Szasza most nem kocsival volt, úgyhogy amikor kimentünk a kávézóból, a buszmegállóba mentünk, és felszálltunk arra a buszra, ami mindkettőnknek jó volt.
A leghátsó üléseken foglaltunk helyet, amit mindig pont elég komfortosan elszeparáltnak érzek a busz többi helyétől.
Halványan elmosolyodtam magamban, mert pont olyan közelségben ültünk egymáshoz, amitől már önmagában is megvolt a fizikai kontaktus, és ez jó érzés volt.
- Te hogy fogsz továbbmenni egyébként? - érdeklődtem ránézve.
- Leszállok veled, aztán majd átszállok.
- Okés - mosolyodtam el, miközben ahogy azt szoktam, sunyiban felhúztam a lábam, hogy kényelmesebb legyen ülni, megtámasztva a busz belső berendezésén.
Ritkán szoktam csak úgy simán ülni.
Szasza a mozdulatsoromra a gödröcskéivel az arcán teljesen természetesen megsimította a hozzá közelebb eső combomat, mire magamban akaratlanul elvigyorodtam.
Nincs olyan érzésem mellette, mint még Bence mellett tizenöt évesen a kapcsolatunk legeslegelején, amikor óriási dolognak érződött minden egyes ilyen lépés egymás felé, komoly logisztika volt fejben, hogy mikor jön el az a pillanat, hogy megfoghatom a kezét, vagy amikor megfogja az enyémet, de különben is, amikor megfogja, mit csináljak, mi nyomulós, mi nem az, és valószínűleg mindkettőnk fejében ez játszódhatott le, mert olyan fegyelmezetten ültünk egymás mellett, amikor először megfogtuk egymás kezét, hogy utána inkább kerültünk is témában és utólag sokkal inkább tűnik kényelmetlen, mint romantikus pillanatnak.
Szasza mellett mindez sokkal természetesebb - nem gondolkodom azon, hogy mikor minek van az ideje, mert minden egyes közeledésünk alatt azt érzem, hogy pont jókor vagyunk és ez így tökéletes, ezért nincs miért túlgondolnom.
Egyszerűen csak tudja, hogy mit akar, tudja, hogy mit csinál, nem bizonytalan, nem remeg meg a keze, nem az látszik rajta, hogy ő se tudja, hogy most közeledjen-e vagy sem, csak ahogy jön, tudja, hogy milyen hatást fog elérni vele, tudja, hogy levesz vele a lábamról, és ez szédítően vonzó benne, ráadásul mindettől én is sokkal magabiztosabbnak és komfortosabban érzem magam.
Az érintésére pillangókkal a gyomromban, magamban elmosolyodtam, majd nekidőltem a vállának, mire így már el se vette rólam a kezét, csak pihentette rajtam, néha picit megsimítva, amit elégedetten mosolyogva konstatáltam.
Egy pár pillanatra még a szememet is lehunytam, mert annyira megnyugtató volt.
Olyan jó illata van.
Az egészben az volt a legjobb, hogy nem éreztem magam zavarban és nem kezdtem el azon gondolkodni, hogy most vajon túl nyomulós voltam-e, mert ő nem éreztette ezt velem.
A combomon pihenő, vonzóan eres kézfejére szegeztem a tekintetem, és magamban vigyorogva igyekeztem a lehető legjobban kiélvezni a látványát.
- Hazakísérjelek majd amúgy? - kérdezte Szasza.
Valamiért éreztem, hogy alapvetően, ha ez a beszélgetés egy héttel ezelőtt játszódott volna le közöttünk az akkori otthoni felállásokban, nem kérdezte volna meg ezt.
