– Yeoleum, kelj fel vagy elkésel – érkezik egy hang amit jelen pillanatban nem tudok beazonosítani. Nyöszörögve bújok jobban a meleget nyújtó takarómba, közben próbálom megkeresni telefonom, ami szinte elvész a nagy ágyban. Sok keresés után végre megtaláltam a készüléket. Nehezen sikerült kinyitnom a szemem a mobilra bámulva, ami reggel kilencet mutatott. Fáradtan felsóhajtok, újra a párnák közé ejtve fejem. Talán mégis hallgatnom kellett volna bátyámra, és nem annyi bort inni, akkor most nem fájna annyira a fejem. Hirtelen kipattannak szemeim, mikor is tudatomig jut miszerint már három órája a munkahelyemen kéne legyek. Szerintem életemben nem készültem el ilyen gyorsan, mint most. Lihegve esek be a hatalmas épületbe, egyenesen a főnök irodájához sietve. Kicsit remegő kezekkel kopogok be, megvárva azt a bizonyos „Szabad" szót. Szégyenkezve lépek be az irodába, ahol a főnököm vár, három férfival az oldalán.
– Oh, Park kisasszony – lepődik meg érkezésemre, ami nem kicsit furcsa, hiszen több mint három órát késtem, mégis viszonylag nyugodtnak tűnik – Mit keres itt? Tudtommal szabad napos – kikerekedett szemekkel bámulom főnököm, ki jegyzetei közt kezd valami után keresni, gondolom, hogy jól emlékezet-e. Na így kell beégetni saját magad, a munkatársaid előtt. Taps neked Park Yeoleum.
– Elnézést kérek, teljesen kiment a fejemből – hajolok meg bocsánat kérően, mire csak bólintott
– De nem is baj, hogy itt van – hirtelen felkapom a fejem, érdeklődve pillantva rá figyelmem kívül hagyva a többiek pillantását – Van számára egy megfelelő küldetés. Egy új alkalmazottam elrabolták, úgy gondolom, ez pont magának tökéletes lenne, Park kisasszony – válaszként határozottan bólintottam, miszerint elfogadom. Lopva a három munkatársamra pillantottam, jobban mondta csak egy személyre. Megérezhette, hogy figyelik mivel rám kapta tekintetét. Hirtelen érdekesebbnek vélte a cipőm orrát, pirulva kezdtem el azt vizslatni, közben hallgatva a főnököm.
– Remélem elég érthető voltam. A küldetést Zhang Yixing fogja vezetni – amint meghallom az említett nevet, az eddigieknél is vörösebb szint vesz fel az arcom. Nem igaz, hogy egy személy miatt ennyire zavarba jöjjek.
§§§
A fekete furgonban voltunk kupaktanácsot tartva, hogy hogyan mentsük meg Renjunt. Nem tudtam teljesen arra figyelni, amit mondanak, sokkal inkább lekötött Yixing bámulása.
– Yeoleum hallasz? – válaszként bólintott, ám fogalmam sincs miről volt szó. Csak remélni tudom, nem valami fontos – Tehát akkor Sehun itt marad, figyelve nehogy megzavarjanak, míg mi Yeoleumal biztosítjuk a terepet, addig Baekhyun kihozza Renjunt, érthető? – magyarázza el még egyszer mintha sejtette volna, miszerint én nem figyeltem. Mind beleegyezően bólintunk, majd elhagyjuk a furgont, Sehun kivételével. Lassan belépünk az épületbe, ami elég feltűnően elhagyatott.
– Yixing, vagyis Zhang – kezdenék bele, ám ő félbe szakít
– Hallgass – nézz rám szúrósan
– Sajnálom, de nem furcsa ez? Még csak egy őrt sem látok – motyogom magam elé. Vártunk még pár percet, de mivel nem vettünk észre semmit elindultunk az emeletre, azonban arra nem számítottunk, miszerint hirtelen kicsapódik az egyik ajtó. Ijedten léptem hátra, amint megláttam a fegyveres férfit. Levegőt venni sem volt időm, olyan gyorsan húzta meg a ravaszt. Yixing félre lökve lőtte meg a támadónkat. Rémülten sikoltottam fel mikor a kínai férfi eszméletlenül összeesett. Erősen szorongattam a kezét, a kórházba vezető úton és csak egy dologra tudtam gondolni. Nem veszíthetem el. Szerencsére nem volt életveszélyes a sérülése, ám így is hetek teltek el, míg teljesen felépült, és újra dolgozhatott. A kórházban töltött ideje alatt, szinte egy tapodtat sem mozdultam mellőle. Féltem, hogy esetleg elveszítem habár tudtam, ez nem fog megtörténni.
– Fáj – nyöszörög fel, kinyitva szemeit.
– Kellett hőst játszanod – mormogom orrom alatt, közben kezébe nyomva a fájdalom csillapított, amit csendben be is vessz.
– Valld be, hogy tetszett – nevet fel mire nekem is egy apró mosoly kúszik ajkaimra
§§§
Amint teljesen felépült, újabb közös küldetésre küldtek, amit ezúttal sikeresen el is végeztünk. Fogalma sem volt hogyan érzek iránta. Az utóbbi időben közelebb kerültünk egymáshoz, részben mert sokat voltam vele a kórházban is, meg a közös munkának köszönhetően. Nagyon nehéz volt visszafognom magam, miképp ne mondjam el az érzéseim.
– Yixing, jól vagy? – lépek mögé. Hétvége van, ezért a többiekkel megbeszéltük, tartunk egy közös hétvégét, csakhogy Yixing egész idő alatt csendes volt, ami nem jellemző rá.
– El kell mondanom valamit, Yeoleum – nagyot nyelve bólintok, miszerint folytathatja – Nem tudom mikor és hogyan, de megkedveltelek
– Mi? – nyögöm ki az első szót, ami eszembe jut
– Kedvellek, de nem, mint barát – hajtja le fejét zavarában
– Miért engem? – rögtön megbánom, ahogy kiejtetem a számon
– Te miért szeretsz? – a szívem nagyot dobban kérdésére. Honnan tud róla, mikor senkinek sem említettem? Vagy ennyire nyilvánvaló lenne? Nem mondtam semmit, csupán lehajtott fejjel álltam előtte, csendben átkozva magam, amiért nem voltam képes elrejteni érzéseim. Most aztán mindent tönkre tettem, ez az gratulálok Park Yeoleum – Szeretném, ha holnap eljönnél velem egy randira – emeli fel fejjem, így kénytelen vagyok csillogó szemeibe nézni. Apró bólintok, ezzel engedély adva neki, egyben a kapcsolatunknak is.