Minden erőmmel próbáltam nem elsírni magam miközben szenvedek a hagyma felvágásával. Megkívántam a birka pörköltet így eldöntöttem, hogy ma ez lesz az ebédem, de mivel nem volt hozzávaló a hűtőben, gyorsan elmentem a sarki boltba beszerezni a hiányzó hozzávalókat. Nem is néztem szét a boltban mint ahogy szoktam, csak fogtam ami kell és gyorsan mentem is fizetni. Emlékszem pár éve is ez történt, mikor télen megkívántam az epret, és mivel más lehetőségem nem volt fagyasztott epret vettem, amiért meg kellett küzdenem egy igen jóképű fiúval. Elég gyerekesnek tűnik most de semmi képen nem hagyhattam, hogy az övé legyen. Kellet nekem az az eper, és bár nem olyan finom mint a frissen szedett, nekem mégis tökéletes volt.
– Nem bírom – sóhajtok fel, a kést az asztalra lökve és persze, hogy nem volt hajlandó ott megállni, egyenesen a földre zuhant. Gyorsan letéptem egy papírtörlőt, hogy minél gyorsabban törölhessem meg a szemem, amiből már úgy folyt a könnyi mint a Niagara vízesés. Nem értem anya hogyan tudja szinte olyan vékonyra vágni mint egy hajszál.
– Aish! Soha nem fogom úgy vágni mint anya – mormoltam az orrom alatt. Öt hónapja, hogy a fővárosba költöztem egyedül, miután befejeztem az egyetemet és találtam egy viszonylag jó állást. Mióta itt vagyok, megismerkedtem egy aranyos kislánnyal aki csupán csak hat éves, és mint kiderült a szomszédom. Mikor szabad napos voltam, inkább a kicsivel töltöttem a napot, sétáltunk vagy éppen a boltokat jártuk minden nekünk tetsző dolgot vásárolva. Néha még én is gyereknek éreztem magam és rosszabb voltam mint a kicsi, a kis hiperaktív személyiségének köszönhetően. Végül mégis csak sikerült felvágnom a hagymát, ugyan nem olyan jól mint anya de a lényeg, hogy fel van vágva. Miközben készült a pörkölt elhatároztam, kezdek valamit a kábelekkel, hogy ne essenek le az asztalról vagy éppen ne csomósodjanak. Láttam is egy videóban hogyan csinálják, hogy ne kapjon az ember sokkot a telefon töltő, illetve más kábel keresésével. Nekem az összes létező kábel mindig össze van csomósodva, a telefon és laptop töltő, USB, végül pedig a fejhallgató. Minden alkalommal mikor nem tudom szét szedni őket, legszívesebben kidobnám a szemétbe mérgembe, de most eljött az idő a változtatásra. Csak egy tollra vagy ceruzára van szükségem de jobban örülnék Harry Potter-nek mert egy varázslattal mindent megoldana. De mivel ez lehetetlen maradok az eredeti tervhez, azaz fogom a ceruzát és ráforgatom a kábelt majd meg szárítom a hajszárítóval így olyan lesz mint egy spirál kábel. Mikor az utolsót csináltam hirtelen csörögni kezdet a telefonom, így utána nyúltam anélkül, hogy megnéztem volna ki hív.
– Szia Sunhee, mit csinálsz? – hallottam szomszédom hangját.
– Szia Haneul, birka pörköltöt főzök, te mit csinálsz? És Mina? Mostanában sok volt a munkám ezért is nem láttam majdnem egy hete...
– Mina jól van csak hiányzol neki. Van időd ma? Szükségem van a segítségedre – mondta a lány anya.
– Persze hogy segítek – örömömben majdnem felugrottam de egy pillanat alatt alább hagyott a lelkesedésem –Történt valami?
– Nem, dehogy, nem történt semmi rossz csak Mina-nak ma tánc órája van, de nekem dolgoznom kell és nincs ki elvigye – pár másodpercig nem mondott semmit aztán kétségbe eset hangon folytatta – Sunhee el tudod vinni, kérlek?
