Szívszorító látvány volt, ilyen állapotban látni őt, ezer évnek tűnő egy hét után. Minden erőmre szükségem volt, hogy nehogy rögtön a karjaiba vessem magam, és a fülébe súgjam, hogy minden rendben lesz. Megtörten állt az irodám küszöbén, és csendben figyelt. Aztán láttam valamit csillanni a szemébe, majd óvatos lépteket kezdeményezett felém. Mintha a vad lennék amit próbál becserkészni. De vajon miért akartam annyira az-az átkozott, űzött vad lenni? Azért mert szereted te marha!

A titkárnőm szép lassan, ki slisszolt az irodám ajtaján, majd az olyan nagy lendülettel, ahogy ki nyitódott csukódott is be. Ketten maradtunk, az üres iroda csendjében. Már csak pár lépésre volt tőlem, de éreztem, hogy nem mer közelebb lépni, fél, hogy nem engedném, fél, hogy újra eltaszítanám. De nekem eszem ágában sem volt őt újra ellökni magam mellől, viszont féltem, féltem, hogy azzal, hogy így ellöktem őt, oly mély sebet ejtettem amit már-már túl, nehéz befoltozni.

Ezután szinte egyszerre léptünk a másik felé egy utolsót, tökéletes szinkronban a másik félel. Lágy mosoly ült ki gyönyörű, most kicsit meggyötört arcára. Aztán minden bátorságát össze gyűjtve, felemelte a kezét és édes simítással jutalmazott, arcom jobb felén. Lehunytam a szemeim, és bele dőltem az érintésébe. Ó, hogy mennyire hiányzott már ez az érzés! A libabőr végig futott a gerincem mentén, és a kezemen lévő pihék szög egyenesen álltak. Mély rekedtes hangon szólalt meg.

„Istenem babyboy, annyira hiányoztál! Kérlek gyerek vissza hozzám! Mindent megtudok magyarázni! Nekem egyedül csak is te számítasz, soha az életben nem tennék ilyet veled! Annyira szeretlek, hogy akár az életemet adnám érted! Nem hagyhatsz el, mert én abba belehalok! Tudom, tudom, hogy ez mennyire nagyképű kijelentés, de szükségem van rád! Az életem létfontosságú része vagy! Nélküled én csak egy egész fele vagyok, egy nagyon meggyötört fél, a mi egészünké. Hát légy újra a jobbik felem, légy újra egész velem!”

Ömlöttek az arcomról a könnyek, és a fejemet ráztam. De szerintem valamit félre érthetett, mert mintha valami megtört volna a tekintetében. Azonnal a tarkója után nyúltam, és egész életünk egyik legszenvedélyesebb csókjába invitáltam őt. Ebben a csókban minden benne volt, hogy mennyire szeretem, az, hogy mennyire hiányzott és, hogy mennyire nagy szükségem van rá, hogy az én jobbik felem legyen. Az a kezdetleges óvatosság szinte teljes mértékben ki veszett az érintéseiből, amikkel a hátamat jutalmazta. Megragadta a derekam, én pedig szinte ösztön szerűen ugrottam, és átkulcsoltam a derekát. Az egyik kezét levezette a derekamról, majd csak annyit hallok, hogy az eddig az asztalon helyet foglaló dolgaim, nagy robajjal a földre zuhannak. Az üres asztalra ültetett, majd a lábaim közé furakodva, mögöttem megtámogatva állt meg. Ajkait levezette a nyakamara, és éreztem, hogy egy olyan foltot ejt ami nem igazán a könnyen gyógyuló fajta. Viszont nem akadályoztam meg, pontosan tudtam, hogy mit csinál. Újra megjelölt, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy ő igennis az én életem része, és nem igazán adja át a helyét senkinek! Amikor végzett, előre hajolt és végre újra a szemébe nézhettem.

Annak a meggyötört férfinak aki átlépte az irodám küszöbét, nyoma sem volt, helyette az én annyira imádott magabiztosságban fürdő Dylan-nem állt előttem. „Hát megbocsátasz?” A szemében csillogó remény letagadhatatlan volt. Lassan bólintottam, majd újra elmélyültem azokban a mogyoró barna szemekben. Oly régnek érződőt a legutóbbi alkalom, viszont csupán egy hét telt el azóta. „Nem tudnék tovább nélküled élni, túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy haragudjak rád. Őszintén szólva, már az esett után pár órával elmúlt az összes haragom, csak elképesztő mennyiségű fájdalom gyűlt össze a mellkasomban. De aztán jött az anyád, és mindent elmagyarázott nekem.-bele ütöttem egyet a vállába, majd tetettet haraggal a tekintetettemben rá néztem- Hogy, hogy egyetlen alkalommal sem meséltél nekem erről az őrült nőről?! Akkor ezt az egész őrületet elkerülhetük volna! Tudod te mennyit sírtam! Te pedig még csak fel sem hívtál! Szó szerint imákat mormoltam, azért, hogy megcsörrenjen az, az átkozott telefon!”

Újra az arcomhoz emelte a kezét, de ezúttal a homlokát az enyémek döntötte. „Nem mertelek felhívni, hidd el én is ugyanannyit bőgtem, ha lehet még többet is! Megnéztem a kurva titanic-ot is! Mi ez ha nem végtelen szerelmi bánat?!” A hasonlatán nem bírtam nem elmosolyodni, a kezeimmel át karoltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz. „Te vagy az én, Jack-em!” ”Te pedig az enyém, mindörökké! Mindket nem igazán választhat el akármilyen jéghegy!”