Sienna

Annyi gyönyörű étterem van bent a város közepén. Fényűzőek. Hozzánk illőek, ahogyan azt apa mondaná. Ennek ellenére, most mégis itt ülünk, egy tőlünk igencsak távol eső vendéglőben. Kicsi, zsúfolt, egyszerű. Minden, ami mi nem vagyunk.
Utáltam ezt. A felvágást, a fitogtatást. Hogy meg kell mutatnunk mennyi pénzünk is van. Apa szerint azért, hogy tudják kik vagyunk, hogy miattunk forog a föld. Mi hajtjuk a világot, mi vagyunk minden jó közepe. És ez volt az a felfogás, ami dühített. Ezért nem jövök ki jól vele. Anya szerint jót tesznek az apa-lánya programok, szerintem csak még jobban eltávolít minket.
Kellemetlenül érzem magam, a ránk tapadó szemek miatt, ahogy az emberek két falat között minket méregetnek. Ide a város középrétege jár, nem a tehetősebb fajtájúak. Minderre pedig apa viselkedése is rátesz egy lapáttal. Nem könnyíti meg a helyzetet.

– Választottál már? – az étlapról felpillantva teszi fel a kérdést. Ismerem már. Elég jól. Élvezi ezt. A bámulást, még ha negatív értelemben is vagyunk a középpontban, ő azt sem bánja. A lényegen nem változtat. Az Ogden név ismét a fénypontban tündököl.

Izzadó tenyeremben tartom a kopott étlapot, fel sem merek nézni, nem bírnám elviselni a szikrákat szóró szempárokat. A szituáció kellemetlen, szinte fojtogat a hely.

– Mit hozhatok? – a hangban némi indulat cseng, ami azonnal felkelti a figyelmem, és szinte mágnesként vonzza a tekintetem a magas fiú. A nyakánál kigombolva hagyta a néhol foltos, fehér inget. A fekete derék köténye is látott már jobb napokat. Úgy látszik, a konyha és a felszolgálás is az ő vállát nyomja. Az arcához érve döbbenek csak rá, hogy látásból ismerem. Végzős, egy osztályban van a barátommal. Ashton sokat beszél róla, természetesen nem jó értelemben. Állandóan szekálják, kiközösítik, csakis azért, mert nem közülünk való. Folyton azon van, hogy kitegyék a suliból. Provokálja.

Merengésemből egy felpaprikázott torok köszörülés rángat ki. Apa megfeszülve vizslat.

– Hol a főnöke? – az asztalhoz csapja a kemény papírlapot, és vérben forgó szemekkel pillant a pincérre.

– Mi szükség van rá? – hogy kordában tartsam az indulatokat, igyekszem nyugodtnak maradni, és normális hangnemben feltenni a kérdést. Bármiféle asztal csapkodás, és szék kirúgás nélkül.

– Süket vagy? – halk, cinikus hangon teszi fel, a már nekem sértő kérdését. Rólam ügyet sem vetve dobálja erős szavait.

– Apa! – a bennem szétáradó dühöt a szám összepréselésével tartom vissza. – Fejezd be! – parancsolok rá, mire kikerekednek nagy, barna szemei. Arca minden vonása megdöbbentté formálódik, amiért nem vagyok társ az effajta játékaiban.

– Azonnal itt lesz. – az eddig csöndben ácsorgó fiú, most válaszol, egy erős gúnyban forgó mosoly kíséretében. Bennem megállni készül az ütő, mert tudom jól, hogy apa az ilyenre azonnal bepörög. Beszédre nyitja a száját, de a felszolgáló sietve távozik, hogy apának mégcsak lehetősége se legyen tovább szövegelni.

– Láttad ezt? – mutat a fiú után.

– A dolgát végezte – motyogom az orrom alatt.

– A francokat! – zsörtölődve fészkelődik a széken.

– Elnézést uram, valami gond van? – válaszomat a vendéglő főnöke szakítja félbe. Testbeszédéről azonnal levehető a szorongás. Izzadó tenyereit egymásba forgatja. A mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed. Az arca hol piros, hol fehér színben váltakozik. Több mint valószínű, hogy ennek az embernek ez az élete. A megélhetése az, amiben most ülünk. És most, hogy a város egyik leggazdagabb embere tévedt be hozzá, előveszi a megfelelési kényszer. Tudja jól kik vagyunk. A nagy vállalati cég, az Ogden família, akiknek egy szavukba kerül, és szemrebbenés nélkül a földig romboltatják ezt az épületet. Egy újabb ember, aki megint csak apa kedvére tesz. Lesi a vonásait, várja a szavait, szinte tettrekész, hogy megtegye amit csak apa kíván. Bármit, ami megmenti a csődtől.

