Nem gondoltam, hogy így érzed magad, ha mindennek vége. Arra a tipikus fehér fényre számítok az alagút végén. Arra, hogy az egész életem, akárcsak egy film, játszódjon le előttem, még mielőtt magával húzz a sötétség. A testemet őrlő fájdalom elsöprő. Olyan elsöprő, hogy kíváncsi lennék, van ennél fájdalmasabb érzés. Valami fájdalmasabb, mint ami történt. Rohantam. Megpróbáltam megállítani a harcot közöttük. Pontosan úgy, mint gyerekkorunkban, de ott volt Jiyong, és megmentett mindent, csakhogy ez ma másképp történt. Bíztam benne, hogy egyedül is helyre tudok hozni mindent, hogy nem kell örökké riválisnak lenniük. Megállíthattam volna egy csatát, amelyet ezek az idióták már túl régóta vívnak egymással. Azonban nem így történt. Nem hinné az ember, hogy ennyire hideg a vég völgyében lenni. Innen értelmetlennek látszik a küzdelmen, hogy jobb legyek. Harcoltam ezért, de most, hogy mindent elvesztettem, értelmét veszti. Szeretném őket megérinteni, hogy érezzék, itt vagyok, soha nem hagyom el őket. De hiába állok mellette, hiába ölelem át, Dongwook ebből semmit nem érzékel. Szeretném elmondani, hogy látom őket, ahogy magam is. Erre a gondolatra elfordítom a fejem, hiszen nem vagyok képes az élettelen testemet nézni. Nem nézem az élettelen testemet. Nem akarom látni, mi maradt belőlem. Bárcsak nem látnám a szenvedésüket, bárcsak minden valóban úgy lenne, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ha eljönne a fényesség és mindent bűntudat nélkül hátrahagynék. Azonban tisztában vagyok, hogy ez képtelenség. Nagyon jól tudtam mit vállalok, ha közéjük állok és netalán nem élném túl, mégis abban bíztam, megváltás lesz a mindent megadó halál. De nem az. Egy ilyen embernek mint én, csak is szenvedés lehet. Az a fájdalom, elveszettség, kétségbeesés Dongwook szemében, elárulja mennyire összetört. Itt jön el az a pillanat, mikor megbánom tetteim súlyát, ám már nem tudok változtatni. T/N, édes kislányom, kérlek ne haragudj. Bocsáss meg amiért ilyen fiatalom az én emlékeim is rád hagyom. Nem így akartam édesem, nem gondoltam bele, veled mi lesz ha én feladom, holott tudnom kellett volna a nagyi emlékeiből. De kérlek maradj erős, és ne törj össze az emlékek súlya alatt, úgy ahogy ez a lüke édesanyád tette.

– Minden a te hibád – hallom meg férjem, Dongwook mély hangját.

– A te kezed is benne van – köpi oda neki Chansung. Egész fiatal korunk óta ők ketten harcolnak értem, a szerelmemért. Chansung soha nem volt képes felfogni, hogy én őt nem szerelemmel szerettem, mindig is egy bátyként tekintettem rá, és mikor tudomására jutott a Dongwook-al való házasságunk, teljesen ki kelt magából.

– Te ölted meg, te húztad meg azt a rohadt ravaszt. Elvetted életem szerelmét, a kislányom anyját – a végére már sokkal inkább zokog férjem mintsem őrjöng a dühtől. Valójában, nem kellett volna elé állnom, nem volt rá szüksége hiszen tudtam, biztos voltam benne, Dongwook képes lett volna megvédeni magát anélkül, hogy tragédia születne. De az az igazság, hogy belefáradtam. Sokak számára felfoghatatlan mivel jár ha mindenre emlékszem. Nem csak egy-egy bevillanóképre az előző életemből, vagy épp pár emlékképre a gyerekkoromról. Mindenre emlékszem. Mindenre amit a családom valaha átélt, minden egyes érzelemre, gondolatra, cselekedetre, szóra ami elhagyta a szájukat, és ez soha nem szűnik meg. Folyton újra meg újra lejátszódnak az ő életük bennem, a sajátomat elnyomva egyfajta taszító, keserű ízt hagyva maga után. Félrelökhetem volna férjem, ezzel mindkettőnket megvédve, de az igazat megvallva már rég el szerettem volna innen menekülni. A sok emlék súlyától. De bár ne lettem volna ennyire önző, bárcsak kitartottam volna a családom mellett, és most nem lenne itt ennyire elveszetten, összetörve férjem. És a kislányom. Olyan terhet rajtam a nyakába, amivel jómagam képtelen voltam megküzdeni, mégis bízom benne, ő erősebb mint én. Remélem egyszer majd képes leszel megbocsájtani nekem, amiért önző ember módjára elhagytalak kislányom. Dongwook, szerelmem, kérlek, találj egy olyan nőt az életedben, aki mindvégig melletted lesz és tiszta szívéből szeret. Sajnálok mindent, de tudnotok kell, soha nem hagylak el titeket, mindig veletek leszek.

Nos, nem éppen a szokott cukor mázas módon köszönöm meg, hogy ilyen sokan támogattok, azonban remélem így is sokatoknak tetszik, hiszen minden rosszban van valami jó, nemde? Köszönöm, hogy ennyien értékelitek a munkám, számomra nagyon sokat jelent. ❤