- Csak ha szeretnél - válaszoltam akaratlanul mosolyogva, miközben azt a késztetést éreztem, hogy meg akarom érinteni, úgyhogy engedtem neki és a karkötőjéhez nyúltam, picit birizgálva - Annyi, hogy ha... esetleg... - hoztam fel a hajamat megigazítva az egyik kezemmel teljesen zavarban a témától - Kicsit fáj, hogy ezt mondom, de... tudom, hogy... alapvetően nem mondtuk ki, de Apának azt mondtam, hogy nincs barátom és nem szeretném, ha meg lenne győződve arról, hogy hazudtam neki. Szóval ha esetleg elkísérnél, akkor... ahol már láthat minket, talán... szóval talán jobb lenne, ha nem ezt a hatást keltenénk.
Életem egyik legnehezebb mondatának éreztem ezt végigmondani.
- Miért, apukád kinyírna engem, vagy mi lesz? - kérdezte a gödröcskéivel az arcán.
Zavartan elnevettem magam.
- Inkább engem.
Szasza az ujjaimra pillantott, amikkel a karkötőjét forgattam, majd újra megsimította a combom.
- Az utcátokig megyek veled.
- Most szörnyen érzem magam, hogy ezt kértem tőled - láttam be kínosan.
- Miért?
- Mert tökre úgy hangzott, mint ha nem vállalnálak fel, és tényleg nem erről van szó, csak... - magyarázkodtam kellemetlenül lehunyva a szemem.
- Oké, Regi, ha én nem gondolom túl, te se gondold túl - közölte halkan elnevetve magát - Nem apukád az a téma, ahol ezt annak venném. Csak egóból nem fogok kibaszni veled.
Nem akarom tehernek érezni magam neki.
A mondatára hangosan dobogó szívvel, vegyes érzésekkel magamban, picit elmosolyodtam.
Egy pár másodpercig nem szólaltunk meg, amit végül Szasza tört meg.
- Miért tartasz még így is apukád véleményétől? - pillantott rám.
Értettem, miért kérdezi.
Hét hónapig nem is láttam, mert máshol élte az életét, elváltak Anyával, most mindezek után a semmiből megjelent nálunk, mert nem volt jobb ötlete, illetve Szasza a korábbi beszélgetéseinkből azt is leszűrte, hogy finoman szólva nem őrá nézek fel emberileg, minderre rá pedig felkavart a jelenléte, amiről először beszélni se akartam, sőt, elzárkóztam miatta, hogy ne derüljön ki, ma pedig alig voltam rá képes.
Ezeket összerakva, amennyire ismerem őt, nem csodálom, hogy megjelent benne, hogy van valami fontos részlet, amiről nem tud, mert ez így egyben gyanús.
Valami van.
És mindez bizonyíték is számomra, amiért előre éreztem, hogy ha valaki, ő egészen biztosan össze fogja rakni, pláne, hogy otthon szó van rólam a húgával, aki már háromszor rákérdezett arra az egy, jelentéktelen sebemre a derekamon és pontosan tudja azt is, hogy Apával korábban nem tartottam a kapcsolatot, mert karácsonykor beszéltünk erről.
Soha nem éreztem még magam ennyire veszélyesen közel ahhoz, hogy akaratomon kívül feltáruljon mások előtt, amiket rejteni szeretnék, akkor is, ha mindezt két olyan emberrel érzem, akik a legtökéletesebb családba születtek, amit valaha csak ismertem.
Talán épp ezért érzik, hogy nálunk valami nincs rendben.
- Mert most velünk van és ugyanúgy apukám - válaszoltam minden erőmmel arra fókuszálva, hogy eltaláljam a "nem túl sok, de nem feltűnően kevés"-egyensúlyt.
Szasza rámpillantott, és éreztem, hogy tudna még mit kérdezni, de végül, pár pillanat után az én reakciómat figyelve elengedte, vagy talán csak elhalasztotta a kérdését.
Érzem, hogy egyre inkább érzi.
Talán nem is feltétlenül a konkrét dolgokat, csak azt az erősödő megérzését, hogy valami kifejezetten lényeges részről nem beszélek.

Miközben Szaszával leszálltunk a buszról, volt egy pillanatom, amíg ránéztem a megrezzenő telefonomra, mert Anya írt.
