Az iskola pezsgő, mozgó élete mindig is egy frusztráló dolog volt számomra. Nem szerettem társaságban lenni és végképp nem szerettem másokkal beszélgetni. Persze, sokszor mondják azt, hogy "Akinek nem tetszik, az elmehet", de most tisztázom mindenkivel, én nem akartam soha sem rendes suliba járni, főleg nem koleszos lenni és még az alvóhelyemet is megosztani másokkal. Egyszerűen, az idegeimet fel lehetett tépni a szobatársaimmal, meg persze a szüleimmel, akik valahogy a fejükbe vették, hogy talán a kolesz javít majd a szociális készségeimen. Kérdem, én: Úgy nézek ki, mint aki bármit is javult? Nem. Nem éreztem jól magam itt, haza akartam menni vidékre, ahol jóval kevesebb ember vett körül és ahol jócskán csak a természet lehetett a legjobb barátod. Nem vágytam társaságra, csak egy kis csendre, amit bár nagyon akartam, még sem kaptam meg. Könyörgöm! Ma van a születésnapom! Legalább ma hagyna békén ez az idióta.

-Jaeyooni!!! Hyung!!! - Ugrott rám a reggel Sanghyuk. Igen, rá gondoltam idióta alatt. Idén kaptam meg szobatársnak és már kezd nagyon elegem lenni belőle.

-Mi az? - Fáradtan húztam a fejemre a takarót, elmorogva kérdésem. Sanghyuk egy kissé arrébb húzódott és leemelve a fejemről a biztonságot nyújtó paplant, nézett rám.

-Miért vagy megint morci, hyung?

-Egyet találhatsz. - Mérgesen néztem rá, mire elugrott tőlem, egyenesen a saját ágyára és összehúzva magát bámult még mindig.

-Csak, hogy tudd. Azért ébresztettelek fel, mert hétfő van, vagyis tanítás, szóval igyekezned kéne, dulifuli! - Öltötte ki rám a nyelvét és felkapva vállára táskáját kiviharzott a szobából.

A fejemet dörzsölve néztem utána. És még ő van kiakadva! Szenvedve ültem fel és laposakat pislogva totyogtam el a fürdőig, ahol hamar lerendezve a dolgaim pakoltam össze és hagytam el én is a szobát. Szerencsére már a kolesz lakók nagy része elment órára, ezért egy nagyot szusszantva élveztem azt a pár percet, amíg be nem érek az osztályba, ahol ismét kezdetét veheti egy hangos nap. Egy hangos nap, amit én ki nem állhatok.

-Jó reggelt Jaeyoon! - Inseong, az az ember, aki nem csak hogy az osztályban, hanem az egész suliban, közkedvelt. A maga bájával mindenkit elcsábít - nem úgy, mint ahogy azt sokan gondolják, szimplán... csak mindenkinek mosolyoghatnéka van a közelében. Mindig vidám és mosolyog, jó a vigasztalásban, okos és még sorolhatnám. Ne gúnyosan olvassátok fel ezeket a sorokat, nem utálom ezt a sivatagi rókát, szimplán csak nem akartam még vele sem barátkozni - pedig ahogy észrevettem, ő a igenis a barátom akar lenni.

-Szia Inseong.... - Unottan köszöntem vissza neki, egyből előkapva jelenlegi olvasmányomat. Inkább bújtam könyveket és éltem azokban ki magam, mint hogy a társasági életemet tornázzam fel. Rohadtul nem érdekelt senki, én csak olvasni akartam, ezt pedig másoknak is el kell fogadniuk.

-Megint olyan morci vagy. - Biggyesztette le dús ajkait játékosan és leülve a mellettem lévő üres székre, bámulni kezdett. - Mit olvasol?

-Miért érdekel az téged? Eredj a magad dolgára!

-Ejj! De haragos valaki. - Nevetett fel, a tarkóját vakarva.

-Fogadd el, hogy nem mindenki ájul el a jelenlétedtől. - Ridegen néztem fel a betű sorokból. Miért nem húz már el? Idegesít!

