Ha egy ember rémesen átlagos, akkor az élete is olyan. Az átlagos és semmitmondó élet pedig számomra kifejezetten egy elérhetetlen tényező. Talán csak a saját életemet nehezítem meg, ki tudja... Mindenesetre hajlamos vagyok arra, hogy mindent elbaszok. Egy világi szerencsétlenként az ember nem, hogy eltűnik a tömegben, sokkal inkább kiemelkedik; és egyáltalán nem jóféle módon. Ezerszer kívántam azt, bárcsak ne tettem volna meg a múltban azokat a lépéseket, amiket. Akkor talán most én is csak egy átlagos srác lehetnék, nyugodt élettel. De ha már valaki olyan szerencsétlen, hogy egy barátja sincs, akkor az ilyen ember mit tehene? Segíthetne valaki a kérdés megválaszolásában.
Minden tizenöt éves koromban kezdődött. Az általános iskolát elvégezve jött a gimi, az igazi színtere a kamaszkori változásoknak. Talán ebben az időszakban változik a legtöbbet nem csak az ember teste, hanem jelleme is. Valakinek kisebb hisztikkel eltelik életének ezen szakasza, de én? Én elbasztam mindent.
Összevesztem a legjobb barátommal, ez volt az út kezdete, lefele a gödörbe. Soha nem hibáztattam azért, mert elment. Tudom jól, még kilenc év eltelte után is, hogy én voltam a hibás. Ki az az idióta még rajtam kívül, aki a vele azonos nemű, legjobb barátjának szerelmet vall? Már az is nagyban a fejetetejére fordította az életem, hogy rájöttem, meleg vagyok. Mondjuk mit várt a társadalom olyan sráctól, aki kicsi kora óta oda volt a balettért? Elnézést a szexista megjegyzésért. Természetesen tudom jól, nem minden táncos, főleg nem balett táncos meleg. Ez csak egy hülye sztereotípia, aminek én tökéletesen megfeleltem. A meleg balett táncos, aki bevalotta az érzéseit a legjobb barátjának, így kapásból el is vesztettem őt. Így kezdtem a gimi első napját egyedül, magányosan. Próbáltam barátkozni, de belegondolva abba, milyen sokáig nem is beszéltem mással Hoseokon kívül, elrettentett.
Őszinte akartam lenni mindenkivel. Így még a gimi kezdetén nem csak a szüleimnek, hanem az osztályomnak is bevallottam identitásom. Nem kellett volna. De mégis mit vártam a koreai, konzervatív társadalomtól? Egy féregnek éreztem magam, akit el kell taposni. Ezek után már esélyem se nagyon volt arra, hogy Hoseok helyét pótoljam, amúgy se nagyon lehet.
Az oly' várt gimis évek mondhatni gyorsan elröppentek, ami a mindennapi zaklatásokat nézve elég meglepő. Majdnem minden egyes iskolai napon értek rossz dolgok, kezdve az apróbb zaklatásoktól, az egészen komoly bántalmazásig. Az egyetlen örömöm az volt ebben az időszakban, hogy legalább a szüleim megértettek és nem ítéltek el. Emiatt is voltam szívesen otthon. Bevallom, soha nem akartam a sulis közösségnek azon tagja lenni, aki semmiben nem vesz részt és ha teheti, ki sem teszi a lábát otthonról. De hát mit tehettem volna? Az egész osztály utált és hiába vártam a megváltást Hoseoktól, az soha nem jött. Volt legjobb barátom soha nem bántott, ha mondhatjuk így. Soha nem vett részt a felém irányulú piszkálásokban és soha nem vert meg. Mégis, talán az ő tettei voltak a legfájdalmasabbak számomra, hiába volt az én hibám minden. Hoseok konkrétan úgy kezelt, mintha levegő lettem volna. Nem nézett rám, még egy gúnyos szót sem intézett hozzám. Ha valakik épp péppé verni készültek, csak elsétált az incidens mellett, mintha semmi sem lenne ott. Én pedig egyáltalán nem is akartam ebbe az egészbe belekeverni, ezért soha nem kiáltottam felé segítségért. Elfogadtam azt, ami volt.