"Nem tudom, hogy otthon vagy-e, de apád folyamatosan irogat. Ugye rosszul érzem, hogy baj lehet? Mindenképpen szólj majd, hogy mi van otthon, vagy ha már hazaértél."
Ezt a pár sort olvasva görcsbe ugrott a gyomrom, majd megremegő kézzel elraktam a telefonom.
Semmit nem tudtam, de a saját megérzéseim alapján nem gondoltam azt, hogy Anya rosszul érzi.
Főleg, hogy Anyára nem jellemző az, hogy rosszul érzi ezeket a dolgokat.
Összesen annyit kívántam magamnak, hogy egy ilyen csodálatos délutánt, akármi is történik otthon, ne tudja elrontani.

Amikor az utcánkhoz értünk, Szaszával megálltunk egymással szemben, én pedig igyekezve legalább erre a pár percre kizárni a fejemből Anya üzenetét, észrevétlenül kifújtam egy adag levegőt és a szemeibe néztem.
- Köszönöm ezt a délutánt - mondtam őszintén, egy mosolyra húzva a számat - Legközelebb is szívesen fennmaradok a buszon, ha előre tudom ezt - tettem hozzá halkan elnevetve magam.
- Tényleg jó volt amúgy - kapta el a tekintetemet a halvány gödröcskéivel az arcán - Szóval ismételjük majd meg.
- Én is szeretném - mosolyogtam rá.
- Akkor ezt még ledumáljuk.
Mosolyogva megigazítottam a hajam.
- Mit mondasz majd otthon? - kérdezte természetesen, mire meglepődtem.
- Mármint? - kérdeztem vissza.
- Csak ha már itt köszönünk el, gondolom, arra is másik sztorid kell, hogy legyen, hogy hol voltál eddig. Találj ki valamit gyorsan.
Furán éreztem magam, hogy ő jelezte ezt nekem.
- Utálok hazudni - kaptam el a tekintetem őszintén bevallva.
Közel álltunk egymáshoz, így amióta ott voltunk, az egyik oldalt hagytuk összeérni a kezeinket.
- Csak őt nem akarom belevonni az életembe - néztem rá - Nem akarom, hogy most változzon meg az elmúlt hét hónap után, hogy akkor nem volt a része. Még a sulimat se mondtam el neki, ahová most járok.
Nem mint ha kérdezte volna tőlem.
- Na, így legalább bármit mondhatsz - simította meg Szasza a kézfejemet egy halvány mosollyal az arcán.
Jól esett a mosolyát látni, mert akármennyire is komolyan vette, amit mondtam, tudta, hogy ezzel kicsit meg fog nyugtatni.
- Beszakadt a sulim tetője nap közben, ezért délután kellett bepótolni a tanítást - ötleteltem halkan elnevetve magam.
- Hihető - biccentett Szasza szórakozottan.
- Na jó, talán ennél jobbra is képes vagyok.
- Valószínűleg.
Halkan nevetve elfordítottam a fejem egy pár másodpercre, a társasházunk irányába pillantva.
- Holnap találkozunk - kapta el a tekintetem Szasza, a szülinapi bulimra utalva.
- Igen - mosolyodtam el - Igyekszem felkészíteni magam addig a hatszázezredik Dancing Queen-hallgatásra.
Szasza erre elnevette magát, nem tagadva, hogy a húgát ismerve pontosan erre lesz szükségem.
- Mit fogsz csinálni ma? - érdeklődtem kedvesen.
- Beugrok kondiba két haverommal, aztán lehet utána még csinálunk valamit, eldől majd.
- Az a két haverod, akikkel ma láttalak?
- Aha, aztán elfordultál és úgy csináltál, mint ha nem látnál - biccentett szórakozottan.
- Jó, na - védekeztem nevetve.
- Velük leszek amúgy - válaszolta meg utólag a gödröcskéivel az arcán.
- Akkor hajrá az edzéshez - néztem rá mosolyogva.