– Milyen kérdés ez? – kérdeztem miközben az utolsó kábellel is végeztem –Természetesen elviszem, nem kell aggódnod
– Ah,Sunhee köszönöm. Délután négy órakor kezdődik az óra. Lehet sikerül megnyugtatnod ugyanis ma nem jön a tanárnő és egy másik tanárt küld. Ismered Mina-t milyen kis szégyenlős tud lenni idegenekkel, annyira fél mert nem tudja ki fogja tartani az órát, ezért nem is akar menni – hálásan mondta Haneul majd a végére elkuncogta magát, ezt hallva meg mosolyogtam.
– Ne aggódj, meg nyugtatom én csak előbb legyen kész a pörkölt – biztosítom, hogy elfeledtetem a kislánnyal a félelmét
– Igaz is hisz te birka pörköltet főzöl. Mond csak sikerült felvágnod a hagymát? Tudom, hogy nem valami fényes a kapcsolat köztetek – kérdezi Haneul kuncogva. Hangosan felnevetem mondatán. Hát igen, aki ismer mind tudja, hogy képtelen vagyok hagymát vágni. Még beszélgetünk pár percig, aztán letettem mert közben kész lett a finom pörköltem, és már nagyon éhes vagyok így eljött szegény ételnek az utolsó percei.
~ ~ ~
– Sunhee! – kiált fel Mina boldogan a karjaim közé szaladva.
Nevetve fogom szorosan nehogy leessen ugyanis a kis Mina úgy kapaszkodik belém mint egy koala maci az anyukája hátán, viszont elég nehezen megyek be a házba.
– Rég láttalak, hiányoztál Sunhee. Anya mondta, hogy elviszel az órára és annyira boldog vagyok. Már nem is félek az új tanártól, ha te ott vagy velem tudom, hogy nem lesz baj. Szeretlek Sunhee – mosolyogva hallgattam amit mond ez a csöppség. Melegséggel töltött el a kislány szavai, ezért imádom az ilyen pillanatokat, hisz én is szeretem ezt az aranyos lányt, lehet nem mindig mutatom ki de ettől függetlenül nagyon is a szívemhez nőt. Mosolyogva pörgetem meg a szobájában majd ültetem az ölembe, mire édesen kacagva adta tudtomra, hogy tetszett neki.
Mina-nak világos barna a haja és egyenes, nem úgy mint a szüleinek, akiknek fekete a hajuk, kivéve pár alkalomkor mikor Haneul befesti a haját, legtöbbször világos barna mint gyerekének, de volt már szőke és vörös is. De még kicsi a lány így még lehet fekete haja vagy sötét barna mint a nagyszüleinek, viszont a szeme színét már a szüleitől örökölte, szép csillogó fekete akárcsak egy gyémánt. Nagyon szép kislány, sok fiúnak fog kelleni mikor nagy lesz, de én ott leszek neki és nem hagyom, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki.
– Tudod, hogy én is szeretlek, picur. Örülök, hogy már nem félsz, tudod nincs is okod rá hisz biztos vagyok benne, hogy a tanárnőd nem küldene valaki olyat, aki nem szereti a gyerekeket, és abban is biztos vagyok, hogy imádni fog.
– Azt hiszem igazad van.
– Na látod, de akkor szerintem mennünk is kéne. Anyukád mondta, hogy te tudod azt utat, mert én nem tudom. Nem voltam még veled szóval most az egyszer te is nagy kislány lehetsz – mosolyodtam rá
- Persze hogy tudom, ne aggódj.
Mina egész úton nyugtalan volt, amivel egyáltalán nincs nagy baj, addig míg a gyerek csak táncol meg énekel de mikor már elszalad és elbújik egy csokihoz, akkor már baj van hisz akármi történhet vele. Nem tudom hogyan nyugtassam le, de muszáj valahogy mert ha tovább folytatja akkor nagy valószínűséggel elkésünk, viszont azt se akarom, hogy szomorún legyen. Amint utol érem, megállok és elé guggolok, viszonylag egy szinten vagyunk, majd megfogom vállait nehogy elmenjen.