A mai napokban huszonnégy éves vagyok és egy sikeresnek mondható balerinoként vonultam be a köztudatba. Alapjáraton örülnöm kéne ennek, de a probléma az, hogy az emberek csak addig csodálnak, amíg táncolok. Mikor az előadás végetér, ismét visszatér mások arcára az undor és megvetés. De ez megint csak az én hibám. Nem tanulva az iskolában történtekből, egyáltalán nem rejtettem véka alá az identitásom. Mindenki, aki ismerte a nevem valamilyen szinten, tudta, hogy meleg vagyok. Én már csupán azt tudtam értékelni, hogy egy tehetséges táncosként vagyok elkönyvelve és az emberek mindig csodálták az előadásom. Nem is nagyon számított számomra, hogy mit gondolnak rólam vadidegen ember. Az viszont továbbra is zavart, hogy a környezetemben lévők még mindig megítéltek.
Egyszerűen nevetséges az, hogy még a többi táncos is így viszonyult ehhez. Mikor jelentkeztem az akadémiára a gimmnázium után, azt hittem, legalább csak lesz egy olyan ember, aki hasonló problémában "szenved", mint én. Viszont hiába a sok másik táncos, a külön balettkar, senki nem tudhatott magának hasonló gondot mint én. Így ismét egyedül voltam, immár szülők nélkül, hiszen elköltözve Gwanjuból, most a fővárosban, Szöulban éltem, több kilóméter messzire családi hajlékomtól. Az se segített a helyzeten, hogy Hoseok is idejött és Wonho néven tevékenykedett az iparban.

-Chae, a következő előadáson veled kell, hogy táncoljunk. - Állt elém ebédidőben négy srác. Arcukról sugárzott a megvetés, látszólag - és érthetően - egyáltalán nem kívántak engem a csapatba. De hát mit tehetek én erről? Ha tehetném, én mindig szólóban lennék, de sajnos erről nem én döntöttem. Az intézmény fejeseit rohadtul nem érdekelte, ki kivel tud igazán összedolgozni. Akikről azt gondolták, hogy egy jó előadás kerekedne ki szerény kis csapatuk munkájából, azokat összerakták, pont úgy, ahogy most is velem, és ezzel a négy sráccal tették. - Vagy megcsinálod egyedül a koreográfiát és nekünk csak meg kell tanulni, vagy mi csináljuk, te pedig csinálhatsz azt, amit akarsz.

-Azért raktak minket egy csapatba, hogy együtt valami maradandót alkossunk. Ha bajotok van a csapatmunkával, keressétek meg a vezetőséget és ne engem. - Fel se néztem rájuk, míg ezeket a szavakat mondtam, teljesen nyugodt hangnemben. Már egy ideje nem mutattam ki senki felé a sebezhetőségem. Ha valaki szavakkal bántott, vagy akár kezet emelt rám, nem sírtam, legalább is előttük nem. Többé már nem.

-Hogy merészeled ezt mondani nekünk? - Kérdezett vissza fenyegetően az egyikük.

-Miért? Mindenki elmondhatja amit akar ebben a világban már, nem? - Fogtam meg a tálcámat és álltam fel az asztaltól.

-Azt hiszed, hogy ez rád is igaz, buzikám? - Nem volt kedvem velük veszekedni, ezért csak hetykén elsétáltam mellettük. Hirtelen meglökött valaki hátulról, mire a tálcával a kezemben előre estem. A hideg csempére érkezve bevágtam az állam, de csak egy apró nyikkantást hallattam. Összetörtek a tálcán lévő üres tányérok és a pohár. Mikor fel akartam állni, az egyik szilánk mélyen belefúródott a kezembe, de nem érdekelt. Csak szótlanul felálltam, megkerestem az egyik takarítót és szépen megkértem, hogy tűntesse el a kupit, majd tovább álltam, figyelembe se véve, hogy a kis jelenet után senki nem jött hozzám, hogy segítsen, hogy megkérdezze, jól e vagyok. Néma csendben figyelt mindenki, míg a bajt okozó fiúk meglepett arccal figyelték cselekedeteimet.
Ezek után a személyes tánctermembe sétáltam. Bele se néztem az ott lévő tükrökbe, csak leültem a faparkettára és nekidöltem az egyiknek. Éreztem, hogy egy kósza könnycsepp szánjta fel az arcom, de nem érdekelt. Hagytam, hadd érjen le, egészen az államig, majd onnan leesve a földön találja meg a helyét. Aztán ez az egy szem sóscsepp után több nem is jött.
Hirtelen, konkrétan kivágódott a terem ajtaja. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim, mikor megláttam az ajtóban álló, hevesen lihegő személyt. Hoseok... Mintha csak a maratont futotta volna le, úgy kapkodta a levegőt.
Előbbi meglepetségemből feleszmélve, ismét felvettem azt a semmit mondó mimikát, ami már jó pár éve mindig jelen van az arcomon. Számomra már Hoseok is olyan, mint a többiek, hiába nem bántott soha sem.