- Kösz. Beszélünk majd - kapta el a tekintetemet.
- Igen - mosolyogtam a szemeibe nézve, majd egyszerre odahajoltunk egymáshoz, hogy elköszönésképpen lezárjuk ezt a délutánunkat egy mosolygós csókkal.
Szükségem is volt rá, hogy lezárhassam, mielőtt hazamennék, hogy sértetlen maradhasson mindez.
Ahogy összeértek az ajkaink, közelebb simulva hozzá, a mellkasára tettem a kezeimet, végigsimítva a vállán, a tarkója mögött átkulcsolva őket, miközben újra megcsókoltuk egymást.
Örökké a pillanatban akartam maradni.
Szasza megsimított, amit az egész testemben kellemesen végigjárni éreztem, és ösztönösen jobban lábujjhegyre emelkedtem, a nyakát átölelve, mire ő is jobban magához ölelt a derekamnál, kicsit közelebb is hajolva hozzám, én pedig a vállába kapaszkodtam, mielőtt végleg elrepítene magával a pillanat, és szenvedélyesebbé téve mindezt, hosszasan újra megcsókoltuk egymást.
Ahogy elhajoltunk egymástól, egy utolsó, lezáró csókot követően egymás szemeibe néztünk.
Szaporán verő szívvel, az utóbbi pillanatok teljes hatása alatt néztem rá.
- Holnap folytatjuk - kapta el a tekintetemet egy apró mosollyal az arcán.
- Várom - mosolyogtam vissza rá.
Ha le kellene írnom szavakkal a tökéletességet, ezt a mai délutánt gondolkodás nélkül mesélném el, mert őszintén, az volt.
Épp ezért zártam le a délutánomat fejben azután, hogy Szaszával elköszöntünk egymástól, én pedig az utcánkon sétálva tartottam hazafelé.
Talán a boldogság kulcsa lehet, ha azt a néhány tökéletes pillanatot minden erőnkkel igyekezzük sértetlenül hagyni, amikor már tudjuk, hogy mi várhat ránk, ami elronthatja mindezt.
Bárcsak más gondolatokkal mehettem volna haza ez után a mesébe illő délután után.

Amikor megérkeztem a lépcsőházban a lakásunk ajtajához, vettem egy nagy levegőt és hevesen verő szívvel, még mielőtt beléptem volna, megírtam Anyának, hogy most értem haza, majd egy magamat nyugtató mondat elismétlése után a fejemben, benyitottam.
- Megjöttem - jelentettem be gyenge hangon, majd kifújtam magam és levettem a kabátomat, miközben a cipőmet leszedtem az egyik lábammal a másikról.
Először nem hallottam választ, majd végül meghallottam apukám hangját.
- Hol a faszban voltál eddig?
A hangjára megfeszültem, mert egyből felismertem, hogy nem józan, ettől pedig először megijedtem, mert most nem számítottam rá. Egy másodpercet füleltem, és meg is hallottam, ahogy valamit éppen tölt magának.
Talán kint már sötét volt, de még fél nyolc sem múlt, hét óra is alig, és már is ketten voltam egy lakásban a részeg apámmal.
És így kell tönkretenni egy jó napot.
Nagyon rossz előérzetem volt.
- Pár osztálytársammal - válaszoltam az elsőt, ami eszembe jutott.
Apa dünnyögött valamit, én pedig jobbnak láttam, ha inkább bemegyek a szobámba, mint ha nem is léteznék.

A szobámban átöltöztem itthoniba, elpakoltam a cuccaimat, picit kiszellőztettem a füstszag miatt, és épp azt a kevés, rajtam maradt sminkemet mostam volna le, amikor meghallottam kintről, ahogy Apa a nevemet üvölti.
- Regina!
Erre a szívem kihagyott egy ütemet, majd háromszoros sebességben vert tovább, miközben felpattantam és az ajtómat kinyitva a konyhába siettem.
