-Én látom! Tényleg látom! Ott van! Anya! Nem hiszem el, hogy te nem...! - Könnyeim zápor esőként hullottak szemeimből, ahogy két idegen férfi lefogott. Szabadulni akartam karjaik fogságából, de olyan gyenge voltam hozzájuk képest, hogy még csak meg se rezdültek próbálkozásaim nyomán.

-Nem látom, mert én normális vagyok. - A csinos nő, aki még apa halála után is őszinte szeretettel nevelt, most olyan megvetően és egyben csalódottan nézett rám, mintha élete legnagyobb tévedése lettem volna. Szemei csillogtak, ahogy láthatólag már a sírás kerülgette őt, még sem ejtett előttem egy szem sós cseppet sem. Csak sajnálkozva próbált engem vizslatni szép vonásaival, egyfajta nyugalmat sugározva felém, de mintha ez a pozitív érzelem, el sem jutott volna hozzám. Továbbra is féltem, hogy mi fog rám várni? Hogy mennyi ideig kell majd itt lennem? Hogy mennyire lesz rossz az itt lét? Hogy kedvesek e az emberek és majd megértenek engem? Engem, és az állítólagos téves eszméimet. - Próbálj rendbe jönni... - Simított finoman végig bal orcámon, majd még egy utolsó mosolyt küldött felém. Eltávolodott tőlem és most már sírt. Úgy igazán sírt, ahogy azt nézte, miként távolodom tőle egyre jobban, hogy miként rángatnak magukkal ezek az ijesztő férfiak, egy ijesztő épület falai közé.

-Én nem vagyok őrült! Hagyjanak! - Nem hallgattak rám. Már miért is hallgattak volna? Én csak egy őrült voltam, akit meg akartak gyógyítani, hogy olyan legyen, mint egy "normális ember".

-A szádat befogtad! - Egy zajos, sikításokkal teli szobába értünk. Az egyik pasi semmit sem törődve azzal, hogy fáj e tette, vagy sem, egy Istenes pofonban részesített, míg a másik a földre lökött, neki egy fémágynak. - Itt marad! - Nem mertem ellenszegülni. Akartam, de nem mertem. Féltem, hogy ha ellenséges vagyok, akkor még nagyobbat kapok.

Két fehér ruhás, de fekete maszkos nő lépett be a szobába. Egy pillanatra körbe kémlelték a helyiséget, tekintetük meg-meg akadt egy-két vinnyogó és ordítozó betegen, akik az ágyukhoz szíjazva vergődtek tehetetlenül. Mikor megpillantottak engem, ahogy a hideg padlón összehúzva magam próbáltam minél észrevétlenebb lenni, határozott léptekkel indultak el hozzám. Próbáltam kommunikálni velük; elmondani nekik, hogy ez egy nagy tévedés, velem semmi gond nincs, csak a kamaszkor teszi ezt velem és, hogy engedelmes, szófogadó vagyok, de mintha meg se hallották volna. Egy határozott mozdulattal nyakon szúrtak egy injekciós tűvel, amitől pillanatokon belül már szédülni kezdtem. Forgott velem a világ, de még eléggé magamnál voltam. Csak arra volt jó ez az egész, hogy a nővérek könnyedén az ágyamra dobhassanak és engem is kikötözhessenek, mint a többieket. Aztán... megint kaptam valamit, amit a bőröm alá fecskendezve olyat éltem át, mint amilyet még soha. Pedig, elvileg én "őrült" vagyok.
Mindenem égni kezdett. Az egész testem. Azt hittem, hogy már az első pár percben ott pusztulok meg. Árnyak vettek körül, felém hajoltak, mintha csak a lelkemet akarták volna. Bár nem láttam a külvilágot, de a már hallott sikolyokat tisztán ki tudtam venni, miközben a fekete árnyak egyre közelebb voltak hozzám. Én is ordítani kezdtem. Olyan kínokat éltem át és olyanokat láttam, amire minden más ember így reagált volna. Kiabáltam. Csak is azért, hogy valaki szüntesse ezt meg, de mintha minden szavam és kiáltásom süket fülekre talált volna.

(...)

-Sajnálom Jongdae... Tudom, hogy már egy hónapja itt van, de ez még semmi. Maradnia kell. Szinte semmit sem haladtunk a kezelésében, még ha engedelmes is. - Orvosom szavakban bár sajnálkozott, mégis, valahogy olyan érzésem volt, mintha annyira nem szánna engem. Sőt, tisztára olyan volt, mintha örülne a szenvedésemnek, amit nap, mint nap láthatott rajtam.

