Wooyoung soha nem volt gazdag, a családja sem volt egy túl előnyös helyzetben. A suliban inkább igyekezett eltűnni, elvegyülni a többiek között, hogy azok még véletlen se lássák. Mindig szar hangulatban volt, csak ritkán mosolyogott, azt a minimális jókedvet is inkább az iskolán kívülre tartogatta. Élte ő a kis semmilyen életét csendben, anélkül, hogy bárkire rábízta volna magát és az elcseszett érzelmeit, amiket csak nagy nehezen tudott néha rendbehozni. De neki jó volt így. Nem zavarta, hogy az anyja meghalt, hogy az apja folyton ivott és emiatt igencsak nehezen volt meg vele egy helyen, így egy tetőtéri lakásban tengette mindennapjait. Egy olyan lakásban, ahol bár a lakbért nem kellett fizetnie, mert nem is volt - mivel a ház teljes mértékben az övé volt - , de a gáz és villanyszámláért ő felelt. Magának kellett megkeresnie az iskola mellett a pénzt a megélhetésre, de nem zavarta ez sem. Akármilyen meglepő, de úgy gondolta, jó és kiegyensúlyzott élete van egy tökéletes otthonban, tökéletes barátokkal. Nem vágyott semmi másra, csak hogy amilye van, az meg is maradjon.
Tetőtéri lakásban élni, igencsak szégyen teljes dolog volt a koreaiak szemében. Csak azok éltek a tetőtéren, akik szegények voltak. Ezek kis piciny lakások voltak, sok pletyka szerint - amiket a jómódú emberek terjesztettek egymás között - olyan kicsik voltak ezek a lakások, hogy az ember nem tudott bennük kinyújtott lábbal aludni. Ez nyílván nem volt igaz, hiszen egy, max két ember tökéletes el volt bennük, de a gazdagok már csak ilyenek. Megszokták, hogy nekik szinte mindig van elegendő pénz a sebükben, ha nem több, ezen kívül máson nem is tudtak aggódni. Csak nagy ritkán érdekelte őket, ha egy családtagjuk kórházba került, vagy ha valaki csődbe ment, mert hát, történt már erre is példa.
Sokáig én is abban a téveszmében éltem; a jómódú életnél nincs is jobb, hiszen ki ne örülne annak, hogy csak megmozdítja a kisujját és máris pénzeső esik? Ezüs kanállal a számban születtem, emiatt pedig valamilyen szinten én is tönkrementem, hiszen sokáig én sem tudtam megbecsülni a kicsit. Amikor a szegényesebb életmódban élő nagynénim és nagybácsim valami kis olcsó ajándékkal lepett meg karácsonykor, csak hozzájuk vágtam az egészet és sírva ott hagytam őket, mintha valami égbekiáltó bűnt követtek volna el, pedig tudtam... A saját gyerekük nem kapott semmit soha, hogy a szülei meg tudjanak engem lepni valamivel. Hosszú éveken keresztül nem tudtam megszeretni apám testvérének a családját, emiatt pedig lehet, hogy tényleg megérdemlem, hogy az egész életem egy kész csőd legyen a végére. Hiszen nem becsültem azokat az embereket, akik szinte kiskirályként bántak velem, ahányszor jöttek hozzánk, vagy ha csak egy hétvégére rájuk lettem bízva.
Na, és Wooyoung. Azt a fiút néztem le a leginkább. Egy koszos kis semmire kellőnek gondoltam, aki a kukából szedi a napi kajáját és a ruháit, amik amúgy elég jó állapotban voltak, de egy idióta Choi San már csak ilyen. Kinevettem, mikor megtudtam, hogy tetőtéri lakásban lakik és kinevettem, mikor megtudtam, hogy részmunkaidős állásban kell dolgoznia. Pedig ő sokkal többet tett azért, hogy legyen valami pénze, míg az én zsebem mindig ki volt tömve a szüleim által. Szinte tejben, vajban fürödtem, egészen tizenhét éves koromig.
Mikor betöltöttem a tizenhetet, kezdett minden rosszra fordulni a családomban. A részvényeink mentek először a süllyesztőbe, majd apa üzlete is kezdett tönkremenni. Az eddig menőnek számító egzotikus gyümölcs piac már elavult lett, a szüleim pedig nem tudtak semmiféle újítást kitalálni, így az eddig felhőtlenül telt életem, itt véget is ért. Próbáltam segíteni a szüleimnek, hiszen kezdett nagyon felhúzni, hogy napról-napra egyre szegényesebben éltünk. Már nem ettünk mindennap friss, drága ételt, amit a háziszakácsunk készített és nem sokára már a házunkat is le kellett cserélnünk egy olcsóbb panel lakásra. Egy ideig kényelmesen el voltunk itt, voltak olyan időszakok, amikor kissé fellendült a piac, de végül csak még rosszabbra fordultak a dolgok. Az volt talán az egyedüli szerencsém, hogy miután meghalt a nagymamám, megörököltem tőle a roppant kicsi, de elég lakályos tetőtéri házat. Miután a családom életében egy újabb csőd következett, képtelen voltam elköltözni otthonról, ebbe az apró, tetőtéri lakásba. Innentől kezdve bujkálás volt az életem, hiszen ki nem találjátok, hogy a szomszédos ház, tetőtéri lakásában ki lakott. Wooyoung.