Ahogy odaértem, minden, amivel szembesültem, olyan hatással volt rám, mint ha valaki belém rúgott volna, ötször egymás után.
Apa az asztalnál ült, az asztalon egy egyre csak ürülő borosüveg, mellette pohár, a kezében pedig egy kis füzet.
Abba a füzetbe nyáron írtam utoljára, amikor teljes összeomlottságban a saját érzéseimet akartam papírra vetni, a szobámban tartottam, még én se nyúltam hozzá hónapok óta, most viszont nyitva volt apám előtt.
- Ez mi? - nézett rám Apa szikrákat szóró szemekkel, mire görcsbe állt gyomorral néztem vissza rá.
- Miért van nálad? - kerekedtek el a szemeim.
- Mi a kurva élet ez? - ismételte meg, a hangját megemelve.
- Az érzéseim nyárról - mondtam magamban megremegve - És privát, ne olvasd el!
Mondjuk ekkor már éreztem, hogy későn mondom, nem mint ha bármit hatott volna, mert lassú, kontrollálatlan mozdulatokkal kinyitotta újra.
Feszülten elröhögte magát.
- Gyűlölöd apádat? - idézett vissza felvont szemöldökkel a füzetre pillantva.
- Nyáron írtam ezeket, miután otthagytál minket.
- A szaros hisztid miatt rakott ki anyád - vágta a fejemhez rosszindulatúan.
Azóta, hogy a kezében láttam azt a füzetet, amiben az érzéseim voltak, és ettől függetlenül elvette a cuccaim közül és beleolvasott, már önmagában is dühös voltam, de ebből a mondatból már épp eléggé elegem volt az utóbbi napok után.
- Nem, azért rakott ki, mert bántottál! - hagytam kitörni magamból az elmúlt napok felgyülemlett válaszát.
- Bántottalak, mi? - mosolyodott el gúnyosan, miközben felállt, majd töltött a poharába - Hogyan bántottalak? - kérdezte a kiakadásomat megkérdőjelező, lenéző cinizmussal a hangjában.
- Akkor éppen nekivágtál egy falnak, megütöttél, nekiestem egy üvegszekrénynek... - soroltam kikerekedett szemekkel sorban, ahogy minden történt, de félbeszakított.
- Én meg miattad hét hónapja költözöm ide-oda, baszakodok, hogy hogyan tudok megélni, kurvára ne te játszd az áldozatot.
- És te se, mert mindezek után most itt laksz velünk! - hitetlenkedtem.
- Azért, hogy a nagypofájú lányom kioktasson és azt olvashassam, hogy mekkora szar vagyok, kurva jó.
- Kioktatlak? - kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel, miközben szinte éreztem, ahogy egyre jobban borulok ki.
- Fogd már be - intett le a pohárral a kezében, majd beleivott.
Idegesen elnevettem magam, érezve, ahogy minden egyes mondatára egyre inkább terjed el bennem a düh.
- Ne beszélj így velem! - csattantam fel, mire Apa válaszul felemelte a füzetemet, majd felém lépve levágta valahova, mire ösztönösen pislogtam egyet és hátráltam egy lépést.
- Ezek után kurvára azt mondok rád, amit akarok! - lépett oda hozzám fenyegetően rámemelve a mutatóujját.
- Semmi jogod nem lett volna elolvasni! - vágtam rá kiáltva.
- Az apád vagyok, baszdmeg, minden jogom megvan hozzá!
Gyűlöltem, amiért az apaságát hozta fel ellenem.
