Végre eljött az éjjel, az én időm. A gyorsaságom és képességem használva fogyasztottam el az ember utolsó csepp vérét, ám ez nem volt elég. Egymás után szívtam ki az emberek vérét, aki csak az utamba került. Nem kíméltem senki, lehetett az nő vagy férfi esetleg idősek. Nem számított, csak az hogy végre azt tehetek amit akarok, önmagam lehetek. Tudom, nem hibáztathatom az emberek amiért a családom utál és olyas valamire kényszerítenek amit nem akarok, de nem tudd érdekelni addig míg azt teszek velük amit csak a szívem kíván. Évszázadok óta kering a legenda, miszerint vámpírok léteznek, sőt valamikor ezt a várost is ők uralták. Ez mind igaz, csakhogy valójában nem olyanok vagyunk mint ahogy az emberek hiszik. Ugyanúgy nézünk ki, ugyanúgy élünk, nem vagyunk halhatatlanok, csupán vért fogyasztunk, és ami talán a legfontosabb, még most is uralkodunk csak éppen nem úgy mint évszázadokkal ezelőtt. Azonban ezeket nem tudták, vagy éppen nem akarták, a lényeg az, hogy nem teljesen térünk el az emberi fajtól. Egyik nap váratlan fordulatot vet szánalmasnak mondható életem. Egy lányt pillantottam meg a palota ablakából, nem is akármilyet. Az eddigi legszebb lányt akit valaha láttam. Érdeklődve tekint körbe az udvaron, léptein látszik félelme, amit meg is értek hiszen annak ellenére, hogy szépen rendezett a kert a kastéllyal egyaránt, meglehetősen elhagyatottnak látszik. Minden mozdulatát végig követem tekintetemmel, azon gondolkodva hol láttam már, mert az biztos, hogy nem most látom először. Pár perc elteltével, úgy döntök utána megyek, nem foglalkozva anya kiabálásával. Megmagyarázhatatlan érzés fog el ahogy rá nézek, tudnom kel ki ö és miért van itt.
– Milyen édes vagy – hallom meg a hangját az egyik fa irányából. Halkan oda lépek nehogy megijesszem. Látszólag nagyon jól el van Sunnyval. Az utcán találtam nem is olyan rég, és mivel még kiskutya nem igen tudd magáról gondolkodni ezért haza hoztam, bár a családom- akárcsak engem- utálja.
– Miért állsz ott? – nekem szánja kérdését, annak ellenére, hogy nem fordul meg hanem tovább játszik kiskutyámmal.
– Mit keresel itt? – kezdem el simogatni Sunny fejét
– Ki dobot a családom – a hangjában egy csepp bánatot sem hallat
– Meg tudhatom az okát? – érdeklődve kezdem el nézni sima arcát
– Nem vagyok a gyerekük, örökbe fogadtak és elegük volt már belőlem – továbbra sem szomorú ami csak is azt jelenti, hogy számított erre vagy legalábbis hasonlóra. Csend telepedik ránk, így volt időm alaposan szemügyre venni. Pisze orra van, sötét szeme, dús ajkai, baba arca, mindene megvan ami gyönyörűvé varázsolja. Mintha csak is nekem lett teremtve, talán nem is tért el nagyon az igazságtól.
– Esetleg megtudhatom a neved? – kérdezem mosollyal ajkaimon amint rám elemi csodálatosan szép sötét szembogarait.
– Gureum, Kim Gureum – mosollyal ajkain nyújtja felém jobbját amit hezitálás nélkül fogadok el.
– Do Kyungsoo herceg – hangsúlyozom ki az utolsó szót, várva reakcióját. Szó nélkül áll fel, én még csak nézem mit szeretne, arra viszont álmaimba sem számítottam, hogy illedelmesen meg fog hajolni, mint ahogy az szokás – Ugyan már nem kell meghajolnod – fogom meg vállát, hogy aztán a következő pillanatban mélyen szemeibe tudjak nézni.
– Tudod mi vagyok? – íriszeit bámulom
– Vámpír – jelenti egyszerűen félelem nélkül
– Nem félsz tőlem? Embereket ölök – suttogom kettőnk közé.
– Tudom, érzem, hogy te más vagy – hangja alig hallható és ha nem lennék közvetlenül előtte, egy szót sem értenék. Egyikünk sem tudhatta mit indítunk el azzal a beszélgetéssel. Soha nem fogom megérteni, hogyan képes nap mint nap velem élni, félelem legkisebb szikrája nélkül, ahogy azt sem, hogy a sors miért sodorta őt ide, pontosabban hozzám.