Újra megigazítottam magamon a belül bélelt bőrkabátot, hátha most jobban a testemhez simul és több melegséggel tölt fel. Fülemben üvöltött Hozier hangja, ezzel próbáltam meg elnyomni a hangzavart a fejemben. Az ütemre koncentráltam és az érzésre, ami a tenyeremben volt: bal kezemet ökölbe szorítva, körmeimet bőrömbe mélyesztettem. Tekintetemmel követtem a mozgó forgalmat.

Ezt nem bírom. Valamit csinálnom kell. Mit látok... keresni kell, mennyit is? 5 dolgot. Látom azt a nőt vörös ballonkabátban, amint épp leint egy taxit. Egy idős ember mögötte, kezében egy térképpel, éppen tájékozódni próbál.

Jobbra fordítottam fejemet, hogy ott is keressek valakit.

Egy kisgyerek az anyukája kezét fogva vár, hogy a zebránál zöldre váltson a lámpa. Egy fiatal férfi, talán velem egykorú éppen a zöld autójába ül be...kellene még egy ötödik. Hol van? Valaki... Ah! Szintén velem egykorú, a zebra másik felén vár és valószínűleg a fejhallgatójából szóló zene ütemére mozgatja a fejét. Ez megvan. Most az érzés jön.

Körmeimet jobban húsomba mélyesztettem, amitől a fájdalom felerősödött. Alsó ajkamat rágtam a fogaimmal, ez is egy újabb fájdalom forrás volt.

Megmozgattam lábujjaimat a cipőben, ezzel kitapogatva a kissé kemény cipőbelsőt. Kellene új cipőt venni. Nem! Koncentrálj! Mennyinél tartottam? Tenyerem. Szám. Cipő. Három... miért van ennyire lecsúszva a szemüveg az orromon?

Bal kezemmel megigazítottam a keretet, majd újra magamhoz öleltem a kabátot.

Megemeltem fejemet, hogy az előttem lévő sínekre nézzek és ekkor új dal indult el a fülemben.

Megpróbáltam ellazulni az álló pozíciómban, de nem sikerült. Helyette csak kényelmetlenül szorítani kezdett térdemnél a testhez álló farmerom.

Farmer. Négy. Most a hallás jön. Először, Hozier hangja. Hallom a saját légzésemet is. Harmadik... harmadik... harmadik... hallom az autók hangját is, nagyon halkan, de hallom.

Váratlanul eltakarta a látásomat a villamos érkezése. Hátrébb léptem, hogy le- és fel tudjanak szállni az utasok. Figyeltem, ahogy különböző nemű, korú, és kinézetű egyéniségek sietnek el előttem. Nyomonkövettem azt is, hogy egy gimnazista futása után, szinte beesett a tömegközlekedési eszközre, mielőtt annak ajtajai bezáródtak volna. Türelmetlenül vártam, hogy elinduljon és szememet kapkodva minél több arcot szemléltem meg a villamoson. Amikor végre elment előlem a jármű, visszatértem a sínek bámulásához.

Elgyengült ujjaimat újra tenyerembe mélyesztettem és ajkamhoz is hamar visszataláltam.

Mi maradt hátra? Valaminek az íze. Mindig azt mondta a pszichológus, hogy ezt kihagyhat-...

Összeráncoltam a homlokomat és ellazítottam a kezeimet is, mikor éles fájdalmat éreztem számnál. Felsértettem az ajkamat. Gyorsan megnyaltam, hogy a kiszáradt barázdák kapjanak nedvességet és ezzel befejezzem a rágcsálást is. Emiatt viszont a vér ízét is megéreztem.

Íz. Vér íze. Ez is megvan.

Megálltam a mozdulataimban, mivel feltűnt, hogy ide-oda dölöngéltem és bal kezemmel is a kabátot piszkáltam.

Most lenyugodtam? Sikerült?

Éppen kezdtem volna örülni a győzelemnek, mikor ismételten nyomasztó érzés ült mellkasomra.

Lehunytam szemeimet.

Nekem ez túl sok. De megnyílni se tudok. El akarom mondani Changbinnak vagy Jisungnak, de nem megy. Mindig ugyanazzal keresem fel őket. Már biztos unják. Idegesítő vagyok a szüleimnek is.