-Ez most fájt... - Tette mellkasára drámaian kezét, majd fel állt és felém magasodva tolta a képét az enyémbe. Egy ideig csendben figyelt, rezdülés nélkül, ami igen csak zavaró volt, de ha kicsattantam, vagy elpirultam volna a jelenlététől, az nem rám vallott volna. Ezért csak fapofával néztem őt, várva, hogy mikor szándékozik leszállni rólam. - Nyugodj meg Jaeyoon. Pár nap múlva te is el fogsz ájulni a jelenlétemtől. - Vigyorodott el és ott hagyott engem. Engem és a lenéző gondolataimat, amik mind akörül forogtak, hogy Kim Inseong, most érte el az utálatomat. Jó... nem volt az egyetlen ember, akit utáltam, de eddig meg voltam vele, most meg már a közelemben sem akartam látni.

(...)

Hogy miért vagyok én ilyen zárkózott? Világ életemben az voltam. Vidéken nőttem fel, ott kevesebb az ember, mint egy városban, ráadásul nem is nagyon találtam magamnak barátokat. Kicsiként jól el voltam az állatokkal a ház körül, aztán, mikor megtanultam olvasni, a könyvek lettek a legnagyobb barátaim. Otthon egyre több és több könyv sorakozott fel a polcaimon, lassan már nem is volt a szobámban, csak könyvekkel megtömt polcok, a földön is könyvek hevertek és az ágyam alatt is. Volt egy ócska telefonom, de nem igazán kötött le, pedig ha jobban érdekelt volna, a szüleim biztos vettek volna egy drágább készüléket. A számítógéppel, és a laptoppal is így voltam. Nem igazán érdekelt soha semmi a természeten és a könyveken kívül.

-Már megint olyan rideg vagy gyönyörű.

-Hogy mi?! - Egyenesen hátra baszódtam a székemmel péntek reggel. Már épp belemélyedtem a kezembe tartott könyvbe, mikor Inseong olyan szívrohamot hozott rám, hogy szó szerint a padlón kötöttem ki.

-Jól vagy? - Inseong aggódva nyújtotta felém kezét, mit félrelökve azt ültem fel a padlón és a fejemet fogva néztem rá mérgesen.

-Hogy hívtál az előbb? - Sziszegtem neki dühös szavaim. Elkuncogta magát és mosolyogva hajolt bele megint az arcomba.

-Gyönyörű. Mi bajod van vele?

-Na húzzál innen! - Mérgesen pattantam fel két lábra, de abban a pillanatban meg is szédültem, ezért szépen visszahuppantam a fenekemre. A sajgó fejemhez emeltem kezem és tarkómon végig simítva valami folyadékot éreztem meg ujjaim hegyén. Ijedten magam elé rántottam a kezem, amin, sejtéseim szerint vér volt. - Vér...

-Húúú... Figyi! Ha már az én hibám, akkor elkísérlek az orvosiba.

-Vér... vér... vér, vér! - Elkerekedtek szemeim, majd... Hát... Asszem beájultam, mert minden elsötétedett körülöttem. Valaki könnyedén felkapott az ölébe és cipelni kezdett valahova, de úgy fájt a fejem, hogy nem igazán tudtam elgondolkozni úgy... semmin.

(...)

Nem tudom mennyi idő után, de magamhoz térve kezdtem el szemeimet nyitogatni. Legnagyobb sajnálatomra, Inseong feje volt az, amit legelőször megláttam, így inkább nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra.

-Már megint te? - Fogtam még mindig sajgó fejemre, kerülve ennek az idiótának a tekintetét. - Legalább a könyvemet is hoztad? - Inseong csak bambán nézett rám, miből hamar leszűrtem, most kereshetem meg magamnak a sok papírból álló tárgyat. Lassan felálltam az ágyról és az ajtó felé indultam, de egyik pillanatról a másikra úgy belenyilallt a fejembe a fájdalom, hogy szédülni kezdtem. Nagy koppanással dőltem volna hátra a padlóra, de hála Inseong gyors reflexeinek, egyből mögöttem termett és elkapott. Kissé kókadtan néztem fel rá, egyenesen aggódó szemeibe, mikben enyhe szigor bújt meg.

-Jobb lenne, ha most nem erőltetnéd meg magad. - Kapott fel egy könnyű mozdulattal és rakott le az előbb elhagyott ágyamra. Sértődötten fontam keresztbe karjaim és mérgesen kezdtem vizslatni az idősebbet, aki egy idő után hangosan felnevetett. - Tudtad, hogy nem tudsz ijesztően nézni? Inkább vagy ilyenkor cuki.