– Figyelj Mina tudom, hogy ezt mókásnak találod, de nekem kicsit se az. Rendben van, hogy táncolsz meg énekelsz de kérlek szépen ne szaladj el tőlem, mert az nem tetszik nekem és veszélyes is, érted? És el is késhetünk az óráról amit szerintem te se akarsz
– De nem csináltam semmi rosszat – lett szomorú, amit egyáltalán nem akartam de muszáj megértenie, hogy ez veszélyes, nem lehet csak úgy szaladgálni össze vissza
– Tudom kicsim, nem is azt mondtam csak kérlek maradj mellettem rendben? Nem akarom, hogy bajod essen – simogattam az arcát és látszólag meg értette
– Rendben – válaszolt egy fokkal jobb kedvel és megfogta a kezem, így mentünk tovább
Mikor megérkeztünk, észre vettem, hogy mindenki itt van kivéve a tanárt vagy tanárnőt. Nem tudom, hogy no vagy férfi lesz de végül is mindegy csak szerese a gyerekeket. A többi gyerek már a tánc ruhában szaladgálnak egymás után, így én is elkezdtem öltöztetni Mina-t, vagyis csak segítettem neki majd mikor sikerült a cipőt ráadni, leültem egy kis padra és innen nézem, hogy játszanak egymással. A szülök ki mentek az udvara gondolom beszélgetni esetleg találkozzanak a mai tanárral. Míg a gyerekek próbálják a megtanult táncot, addig én ellenőrzőm az üzeneteimet. Sokszor kapok üzenetet a munka helyemről, legtöbbször mind a túlóra miatt de volt már rá példa, hogy csak egy két dologért kellet be menyek amit egyébként másnap is meg tudtam volna csinálni. Szeretem a munkám de úgy utálom mikor a szabad napomon kell menyek dolgozni. Most azonban remélem nem kaptam semmi ilyesmit mert Mina-t nem hagyhatom itt, meg akkor a hétvégi pihenésemről is le kéne mondjak. De szerencsére nem kaptam csupán instagram értesítéseket.
– Sziasztok gyerekek.
Érdeklődve kaptam fel a fejem az idegen férfi hangra, és meglátok egy igen fiatal és szép fiút. Egy fekete baseball sapka van a fején egy hozzá illő vékony fehér felső, ami kiemeli a kockás hasát, a lábat egy kék sport nadrág fedi végül pedig egy szintén fehér Adidas cipő van rajta. Próbálok nem a kidogozott hasára nézni hanem a szép baba arcát ami szerintem nem illik ehhez a testhez, vagyis de csak az ember nem ilyen cuki arcot képzel el egy ilyen testhez. Azok a szép csillogó sötét szemek, ahogy végig nézi egyenként a gyerekeket, ahogyan szélesen mosolyogva ezzel mutatva az apró kis gödröcskéit, egyszerűen tökéletes.
– Jó napot – köszöntek szégyenlősen közben óvatosan próbálnak minél messzebb kerülni az új tanáruktól. Mina azonnal ide szalad hozzám
– Nem teszik a tanár – panaszkodik lebiggyesztett ajkakkal
– De miért? Nézd, hogy mosolyog. Biztos nem rossz ember – óvatosan meglököm a kislány hátát – Kérlek meny oda hozzá és szépen mutatkozz be majd kérdezd meg a nevét. Ha mond valamit akkor majd beszélek én vele - mondom határozottan egyben kedvesen is nehogy azt érezze, hogy kötelezem rá. Mina lassú léptekkel közelit a tanárhoz aki még mindig az ajtóban áll csípőre tett kezekkel, de amint oda ér a kicsi aztán megáll előtte, a fiatal férfi leguggol így hát viszonylag egy szinten vannak.
– Jó napot...A neve Choi Mina, önt hogy hívják? – motyogja halkan de ennek ellenére is érthető
– Mina – ejti ki hangos a megszeppent lány nevét eközben felemeli. Megfogja az egyik kezét az övében és néhányszor forog vele a terembe – Milyen szép neved van. Zhang Yixing vagyok, de te szólíthatsz Lay-nek. Elmondok egy titkot, tudod csak a barátaimnak engedem meg, hogy így szólítsanak- elkuncogja magát Mina miközben Lay még mindig táncol vele a tánc teremben – Akarsz táncolni vele? Várj hisz már táncolsz is – boldogan vigyorog a lányra megcsípve az arcát aztán szép lassan leteszi. Mina pár lépést tesz hátra, nagy szemekkel nézve az előtte lévőre. Ez egyértelmű, Lay már belopta magát Mina szívébe.