Ekkor veszem csak a bátorságot, hogy rövid időre körbe pásztázzam a terepet. Nem meglepő módon, mindenki minket les. Van, aki a fejét ingatja, más kíváncsian várja a folytatást. De egy közös bennük. A megvetés kivétel nélkül leolvasható az arcukról.

– A pincér nem végzi a dolgát! – apából előbújik a megjátszott higgadtság, amiben eléggé jártas. Elvégre üzletember. Ő akkor is képes kiegyensúlyozottan viselkedni, amikor egy kést szorítasz a torkához. – Lassú, szemtelen – keresi a szemeivel az ártatlan áldozatot. – és a lányomat bámulja, ahelyett, hogy a dolgát végezné!

– Kérlek! – hitetlenkedve megforgatom a szemeimet. Nem tudom meddig képes még elmenni.

– Csak enni szerettünk volna, de a munkavállalója képtelen teljesíteni a feladatát! - az estének lőttek, de ezt már akkor tudnom kellett volna, amikor beléptem ide. A feszült főnök feltűnően agyal, zavarában nyel egy nagyot, majd rám néz.

– Elnézést kérek önöktől! – hangja szomorúan cseng. – Tudom hogy gyenge vigasz, de a ház ajándéka a vacsorájuk!

– Nincs szükségünk ingyen ételre! – apa szavai után, éreztem ahogy a bőr égni kezd a képemen.

– Indulhatunk? – nyúlok a táskám után, és a választ meg sem várva kitolom a székemet.

– A helyében kirúgnám a pincért! Mihaszna. – azért még odamormolja azt, ami böki az oldalát, vagyis inkább aki böki, aztán sietve indul meg előttem.

Sajnálkozva nézek az étteremben csöndben ülő emberekre, és a főnökre, akinek látom a szemeiben az őszinte sajnálatot. Az én vonásaim is sokatmondóak, hiszen egy hatalmas bocsánatkérés ül rajtam, ami pont a szégyenérzet mellett foglal helyet.

Miguel

Pablo irodájában ülve vegyes érzések keringenek bennem. Kell ez a munka, máshol nem alkalmazzák a város széléről jött szegényeket. Az Ogden céget kivéve, de kizárt hogy én valaha betegyem oda a lábam. A családomnak éppen eleget ártottak már.
Legszívesebben bemostam volna annak a nagyképű

– Miguel –  Pablo nagyot sóhajtva lép be. Már abból leszűrtem hogy nem jó híreket hoz.
Az sötétbarna fa asztalának támaszkodva keresztbe teszi lábait. Engem kémlel. Borús ábrázata megerősíti a sejtésemet.

– Tudom. – állok fel azonnal, és leveszem magamról a fekete a kötényt. Kerülni akartam a vitát, és az érzelgést. – De remélem tisztában vagy azzal, hogy nem csináltam semmit! – szúrósan szegezem rá a szemeimet, miközben felé nyújtom a fekete textilt.

– Ha ez lenne az első eset

– ¡Por favor!, Pablo – felhorkantva válaszolok, és a fejemet ingatva a plafonra szegezem a tekintetem. – mind tudjuk hogy félsz! – tisztában voltam a baklövéseimmel, azzal, hogy volt egy pár. De ismeri jól a gazdagokat, és engem is. Tudja, hogy azok a kezdet kezdetétől semmibe vesznek minket. Nem kellettek ide a buta kifogásai, amit az elbocsátásomra fog.

– Nem veszíthetem el az éttermet, Miguel! – fájdalmasan ragyognak fel a szemei. A hirtelen jövő haragom csöndesülni kezd, amikor belegondolom magam a helyzetébe. Neki sem könnyű, nem egy éhes szájat etet, a felesége rég meghalt, csak ez a kóceráj maradt neki. De ez is csak egy nyomás rajta, mert a burzsuj nagyon feni rá a fogát.

– Ogden mindent megszerez. – halkulok el. – Idő kérdése mikor csap le rád is. – közlöm vele a tényeket, azt, amit már eleve tud.

Szavaimra bólint egyet, és szemeit a padlón is hagyja. Nem akar elküldeni, de a maga érdekét kell szemelőtt tartania, és ezért nem haragudhatok rá. Kínomban elmosolyodok, és hitetlenkedve nyúlok a kilincs után.

– Lo siento mucho!

Pablo jó ember, de sajnos ez manapság  már nem sokat számít.

~

¡Por favor!, Pablo – ugyan, kérlek, Pablo
Lo siento mucho! – Nagyon sajnálom!