- Akkor csinálj is úgy, mint ha az lennél! - borultam ki a tekintetét állva - Mert én eddig semmit nem tapasztaltam ebből azon kívül, hogy az egész gyerekkorom ráment arra, hogy iszol, hogy hazajössz, hogy félni kell tőled, hogy azt kell figyelni, mikor milyen hangulatban vagy, hogy hazudnom kell a körülöttem lévőknek, hogy a régi sulimban elterjedt, hogy milyen vagy és mindenki megutált, bántott, hogy a legjobb napjaim mennek tönkre, hogy bántottad Anyát, hogy bántottál engem, és a végén mindig te érzed magad annak, aki jogosan csinálta mindezt, hogy otthagytál minket, hogy ott kellett hagynunk mindent magunk mögött azért, hogy hét hónap múlva, a szülinapomon, ami életem legjobb szülinapja volt, újra megjelenj, mert nincs jobb ötleted, hogy felrúgj mindent az életünkben Anyával, amit felépítettünk, ezért újra kell élnünk mindent, alkalmazkodnunk kell, félnünk kell, csendben kell maradnunk, fel kell áldoznunk mindent miattad, az éjszaka közepén kell veszekedni veled, elzárkózni a külvilágtól, és hazudnunk kell, hazudnunk megint, mindenkinek, mindezt csak azért, mert azt hiszed, hogy bármennyire is élhetsz még a szülői jogaiddal, mert azt hiszed, hogy jogosan vagy itt, hogy jogosan szólsz bele az életünkbe, abba az életünkbe, aminek már nem vagy a része, mert kizártad magad belőle, és mert azt hiszed, hogy nem vagyok rohadtul tizenhét éves már, aki soha többet nem fogja úgy látni, hogy bármiben is igazad van, és nem úgy néz rád, mint az apjára, akinek joga van bármihez, hanem mint arra az emberre, aki tönkretett mindent az életében, tönkretettél engem, Anyát, a lehetőségeinket, az esélyeinket, a gyerekkoromat, amiket szerettem, amiket most szeretnék, mindent, az egészet, ahogy van, úgyhogy nekem te nem jöhetsz azzal, hogy mihez van jogod! - tört ki belőlem bekönnyezett szemekkel, kiabálva a végére, ha már úgy is mindent elolvasott ezelőtt, és nem is érzékeltem közben, hogy pontosan miket mondok ki.
Egy szavamat se bántam meg, mert szinte éreztem, ahogy megváltom a hónapokkal, évekkel ezelőtti önmagamat, aki megérdemelte már, hogy valaha kimondjam mindezt.
Apa minden egyes mondatommal egyre dühösebben nézett rám, majd ahogy ezt befejeztem és ránéztem, a következő másodpercben már érzékeltem is, hogy valószínűleg soha nem láttam még ennyire idegesnek, ezután pedig csak annyit éreztem, hogy visszafordíthatatlanul veszélybe sodortam magam, mert valami káromkodással egyidőben már emelte is a kezét, ami végül rajtam csattant, hiába hátráltam egyet ösztönösen.
Megütött.
Nem fogta vissza magát, mert magamra haragítottam, jobban, mint valaha, kitört belőle a fékezhetetlen agressziója, és először le sem állt vele, én pedig teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott voltam, apró és törékeny.
Kezet emelt rám, többször is egymás után és egy pillanatnyi bűntudatot se éreztem benne, csak dühöt és félelmetes indulatot.
Amikor elengedett, én pedig egy halk nyöszörgést követően remegve állásba helyezkedtem az egyik fájó pontomhoz kapva, megtántorodtam egy pillanatra, mint ha megdermedtek volna a könnyeim a szememen, majd befelé szívva a levegőt, hogy enyhítsem a fájdalmamat, összeszorult gyomorral néztem rá.
- Most tényleg sokat nőttél a szememben - jött ki belőlem nehezen kiadva a hangokat, ahogy a könnyeim az arcomat kezdték mosni - Ez csak úgy jött, ha már egy tizenhét éves lány állt előtted, vagy ez is az apai jogaid miatt? - kérdeztem kiborulva.
Utoljára hét hónapja éreztem magam úgy, hogy képtelen vagyok kontrollálni, hogy mit mondok és mit nem, mert egyszerre tudtam volna felrobbanni a dühtől és addig sírni, amíg levegőt kapok.
Akkor azt éreztem, hogy soha nem gyűlöltem még ennyire.