– Mos gyerekek üljünk le kör alakban. Gyertek ismerkedjünk meg, utána megmutatjátok mit tanultatok, hogy tudjam mit kell ma tanítanom nektek – amint a mondat végéhez ért, Lay leült török ülésben. Ezt látva a gyerekek habozás nélkül tették azt amit nem olyan rég a tánc tanár, persze nem maradhatott el a nevetés, küzdelem ki hová ül vagy ki mellé ül, de végül mind helyet foglaltak Yixing körül. Aztán hirtelen az említett felém fordult érdeklődve.
– Te mit csinálsz? Miért nem jössz ide te is?
– Hogy én? – lepődtem meg – Nem vagyok diák csak Mina-val jöttem
– És? Nem mentél el mint a többi szülő így gondolom maradni akarsz, szóval állj fel és gyere te is – kedvesen paskolja meg maga mellett a padlót ám én egy tapodtat se mozdulok. Eltelik pár másodperc vagy perc, mikor is Lay elmosolyodva néz maga elé majd ismét rám
– Na gyere, kérlek – néz rám aranyosan mosolyogva kissé oldalra dőlt fejel ezzel a tettével ismét megmutatva gödröcskéit. Vissza mosolygok majd felállok és feléjük indulok, aztán két kisfiú közt ülök le.
Miután befejeztük a bemutatkozást, Lay elmagyarázza, hogy ma párban tanítja meg őket táncolni, és át ugorjuk azt a részt ahol bekel mutatniuk, hogy mit tanultak eddig. Pár percig itt szenved a megfelelő párok kiválasztásában, de nem igazán megy ez neki mivel vagy a fiú túl kicsi vagy pedig a lány nem illik a partneréhez, vagy éppen nem kedvelik egymást.
– Figyeljetek hogyan csináljuk. Mindenki azt választ akit akar majd utána én változtatok rajta ha valami nincs rendben, jó lesz gyerekek?
– Igen Lay – szinte kórusban válaszolnak
Újabb néhány perc múlva a tanár elégedett a párokkal, mikor viszont menne bekapcsolni a zenét, Mina szol neki.
– Lay, neked nincs párod, így hogy fogsz tanítani minket?
Erre a kérdésre a fiatal férfi megáll a tarkóját fogva fordul felém és ez már most nem tetszik nekem. Megijeszt, érzem ahogy a szívem hevesebben pumpálja a vért miközben a szemem szerintem a kétszeresére nő, azonban hirtelen egy kemény valamire lettem húzva. Ijedten felnézek és ekkor veszem észre, hogy az a kemény valami nem más mint Lay izmos mellkasa, aki a karomnál fogva húzott magához. Megfogja a kezem kényszerítve egy pár piruettre csakhogy mikor már majdnem a terem felénél vagyunk megbotlok a saját lábamba kis híján pofára esve a padlón viszont ez nem történik meg, ugyanis Lay megfogja a derekam. Persze ezt a kicsik viccesnek tartják így nem csoda, hogy ujjongva ugrálnak körülöttünk, ám mi nem igazán törődünk most velük. Még mindig abban a pozícióban állunk: Ö felettem van az egyik lábával előrébb mint a másik erősen szorítva a derekam, én meg mind a két kezemet a fejem fölött tartom, egyenesen azokba a gyönyörű szemekbe nézve.
– Milyen szép – álmodozik az egyik kislány nem mesze tőlünk és végül ez a pillanat ami megszakít mindkettőnket. Szépen megigazítom a ruhám, ő még csak mosolyogva néz.
– Tetszett? – hallom a hangján, hogy vigyorog
– Igeeeen – válaszolnak egy szere
– Akkor gyertek kezdjük el az órát – tapsolt egy aprót
Azonban én nem várok, és elindulok az ajtó felé ám de nem tudok megszökni mert Lay észre vesz.