Ma is, ahogy mindennap, grimaszolva másztam meg a temérdek lépcsőfokot, magamban szitkozódva, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsétlen és, hogy végződhetett így kamaszkorom utolsó szakasza. Ultra gáznak tartottam ezt a lakást, főleg, hogy bejárónő hiányában olyan rumli volt körülötte, na meg benne, hogy még egy büdös sikátor is elegánsabban nézett ki ennél a szemétdombnál. Bezzeg Wooyoung lakása körül mindig rend volt és ha jól sejtem, benne is ez a hasonló tisztaság uralkodott. Egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogyan tud ilyen szép rendet tartani maga körül, közben pedig dolgozni és suliba járni. Nekem már az iskolába járás is nehézséget okozott a lakás tartás mellett, mellesleg kezdett kifogyni a tárcámból a megspórolt pénzem, a szüleim pedig le voltak égve, így nem tudtak némi zsebpénzzel kisegíteni.

Az este, mikor már besötétedett az ég, letörten ültem le a kint elhelyezett hintaágyon. Már csak ez a hintaágy maradt az egyetlen értékes holmim, így igyekeztem vigyázni rá és bármilyen meglepő, meg is tudtam becsülni, ami az én esetemben tényleg nagy fejlődésnek számított. Viszont, hogy meg is tudjam tartani az egyetlen értékes holmim, sürgősen el kellett kezdenem munkát keresni. Ha így folytatódik tovább minden, akkor egy hónap múlva már fűtésem biztosan nem lesz, pedig arra igen nagy szükségem lenne itt november végén. Elég hideg volt az idő, így elég meglepő is volt, hogy Wooyoung mi a fasznak pont most találta ki azt, hogy kijön levegőzni. Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, éreztem, teljes mértékig elsápadok és konkrétan az egész életem lezajlott előttem. Wooyoung tekintete viszont elégedett, de talán még egy kicsit kárörvendően csillogott. Na, nem! Ezt nem!
Idegesen és kissé kétségbeesetten rohantam le a hosszú lépcsőn az utcára, onnan pedig a szomszédos házhoz, hogy minél hamarabb ki tudjam magam menteni ebből a szorult helyzetből. Eddig még senki sem tudta meg a suliban az új helyzetemet, amiben már lassan másfél éve éltem és nem is akartam, hogy bárki is tudja rajtam és Wooyoungon kívül.
Ahogy felértem a végtelenségig húzódó lépcsősorokon, nagyot szusszanva könnyebbültem meg, hogy Wooyoung még mindig kint tartózkodott és nem bent, hiszen rohadt nehéz lett volna onnan kiimádkozni, az biztos. A szépen ívelt, mandula vágású szemeivel elégedett nézett rám, ajka egyik sarkában egy önelégült mosoly foglalt helyet.

-Csak arra kérlek...

-Hogy ne mondjam el senkinek se a suliban? - Provokatívan felhúzta jobb szemöldökét, úgy vizslatva engem.

-Igen... Kérlek...

-Nem is értem, hogy gondolhattad ezt. Nem az a fajta vagyok, aki szívesen tönkreteszi mások életét, veled ellentétben. Nekem bőven elég az, hogy én tudok róla. - Legszívesebben pofán vertem volna a kis szemetet, az biztos, egy ilyen kijelentés után, a hangszínről, amit megütött velem szemben, pedig ne is beszéljünk. Egyszerűen szánalmasnak éreztem magam, hogy képes vagyok egy olyan srácnak könyörögni, akit talán a legjobban tapostam el az összes eddigi áldozatomat nézve. Hiszen ő volt az, aki konkrétan még előttem is igyekezett minél jobban eltűnni, én mégis piszkáltam, pedig nem érdemelte meg. Jesszus! Mi van velem?! Ez a másfél év a tetőtéri lakásomban teljesen elvette az összes józan eszem, az biztos. Nem tesz nekem jót ez az életmód.

