A hangos zaj, amit a hullámvasút okozott, arra késztette Hyunmit, hogy sikítson torkaszakadtából. Testét átjárta az adrenalin, szíve örült tempóban pumpálta a vért, míg önfeledten élvezte, ahogy szinte versenyt fut a széllel. Vidáman sétáltak egy üres padhoz, amint megállt a hullámvasút. Hyunmi még soha nem érezte magát ilyen jól, végre-valahára együtt volt kedvesével, eltöltöttek egy csodálatos felejthetetlen napot a vidámparkban. És mikor azt hitte, ennél gyönyörűbb nem is lehetne, Jinki féltérdre ereszkedve, vett elő egy egyszerű, de mégis elbűvölő gyűrűt. Hyunmi, szinte azonnal ajkai elé emelte kezét, majd könnyes szemekkel nézet a férfira.
– Shin Hyunmi, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – ennyi kellett ahhoz, hogy a lány felzokogjon boldogságában. Válaszként hevesen bólogatót, amire a férfi megkönnyebbülten sóhajtott. Elfogadta, vele marad örökké.
~ ~ ~
– Hyunmi, minden rendben? – kérdezi a párját, ki az utóbbi időben igen megváltozott, és nem csak külsőleg. Fogyott, az tény, viszont nem tette szóvá mivel tudta, menyasszonya fogyni szeretne, de ez már sok. Úgy gondolta, hogyha egy kicsit engedd, akkor talán Hyunmi belátja mennyire nincs szüksége fogyni, de nagyot, tévédet. Nagyon messzire ment párja, és ezt már nem hagyhatja szó nélkül.
– Persze oppa – mosolyodott szerelmére, gyorsan letörölve könnyeit nehogy észrevegyem, ám késő volt. Jinki aggódó tekintettel kezdte el fürkészni a nőt, ki csak szipogva nézet fel rá. Próbált erősnek maradni, hogy le lássa vőlegénye, mennyire összetört, ám ezúttal nem sikerült. Minél többet beszéltek az esküvőre –ami még nincs kitűzve-, annál jobban kívánta magát a pokolra, hiszen nem fog, sor kerülni erre a csodálatos napra. Természetesen ebből a férfi nem tudod semmit, csupán egy búcsúlevélben tervezte mindezt megmagyarázni, csakhogy képtelen volt tovább hazudni kedvesének.
– Akkor miért sírsz? – vonta kérdőre kissé türelmetlenül. Rettegett attól miképp nem szeretne hozzá menni, netalán van valaki más, akit szerethet.
– Én...sajnálom, nem mehetek, hozzád – motyogja meggyötörten. Jinki nem tudta mi tevő legyen. A legnagyobb félelme beigazolódni látszott, Hyunmi csak kihasználta öt – Daganatom van, meg fogok halni. Ez volt az a pont ahol már ő sem bírta tovább, zokogva húzta magához szerelmét. Abban a pillanatban Jinki, úgy éreztem, minden gond, fájdalom, nehézség rá zúdult, a lelkének egy nagy darabját tépték ki belőle. Próbálta megnyugtatni Hyunmit, ezzel saját magát is, de a tény, miképp bármelyik pillanatban elveszítheti, nem segített. De a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tehetett érte semmit, végig kellett néznie, ahogy szép lassan felemészti a betegség.

"Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is"