– Sunhee mész valahova?
– Igen – mondom ahogy hirtelen megfordulok felé – Én nem tudok táncolni és csak kínlódnál velem – meg akarom mondani neki, hogy egyáltalán nem tetszett amit csinált de nem a gyerekek előtt, ezért hazudok remélve beválik
– Na ne viccelj – forgatta a szemeit, ezt követően megindul felém.
A vállamra teszi a kezét mikor már itt áll előttem és halkan mondja nehogy hallják a gyerekek.
– Nézd, Sunhee sajnálom, hogy rosszul érzed magad. Én nem ezt akartam, csak a kicsiket akarom megnevettetni, nem gondoltam volna, hogy meg botlassz. Csak kérlek segíts tanítani őket.
Amint a szemébe nézek tudom, hogy tényleg megbánta amit tett, bár szerintem kicsit ez az én hibám is.
– Jól van segítek – sóhajtok –De légy mindig felkészülve mert bármikor el eshetek. Nem vicceltem mikor mondtam, hogy nem tudok táncolni.
A következő két órában Lay, mindenkit meg tanítót tangózni, vagyis inkább az alapokat. Ennek a férfinak végtelen türelme van ha táncról van szó, egész végig arra koncentrált mit csinál vagy hogyan tanítsa a legegyszerűbben. Ennek ellenére én mégis mindig elrontottam valamit, egyszerűen nem tudok oda figyelni amit magyaráz. Annyira ámulatba éjt az ahogy oda figyel mikor mit csinál, hogyan bánik a gyerekekkel, hogy szinte semmi másra nem tudok koncentrálni. Nem is beszélve akkor milyen piszok helyes ilyenkor. Minden lány szívét megdobogtatja ezen én sem vagyok kivétel. Ugyan nem tudom eldönteni miszerint szerelmes vagyok belé vagy nem, de egy biztos nagyon megdobogtatja a szívem, a gyomromban lévő pillangókról nem is beszélve. Ha az egyik szülő nem jön megkérdezni, hogy vége van-e az órának, szerintem Lay nem is vette volna észre.
– Sunhee még itt vagy? – hallok meg egy igen ismerős hangot
– Apa – kiált fel Mina boldogan és az apja karjai közé szalad – Hamarabb jöttél.
Egy kicsit még elvarázsolva a tanártól indulok Minaékhoz
– Szia Dongsun. Miért jöttél Minaért? Nem úgy volt hogy én viszem haza? – kérdésemre az apa csípőre tett kezekkel néz kislányára.
– Mina, elfelejtetted mondani Sunhee-nak, hogy haza mehet mert én jövök érted? – kérdezi megjátszott haraggal, mire a kicsi Mina hátra tett kezekkel kezdi el nézni cipőjét
– Nem felejtettem el csak azt szeretem volna ha itt marad velem – épp nyitotta volna a száját Dongsun, hogy kioktassa a lányát mikor az megelőzi
– Ne mondj semmit. Sunhee mond meg mennyire érezted maga jól.
Mindenki döbbenetére Lay nevetni kezdet majd leguggolt Mina elé
– Mond pici mégis mit mondhatna Sunhee ha te már mindent elmondtál? – kérdezi játékosan
– Nem számít – vágom rá talán túl hamar de nem akarom, hogy Mina sírjon. Yixing még nem ismeri a kislányt így nem tudhatja milyen érzékeny tud lenni. A szülei már egy ideje próbálnak küzdeni ellene ugyanakkor Mina nagyon makacs, azonban remélem ez változni fog. A következő pár percben Yixing elköszön a többi gyerektől, illetve a szülőktől míg én segítek Mina-nak lecserélni a tánc ruháját, egy aranyos kis csipkés lila ruhára. Amikor éppen menni készültünk haza, Lay szolt, hogy nem tudok-e maradni még egy kicsit. Nem tudom mit akar tőlem de egy kicsit aggaszt, hogy félre áll Dongsun-al, azonban mikor vagy öt perc elteltével se jönnek ide, úgy döntök én megyek oda. Elégé érdekes beszélgetést szakíthattam félbe, mivel Xing megijedt tőlem.