-De hisz nincs semmi bajom! Ezt már a legelső nap elmondtam! Ez az egész csak egy tévedés! Nekem nem kéne itt lennem! - Még magamat is megleptem azzal, mennyire feldühödtem. A szék hangos csattanással találkozott a fallal, miután szándékosan neki vágtam. Az előttem ülő orvosom csak elégedetten vigyorgott, kristály tisztán látszott rajta, hogy élvezi a szenvedésem.
Utáltam ezt az egészet. Nem egyszer hallottam már olyan pletykákat, hogy a megengedettnél jobban bántalmazták a betegeket. Hogy nem egy lányt erőszakoltak meg itt és sajnos azt kell, hogy mondjam, a fiúk, férfiak sem voltak kivételek ez alól. Mázlimra, velem még semmi különösebbet nem tettek, de már csak hallásból is rossz volt ez az egész. Minden nap rettegtem, hogy talán egy nap, engem néznek ki magukat és majd döngölnek bele a földbe, hogy teljesen tönkre tegyenek. Totálisan illegális volt itt minden, még sem tett senki semmit. Az egyik itt dolgozónak sem volt tiszta a lelke, mindegyik csak tette a dolgát és élvezetben fürdött, mikor minket bántalmaztak. Aki ide került... az végleg megszűnt létezni.

(...)

Az intézmény kertjében találkoztunk először. Ő az egyik eldugottabb padon ült és imádkozott. Szemeiből hullottak a könnyek, látszólag szörnyen szenvedett, ezért megsajnálva őt, bátorságot véve magamon, közelítettem meg gyenge lényét. Jongin nem volt egy erős fiú. Bár magasabb volt tőlem, nem is kicsivel, de már régebb óta tengette itt napjait, mint én, így már érthető volt, miért ő a gyengébb. Szép fiú volt. Már az első pillanat óta tetszett és bár ez fura, tudom, de azt hiszem, szerelmes lettem. Ahogy férfias vonásait néztem, kénytelen voltam megállni, muszáj volt a tarkójára fognom és megcsókolnom, de ami még furcsább volt, hogy nem lökött el, hanem átvéve a dominanciát csókolt vissza.
Itt töltött időm legboldogabb pillanatait vele éltem meg és bár titkolnunk kellett az egész intézmény, és még a betegek előtt is, mégis úgy gondolom, hogy százszázalékosan megérte. Melegséggel töltött el, mikor titokban beosontunk a közös fürdő helyre és ott érintkeztünk. Ahogy az ő, és az én kezeim is bejárták a másik testét, olyan helyeken is végig simítva, ahova csak a legintimebb kapcsolatban lévőknek volt szabad út.
Jonginnal minden szebb volt. Jobban viseltem a körülöttem lévő sikolyokat és fájdalmas ordításokat. Többet mosolyogtam, ahogy a rémisztő folyosókon jártam fel-alá és nyitottabb lettem a többi beteg felé is, mikor Jongin nem lehetett a közelemben és nem érinthettük egymást úgy, ahogy a leginkább akartuk. Jongin igazán odaadó volt. Bár ő volt kettőnk közül a domináns, még is, ha már nagyon akartam, képes volt átadni magát nekem, hogy egy kicsit én legyek az a fél, aki zavarba hozza a másikat és aki az elélveztetéssel foglalatoskodik az együttléteknél. Bár ezeknél az alkalmaknál is tökéletesen tudtuk, hogy kinek hol van igazán a helye.

(...)

Jongin kínkeservesen sikított fel, valahonnan a folyosó végéről. Ki akartam menni hozzá, hogy segíthessek neki, hogy megnyugtassam, de megint kikötöztek az ágyamhoz, a szobám ajtaját bezárták, ahogy az összes ablakot és a redőnyöket leengedve vaksötétbe borították az amúgy is mindig komor szobát. Szerelmem sikolyai egyre erősebbek, hangosabbak voltak, mintha csak bogarakat eresztettek volna a bőre alá, mik a húsát marták.
Semmi baj Jongin! Itt vagyok édesem! Itt vagyok!
Szemeimből a könnyek hullottak, ahogy szerintem már ő is sírt valahol a fájdalomtól. Hirtelen a szobaajtóm kitárult és az egyik férfi ápoló, egy magas, de vékony, teljességgel összetört lélekkel gazdagított testet hajított be hozzám. Az ágyamhoz sétált a nagy termetű férfi és belém szúrva egy tűt kábítottak el már sokadjára, majd kioldozva a szíjakat, mikkel az ágyhoz kötöztek, távozott a szobából. Pislogtam párat, próbáltam magam összekaparni, Jongin érdekében. A fiatalabbra nézve, a szívem szorult össze. Mit csináltak vele? Teljesen összetörten feküdt a földön, minden porcikája remegett, de egy hangot sem adott ki. Szemeit és fogait is összeszorította, mintha csak várta volna az újabb fájdalmakat.