-Jól vagy Wonnie? - Hangjából őszinte aggodalmat hallottam, de nem érdekelt. Nem tudott érdekelni.

-Miért érdekel ez téged? - Álltam fel komótosan az eddig helyemül szolgáló parkettáról. Hangom kissé ellenséges volt, ami bár látszólag zavarta Hoseokot, de nem tett erre megjegyzést.

-Mert a barátom vagy.

-Igen? A barátod? Komolyan Wonho? - Nem voltam hajlandó a rendes nevén hívni. Nem voltam hajlandó kedves lenni vele. - Én úgy tudom, hogy már kilenc éve nem vagyunk barátok.

-Wonnie...

-Az, hogy most hirtelen megszólalt a lelkiismereted, vagy tudom is én, nem fog semmit sem helyrehozni. Hiába kérsz bocsánatot, nem fogom elfogadni. Hiába kezdesz el velem újra törődni, nem érdekel. - Fájt az, hogy így beszélek vele, mégis tudom, megérdemli. Ebből fakadóan pedig nem voltam hajlandó újra az lenni, aki a barátságunk ideén volt. Túlságosan fájt az, hogy csupán egy dolog miatt, ilyen hosszú időn át nem törődött velem.

-Wonnie, ne csináld..

-Ne hívj Wonninek, pont úgy, ahogy én sem hívlak Hoseoknak. Nem vagyunk már jóideje barátok és ha rajtam múlik, soha többé nem is leszünk. Azt hiszed, hogy helyénvaló az, amit most csinálsz? Mert szerintem kurvára nem. A gimi eleje óta, egészen mostanáig szartál a fejemre. Ennyi idő után már csak az sem érdekel, hogy miért gondoltad most meg magad. - Mondandóm közbe vettem egy nagy levegőt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy ne mutassam ki neki a sebezhetőségem. - És most arra kérlek, hogy menj innen! - Lassan lehunytam pár percre a szemeimet, majd a sarokba hajított táskámhoz mentem és a telefonomat kezdtem keresni. Wonho eközben lefagyva állt az ajtóban, szótlanul. Még csak egy apró mozdulatot sem tett. - Menj innen.

-De... vérzik az állad. Hagyd, hogy segítsek. Legalább ennyit tenni akarok érted. - Ekkor a velem szembe lévő tükörre emeltem tekintetem. Valóban szépen felszakadt az államon a vékony bőr, de ettől függetlenül nem fájt. Még csak azt sem vettem észre, hogy sűrűn folyt belőle a vér. Biztosan mikor elestem, a csempék között lévő fuga szakította fel a bőrőm.

-Nincs rá szükség. Meg tudom oldani egyedül is.

-De...

-Ne kelljen még egyszer megkérnem rá Wonho. Kérlek, hagyj békén és menj el. - Láttam az arcán a nem kicsi csalódást, de legalább tiszteletben tartotta a kérésem és elment. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, de mikor megláttam az ajtóban, nem a végtelen öröm szikrázott fel bennem, ahogy lennie kellet volna, hanem csak haragot és csalódást éreztem iránta. Évekig csak arra vágytam, hogy törődjön velem, most mégis elűztem magamtól. Kilenc év, az mégis csak kilenc év, főleg magányban.

(...)

A múltkori apró konfliktusom azzal a négy sráccal az igazgató fülébe jutott. Így már másnap behívott az irodájába, és látva az államon lévő sérülést, csalódott ugyan, de lemondott erről az egészről.

-Továbbra is szólóban maradsz Hyungwon. - Mondta monoton hangon Hyunwooo, az intézmény igazgatója, több tánc versenynek is a bajnoka. - Azzal nincs gond, ha egy csapatban a feszültség csupán kisebb konfliktusokban nyílvánul meg, de a testi sértést nem tolerálom. Kérlek őszintén válaszolj nekem. Gyakran ér téged testi bántalmazás a többiek részéről?