– Miről van szó? – kérdezi Mina mellém érve, majd a zavart Lay-hez lépked
– Sunhee nem volt figyelmes az órán ezért nem tanulta meg a táncot, nem úgy mint te. Így úgy döntöttem még itt marad egy kicsit - mondja mosolyogva a kicsi szemébe nézve
– Oh akkor sok sikert Sunhee – vigyorog Mina. Megfogja apja kezét és kimennek még mielőtt bármit is mondanék, nem mintha akarnék is...Egyszer csak Yixing elkezd énekelni valamit piruettezni ami teljesen meglep. Mi történhetett vele? Minden esetre sikerült meg nevettetnie, aminek ö is örül ha jól látok.
– Jól van, elég – mondom nevetve, viszont a következő pillanatban még reagálni sincs időm olyan gyorsan fogja meg a derekam és húzz közel magához, pontosan úgy mint az óra elején. Nagyon zavarban vagyok ám látszólag öt ez egy cseppet se érdekli. Elkezdünk táncolni, jobban mondva csak ö táncol mert én még mindig nem tudok ide figyelni.
– Légy óvatosabb a lépéseknél-mondja komolyan mikor már sokadjára rontom el – Sunhee míg nem tanulod meg nem engedlek haza.
– Hogy?
– Jól hallod, amíg nem tudod a lépéseket, nem mész innen sehova
Szép szemeibe nézek amikben most nem a játékosság tükröződik hanem a komolyság, így tudom nagyon is komolyan gondolja.
– Akkor taníts, tanár úr – mosolygok egy aprót
A következő fél órában egyfolytában gyakorlunk és próbálok minél jobban oda figyelni, elvégre nem akarok itt megöregedni. Vagy kétszer lett volna szünet, de nem engedtem mert be akarom bizonyítani, hogy igen is meg tudom tanulni a táncot. Sírni tudnék a méregtől mert sehogy se tudom teljesen megtanulni a lépéseket, de ehelyett csak össze szorított ajkakkal folytatom tovább. Egy fél óra elteltével szünetet tartunk és habár nincs szükségem rá én rögtön nyújtani kezdek mert kicsit húzni akarom Lay agyát. Amint észre veszi mit teszek épp, leteszi telefonját és csak rám figyel. Tudom, hogy valamilyen szinten vonzódik hozzám, legalábbis ahogyan néz rám vagy ahogy hozzám ért gyengéden végig simítva félkarom, mind azt árulják, hogy vonzódik hozzám viszont azt nem tudom hogyan. Csak egy egyszerű fellángolás vagy annál több, minden esetre remélem hamarosan megtudom. Egyszer csak arra vagyok figyelmes, hogy megfogja a vállam és a földre lök gyengéden majd fölém tornyosul rám nehezedve egész testsúlyával. Nagyot nyelek, érré egyáltalán nem számítottam. Megbántam azt amit tettem, nem kellett volna felidegesítenem, most ki tudja mit fog velem tenni. Könnyes szemekkel nézek rá azonban olyan váratlanul áll fel rólam, hogy aztán talpra segítsen. Szorosan ölel meg, állat fejemre téve kezd el beszélni.
– Őszintén mondom neked, Sunhee amikor beléptem a terembe megragadtad a figyelmem. Tetszik ahogy beszélsz Mina-val és a többi gyerekkel, ahogy lopva nézel rám mikor azt hiszed, hogy nem látlak, mikor megbotlasz a saját lábadba és én elkapom a derekat vagy megölelek – suttogja a fülembe ezeket a szavakat. Meglepődők szavain, nagyon is, úgy érzem mindjárt elolvadok. Lay közelebb jön már ha ez lehetséges és újra a fülembe suttog.
– Megőrjítesz te lány, főleg mikor így mozogsz, szóval légy jó és többet ne csinál ilyet.
Szóhoz sem jutok, a már így is nyugtalan pillangók a gyomromban össze vissza repkednek mikor hirtelen csókol meg. Még jobban meglepődők mint az előbb ezért nem viszonozom csókját amit Yixing félre ért és bánatosan elhúzódik.
