– Choonhee, mondanom kell valamit
– Hallgatlak – apró mosoly jelent meg ajkaim szélén, annak a fiúnak a szemeibe nézve, akit perceken belül elveszitek. Csakhogy ezt akkor még nem tudtam.
– Choonhee, én...Már nem szeretlek úgy – abban a pillanatban ahogy kiejtette a szavakat, lehervadt a mosoly ajkaimról. Akkor, ott úgy éreztem mindent elvesztetem, egy tavasz napon. Soha nem gondoltam volna, hogy erről szeretne beszélni, tudom semmi sem tart örökké, de miért pont ma?
– Tessék? – remegett meg hangom
– Sajnálom – motyogja lehajtott fejjel. Bizonyára rosszul érzi magát a helyzet miatt, miattam, azonban ez ellen nem lehet mit tenni. Inkább szakítson minthogy -ne add Isten- megcsaljon.
– Mást szeretsz, igaz? – keserű mosolyra húzom ajkaim, nem akarok előtte összetörni.
– Nem most és nem így terveztem elmondani, de már nem bírtam magamban tartani – vallja be ami ki tudja mióta nyomja szívét.
– Nincs miért haragudnom rád, viszont egy valamit ígérj meg – sóhajtok egy nagyot nehogy elsírjam magam előtte – Tedd boldogabbá mint engem – apró mosoly kíséretében hagyom egyedül. Belülről majd szétszakít a fájdalom, azonban nem akarok gyengének, törékenynek lenni, tehát míg lát semmiképp sem sírhatok. Heves mozdulatokkal próbálom eltüntetni az éppen kibuggyanó könnyeimet, nehogy teljesen elfolyjon a sminket amit csak is miatta kentem magamra. Az egy éves évfordulót kéne boldogan ünnepelnünk, nem pedig hüppögve helyet foglalni egy szabad padra, azon gondolkodva hol rontottam el. Pár perc elteltével veszem elő telefonom, azt az ember keresve akire bármikor számíthatok.
– Jungkook... – remegő hanggal ejtem ki nevét, attól félve újra elsírom magam – A kedvenc helyünkön vagyok – végül sikerült visszafognom a zokogást.
– Meg ne mozdulj, máris ott vagyok – hadarja el gyorsan, majd válaszom meg nem várva bontja a vonalat. Ő a legjobb barátom, már egész kicsi korunk óta ismerjük egymást, mivel szülein jó barátok, valamint csak két házal odébb laktak tőlünk. Minden lehetséges dolgot együtt csináltunk, azonban ez egy pár éve teljesen megváltozott kezdve, hogy Jungkook idol lett. Természetesen emiatt nem romlott meg a kapcsolatunk, sőt, közelebb éreztem magamhoz mint bármikor, és bár sokkal ritkában találkoztunk, mindig szakított rám időt ha épp arra kértem.
– Park Choonhee, veled meg mi történt? – állít fel gyorsan a hideg padról, nehogy megfázzak, habár tavasz van, a levegő meglehetősen hűvös.
– Elhagyott Jungkookie – tör ki belőlem a zokogás mellkasába fúrva fejem. Szorosan ölelve magához kezd el énekelni halkan, mivel tudja, hogy ebben a helyzetben csak is rá és gyönyörű hangjára van szükségem.

Te tudod, hiszen te vagy a legjobb barátom,
a reggel újra eljön majd
Se a sötétség, se az évszakok nem tarthatnak örökké
~~~
~ Jungkook szemszög ~

Legalább 2-3 óra is eltelhetett amióta itt tartózkodom, de egyszerűen nem tudok dönteni.

– Uram, sikerült választani? – kérdezi türelmetlenül az idős eladó
– Azt hiszem mégis őt választom – válaszolok bizonytalanul. Amíg előkészítik a "kis" ajándékot, felhívom az ünnepeltet, miszerint készüljön fel mert nemsokára ott leszek. Egész úton bizonygatom magam, hogy jó választás volt-e, és hogy egyáltalán tetszeni fog neki, mikor viszont az ajtó előtt várakozok, minden bátorságom elszáll.
– Boldog születésnapot – nyújtom át a kissé nehéz doboz, amit ő furcsa szemekkel kezdi el vizslatni.
– Na, hogy tetszik? – lépek a háta mögé amint levetem a cipőm, azonban ahogy meglátom boldogságtól könnyes szemeit, tudom, nem hiába való volt örökbe fogadni azt az édes kiskutyát.
~~~
Mi a legszebb a tavaszban? A cseresznyevirág, az hogy újra virágba borul minden. Valószínűleg sok ember ezt válaszolná, eddig én is ezek az emberek közé tartoztam, viszont ha valaki újra feltennék ezt a kérdést, gondolkodás nélkül annak a személynek a nevét mondanám, aki mindvégig mellettem volt.

Ha vársz egy kicsit
Ha még vársz néhány éjszakát
Ott leszek, hogy lássalak
Elmegyek érted

 – Most már lemehetek? – szolik le a nappaliba türelmetlenül, ahol a legjobb barátom tartózkodik. Őt ismerve, valami örökséget találhatott ki a tízen valahány legjobb barát évfordulót alkalmából. Ez is Jungkook ötlete volt még mielőtt nem lett híres énekes. Nyár volt, mi meg épp fagyit ettünk -amit szintén ő könyörgött ki-, mikor is azzal az ötlettel állt elő, hogy minden évben tartjuk meg a legjobb barát évfordulót. Persze akkor még nem vettem komolyan, nem hittem volna, hogy képes lesz betartani, ám csalódnom kellett. Ha nem is tudtunk személyesen találkozni, akkor mindig valami apró ajándékkal leptük meg egymást.
– Gyere, ha ennyire türelmetlen vagy – kiabál, mintha amúgy nem hallaná. Óvatosan lépkedek a lépcsőn, merthogy a múltkor voltam olyan szerencsétlen és sikeresen legurultam, viszont mikor leértem még a lélegzetem is elállt. Tea mécsesek mindenhol, az asztal szépen megterítve várva, hogy valaki meg egye a rajta helyezkedő életeket, és végül maga Jungkook áll a nappali közepén, egy irdatlan nagy mosollyal ajkain.
– Jungkook, ez meg mi? – nyögöm ki amint észhez térek. Kuncogva lépked felém egy nagyon ismerős dalt énekelve. Könnyes lesz a szemem, ahogy egyre közelebb ér hozzám. A kis szemét, képes volt mindezt megtenni, értem.
– Szeretlek – suttogja ajkaimra a dal végén, annak szélére egy leheletnyi csókot hintve.