-Wooyoung nem jössz... Te meg mit keresel itt? - Komolyan mondom, valaki erősen basszon fejbe egy nagy fadarabbal, hogy végre legyen vége a szenvedésemnek. Nem mintha tiszta kín lenne az egész életem, csak ma ez egy olyan szerencsétlen nap, mint amilyet még nem éltem, az biztos. A következő alany ebben az egészben Hongjoong volt. Hongjoong és Wooyoung konkrétan versenyezhettek volna, hogy melyikük kapott tőlem több rosszabbat, ez pedig - fáj beismerni -, de bántott. Mostanában kezdtem el változni egy jobb irányba, így már nem zaklattam annyit egyik diákot sem, de valamiért Wooyoung és Hongjoong még mindig a célpontom maradt, ki tudja miért.

-Épp menni készültem. - Feszélyezetten elmosolyodtam, egyfajta néma üzenetet küldve a tekintetemmel Wooyoungnak, mi szerint jó lenne, ha a kedves kis barátjának sem csacsogná el a jelenlegi állapotomat. Tényleg, rohadt gáz volt ez a szituáció rám nézve és nem akartam még jobban azzá tenni egy Kim Hongjoongal is.

(...)

Az az ominózus eset után inkább nem kívántam, még csak látni sem se Wooyoungot, se Hongjoongot (jesszus, ez hogy lenne helyes nyelvtanilag?). Kerültem őket, mint macska a forró kását, főleg, hogy Wooyoung kurva sokat bámult az órák alatt, mert szerencsétlenségemre, egy osztályba jártunk. Komolyan mondom, már kezdett irritálni a csinos kis pofija, főleg, hogy úgy látszik, szeretett télen esténként kiülni a teraszra, akárcsak én. Igazándiból, meglepő, de a tél volt a kedvenc időszakom, mert olyan... nyugodt és meghitt, emiatt pedig elszomorít a tény, miszerint az idei karácsonyom se lesz jobb, mint tavaly. Mióta a családom ilyen nehéz helyzetben van, egy ünnepre sem kerítettünk sort, ami szinte szívbe markolóan hatott rám.
Már a hó is elkezdett esni pár hete, ami egy kissé megmelengette a szívemet, akármilyen furcsán hangzott is ez. Ami pedig a fejemet illeti, tényleg kezdtem megkattanni. Most is, elvarázsolva nézem, ahogy a szemben lakó Wooyoung teljesen belefeledkezve a munkába, díszíti fel a lakását. Mondjuk, olyan nagyon nem zavart ez már. Olyan egy hete kitudódott, hogy a családom csődbe ment, így hamar el is vesztettem a népszerűségem, amit annyira féltettem, most pedig, hogy már nincs, nem is hiányzik annyira.

-Mit bámulsz? - Wooyoung szúrós tekintettel méreget, enyhén gúnyos hangnemet megütve kérdésével. Én csak meglepetten pislogtam rá, nem gondoltam volna, hogy zavarni fogja, hisz már egy ideje abbahagytam a suliban az ő és a kis barátja szekálását. Na meg, tényleg nagy változáson mentem át ez a másfél év alatt. De ha jobban belegondolok, nem is olyan meglepő a felém irányul utálata.

-Bocs... - Csalódottan mentem be a lakásomba, úgy döntve, hogy ma inkább hagyok mindent a fenébe és korán elmegyek aludni. Én tényleg, meg akartam ismerni Wooyoungot, láttam benne a tökéletes potenciális barát jelöltet, ha már a régiek felém se néztek egy ideje.

(...)

A hó nagy pelyhekben hullott, ezzel fehérbe borítva a város házainak tetejét. Sajnos az utcákon nem volt ilyen szép a látvány, hisz az egykor hófehér pihe amint földet ért, mocskos latyak lett belőle, aminek nem volt valami szemet kápráztató látványa. Már megkezdődött a másfél hetes téli szünet, így jobb ötlet híján, vagy kint ültem a hidegben, vagy a nem sokkal melegebb házban unatkoztam a tévé előtt ülve. Ahányszor csak átnéztem Wooyounghoz, irigység töltött el, hisz míg ő kellemes meghittségben, a barátaival töltötte a szentestét, addig én egyedül meresztettem a seggem a hideg lakásomban, egy jó nagy kupac takaró alatt. Sírni lett volna kedvem, de nem akartam olyan mélyre süllyedni, hogy itt bőgjek egyedül karácsony este. A szüleim még tegnap este megüzenték, hogy idén sem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, akkor bőgtem eleget, most már semmi értelme nem lenne. Titokban amúgy átvágytam Wooyounghoz és tudtam, hogy bár roppant kínos lenne ez az egész az elején, el tudtam volna viselni, mert legalább nem lettem volna ennyire szánalomra méltó.

