magad vigyázni egy kisállatra, de... olyan vékony. Érzem minden csontját.

-Lassan négy éves lesz, nagyon öreg és keveset eszik. - Szomorúan néztem a már műanyag dobozban lévő hörcsögre, aki kora miatt már mozgolódni sem mozgolódott sokat. Csendben el volt a vackában és csak néha inni jött elő, vagy nagy ritkán enni. Egy apró könnycsepp szántotta végig az arcom, ahogy belegondoltam, már nem sok lehet neki hátra, ha ennyire bekebelezte az időskor. Ő volt a társam, mikor egyedül voltam és tudom, csak egy hörcsög, sokaknak még olyan szinten sincs, mint egy macska vagy egy kutya, nekem mégis, egy időben a világot, a megváltást jelentett a létezése.

(...)

Egy hetet feküdtem egy kórházi szobában, Sehun közben intézkedett és így végig mellettem lehetett Bundás, a saját, már jól elrendezett ketrecében. Sehun is szinte végig itt volt, majdnem egy hetet kihagyott az egyetemen, csak miatta ez pedig teljes mértékben megolvasztotta a szívemet. Néha rákérdezett a nélküle töltött egy évre, de olyankor rendszerint csak annyit mondtam "Kérdezd Bundást, neki mindent elmondtam, ami csak a szívemet nyomta". Sehunt többször is megnevetette eme kijelentésem, de egy idő után rájött, nem igazán akarok én neki erről beszélni. Sokkal inkább élveztem azt, hogy ismét velem van, minthogy a múlton rágódjak.

-Szegényem, már nagyon öreg. - Jelentette ki Sehun, mikor már végre otthon ültünk és nem a hófehér, fertőtlenítő szagú kórházban. Ismét egy nagyobbat dobbant a szívem és sírni lett volna kedvem, de nem akartam már most eltemetni fejben szeretett háziállatomat úgy, hogy még meg sem halt. Még élt és virult, ahogy mondani szokás, de rá már ez csak félig volt igaz. Élt, de virulni nem virult. Egyre jobban kezdett leépülni és akkor még jól meg is fázott, amivel az orvos nem igazán tudott mit kezdeni, szerinte Bundás már túl öreg ahhoz, hogy bármit is adjon neki, majd a természet és a sors eldönti.

-Megyek, teszek egy kis teát az ivó vízébe. - Óvatosan tápászkodtam fel a kanapéról, Sehun mellől, aki csak óvakodva engedett ki karjai körül, holott nem én voltam a halál karmai között, hanem szeretett hörcsögöm. - Remélem ettől jobban leszel. - Vettem volt ki a ketrecből az itatót, de ahogy a ketrec egyik sarkába néztem, minden kiesett a kezemből, én pedig szám elé kaptam kezeim. Egy pillanat alatt öntötték el egész arcomat könnyeim, miközben már fuldokoltam az egyre erősebben feltörő sírástól. Bundás az egyik sarokban feküdt, meg sem mozdult, még csak levegőt sem vett. Aranyos, gomb szemeivel a semmibe meredt, nekem pedig egyre jobban szakadt meg érte a szívem, ezzel egy időben pedig nagy kő is esett le róla, elvégre ketyegőm mélyén tudtam, sokkal jobb neki így, hiszen az utóbbi időben szenvedett.
Sírva rohantam ki Sehunhoz, amilyen gyorsan csak tudtam, a nappaliba.

-Mi a baj édesem? - Sehun egyből felpattant a kanapéról és sebes léptekkel sietett hozzám. - Ugye nem...? Elpusztult? - Nem tudtam neki válaszolni, csak hevesen bólogattam, mire egyből karjai között találtam magam. Szorosan ölelt magához, apró puszikat hintett a hajamba és mindenféle dolgot suttogott a fülembe, ami egy kicsit is meg tudott nyugtatni. - Majd hozzak neked egy másikat? - Megint csak bólogattam, úgy látszik, a beszéd most nem igazán akart menni, pedig egy csomó dolgot tudtam volna mondani, többek között azt: "jól vagyok". Mert tényleg jól voltam. Hatalmas megkönnyebbülés volt nekem Bundás halála, hiszen már hetek óta készültem arre, annyira öreg és beteges volt, most viszont nehéz volt elengedni, főleg, hogy furán mutatott az üres ketrece. - Szarul van kitalálva ez az élet Nini. Tudom, hogy fontos volt neked Bundás, de ő egy hörcsög. Már így többet élt, mint a legtöbb hasonló rágcsáló. - Sehun gyengéden simogatott, mikor már elrendezte a "temetést" és be nem állt a szája, ami mosolygásra késztetett. Beszélt nekem mindenről, csak azt akarta, hogy jobb kedvem legyen, ennek pedig már maga a tudata megmosolyogtatott, még ha beszélni jelenleg nem igazán tudtam, akkor is.

Viszlát Bundás! Szeretett kisállatom, nehéz időkben társam.