– Sunhee, sajnálom nem akartalak megijeszteni. Ha te nem érzel hasonlóan...mit beszélek természetes, hogy nem viszonozod érzéseim, hisz alig ismerjük egymást, én... – nem akarom tovább hallgatni, megcsókolom. Karjaim nyaka köré fonom, ő pedig bele mosolyog csókunkba majd hátra dől magával húzva engem is. Szenvedélyesen csókoljuk egymást engedélyt kérve a bejutásért nyelvével amit meg is kap egy kis harc után. Miközben fekete füttyeibe csúsztatom ujjaim, ő szorosabban ölel magához egyik kezével, másikkal pedig az arcom simogatja. Mikor elválunk egymástól levegőhiány miatt, elszégyellem magam és olyan vörös szint vesz fel az arcom mint egy paradicsomé. Tetszik nekem ez az ember, talán túlságosan is, de mit tehetnék ellene? Semmit. Inkább kiélvezem közelségét. Mosolyogva ölelem meg, és mikor fel akar ülni, zavaromban kuncogva a mellkasába fúrom fejem.
– Sunhee, ne légy zavarban előttem, kérlek. Nincs miért.
Fokozatosan nézek fel rá egy apró puszit adva állára, megmosolyogja tettem majd homlokát az enyémnek dönti.
– Hiszel a szerelem első látásban? – kérdezed mosolyogva, de én nem válaszolok – Megharapta a cica a nyelved? – kérdezed viccesen
– Igen, azt hiszem – motyogom orrom alatt mosolyogva a vicceden
– Megharapta a nyelved? – kérdezed ismét viccesen
– Nem, dehogy, esetleg te haraptad meg de senki más nem. Hiszek szerelem első látásban, és te?
– Én is, és tudod még miben hiszek? Abban, hogy szeretlek, Sunhee. Tudom nagyon hamar mondom ezt, nem tehetek róla, hogy így érzek. És még mondok valamit- egy fél lépéssel közelebb jössz hozzám egyenesen a szemembe nézve, én meg lélegezni is elfelejtek. – A szünetnek vége – nevetsz fel hangosan
– Mi? Nem – játékosan a válladba ütök amit persze meg se érzel. Annyira tetszett ez a romantikus pillanat de persze, hogy el kell rontani.
– Lay, kérlek, fáradt vagyok. Nem fogom sose megtanulni, miért nem érted meg? – panaszkodok kedvtelenül
– Kicsim bízom benne, hogy meg tudod csinálni. Bízom benned – lopsz egy édes kis csókot, majd elindulsz bekapcsolni a zenét, vagyis csak akarod mivel a hátadra ugrok.
– Ne, ne, ne. Kérlek ne táncoljunk.
– Nem Sunhee, nem úszod meg.
– Jól van – duzzogok hisz tudom úgyse fog sikerülni akkor meg minek maradjak.
De legnagyobb meglepetésemre sikerült megtanulnom, nem hiszem el.
– Lay, sikerült. Sikerült – kiáltom boldogan és a nyakadba ugrok, ám mivel nem tudsz megtartani hátra essünk. Hevesen csókollak meg amit először nem viszonozol de aztán magadhoz ölelve veszed át az irányítást.
– Tudtam, hogy sikerülni fog. Büszke vagyok rád.
Miután még egyszer a mai napon utoljára táncoltunk majd haza kísértél. Egész úton be nem állt a szád, néha meg pusziltam az ujjaim vagy épp röpke csókot loptál. Mielőtt még bemehettem volna a házba hosszan csókoltuk meg egymást és egy telefon szám csere után, tényleg bementem a lakásba.
Mindenkinek a sorsa meg van írva még mielőtt megszületnénk. Idővel viszont az élet ad nekünk egy két jelet, hogyan tudnánk rátalálni a társunkra, hogyan éljünk, mikor milyen döntéseket hozzunk. Én azt hiszem megtaláltam életem értelmét, igaz ezt még korai mondani de ki tudja mit hoz a sors.