Gyűlölöm az esőt, és még a kutyák is ugatni kezdtek minden miatta van, az ember miatt akit nem hittem volna, hogy ilyen módon okoz csalódást. Minden kis titkom elmondtam neki, többet tudott rólam mint a saját szüleim.

– Mina, várj. Hadd magyarázzam el – kiált utánam megfogva a kezem

– Engedj el. Nem akarlak hallani és látni se, soha többé – megtörten fordulok felé

– Legalább hallgass meg - engedi el óvatosan a kezem

– Nem akarom, semmit se akarok ami hozzád tartozik, Hongbin. Gyűlöllek – kiabáltam arcába szavaim majd haza rohantam. Nem bírtam vissza fogni magam, amint becsuktam mögöttem az ajtót, hangos zokogásba kezdtem. Annyira fáj amit tett velem Hongbin.

§ Hat hónap elteltével §

Egy újabb nap, újabb lehetőségél a jövőre tekintve. A régi Mina a múlté neki köszönhetően, bár igaz félév nem sok idő, viszont nekem éveknek tűnt. Míg nem tudjuk milyen elveszíteni azt akit igazán szeretünk, ez a félév semminek tűnik. Nem vagyok teljes nélküle, de ennek így kellett lennie. A fiúkat úgy kerülöm mint a pestist, ezért nem is vagyok szimpatikus a fiúk körében, de hát kit érdekel. Elveszem a kulcsot az asztalról utána kilépek a házból, gondosan bezárva. A lányokkal megbeszéltem, hogy ma elviszem őket az egyetemre, ugyanis egy utcában lakunk és ha már barátnők vagyunk, elviszem őket kocsival.

– A hope for a new day, Mina – ül be mellém mosolyogva Yoona

– Mi történt? – felhúzott szemöldökkel nézek rá, furcsa a jókedve, nem szokott ilyen lenni

– Kyungsoo meglepi reggelit készített – mosolya még szelesebb lett, már ha ez lehetséges

– Minden reggel készít nem? – kuncogok

– De most rozsát is kaptam – pillant hátra az épp helyet foglaló Eunbira

– Milyen rozsa? – értetlenül emeli ránk tekintetét társaságunk utolsó tagja

– Yoona kapott meglepi reggelit Kyungsootol, csak most rozsa is volt hozzá – mondtam el a lényeget mire egy 'O' hagyta el ajkait – Na mehetünk? – indítom be a kocsit megvárva, hogy az előttem álló végre elmenjen, majd közvetlen utána én is. Kevesebb mint húsz perc alatt az egyetem parkolójából sétáltunk a hatalma épület felé, mivel nem volt sok időnk az első óra kezdésig, rögtön a terembe mentünk, mellőzve a reggeli kávét szünetig.

– Van egy jó vagy nem jó hírem- állt elénk egy csaj akinek soha nem jegyzem meg a nevét – Ma eljön valaki az előadásunkra ... – szeretet volna még mondani valamit, ám szerencsére félbe szakította a professzor, nyomában egy igen ismerős alakkal.

– Ö itt Lee Hongbin, egy igen ismert üzletember. Kisebb előadást fog nektek tartani, figyelmesen hallgassátok végig – mutat a mellette állóra

– Köszönöm professzor - hajol meg az említett – Nos, mint már tudjátok Lee Hongbin vagyok, talán ismertek is páran. Kedves Kang professzor – pillant az idős éveiben járó férfira, aztán újra ránk szentelte figyelmét, pontosabban rám – megkért, hogy társak egy előadást mivel jó páran vannak köztetek, akik üzletemberek szeretnének lenni, vagy éppenséggel csak érdekel – csak úgy folytak belőle a szavak, szinte megállás nélkül, legtöbbször rám nézve, amitől rendesen zavarba jöttem.

Az előadás végén, Kang professzor megkért, hogy ne mennyek még el mivel szeretne beszélni velem, fölöslegesen szálltam egy kisebb vitába vele miszerint nem akarok a Lee vállalat gyakornoka lenni, a végén elfogadtam mivel nem volt más választásom. Vagy ez vagy kicsapnak a fenébe és akkor az eddigi kemény, sokszor hajnalba nyúló tanulás szerte foszlik. Őszintén kicsit sem akartam ezt de ahogy telt az idő, úgy változott meg a véleményem és szinte már alig vártam a következő napot mikor mehetek újra a vállalathoz, ami nagyban segítek a véleményem változtatásában az személyesen maga a vállalat vezetője volt. Hongbin minden nap próbált mosolyt csalni ajkaimra, ami eleinte nem igen sikerült neki de az év végén már annál jobban, valahol itt kezdtem el újra azt az érzést táplálni iránta, mint majdnem egy éve.

– Mina, volna kedved elmenni valahova ma? – fülig érő szájjal kérdezte Hongbin

– Jó lenne, viszont hívom a barátnőimet – mosolyogva válaszolok majd már írnám is az üzenetet csakhogy ö ezt nem hagyja azzal, hogy kiveszi kezemből a mobilt

– Kettőnkre gondoltam – lelkemig hatol ezzel a csábos mégis aranyos pillantással. Nem tudom mit mondjak, félek megint átver hisz ha már egyszer megtette miért ne tenné meg újra? Viszont az az őszinte csillogás szemeiben arra késztet, hogy beleegyezek.