-Nem. - Egy az egybe hazugság volt ez. A mai napig még mindig, néha besípol a fülem ezek miatt. Sokszor a fejemet érik az ütések, én meg vagyok olyan hülye, hogy nem megyek utána orvoshoz. Nem akarom, hogy bárki is tudja, valójában milyen gyenge vagyok még mindig, ennyi év bántalmazás után is. Ha orvoshoz megyek, az csak a gyengeségem kimutatása.

-Hyungwon, nekem őszintén elmondhatod, ha ér ilyen dolog. Nem azért vagyok itt, hogy bármi miatt is elítéljelek. Csak segít...

-Nincs rá szükség Hyunwoo. Mint már mondtam, nem szokott ilyen történni. Tegnap minden bizonnyal csak sikerült felidegesítenem a többieket, sajnálom. - Az igazgató erre csak szavak nélkül bámult rám. Mintha csak próbálta volna a semleges maszkot levenni rólam. Viszont az már olyan szinten az életem részét képezte, hogy semmi értelme nem volt. A fülem egy kissé besípolt, mire kezeimet egyből odakaptam. Erre Hyunwoo csak érdeklődve kezdett vizslatni.

-Biztos minden rendben?

-Persze, csak egy kicsit zúg a fülem. - Erre csak bólintott egy aprót.

-Gyakran van ilyen?

-Igen, de már hozzászoktam. Általában tudom kezelni, de most kicsit erősebb volt. - Megint csak bólintott egyet, majd eltávolodva tőlem, megkerülte az íróasztalt és leült nagy, irodai székébe.

-Menj, keress egy zenét, ami neked tetszik és úgy gondolod, hogy hatásos előadást lehetne rá alkotni. Bármilyen táncnemet választhatsz hozzá. - Nem válaszoltam neki, bár elég hálás voltam. Ismét dolgozhattam egyedül, úgy, ahogy igazán szeretek. Pályafutásom elején még néha elgondolkoztam azon, hogy milyen lehet csapatban csinálni valamit. Biztos jó lehetett, számomra viszont nem volt olyan kecsegtető a dolog. Mindenki utált a többi táncos közül, senkivel nem tudtam volna jól összedolgozni.

(...)

Késő este volt, mikor hazaindultam az nap. A hideg, februári idő csípte az arcomat. Vastag télikabátba csomagoltam vékony testem, hosszú, vékony lábaim fáztak a vékony, tapadós farmerben. Teljesen elmerültem a gondolataimba, mikor erős ütést éreztem, ami egyenesen a hasfalamba érkezett. Egyből seggre estem a hideg betonon, felnézve az előttem álló kisebb csapatra. A hozzám legközelebb eső fiú kezeiben egy baseball ütő volt.

-Miattad rúgták ki a barátainkat. - Csupán ennyi volt az, amit hozzám intéztek, majd újabb ütést éreztem a bordáimnál, aztán mindenhol ütések kezdtek érni. Az arcomon, a hátamon, a hasamnál. Eleinte próbáltam védekezni, de semmi esélyem nem volt ennyi ember ellen. Ezzel inkább csak mégjobban feldühítettem őket.
Magzatpózban kupodova feküdtem a hideg talajon, kezeimmel a fejemet fogtam, hátha segít valamit az ütések ellen. A világ forgott velem. Ahányszor kinyitottam egy pillanatra a szemeim, inkább gyorsan vissza is zártam azokat. Csak homályosan láttam a körülöttem zajló dolgokat.

-Mocskos buzi! - Köpött az arcomba valaki.

-A rohadék szeret táncolni. Mi lenne, ha kicsit a lábait is lerendeznénk?

-Ne! - Mintha hirtelen erőre kaptam volna, úgy pattantam fel a földről fájdalmaim ellenére és hátráltam el a kisebb csapattól. Nem érdekelt, ha elcsúfítják az arcom, vagy szétrúgdalják a testem, de a lábaimnak éppnek kellett lenniük. Ha tönkre teszik őket, elveszik tőlem a táncolás örömét. Az egyetlen örömöt, amim már csak van.

