Az idő az én oldalamon van...

Egy padon üldögélek egyedül, mosolyogva nézve a kicsiket, kik önfeledten játszanak. Azonban az ő boldog pillanatuk eszembe juttatja fájdalmas gyerekkoromat.

– De anya, miért akarsz elmenni? – kérdezem szomorúan, minden egyes mozdulatát végig kísérve, ahogy pár ruhát egy táskába tuszkol. Szorosan öleltem magamhoz a mackót, amit még születésnapomra kaptam anyától, ki éppen elhagyni készül. Csupán négy éves voltam. Meggyötört ábrázattal fordul, felém szülöm, egy szeretet teljes ölelésbe vonva.

– Sajnálom kicsim, de muszáj mennem. Nem maradhatok itt édesapáddal, bármennyire is szeretnék. Egy nap biztosan meg fogod érteni, miért teszem ezt, lehet te is hasonlóképp fogsz cselekedni

– Talán jobb lett volna, ha azt teszem, amit anya – sóhajtok fel, hátra döntve a fejem. Apa nem volt rossz ember, legalábbis én nem láttam annak gyerekként. Viszont miután anya elhagyott, fenekestől felfordult a gyerekkorom. Napról napra egyre jobban ismertem meg a valódi énjét annak az embernek, akit apának neveztem.

A szobámban voltam, a holnapi vizsgára tanulva. Kivételesen egyedül voltam, ezért bőven volt időm a tanulásra, egészen addig, míg meg nem hallottam az ajtócsapódását. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy meggyőződjek arról miszerint apa az, ám nem kellett sokat várnom a válaszra. A következő pillanatban egy hatalmas tenyér csattant az arcomon. Igen, ez apa, habár nem volt időm megnézni, biztosan ő az, hiszen mostanában így köszönt mikor hazajön.

– Mi a fenének vagy még fent, te gyerek? Már rég aludnod kéne, vagy talán fizetni akarsz lakbért? – üvölti arcomba, mire összehúzom a szám. Utálom, mikor ilyen örülten viselkedik, legszívesebben képen verném, de akkor csak magamnak ártok. Még a végén képes lenne kitenni az utcára. Mihez kezdenék egyes egyedül, tizenhét évesen az utcán? Az iskolát még nem fejeztem be, pénzem pedig nincs, a barátaimat meg nem szeretném veszélybe sodorni egy ilyen elmebeteg miatt. Tehát csak egy dolog maradt. Tűrni és várni.

– Sajnálom apa, többet nem fordul elő – hajtom le a fejem bűnbánóan, holott legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben.

– Nézz rám – szól rám erélyesen. Nem szívesen, de megteszem, amire kér, mire hangosan felnevet – Pont, mint az anyád. Pontosan úgy nézel rám, mint az a ribanc anyád – üvölti el magát, amire ökölbe szorítom a kezem. Sohasem szerettem, ha anyát a szájára veszi bárki is, nemhogy még ő. Soha nem fogom megbocsájtani neki, amiért egyedül hagyott ezzel az örült emberrel, de megértem. Talán én is ezt tettem volna.

– Milyen lehet egy szerető családban felnőni? – teszem fel magamnak ezt a kérdés, ami mostanában oly sokszor jut eszembe. Vajon milyen érzés lehet... hirtelen felkapom a fejem, ahogy meghallom a kocsi fékezését, azt követően pedig egy kétségbeesett sikoltozást. Gyors léptekkel indulok el a kisebb ember tömeghez. Utat török magamnak, hogy láthassam mi is történt. Egy fiatal lány eszméletlenül fekszik, közvetlenül az autó előtt, körülötte minden tiszta vér. Az idő megáll, ezzel minden körülöttem lévő dolog szinte megdermed. Óvatosan guggolok le a lány mellé, tenyerem homlokára helyezve.

– Oh Minah, huszonkét éves, egyetemista. Túl fiatal vagy még, hogy távoz, a túlvilágra – suttogom, arcát szüntelenül arcát fürkészve – Ne aggódj, a te időd még nem járt le – mosolyogva nyúlok zsebembe, ahonnan egy igen régi órát elővéve nézem a mutatót, ami visszafelé megy. Pontosan öt percet megyünk vissza az időben. Ennyi bőven elég, hogy ez a fiatal lány életben maradjon. Gyorsan elteszem a készüléket, nehogy észre vegye valaki, majd figyelmesen követem a lányt, valamint az autót is. Mielőtt még megtörténne a tragédia, erősen megragadva félkarját, húzom magam mellé, ezzel együtt megmentve a halál markából.