Ennyi? Azt hittem javultam. Hogy kikerültem a pöcegödörből, de úgy tűnik nem.

De nem mutathatom ki, mert erős vagyok. Nincs másoknak energiája az én hülyeségeimre.

De nekem ott kell lennem nekik...

Ott kell lennem nekik?

Kinyitottam a szemeimet.

Tovább kell ezt csinálnom?

Hiszen két lépésre van a megoldás. Ha megindulok, nem áll meg időben a jármű, akkor végre csönd lesz a fejemben. Végleges csend.

Körbenéztem. A vörös ruhás nő már eltűnt. Az idős ember is tovább állt, ahogy a többi előbb észlelt egyént se találtam már meg a látószerveimmel.

Nekik csak egy újabb nap.

Nekem lehetne az utolsó.

Oldalra néztem, a többi várakozó illetőre, de mindnek homályos volt a feje. Nem ismertem őket és ők sem engem.

Ha kilépek a villamos elé azzal felborítom a körülöttem lévők napirendjét.

Ha gyerek van a közelben, egy életre a memóriájába ég majd a testem látványa.

Mély levegőt vettem és lenéztem a betonra.

Kinek hiányoznék? Sokmindenkinek. Akármennyire is tagadtam régen, mára már tudom; több embernek is fontos vagyok. Lehet, hogy annyira nem, mint amennyire ők nekem, de számítok az életükben.

Gyengítettem ökölbe szorított kezeimen, hogy bőröm fellélegezhessen a körmeim által okozott fájdalom miatt.

Számítok. De fáradt vagyok. Ott akarok lenni mindenkinek, de én nem hagyom, hogy ők tudjanak róla, ha nekem rossz. A pszichológusom régen mondta, hogy nem tarthatok mindent magamban. Tudom, olvastam róla több helyen is. Az ember összeroppanhat a sok nyomástól.

De én erős vagyok, ugye?

Legördült egy könnycsepp az arcomon.

Erős vagyok...nem? Mindenki úgy látja. Mostanában a közelemben lévők is azt látják.

Mert azt engedem, hogy lássák.

Még több könnycsepp gördült le az arcomon. Most felnéztem a földről, már egy folyó előtt álltam. Arcomba fújt a szél, a hosszabb hajamat a végtelenségbe akarta vinni.

Messze mennék innen. El innen. Csak tudja úgy mindenki, élek, jól vagyok.

Már túl sok minden. Nem bírom.

Én nem engedem ki, de másnak hagyom, hogy nekem kiadja. Hiszen nekik jól kell lenniük, mert szeretem őket.

Nem akarom, hogy nekik rossz legyen. Ha pedig elmondom a bajaim, azzal nekik rosszat okozok. Miért tenném tönkre a napodat, ha látom hosszú idő után végre újra boldog vagy? Megérdemled a boldogságot.

Ahogy én is, de nekem még nem jött el. És belefáradtam a várakozásba.

Tekintetemmel követtem a víz folyási irányát.

Bárcsak könnyűvé válhatnék.

Bárcsak megoldhatnám mindenkinek a fájdalmát. Az enyém? Az nem számít. Azt akarom, hogy ők legyenek boldogok, ezért hajlandó vagyok a saját boldogságomról is lemondani. Ők számítanak, én nem. Én nem lehetek boldog.

Én nem. Én nem kaptam soha meg azt a szeretet amire vágytam. Amire vágyok.

Arra vágyom, hogy magához öleljen egy meleg test és azt mondja, pihenj. Két kar, mely védelmezően átölel. Egy szív, mely értem dobog. Egy mosoly, ami értem jelenik meg. Szeretlek, ami nekem szól. Csak ennyit akarok.

Valakit, aki azt mondja, pihenhetsz. Valaki, akinek mindig nyitott leszek. Valaki, akinél soha nem épül fel egy fal, amit nehéz ledöntenem. Mert én abba is belefáradtam már. A folytonos harccal önmagammal.

Szeretném, ha valaki a legrosszabb pillanatomban is ott lenne és ölelne.