-Mi a faszt csináltok?! Ha nem húztok el rögtön, hívom a rendőrséget! - Erre az összes jelenlévő ábrázata lesápadt. A mögöttem lévő hang tulajdonosa ijesztő és uralkodó volt. Még én is megremegtettem egy pillanatra, holott már csak nagyon kevés olyan dolog volt, ami félelmet idézett elő bennem. A többiek viszont egyenesen beszartak és nem habozva egyből leléptek. - Héj... Wonnie, jól vagy? - Kissé meglepett arccal fordultam Hoseok felé, mire az ő ábrázata is nem kicsit megrettent.
Legszívesebben elsírtam volna magam ott helyben. De nem lehetek ilyen gyenge. Nem adhatom fel mindig. Viszont olyan szinten megalázva éreztem magam, mint még soha. Az egész testem fájt és sajgott, nagy bizonnyal nem egy lila zúzódás volt az arcomon, ráadásul még annak az idegen srácnak is nyála a fejemen volt. Olyan undorítónak éreztem az egész helyzetet. Hirtelen még a gyomrom is fordult eggyet és majdnem elhánytam magam. Hoseok viszont nem törődött ezzel a sok visszataszító dologgal, hanem egyből, a sérüléseim miatt ugyan finoman, de magához ölelt. Nekem pedig eddig tartott elérnem az ingerküszöböm. Záporesőként kezdtek hullani a könnyeim, viszont hangot nem adtam ki. Hoseok alacsonyabb volt nálam, mégis, olyan kicsinek éreztem most magam. Mintha csak egy kisgyerek lettem volna.

Az nap este Hoseok vitt haza a jól befűtött autójával. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, ennek ellenére egyátalán nem volt kínos az a csend, ami körülöttünk volt. Kifejezetten kellemes volt és bár enyhén szégyeltem magam, hogy ilyen gyorsan feladtam minden elhatározásomat Hoseokkal kapcsolatban, tudtam jól, mindenki más úgy sírt volna egy ilyen helyzetben, akár egy óvodás. Én még nem is voltam olyan vészes szerintem. Azok a fiúk olyan szinten megaláztak, mint még soha senki. Azt hittem ott, a földön fekve, hogy mindjárt belehalok a szégyenbe.

(...)

Pár napot otthon töltöttem az ominózus eset után. Viszont mikor úgy döntöttem, ismét bejárok táncolni, még mindig nem voltam a legjobb állapotban. Az arcomon csúnya, bedagadt és lila nyomok voltak, szintúgy, mint a testem többi részén. Fájt és sajgott mindenem, de tudva, hogy a nagy, évszak záró előadás vészesen közeledik, nem akartam elpazarolni egy percet sem. Ha már ismét úgy is szólóban lehettem, akkor valami ütőset kellett összeraknom.

-Wonnie... Nem kéne még legalább pár napig otthon lenned? Nagyon csúnyák a sebeid. - Lépett be a saját tánctermembe Hoseok. Mind a hangjából, mind az arckifejezéséből ki lehetett venni az őszinte aggodalmat.

-Nincs értelme. Ha már alapjáraton mindenki, még csak ember számba se vesz, akkor legalább itt meg kell mutatnom, ki a legjobb. - Nem voltam soha egoista. Azt viszont tudtam jól, ha máshol nem is, de ezen az akadémián én vagyok a legjobb táncos. A hosszú végtagjaim ellenére, minden mozdulatom rugalmas volt és könnyed; vékony, hosszú karjaim és lábaim nem rombolták le az illúziót, ami a tánc varázsában volt. Hajlékony voltam, én soha nem voltak úgy igazán gátjaim. Ha táncról van szó, én vagyok a legjobb, ezt tudom.

-De...

-Ha csak hátráltatni szeretnél Wonho, akkor kérlek menj el. Van fontosabb dolgom is, mint veled veszekedni. - És ekkor ismét erős fülzúgás jött rám. Egyből a fejemhez kaptam az éles, sípoló hangra, mire az eddig ajtóban álló Hoseok nem volt rest egyből a segítségemre sietni.

-Wonnie... Hé... Mi a baj? - Csak nyüszíteni tudtam egy kicsit, mást nem. Alig hallottam valamit, csak a sípoló hangot, ami kezdett nagyon idegesítő lenni. Aztán, mintha nem is történt volna semmi, abba maradt. Megkönnyebbülve emeltem el füleimtől kezeim, míg a mellettem lévő Hoseok továbbra is döbbenten figyelt rám.

(...)

Megmondom őszintén, nem akartam orvoshoz menni a problémámmal. De a néha előjövő fülcsengés nem volt egy kellemes dolog. Fájt és olyan volt, mintha csak feszítették volna belülről a dobhártyámat. Hoseok is jobb ötletnek tartotta, ha tényleg meglátogatok egy szakembert.