-Jongin... héj... - Gyengén, suttogva szóltam hozzá. Még mindig remegett, de már nem szorította össze a szemeit, hanem egyenesen rámnézett. Ösztönzőleg elmosolyodtam. - Ide tudsz jönni? - Megpróbált felállni, de mikor a fekvő helyzetéből fel akarta magát tolni, a karjai úgy remegtek, mint a kocsonya. - Csak kússz ide és segítek feljutni az ágyra... - Alig bírt mozdulni, mégis, csak is az én kedvemért képes volt minden fájdalmát legyűrni, és nagy nehezen be került mellém az ágyba. Szorosan magához ölelt, már amennyire telt az erejéből és nyakamba fúrva fejét vett mély levegőket. - Mi történt Nini? Mit csináltak veled? - Gyengéden, hogy még véletlen se okozzak neki fájdalmat, végig simítottam kissé sebes és meggyötört arcán. Nem nézett rám, továbbra is elrejtette előlem magát.

-Én... azt hiszem... megcsaltalak...

-Mi?

-Hát... volt az a férfi... az a nagy darab... elvette a kendőt, amit mindig a csuklómon hordok... még anyától kaptam, nagyon régen... - Eltoltam magamtól és mélyen az ő könnyfátyolos szemeibe néztem. - Vissza kellett szereznem... az... az a tárgy nekem nagyon fontos, de... a fürdőbe ment... ahol veled szoktam lenni... - Egyik kezével végig simított a derekamon. - Ott... ott csaltalak meg...

-Ne hülyéskedj Jongin.... az nem számít megcsalásnak... - Annyira össze voltam törve én is, meg ő is. Ez az egy év alatt annyi mindenen estünk keresztül, de legalább itt voltunk egymásnak. Nem kellett mindig egyedül állnunk a világ peremén, mert tudtuk, ha épp nem zaklatnak minket semmivel, akkor úgy igazán egymáséi lehetünk. Akkor megszűnni látszott a fájdalom, ami nem csak a testünkben, hanem a lelkünkben is jelen volt. Ilyenkor boldogok voltunk és nem volt semmire sem szükségünk, csak a másikra.

(...)

-NE! HOZZÁK VISSZA! JONGIN! - A szívem darabokra tört, amikor ránk találva a zuhany alatt egyből szét választottak minket. Úgy, ahogy ott voltunk, ráncigálták el mindkettőnket az épület két legtávolabbi szárnyára, ezzel minden szépet véglegesen kiirtva, ami már csak volt nekünk.
Nini... mi lesz velem nélküled, és veled nélkülem? Hogyan fogunk boldogulni a másik nélkül? Ez lenne a vég? Mindkettőnket elhurcolnak, majd elektrosokkal megfőzik az agyunkat? Most már örökre sötét árnyakat és démonokat fogunk látni a napsugár helyett? Mi lesz velünk Jongin?! Válaszolj!

(...)

Az elkövetkezendő egy év borzalmas volt. Akkor következett életem leghorrorisztikusabb szakasza. Visszatértek nem csak az álmaimba, hanem a valóságomba is a fekete, suttogó árnyak. Naponta kaptam az injekciókat, miközben egy közös szálláson voltam rajtam kívül vagy húsz emberrel. Ezek az emberek nem beszéltek. Soha. Csak vergődtek kínjukban és ordítottak és... én is ugyanezeket csináltam, mikor azt az égető valamit fecskendezték belém. A hangok olyankor felerősödtek, ahogy minden fájdalmam is. Éreztem még a bokatörésemet is, amit az első napjaimban törtem el, pedig az is már vagy két éve volt. Csak szenvedtem... és Jonginra gondoltam. Muszáj volt, még ha ezzel kínoztam is magam. Ha nem ő járt volna folytonosan a fejemben, biztosan megőrültem volna. A velem egy szobán osztozók sorra haltak meg, mind szenvedve. A mellettem lévő ágyon egy fiatal lány a saját hányásába fulladt meg, utána pedig meggyalázták a testét. Mindezt úgy, hogy én végig ott voltam és teljesen éber volt a tudatom, talán túl éber is voltam.
Jongin merre vagy? Hogy vagy? Én borzalmasan! Kérlek gyere és ments meg! Önzőség tudom, de én már nem bírom! Biztos vagyok benne, hogy te is szenvedsz most valahol, épp úgy, mint én, de most az egyszer én vagyok a gyengébb... Kérlek! Ments meg!

(...)