Apa vibráló idegességgel maga körül, szintén kontrollt vesztve a dühtől és az alkoholtól egyszerre, azzal az ijesztő agresszióval a szemében nézett rám, és most, hogy tettem mégegyet a tűzre, szinte meg se lepett, ahogy megéreztem a következő ütését magamon, mire nekiestem a mögöttem lévő falnak, bevágva nagyjából mindenemet, majd odalépett hozzám és nekiszorított annak.
Az egyik keze a nyakam körül volt, nem fojtogatóan, de moccanni se tudtam, csak álltam a szikrázó tekintetét.
Könnyes arccal, elkenődött szempillaspirállal a szemem alatt, remegve néztem rá, de mégis, semmiféle félelmet nem éreztem iránta, mert azt is kiölte belőlem akkor.
Akkor tudnék félni, ha nem ismerném, de az a helyzet, hogy volt alkalmam megismerni és a félelembe is belefáradtam.
- Befejezted, baszdmeg? - ordította idegesen.
- Én fejezzem be? - nevettem el magam feszülten, sírva rámutatva - Én fejezzem be? - ismételtem meg magam, rákiáltva, ahogy ő is énrám.
Apa a hangomra méginkább feldühödött és úgy, ahogy voltam, a faltól elrántva fellökött, mire először egy asztalnak estem neki, aztán a padlón kötöttem ki.
Először úgy maradtam, mert csak sírtam a földön feküdve, a szemembe lógó hajammal, remegve egész testemben, alig tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak, majd végül feltápászkodtam és gyenge lábakkal megálltam apukám előtt.
Ott álltam előtte összekócolódott hajjal, sírva, fekete sminknyomokkal az arcomon, a tartásomon is látszódva, hogy az utóbbi két percben milyen hatások értek, és ugyanolyan üres volt a tekintete a dühtől, mint az előtt.
Nem minden embert lehet meghatni.
Mindennek ellenére, ahogy ezt érzékeltem, fájó szívvel újabb könnyek gyűltek a szemeimbe.
- Hogy tudsz ennyire szívtelen lenni? - kérdeztem, kitörni hagyva a kérdést, ahogy megtöröltem az arcom, mire Apa rosszindulatúan elröhögte magát, elszakítva rólam a tekintetét, csak a szájához emelve a poharát.
- Még szívtelen is vagyok, kurva jó - biccentett gúnyosan.
- Csak nézz rám! - kiáltottam kiborulva, széttárt karokkal, könnyes szemekkel - Milyen apa vagy te?
- Majd beszélgetünk arról, hogy milyen szülő vagyok, ha te meg nem leszel egy ilyen kibaszott tisztelen, hisztérikus picsa! - vágta rá megemelve a hangját, miközben a földhöz vágta az üres poharát, ami hangos csörrenéssel szilánkokra tört.
- Mit tiszteljek ebben? - mutattam felé teljesen kiakadva - Részeg vagy, most vertél meg és egy hisztérikus picsának hívsz, egy alkoholista, agresszív, bántalmazó, szar ember vagy, aki még most is igazat ad saját magának, mit tudnék tisztelni ezen? - tört ki belőlem telitorokból.
- Akarsz mégegyet, basszameg? - lépett felém Apa indulatosan.
Könyöröghettem volna, hogy ne, elléphettem volna, magam elé kaphattam volna.
Sikíthattam volna, hogy az egész társasház hallja, hogy mi folyik itt.
Megijedhettem volna tőle és a fenyegetésétől, félthettem volna magam, de ezeken már régesrégen túl éreztem magam.
Sírva, remegve néztem fel rá, és ezen a ponton már, az eddigi hangerőmmel ellentétben szinte suttogva, megremegő hangon megszólaltam.
- Már nem érdekel.
Rég nem a fizikai hatásokat éreztem a legfájdalmasabbnak, és egy csepp megbánást sem találtam magamban az elmúlt percekből.

Egész életemben ma éreztem magamat a legőszintébbnek.