Hirtelen hangos kopogás szelte át a csendet, miben már hosszas percek óta ültem. Érdeklődve tekintettem az ajtóm felé, hisz ilyenkor még a postás is otthon ül a családjával és nem a küldeményeket hordja. A térdeim egy nagyot reccsentek, ahogy az egész napos semmit tevés után most végre megmozdítottam őket, majd lassan, komótosan a bejárati ajtóhoz sétáltam. A nyílászárót kitárva nem kicsit lepődtem meg, hisz Wooyoung állt a küszöböm előtt és az eddig mindennap látott ellenséges tekintete eltűnt arcáról, így csak kedvesen mosolyogva vizslatott engem. Nem igazán találtam értelmét annak, hogy miért jött át hozzám karácsony estéjén és hagyta ott - a hangok alapján - igen jó kedvükben lévő barátait.

-Bejöhetek? - Félénken szólt hozzám, mire csak egy apró bólintottam és a sokkból még mindig nem eszmélve fel, léptem arrébb, hogy beléphessen kicsiny hajlékomba. - Huuu... Elég hideg van nálad. - Karjaival átölelte magát, így fordult vissza felém. Még mindig meg voltam lepődve, így nem igazán tudtam, mi lenne számára a megfelelő válasz, így csak egy roppant egyszerű szó tellett tőlem.

-Tudom. - Wooyoung elgondolkozva húzta fel egyik szemöldökét, látszólag nem igazán értette a viselkedésem, ahogy én sem az övét. - Miért jöttél?

-Hogyhogy egyedül töltöd a karácsonyt? - Nem nagyon volt kedvem most válaszolni neki erre, elég érzékenyen érintett ez a téma, ezért csak hanyagul megrántottam a vállam és közelebb léptem hozzá. Pár centi fért el csak közöttünk és míg Wooyoung számára ez kínosnak hatott, mert úgy elvörösödött, akár egy érett paradicsom, addig én elvesztem az arca tanulmányozásában. Egyetlen egy dolog volt, amit mindig is elismertem ebben a fiúban, az pedig a kinézete. Igen érdekes, de egyben helyes arca volt. Nem az a nőies fajta, hanem az a férfiasan szép. - Nem jössz át.. hozzám? Szerintem még Hongjoong is sajnál téged és nem lenne ellenére. - Édesen elvigyorodott, mire egy kissé én is elmosolyodtam.

-Hogy lehettek velem ilyen kedvesek? Nem érdemlem meg.

-Tudod... ha már így is mi vagyunk a suliban a tetőtéri páros... - Halkan felnevetett, a pír pedig még mindig nem tűnt el arcáról.

-Páros? - Meglepetten emelkedtek meg szemöldökeim, így lépve hozzá még közelebb, mire ő egy kicsit hátrált.

-Igen. - Amint ez a szó elhagyta a száját, kezeim közé fogtam helyes arcát és ajkaira csókoltam. Éreztem, hogy egy pillanatra megmerevedett, majd ugyanilyen gyorsan el is lazult és viszonozta a csókot, ami melegséggel töltötte meg a szívem. Talán azért piszkáltam ilyen sokat őt, mert mindig is tetszett, nem tudom. Igazándiból, soha nem vallottam magam teljesen heterónak, a régi barátaimmal is gyakran csináltam félreérthető dolgokat. - Na, akkor átjössz?

-Hát hogyne! - Nevetve csókoltam ismét ajkaira, hamar átvéve a dominanciát, ami bár fura volt, de mégis tetszett. Gyengéden eldöntöttem Wooyoungot az ágyul szolgáló matracomon, egy pillanatra sem szakadva el ajkaitól. Egyszerűen csak élvezni akartam azt a melegséget, amit az egész lénye nyújtott nekem, közben pedig az igen furcsa kapcsolatunkon agyaltam, amit hiába logikáztam így, meg úgy, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy normális esetben nekünk még mindig messziről kerülnünk kéne egymást, az biztos. De ez mégsem volt így, hisz most itt fekszünk az ágyamban, elveszve egymás csókjaiban, miközben szerelmesen simítunk végig a másik, ruhával fedett testén. Talán még sem voltam olyan gonosz, mit gondoltam?

-Gyere, bemutatlak a többieknek.

-Szerintem olyan nagyon nem kell nekik bemutatni. - Kínosan felnevetve simítottam tarkómra. Wooyoung csak felnevetett szenvedő ábrázatomon, majd kezét az enyémbe csúsztatva ráncigált ki nagy nehezen a lakásomból. Megmásztuk a hosszas lépcsősorokat, majd megállva kint, az ajtó előtt egy újabb csókot adott ajkaimra.

-Nem lesz gond, tetőtéri pasi. - És milyen igaza volt. Meglepő módon senki sem volt velem ellenséges és küldött el a francba. Mind kedvesen viszonyultak hozzám, még a múltban elkövetett rossz tetteim ellenére is, ezt pedig bár nem tudtam hova tenni, mégis örültem neki.

Elvesztettem az otthonom és a családom, de helyettük kaptam újat.