-Kim Jongdae... Lassan három évvel ezelőtt került ide. Egy tomboló őrült. A saját anyja mondott le róla. Mindig a rossz társaságot kereste, gyakran maszturbált és nyilvánosan levetkőzött. Hirtelen haragú volt és szófogadatlan. Nem csoda, hogy ide jutott és most nézd mi lett belőle? Egy szobanövény... szánalmas! - Már nem tudott érdekelni, hogy miket mondanak rólam az ápolók. Csendes voltam és körülbelül semmit sem csináltam egész nap. Csak úgy, voltam. Lebegtem a valóság és az álom között. Jongint akartam, mert nélküle, örökre ilyen maradok. Ilyen gyenge és erőtlen. Ilyen világfájdalmas. Ha ma nem jön el értem, akkor azt hiszem, hogy meghalok.

(...)

A nedves fűben feküdtem és a felettem elterülő csillagokat nézegettem. Még békésnek is lehetett volna mondani ezt a pillanatot, de nem volt az. A fekete árnyak körülöttem voltak és hideget sugároztak magukból. Nyár volt, miattuk mégis fáztam. Hirtelen melegséget éreztem magam körül és sós könnyeket a nyakamon. Jongin volt az. A jelenléte elűzte a hideget és a sötétséget.

-Hát hallottad a segélykéréseimet? - Hitetlenül simítottam végig régen még szép arcán. Most már nem láttam rajta mást, mint egy reménytelen, megtört embert, aki nem vágyik másra, csak szeretetre. Haja zsíros és rendezetlen volt, szemei alatt hatalmas karikák húzódtak. Ajakai szárazak, cserepesek voltak és már ruházaton keresztül látni lehetett kiálló csontjait. Lehetetlenül vékony volt. Ahányszor hozzáértem, olyan érzésem volt, mintha már csak egy apróbb érintéstől és szilánkjaira törhetett volna. A régi Jonginomat akarom, de ahhoz el kell innen szöknünk.

-Nem, de éreztem, hogy te is szenvedsz. - Szemei fakók voltak, mégis, most mintha enyhén csillogni kezdtek volna, ahogy rám nézett. - Menjünk el innen. Akár az életünk árán is, de meg kell próbálnunk! - Szinte könyörgött, hogy tartsak vele egy olyan dologba, amire már én is régóta gondoltam és terveztem.

-Menjünk... - Egy gyenge csókot leheltem száraz ajkaira, majd kéz a kézben indultunk neki a sötét folyosókon. Ha nem vesz észre senki, akkor észrevétlenül átjutunk a pincén, onnan pedig simán kimászunk az egyik ablakon és viszlát rossz világ, gyere új és jó.

Ahogy szaladtunk a sötétben, csupasz talpaink aprókat csattantak a hideg kövön. Minden kis hang irritált. Három évet töltöttem folytonos ordítozásban, most már csendet akarok. Nem érdekel, hogy majd mit csinálunk oda kinn, a nagy világban, de már mindenhol jobb lenne, mint itt.

-Héj! Kik vagytok?! Takarodó van!

-Jongdae... gyere... - Jongin elfojtott hangon rántott egyet rajtam, mire összeszedve magam indultam meg, szorgosan kapkodva lábaim Nini mellett. Valakik rohanni kezdtek utánunk, ezért próbáltunk minél kacifántosabban eljutni a pincébe, hogy az üldözőink összezavarodjanak, és lemaradjanak egy kicsit, hogy legyen időnk kikúszni egy ablakon.
A pincébe leérve, üvegszilánkokat éreztünk meg a talpaink alatt. Felsértették lábainkat, de ez a kis fájdalom már semmi sem volt ahhoz képest, amit mi három éven keresztül itt átéltünk igazságtalanul. A Hold fénye egy kicsiny ablakon világított be a rémisztő helyiségbe. Orvosi műszerek voltak mindenhol, mintha egy-két kóbor lelket is láttam volna elsuhanni itt-ott, de ezt már csak betudtam a fáradtságnak és annak, hogy ha eddig százas voltam, akkor most már biztosan nem.
Fény jelent meg a pinceajtóban. Jongin összekapva magát rohant az ablakhoz és az kitörve mászott ki rajta. A testét összevágta az üveg, de a sok heg mellett már látszólag nem nagyon számított ez neki. Levette a fehér, vértől, izzadtságtól és kosztól tarkított pólóját és ráterítette nekem az üveg szilánkokra, hogy én ne vágjam annyira össze magam. Kezét felém nyújtva húzott ki magához és úgy ahogy voltunk, indultunk neki az előttünk lévő sűrű erdőnek. Már nem ismertük a sötéttől és vadállatoktól való félelmet. Nem ismertük a fájdalmat. Csak egymás szerelmét voltunk képesek felfogni. Remélem anya... képes vagy megbocsájtani és befogadni engem... Jonginnal...