-Hyungwon... Érte valamilyen baleset a közelmúltban, ami a fejét érte? - A vizsgálatok után az idősebb korban lévő orvosom kissé gondterhelt arccal tért vissza hozzám a rendelőbe. Feszülten hátrasimította őszülő haját, folytonosan csak a kezében lévő papírokat olvasgatva.

-Igen, de... Ennek most mi köze ehhez? - Ráncoltam szemöldökeim szkeptikusan.

-Nos... Tudja Hyungwon, nem mindennap találkozom ilyen esettel és, hogy őszinte legyek, nem is szeretem az efféle dolgokat, hiába történnek meg néha. - Ült le velem szemben. Én csak érdeklődőn figyeltem őt eközben. - Nagyon sajnálom Hyungwon, de rövides úton, nem sokára meg fog süketülni.

-E..elnézést... hogy... hogy értette? - Éreztem, ahogy hirtelen bekönnyesednek a szemeim és csak egy nagyon vékony hajszál választ el attól, hogy itt helyben elsírjam magam.

-A többszöri sérülés miatt, ami a fejét érte, számtalan alkalommal megsértette a dobhártyáját. Nem tudok mit tenni. - Nézett rám őszinte sajnálattal, míg én csak bólintottam egy aprót. - Figyeljen ide. Használja ki mostantól nagyon jól az idejét. Beszélgessen a családtagjaival, a szeretteivel minél többet. Járjon el a barátaival szórakozni. Csináljon olyan dolgokat, amiket úgy gondol, hogy a hallása elvesztése után már nem fog tudni élvezni.

(...)

Csináljak olyan dolgokat, amiket úgy gondolok, hogy a hallásom elvesztése után már nem fogok tudni élvezni? Egy szem ilyen dolog van számomra, az viszont az életem részét képezi. Évekig ez volt a mentsváram, egy olyan dolog, amibe menekülhettem a bajok és fájdalmak elől. Hogyan tudnék azután táncolni, hogy már nem hallok? Természetesen tudom, hogy a táncnak nevezett mozgást zene nélkül is kivitelezni lehet, de ez még sem ugyanolyan. Ha nincs zene, nincs ami megmozgassa a testem, hogyan élvezhetném az egészet így? Mellesleg én a táncot nem idő előtt kiélvezni akarom. Azt akarom - pontosabban akartam -, hogy a tánc az egész életemet végig kísérje. Hogy lehetnék boldog nélküle?

-Wonnie... héj... mi a baj? - Megrökönyödtem az utóbbi napokban. Teljesen belebetegedtem pár nap alatt abba, hogy el fogom veszíteni a hallásom, ezzel együtt az egyetlen dolgot, ami évek óta boldogságot, egy kicsi örömöt nyújt nekem. Hogy léphetnék ezen túl? - Wonnie...

-Semmi. Semmi. - Válaszoltam semleges hangom. Egész eddig zokogtam, de ahogy megjelent Hoseok, már nem tudtam tovább sírni. Nem lehettem ilyen szánalmas. Meg kellett mutatnom mindenkinek, hogy mit tudok, akár hallás nélkül is.

-De...

-Hoseok... Te nagyon művelt ember vagy, főleg zenék terén. Tudnál nekem kicsit segíteni? - Szemöldökeit édesen ráncolva meredt rám, mire akarva, akaratlanul egy kicsit elkuncogtam magam.

-Mire gondolsz pontosan?

-A szóló előadásomhoz kell valami. Valami, ami olyan vad és ordítozó hangzású. Valami, ami sugall kínt és fájdalmat, mégis... van benne egy kicsi megnyugvás. Belenyugvás az életbe és annak milliónyi hibájába. - Erre lágyan elmosolyodott, csillogó szemei félhold alakúra váltak.

-Már tudom is, hogy mi a tökéletes.

(...)

