Enelise szemszöge-

Táskámmal a kezemben beléptem a megbeszélt kávézó ajtaján, rögtön ki szúrtam az egyik hátsó asztalnál ülő, 'szerkesztőmet'. Igen, tényleg én írtam a könyvet de az, hogy pont ő lett a szerkesztőm a sors furcsa fintora. Őszintén ha nem találkoztam volna vele, nem is tudtam volna meg, hogy férjhez ment ahhoz az emberhez akit én annyira szeretek még mindig. És amikor megláttam az ujján a gyűrűt ami normál esetben engem illetett volna, valami elpattant nálam, de nem tehettem róla, Dylan-nek az enyémnek kell lennie! Persze neki halvány lila fogalma sincs arról, hogy én ki is vagyok, de ez jobb is így, egyenlőre, aztán utána már elkerülhetetlen lesz, hiszen még sok meglepetés vár rá, a részemről.

Amikor oda értem az asztalhoz, ahol ült, az előző találkozásunk során felfedezett mérhetetlen fajdalomnak nyoma sem volt. Nahát, ez meglepett, talán ilyen könnyű vérű, és ennyire félre ismertem volna őt? Na de végül is mindegy, egy gonddal kevesebb. Inkább legyen mással mint azzal aki az enyém. De aztán a tekintetem az asztalon el helyezkedő kezére vándorolt, azon pedig ott díszelgett az a kiaszott gyűrű!

Arcomon semmilyen érzelem nem volt látható, ezt a trükköt már rég megtanultam, a bentlakásos iskolában töltött négy év alatt, ott nem igazán volt divat kimutatni, hogy is érzel, csak felhasználják ellened.
Csak rá mosolyogtam, és leültem vele szemben. "Szia! Őrülök, hogy újra látlak, sokkal üdébbnek tűnsz mint legutóbb, csak nem valami jó dolog történt?" Arcán egy győztes mosoly szaladt át, majd egy sima mondattal romba döntötte az egész utón felépített tervemet.

"Rájöttem, hogy mekkora egy ribanc is vagy." Ezt olyan higgadtsággal ejtette ki a száján, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Meghökkentem és egy kicsit hátrébb húzódtam a székemben, tiszta döbbenet ült ki az arcomra, majd pár pillanat múlva már nyoma sem volt. "Parancsolsz? Azt hittem, hogy barátok lettünk az eltelt pár alkalom alatt, de ez nem igazan illik bele a barátságról alkotott képembe." Próbáltam a legártatlanabbnak tűnni, és nem ki mutatni, hogy most kinél is van a magas labda. Ő viszont nem kegyelmezett, és le ütötte azt, méghozzá elég rendesen.

"Tudom, hogy ki vagy te igazából, azt is tudom, hogy mit műveltél és, hogy mit akartál elérni. Elkell ismernem majdnem össze jött, de tudod nekem egy igazan csodálatos anyósom van, aki felvilágosított az egészről. Na meg te sem híhetted el, hogy ennyivel el tudsz szakítani Dylan-től ugye? Be kell valljam ez az egy hét volt életem legszenvedéssel teli hete, és a tudattól függetlenül tértem volna vissza hozzá, hogy a feleségé vagy, ő pedig tárt karokkal várt volna rám. De persze mint kiderült ez sem igaz, így minden újra tökéletesen rendben van, én pedig boldogabb nem is lehetnék, hogy az arcodba mondhatom, hogy tűnj a picsába az életünkből, ribanc!"

Meghökkentem a szavaiból áradó gyűlölettől, legalább annyira nagy ellenszenvet érzet irántam mint én, sőt lehet többet is. Egy pillanatra még csodáltam is a Dylan iránt érzett odaadása miatt, de csak egy pillanatra. Aztán hátra dőltem az igen csak nagy kényelmet nyújtó székemben, kecsesen át vetettem a lábam a másik felett és mélyen a szemébe néztem. „Nos akkor ha már úgyis ilyen nyílt lapokkal játszunk, akkor tisztázzuk vakamit. Ne merészelj még egyszer így ócsárolni te buzi! Fogalmad sincs róla, hogy milyen dolgokat tudok a nyakadba szakítani!”

„Ó te csak ne fenyegess engem, te sem vagy tisztában azzal, hogy mire vagyok képes ha azzal szórakoznak akit szeretek, amit szeretek! Szóval visszább a karmokat babám, lehet, hogy buzi vagyok de tőlem legalább feláll neki!”