-Én nem nevetnék a helyedben, hanem véresen komolyan venném, hogy elhagytam Lee Jaeyoon könyvét.

-Ahj... Miért olyan fontos az a könyv? - Vakarta a fejét gondterhelten.

-Hát... Valamit olvasnom kell. - Rántottam meg a vállam szomorúan. Nem kicsit esett rosszul, hogy az a jól megfogalmazással és tökéletesen kidolgozott történettel rendelkező könyv nem volt meg, vagyis... Lehet, ha visszamegyek az osztályba, ott lesz a padom környékén, de nagyon féltem, hogy nem lesz meg.

-Oké... Keressük meg. - Beletörődően bólintott egyet és gyengéden húzott le az ágyról. Még eléggé szédültem, ezért - bár nem igazán akartam -, de muszáj volt, hogy a hátára vegyen, ha még ma el akartam jutni a megfelelő teremhez, ahol aztán jó nagy csalódás ért. A könyvem ugyanis nem volt sehol sem és komolyan mondom, Inseong szomorúbbnak látszott, mint én, ahogy végig kellett néznie, milyen kétségbeeséssel kerestem azt az elvesztetett tárgyat. Félreértés ne essék, nem azért voltam ilyen zaklatott állapotban, mert nem volt meg egy könyvem. Sok hozzá hasonló volt a szobámban, amiket már mind olvastam és pont ez volt a gond. Azokat már elolvastam és bár nagy ritkán megesett, hogy újra olvastam a jobbakat, jelenleg nem akartam mást, csak azt a könyvet olvasni, ami nem volt meg. Tudom, rohadt gyerekes, de olyan jó sztori volt. Persze, az is egy megoldás, hogy elmegyek ismét a könyvesboltba és megveszem megint, de a boltok erre fele már rég bezárnak ilyenkor, ezért teljesen reményveszetten huppantam le az egyik padban lévő székre.

-Nincs meg.... - Legszívesebben elsírtam volna magam, főleg, mikor belegondoltam abba, hogy Sanghyuk ma este is át akarta hívni az egyik haverját beszélgetni, én pedig az ilyen pillanatokat mindig egy könyvel a kezemben bírtam ki. Most viszont csak a már rég elolvasott könyveim maradtak, amik nem tudtak volna olyan szinten lekötni, hogy mindent ki tudjak zárni az olvasás közben.

-A könyv csak egy tárgy, Jae! - Inseong kissé mérgesen foglalt helyet mellettem és összeszűkített szemekkel kezdett el vizslatni. - Nem olyan, mint egy ember.

-Épp ez jó a könyvekben.

-Tudom, egy embernek milliónyi hibája lehet, de egy könyvnek is. Csak gondolj bele, biztosan olvastál már olyan történetet, ami, valljuk be, nem volt egy gyöngyszem. - Egyetértően bólintottam, mire egy kicsit elmosolyodott és egy egyszerű mozdulattal húzott az ölébe, hogy átölelhessen. Őszintén? Rohadt fura volt ez így, főleg, hogy mindketten pasik vagyunk, de nem találtam undorítónak vagy taszítónak. Jól esett a törődés, az a gyenge ölelés, amit csak hosszú percek után voltam hajlandó viszonozni. - Azért jó, ha vannak szeretteid, barátaid, mert ők olyat tudnak nyújtani, amit egy tárgy nem. Meghallgatnak és szeretettel árasztanak el. Egy ember sokkal többet tud neked adni, Jae.

-De így nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni a szobatársamat és a hülye haverját... - Mérges akartam lenni Inseongra, amiért manipulálni próbált, vagyis... sokkal inkább rábeszélni a dolgokra, amiatt meg végképp, hogy elhagyta a könyvemet, de egyszerűen nem tudtam haragudni rá. Annyira igaznak tűnt minden szó, ami elhagyta szép ajkait, hogy nem tudtam neki nem hinni.

-Próbáltál már leülni melléjük és bekapcsolódni a beszélgetésbe? Szerintem Sanghyuk még örülne is neki.

-Nem hiszem...

-Sokkal szerethetőbb vagy, mint ahogy gondolod. - Nevetett fel és... megcsókolt. Ez az érzés... A könyvekben annyit olvastam róla, de még csak elképzelni sem tudtam, hogy ez sokkal jobb, mint ahogy legtöbbször le van írva. Talán tényleg el kéne engednem az eddigi életmódom?