Taeyong pulóverének szegélyével játszol, miközben egy padon ülsz a Stanley Parkban. Elég hideg van így december lévén, de szeretnéd élvezni Vancouver hangulatát, mielőtt visszatértek Koreába, mivel a karácsonyi ünnep nem tart örökké. Néha tényleg mindent hátra akarsz hagyni, hogy normális életet élhess vele ebben a városban, de tudod, hogy nem teheted. Előveszed a telefonodat, hogy fotót készíts párodról, amit nem tervezel egyhamar megmutatni neki.

– Hozzám jössz? – először nevetsz, aztán abbahagyod, amikor rájössz, hogy a barátod komolyan gondolja. Szóval akkor ez nem vicc. De ha nem, hol van az a térdelő és drága bársonydoboz, amit mindig látni szokás a filmekben? Nincs mutatós ceremónia, nincs eljegyzési gyűrű, nincs emlékezetes vacsora, hozzám jössz feleségül? Elég régóta randizol Taeyongal ahhoz, hogy elismerd a tényt, hogy mélyen reménytelenül romantikus, bár ez nem igazán számít neked. Ez tréfának tűnik, de ő egyáltalán nem az a fajta ember, aki ezt megcsinálja, különösen, ha álomnyaraláson vagy. – Istenem, komolyan mondom. Nézd ezt a helyet! Annyira gyönyörű, és úgy érzem, az egyetlen dolog, ami érdekel, az te vagy. Ez szerelem, nem? – magyarázza. – Azt mondták a nagyszüleim, életed során ültess fát, írj egy könyvet, és vedd feleségül. – magyarázza, és az ajkába harap, és azon gondolkodik, hogyan fogalmazza meg tökéletesen azt, amit mondani készül.

– Igen.

– Tessék?

– Igen, hozzád megyek Lee Taeyong.