– Rendben, viszont akkor a vidámparkba megyünk – mutattam fel egyik ujjam majd mosolyogva néztem fel rá

§§§

– Gyere az óriáskerékre is – könyörögtem mivel nem szeretet volna felmenni rá - Csak azt ne mond, hogy félsz – ragadtam meg a kezét aprót rántva rajta

– Dehogy – vigyorogva húzott az említett helyre, én meg nagy mosollyal, akárcsak mint a kínai nagy fal, követem a férfit.

– Jól vagy? – egy kis aggódással a hangomban kérdezem a mérges Hongbint

– Szerinted? Majdnem lehányt az a tini csaj – mutat az előttünk szenvedő lányra, szegény rosszul lett ezért hány és majdnem eltalálta Hongbint. Nevetve húztam el nehogy a végén veszekedjen itt nekem.

– De nem lett semmi baj, szóval mennyünk – fogtam meg bal kezét, csak most tűnik fel milyen izmos karja van. Ezek után szegénynek elment a kedve, nem is csodálom nem lett volna valami kellemes ha telibe találja, még egy kávét ittunk meg majd mondta, hogy haza visz. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, én nem tudtam mit mondani ö pedig valószínűleg még dühös volt arra a tini csajra.

– Köszönöm a mai napot, jól éreztem magam – motyogtam a ház előtt, zavarban vagyok, nem tudom be kéne, hogy hívjam egy teára vagy mit tudom én milyen italra, vagy szimplán köszönjek el és kész. Rég éreztem ezt iránta, érthető miért viselkedem így.

– Nem kell meg köszönőd – lépet közelebb hozzám- Én is jól éreztem magam

– Nincs kedved bejönni egy kicsit? – félve pillantottam fel rá de amint megláttam vigyorgó lényét minden zavarom elszállt, mint a pillangó. Válaszként bólintott, majd be léptünk lakásomba, nem volt valami nagy de kicsi se, mondhatni pont megfelelő. Hongbin a nappaliba foglal helyet ameddig én az üdítőkért mentem, találtam egy kis sütit is, ezért azt is vittem mivel tudom, hogy szereti, mosolyogva tettem le elé az üdítőt és sütit majd helyet foglaltam mellette.

– Figyel Mina, beszélnünk kéne – törte meg a pár perces egyáltalán nem kínos csendet.

– Miről? – félve tettem fel a kérdést, ugyan van sejtésem miről akar beszélni azonban reménykedem még se az.

– Rólunk – tette le az üdítőt majd teljes testével felém fordult – Nézd sajnálom amit tettem, de ha engeded, hogy megmagyarázzam talán jobban megérted

– Ezen nincs mit beszélni, elhagytál. Sokat szenvedtem miattad de ez már a múlté- sóhajtottam fel, nem akartam kiabálni vele, de feldühített

– De igenis van mit beszélni róla. Nem kérem azt, hogy bocsáss meg, undorító húzás volt ez tőlem, tudom jól de nyomos okom van rá... – nem hagytam tovább folytatni a hülyeségeit. Végre minden jobbra kezdet fordulni erre jön egy ilyen szövegel, mégis ki hiszi ezt el?

– Nem érdekel. Gyűlöllek azért amit tettél, és nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra – csuktam be szemem

– Megvédtelek – emelte fel a hangját ami teljesen feldühített

– Mégis mitől? – gúnyosan kérdeztem

– A haláltól – ordította el magát, nagy szemekkel pislogtam az előttem lévő férfira

– Mi? – nyögtem ki

– Kisebb összetűzésbe kerültem Jay Park maffia vezérel és valahogy tudomást szerzet rólad. Nem akartam vele üzletelni ezért megfenyegetett, hogy megöl ha nem fogadom el. Ezért hagytalak el, nem akartam, hogy bajod essen, tudom nem ez a legjobb megoldás de akkor nem volt más ötletem – higgadtan mesélte el a kis történetet amiről fogalmam se volt, mert voltam olyan hülye és elrohantam. De akkor ezek szerint Hongbin...

– Maffia vezér vagy? – nyögtem ki gondolatom

– Igen, el szeretem volna mondani de... – nem tudta befejezni mivel felpofoztam

– Mi a francnak nem mondtad el? Tudod mennyit szenvedtem a hiányod miatt? – sírtam el magam de ö csak szoros ölelésbe vont, amit kétségesen engedtem neki, sőt a mellkasába fúrtam fejem. Pár perc ölelkezés után finoman eltölt magától.

– Mindent sajnálom, ígérem jóvá teszem- suttogta ajkaimra, először egy apró csókot lehelt rá majd amint látta nem húzódom el, egy szenvedélyesebb csókot adott. Nem tudtam és nem is akartam ellenállni édes csókjának, karjaim nyaka köré fonva húztam közelebb magamhoz, mire ö elmélyítette csókunk. Nincs miért tagadnom, rohadtul hiányzott, hülye lennénk ellökni magamtól főleg, hogy még mindig szeretem. Nem biztos, hogy jól döntök, nem akarok újra pofára esni, nem akarom azt a fájdalmat érezni amit maga után hagyott, de ha tényleg úgy van ahogy mondja, nincs mitől féljek mert többé nem fog elhagyni.

– Egy új kezdet – motyogom édes ajkaira amint elválunk

– Egy új kezdet, együtt – széles mosollyal ejti ki szavait, szoros ölelésbe húzva.