Amit biztosan elmondhattam magamról mindig is, hogy kitartó és szorgos vagyok. Ha munkáról volt szó, számomra nem létezett az a fogalom, hogy lazsálás. Szerettem mindent precízen, időben megcsinálni és nem halasztani az utolsó pillanatra. Szerettem mindent kézben tartani és mindig igyekeztem a lehető legjobb munkát kiadni a kezeim közül. Viszont most, ahogy közeledett a tél záró előadás és a váratlan, sokkoló híreket teljesen elfeledve dolgoztam a szóló fellépésemen, változást vettem észre a munkámban. Továbbra is ugyanolyan szorgos voltam, mint mindig, most viszont már nem érdekelt az, hogy minél nehezebb és látványosabb legyen a koreográfia, hanem inkább az érzéseimre hagyatkoztam. Az utóbbi időben emiatt többet sírtam, mint eddig bármikor. Valahogy most jött ki rajtam életem nyomorúságosan telt kilenc éve és már nem bírtam. Minden érzésem, fájdalmam és kínom benne volt ebben a munkámban. Az, hogy hogyan deformálódott el a testem, mikor egy erős ütést kaptam a hasfalamba, vagy épp az, hogy miként sínylődtem a földön fekve, mikor semmimet nem kímélve rugdaltak össze. A zene lenyugvó, új reményt sugalló része a Hoseokkal jelenleg fenálló kapcsolatomat szimbolizálja. Azt, hogy milyen szinten könnyít a lelkemen, ha már csak pár barátságos mondatot váltok vele. Az újra felszínre törő szerelem.

-Csodálatos vagy Wonnie. - Épp a szólóm végleges változatát táncoltam. A zene végetért, én pedig nem kicsit lihegve, de boldog mosollyal az arcomon rogytam a földre. Aztán elhangzott az a mondta, amit már évek óta hallani akartam ezen a hangon. Hoseok hangosan tapsolni kezdett ezután, még mindig az ajtóban állva, míg az én vastag, piros ajkaimra egy félénk mosoly húzódott. Hoseok aztán közelebb jött hozzám és letelepedett mellettem a parkettán. - Olyan más vagy már egy ideje. - Nézett felém és döntötte oldara fejét érdeklődőn. - A munkád szokás szerint tökéletes, mégis kicsit más. Mi ez a nagy változás?

-Tudod... - Nem voltam egyáltalán biztos abban, hogy el kéne e neki mondanom a tragikus fejleményeket. Én azt terveztem, hogy ez lesz az utolsó fellépésem, majd visszavonulok és talán visszaköltözöm Gwanjuba, a szüleimhez. Itt akartam hagyni mindent, hogy aztán később még csak esélyem se legyen bármire, ami rossz emlékeket idéz elő bennem. Igen, tudom, hogy az utóbbi időben kaptam végre vissza Hoseokot, de vele kapcsolatban, nem tudom, képes lennék e elviselni, ha tudná, mi lesz. Úgy gondoltam és még mindig gondolom; jobb, ha csak szépen kisétálok az életéből és nem térek vissza. Ezzel csak felesleges fájdalmat spórolok meg mind magamtól, mind tőle. - Tudod... Csak amiatt van, mert újra a barátom vagy. Sokkal boldogabb vagyok. Szerintem emiatt változtam meg. - Erre csak megértően bólintott egyet.

-És... emlékszel még arra, hogy egyszer szerelmet vallottál nekem? - Tette fel újabb kérdését sejtelmes hangon. Erre kissé haragosan, de egyben meglepetten pillantottam felé.

-Természetesen, emlékszem. - Válaszoltam neki őszintén. - Miért?

-Semmi. Hagyjuk.

(...)

Az előadás napja. Az a nap, amikor egyszerre fogom életem legnagyobb vágyát megkapni és elveszíteni mindent, ami eddig az életem részét képezte. Már a fellépés előtti pár napban is vacakolt a fülem, így csak imádkozni tudtam, hogy legalább még mostanáig bírjam ki. Fontos volt számomra ez a fellépés.
Szokás szerint a műsor végén, a fináléban voltam. A szokásos, enyhe gyomor görcs már nem is érdekelt olyan nagyon. Sokat készültem erre a fellépésre, nem volt semmi esély arra, hogy elrontsam. Kezeimet kissé tördeltem idegességemben, de még ez sem volt olyan feltűnő. Testtartásom erős és magabiztos volt. Egyszer csak egy finom érintést éreztem a hátamon. Kissé ijedten fordultam meg, hogy Hoseok enyhén aggódó mosolyával találjam magam szembe.

-Menj Wonnie. Szólítottak.

-Ohh... Tényleg? - Idegesen beleharaptam alsó ajkamba.

-Minden rendben? Szólhatok Hyunwonnak, ha...