Lenéztem lábam elé, ahol már a víz hömpölygött. Őrjöngött, akár a lelkem.

Soha nem voltak ilyen karjaim. Soha nem kóstolhattam puha ajkakat. Soha nem bújhattam egy meleg mellkashoz. Soha nem alhattam egy test mellett, melynek a lelke értem élt. Nem. Soha.

Lehunytam szemeimet.

De körülöttem már mindenkinek volt. Volt. Egy minimum. Egyszer átélhették. Egyszer megszűnhetett körülöttük a világ, mert szabadok és nyugodtak voltak. Szeretve voltak. Szerelmesek voltak.

Egyszer végre csend lehetett a fejükben. Nekem huszonnégy éve nem volt. És az évekkel ez csak rosszabbá és rosszabbá vált. Most már óriási zaj van a fejemben. Most már nincs egy másodperc sem, amikor csend lenne.

Fárasztó.

Nyomasztó.

És én ezt nem akarom.

Ők boldogok lesznek. Mindig azok lesznek, én csak repülni fogok. Csak könnyűvé válok. Csendessé, nyugodttá.

Éreztem, hogy arcomba csapódik a szél, ezúttal azonban nem éreztem talajt a lábaim alatt. Zuhantam.

Könnyűvé váltam. A zaj nemsokára megszűnik a fejemben. Nemsokára csobbanás lesz és csend. Csend mindörökké. Végre nyugodt leszek, gondtalan. És ti mind boldogok maradtok.

Lehunyt szemeim befordultak szemgödrömbe a hirtelen nyugodtság miatt, ami szétáradt bennem. Még ajkaim is felfelé görbültek a közelgő nyugalom gondolatára. A testemben lévő folytonos szorongás is elillant. Éreztem, hogy lassan vége.

Szabad vagyok.

Gondtalan.

Nyugodt.

Csend van.

A halál csendes.

Vártam testem becsapódását a vízbe, és azt a könnyűséget, ami majd követni fogja azt. Vártam, hogy elmenjek. Vártam.

Azonban a csattanás helyett egy erős szorítást éreztem a felkaromon. Felnyitottam ólomsúlyú szemhéjaimat és egy ismerős arc fogadott.

Kellett egy hosszú másodperc, hogy visszatérjek a jelenbe. Nagyon elkalandoztak a gondolataim. A csend és a nyugalom nem jött el.

Nem a hídról esek le. Itt vagyok a villamosmegállóban. Changbin pedig megérkezett.

Feltettem mutatóujjam, hogy várjon egy pillanatra és a zsebembe nyúlva elővettem a vezeték nélküli fülesem tárolóját. Kivettem füleimből a tárgyakat, mire azonnal rátalált a város hangzavarja a hallószerveimre.

– Már azt hittem, itt extázisba estél. Úgy mosolyogtál a zenét hallgatva. Totál megijedtem, hogy véletlenül előre esel és elvisz a villamos – nevetett és a vállamba boxolt.

– Túl jó volt a zene – villantottam felé egy széles mosolyt.

Nem tudhatja, hogy mi folyik a fejemben. Vidám. Nem ronthatom el a napját. Fáradt vagyok, igen. De ki nem az?

– Azt láttam. Na, szóval Jisunggal chateltem idefelé, azt mondta, hogy Minho miatt késik – tájékoztatott, majd hirtelen az értesítést jelző telefonjára pillantott. – Oh, újratervezés. Minho is jön.

– Mily meglepő. Elválaszthatatlanok lettek az utolsó veszekedésük óta – fontam keresztbe karjaimat és játékosan megforgattam a szemeimet.

Changbin felnevetett az eltúlzott reakciómat látva.

Igen. Mosolyogj. Ezt érdemled az életben. A boldogságot.

– Amúgy ebédeltél már? Farkaséhes vagyok. Ezek meg még mire elkészülnek és ideérnek, az fél nap – bökött telefonja felé, majd megingatta fejét.

– Ebédelni? Mennyi az idő? – kérdeztem meglepődve.

– Délután kettő.

Gyomrom nyomatékosan, hangosan megkordult, amin Changbin ismét felnevetett.

Oh, még nem is ettem ma.