„Nem, nem azt mondom, hogy nem tetszik csak ezzel a betűtípussal jobb lenne, szerintem.” Az asztalon könyöklő kezébe tette a fejét, és kétségbeesetten nézet fel rám. „Sosem fogjuk megtervezni a könyvem borítóját. Nem lehetne csak simán fekete?” Felnevettem kérdésen, és mosolyogva megráztam a fejem. „Sajnos nem. Akkor honnan tudnák, hogy kié az a csodás könyv?” Vissza mosolygott, és rendesen felült. „Te vagy a legjobb szerkesztő. Az első könyvemnél egy seggfejet kaptam.” „Ugyan, nem vagyok szerkesztő. Viszont egy rendkívül jó szerkesztő asszisztense. És megnyugtatlak, ezúttal én fogok a könyveddel foglalkozni.” „Hála ég!”

***

„Ah istenem, ott, igen ott! Ahw! Hogyan tudsz ennyire jól masszírozni? Csak nem gyakoroltál?” Még ha nem is láttam hátra, el tudtam képzelni a vigyort Dylan arcán. „Nem de ha tudtam volna, hogy a masszírozással ilyen hangokat hallok tőled, akkor már rég bevetettem volna magam.” Jelen pillanatban elment a fülem mellett a megjegyzése, és az élvezetre összpontosítottam amit Dylan kezei okoztak. Amikor abba hagyta nyűgösen a mellkasának döntöttem a hátam. Ő viszont az alhasam alatt össze kulcsolta a kezeit, és csak még közelebb vont magához. A fülemhez hajolt, majd egy csókot nyomot rá. „Nagyon szeretlek!” Ennél szebb szavakat nem is hallhatnék a szájából. „Én még annál is jobban!”

„Fiúk!? Merre vagytok?” Ó igen, Dylan családjánál voltunk éppen. Egy vasárnapi ebéd meghívást teljesítettünk, viszont az ebédig még volt fél óra amikor ide értünk. Így kötöttünk ki Dylan régi hálójában, hencegett, hogy ő igen is milyen jó masszőr lehetne, és hát ki gondolta volna, hogy ebben is tökéletes? Megjegyzem, hogy szarkasztikus a hangvételem.

Dylan húga nyitott be a szobába nagy lendülettel, de mielőtt ránk nézet a szemei elé tette az egyik kezét. „Ugye van rajtatok ruha?!” Felnevettem és úgy döntöttem megviccelem. „Nincs, Dylan épp az imént tépte le rólam! Hát mekkora mázli, hogy pont most nyitottak be? -megjegyzés, itt és ugyan az a hangsúly- De várj, fel húzom a takarót.” Így is tettem, nyilván volt rajtunk ruha, de pont addig húztam, hogy ez ne látszódjon. A férjem csak csendesen hevert alattam, és időközben az egyik kezét a tarkója alá tette támaszként. „Most már nézhetek?” Bizony, teljes mértékben megkajálta. Viszont mielőtt szívtelen, bunkónak tituláltok megsúgom, hogy imádom Dylan húgát. De a naivitása néha szinte könyörög, az ilyen apró tréfák után. „Persze, Johnna nézhetsz.” Amikor ki nézet két ujja közül, először felmérte a terepet, majd csak ezután vette le a kezét teljesen. Aztán, ahogy jobban szemügyre vett meglátta Dylan feje alá tett kezét, és hát persze, hogy kiszúrta a pólóját. „Várjunk csak! Hiszen ti csak szívattatok!” Egy perc alatt az ágy előtt termet, és az ágyra vetette magát.

„Gonosz népség!” Ki bogoztam a takaró alól a kezeim, és szorosan magamhoz húztam Johnna-t. „Tudod, hogy imádlak!” Dylan is megmozdult alattam , viszont ő engem ölelt át hátulról. „Én pedig téged!” A hátamba fúrta a fejét, és mélyen beszívta az illatomat. „Hé! És én hol maradok?!” Éreztem, ahogy a kérdezett felemeli a fejét, és előre fordul a vállam felett. „Na jó, téged is imádlak, egy kicsikét.” Ujjaival még a kicsi mértékét is mutatta. Johnna a kezére csapott, majd kettönkre vetette magát. „Mi az, hogy kicsikét? Engem csak nagyon lehet!” Nos egy megjegyzés erejéig, ugye tisztán látszik, hogy a magabiztosság családi adottság.

„Johnna mi tart eddig?” Mason hangját hallottuk a folyosó felől, pár perccel később pedig már ő is a szobában volt. „Mi ez családi kupak tanács, nélkülem?” Sértődött arcot vágott, és egy vicces grimaszt. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. „Nem dehogyis, téged soha nem hagynánk ki!”
„Na jó elég lesz a nyáladzásból, ő az én férjem! Mit akartok, hogy ketten kelletettek hozzá?”  „Uha valakiből elő tört a féltékenység.” Nehezen tartottam vissza a mosolyom, de nem akartam Mason alá adni a lovat. Inkább hátrébb dőltem Dylan karjaiban, és oldalra fordítva a fejem a nyakába csókoltam. Éreztem, hogy az a kis feszültség másodpercek alatt elpárolog. Szorosabbra fűzte a körülöttem lévő kezeit, majd lehajolt és csókot lehelt az arcomra. „Minek lennék féltékeny a bátyámra?” „Nos ebben igazad van, viszont kész az ebéd. Anya pedig alig várja már, hogy újra láthassa Jackson-t.”