-Nem, Hoseok semmi baj, tényleg. Csak kicsit izgulok. - Mosolyodtam el kényszeredetten, majd elindultam a színpad felé. Most, vagy soha.

Mikor felsétáltam a porondra, az eddig halkan beszélgető tömeg elcsendesett. Láttam a szokásos, undorodó arcokat, de egyben kíváncsi, érdeklődő tekinteteket is véltem felfedezni a sokadalomban.
A pódium közepére sétáltam, testemet a kezdő pózba merevítettem pár csendes másodpercre. A reflektor fények egyenesen rám világítottak minden irányból, így pedig már semmit nem láttam az előttem lévő közönségből.
Halkan felszólalt a Mazeppa a hangszórókból. Karjaimat kitártam, mintha csak az oltalmat vártam volna egy felsőbb erőtől. Először lágy, finom lépéseket tettem, a zene halk volt ugyan, de mély feszültséget zárt magába. Akárcsak a vihar előtti csend; mint az az időszak, amikor még csak titokban szerettem Hoseokot és nem vallottam neki, majd a zene hirtelen hangos lett, mint a vadlovat hirtelen megcsapó és felbődítő ostor; az, mikor szerelmett vallottam a legjobb barátomnak és minden a mély pontra került az életembe. Innentől kezdve a zene vad és harsogó volt, néhol-néhol már ijesztően hangzott fel a vad ütem. A testem hanyatlott, a fejem sokszor hátrabicsaklott, mintha csak láthatatlan emberek ütöttek volna, mozdulataim viszont továbbra is kecsesek voltak; azon évek, mikor nap, mint nap bántottak. Aztán... hirtelen nem hallottam a zenét. Nem hallottam semmit. A testem viszont már rutin szerűen tovább mozgott, mint egy gép, aminek nincs szüksége külső hatásokra ahhoz, hogy el tudja végezni a kötelességét. Eljött a pillanat, megsüketültem és mindezt életem fő művének közepén. Nem hallottam semmit, mégis táncoltam tovább. Nem tudtam, hogy el e csúsztam már a zenétől, vagy hogy egyáltalán jó mozdulatokat csináltam e egyik a másik után. Szemeim könnybe lábadtak, én viszont továbbra is táncoltam, mintha ez lett volna a szent kötelességem. Az, hogy megmutassam a zsenimet másoknak, amit én igenis tudok, csak eddig soha nem volt merszem megtenni, vagy épp... nem tudom pontosan, miért is nem tettem meg eddig. Könnyfátyolos szemeimen keresztül láttam a tömegben a megdöbbent arccal, meredten rám néző Hoseokot. Nem tudtam hol tartok, mégis úgy éreztem, most értük el a zene végét. Összerogytam a színpadon és halkan zokogtam magamban, több ezer ember előtt, jól kivilágítva a reflektorok hada által. Mikor egy pillanatra felnéztem, a lámpák fényei kissé elhaltak, így láthattam a rám elismerően néző embereket, azt, hogy mindenki állva tapsolt nekem, még azok is, akik nem is olyan régen az utcán megvertek, mint egy nyomorult kóborkutyát. Ami viszont az egészet számomra tragédiává tette, hogy nem hallottam azt a biztosan hangos tapsot, ami nekem szólt. Amiért olyan nagyon dolgoztam.
Aztán megnyugtató, erős karokat éreztem vékony testem köré fonódni. Ekkor tört el bennem valami, és hangosan zokogni kezdtem. Nem hallottam semmit, nem is akartam látni semmit, így nem is néztem fel. Nem tudtam, hogy az emberek most mit gondolnak rólam, de már nem érdekelt. Csak az a valaki érdekelt, aki most úgy szorított magához, mintha az élete múlt volna rajta. Finoman ringatott kicsit, apró csókokat adott fejem búbjára és bár biztosan ocsmányul néztem ki a sírástól, felnéztem rá és legnagyobb örömömre, Hoseok volt az. Az ő szemei is könnyesek voltak, mégis olyan megnyugtatóan mosolygott rám, hogy ebben a pillanatban akartam meghalni.
Hoseok mondott nekem valamit, ezt a szája mozgásából tökéletesen tudtam, de nem tudtam, hogy mi az; nem hallottam. Azt viszont tökéletesen éreztem, ahogy hirtelen az ajkaimra nyomja az övéit, lágy, puha és finom csókot követelve tőlem.

Helyesbítek... most akarok meghalni.