Hosszú idő után rászántam magam, miszerint elszökök az otthonomból, már ha nevezhetem így. Az iskolát sikeresen befejeztem, azonban nem jutottam be arra az egyetemre, amit apa oly annyira szeretett volna. Ezért megkaptam a méltó büntetésem, ami az elmaradhatatlan verés volt, csakhogy kis híján apám halálra vert. Amint jobban lettem, pár létfontosságú dolgot, mint váltóruha, tusfürdő a tisztálkodásra, kevéske kis étel, és némi pénz, magamhoz vettem, majd örökre kiléptem abból a házból. Ha tudtam volna mi fog ezután történni, talán soha nem teszem ki onnan a lábam. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam ki is vagyok valójában. Csupán pár napot töltöttem az utcán, de az is maga a pokol volt, azonban megismertem egy velem egykorú fiút, aki nem mellesleg ugyan azzal a képességgel rendelkezett. Az idő. Soha nem hittem a természetfeletti dolgokban, lényekben, de hogy én is egy vagyok közülük, túl sok volt számomra. Irányítani tudtam az időt, éppen úgy mint anya is. Valószínűleg ezért kellett elhagynia.

Megilletődve néz fel rám Minah, gondolom még nem igazán jutott el hozzá az információ, miszerint épp az imént mentettem meg az életét.

– Figyelmesebbnek kéne lenned – szólalok meg, ezzel megtörve a közénk beállt csendet.

– Rendben, viszont már igazán elengedhetnéd a karom – pillantott az említett testrészre. Észre sem vettem, hogy még mindig őt fogom. Kissé zavartan engedtem el félkarját – Köszönöm, kedves idegen

– Bárki megtette volna, Lee Taemin vagyok – nyújtom a kezem felé mosolyogva, amit habozás nélkül fogad el, kedvesen bemutatkozva. Ahogy belenéztem gyönyörű sötét szemeibe, valami furcsa érzés fogott el. Mi ez az érzés? Első látásra szerelem lenne? Nem, az nem lehet. Egy magamfajta soha nem lehet szerelmes, hiszen nagy veszélybe sodornám az életét. De miket is beszélek? Jóformán nem is ismerem, mégis a szerelemről ábrándozok...

– Hadd háláljam meg, mondjuk egy kávéval. Tudom, ez semmi ahhoz...

– Elfogadom – félbeszakítottam, habár nem kellett volna. Olyan édesen kezdett el magyarázni, hogy képtelen voltam visszautasítani. Ezek után egyre többet találkoztunk, egy kávé vagy süti erejéig, néha ugyan becsúszott egy kis baráti séta, azonban egyiket sem bántam. Sőt, én voltam a világ legboldogabb élő lénye, hiába tudtam mekkora veszélyt hozhatok rá, egyszerűen mikor vele voltam nem tudtam másra gondolni csak is rá. Rosszul éreztem magam, szabályosan már fájt, ahogy szép lassan beavatott az életébe, minden kis titkát elmondta nekem, én viszont mit tettem? Hazudtam, mégsem adhattam tudtára, a teljes igazságot. Soha nem gyűlöltem magam, mint abban az időszakban.

– Mi az cicus, csak nem eltévedtünk? – egy ismerős férfihangra leszek figyelmes. Gondolkodás nélkül a hang irányába fordulok, mivel ha füleim nem csalnak ez nem más, mint legjobb barátom, Jongin. Ő is hasonló hozzám, csupán annyi különbséggel, hogy ő nem olyan szerencsétlen, mint én.

– Hagyjon békén, kérem – remeg meg annak a nőnek a hangja, akit szeretek. Lépteimen gyorsítok, szívem torkomba dobog, miközben azt mondogatom magamban, hogy ez csak egy rossz állom. Azonban ahogy oda érek, a vér is meghűl bennem. Jongin, vigyorogva nézz a rémült lányra, ki szabadulni próbál, nem sok sikerrel.

– Már azt hittem öröké várnom kell – sóhajtott fel megkönnyebbülten, elengedve a halálra rémült lányt. Értetlenül pillantottam legjobb barátomra, miközben szorosan öleltem magamhoz a már szipogó nőt.

– Mégis mire véljem ezt? – vonom kérdőre a furcsán vigyorgó férfit

– Nem bírom már nézni, ahogy szenvedsz. Mond, el neki az igazat – pillant ránk mosolyogva

– Te is tudod, hogy nem lehet – sóhajtok fel fáradtan, ám valamiért mégis amellett döntöttem, miképpen elmondom az igazat.

~ ~ ~

– Baj van oppa? – szólít meg édes hangján. Boldogan húzom ölembe, vigyázva a pocakjára, ami ugyan alig látszik, ettől még nem szeretném, ha bármi baja esne.

– Csak gondolkodtam – puszilok hajába

– Szabad tudnom min törted azt az édes buksid? – simul jobban ölelésemben, apró csókot lehelve ajkaimra.

– Semmiség Jagiya – gyengéden simogatni kezdem karját, apró édes csókot adva vállaira. Nem számít milyen múltam volt, ő érte ezerszer is végig járnám ugyan ezt az utat. Boldog mosollyal csúsztatom kezem gömbölyödő pocakjára. Életem legjobb döntését hoztam meg mikor, megosztottam vele az igazságot. Ugyan vannak kételyeim az apává válást illetően, hiszen fogalmam sincs milyen egy szerető családban élni, azonban mindent megteszek, annak érdekében, hogy ők boldogok legyenek. Talán az időd tudom irányítani, az érzéseim viszont nem.