- Úgy örülök, Regi, hogy sikerült összebarátkoznotok Lilivel! - lelkesedett Anya másnap reggeli közben, a tegnapi mesélésemre visszautalva - És ez a képsorozat is olyan aranyos lett, annyira szépek vagytok rajta - nézegette a kinyomtatott, három képből álló fotót.
- Lilien mindenkivel jóban van - emlékeztettem törökülésben ülve az asztalnál nekilátva a reggelimnek, mielőtt örökké tartó legjobb barátságnak titulálná az ismeretségünket - De egyébként kedves lány - tettem hozzá.
- Ugye, hogy megmondtam - vigyorgott Anya, mire mosolyogva megforgattam a szemeimet - Különben is, még csak egy napja vagytok jóban és már is milyen közvetlen volt veled.
Mert Lilien mindenkivel az, és az egyik legextrovertáltabb ember, akivel valaha beszélgettem.
- Igazából senkivel nem barátkoztam még össze hányingeren keresztül - gondoltam bele szórakozottan.
- Na látod, milyen költői - nevetett Anya, majd elkészült a pirítós, úgyhogy odalépett hozzá és kivette a kenyereket.
Mindenesetre a legjobbat akkor teszem magammal, ha nem élem bele magam ebbe túlzottan.
A csalódásokba fulladt reményekből és a megfontolatlan bizalmakból azt hiszem, nekem már elég volt egy életre.

A hétvége nyugodtan telt, jobbára otthon pihengettem, mert annyira hideg volt kint, hogy nem büntettem önmagam és az immunrendszerem azzal, hogy kimerészkedek, viszont hétfőn már tanítás volt, úgyhogy az ébresztőm keltett.
Ébresztőnek sosem zenét állítok be, inkább csak rezgést, úgy is felébredek rá, de legalább nem kapok akkora szívrohamot, illetve anyukámat se keltem fel feleslegesen.
Sosem voltam késős típus, szeretem megadni magamnak, hogy reggelente nyugodtan készülődhessek, úgyhogy mindig korábban kelek egy kicsivel, pont annyival, ami a kialvatlanságomat tekintve már nem oszt, nem szoroz, viszont a készülődésem tempójában meg nagyon is.
Az első utam a konyhába vezetett, ahol ittam egy pohár vizet, megreggeliztem, majd a fürdőbe mentem, ahol megmostam az arcom, használtam egy-két egyszerűbb bőrápolási terméket, és elővettem a fogkefémet, hogy a tükörben szemezve magammal fogat mossak.
Néha jól esik tükörbe nézni.
Anyukám mindig azt mondja, hogy őzikeszemeim vannak, amit még a nagymamámtól örököltem. Talán van benne valami - sötét, meleg barna árnyalatú szemeim vannak, viszonylag nagyok és mindehhez a szempilláim is genetikailag hosszúak. Őszintén, a szemeimet szeretem, akkor is, ha semmi extra. Valahogy akárhányszor a tükörbe nézek, látok a saját tekintetemben mindent, ami a lelkemben van, és innentől kezdve szeretem.
Büszke vagyok arra, hogy az elmúlt évektől függetlenül sikerült megőriznem azt, aki vagyok.
És talán sok szívfájdalmon vagyok túl, néha megnyugtat, hogy legalább érzek.
Neked legalább van szíved, Regi.

A fogmosás befejeztével elraktam a fogkefémet, majd a kezembe vettem a fésűmet, hogy kicsit rendberakjam a hajamat. A hajam barna, enyhén hullámos, nem is hosszú, nem is rövid.
Tömören összefoglalva, szintén semmi extra, de attól még ugyanúgy szeretem.
Sokáig nem volt semmi önbecsülésem, leginkább abban a korszakban, ami által ide kerültem, de mostanában kezd visszaállni olyanná, mint amilyen azelőtt is volt. Bár régebben az önbecsülésemet onnan merítettem, hogy versenyeket nyertem, tehetségesnek tartottak, felléptem, volt egy csomó barátnőm, közös programok, ottalvós bulik, az egyik leghelyesebb fiúval jártam az évfolyamról és Apa keresete miatt azért megvehettünk ezt-azt, amit szerettem volna, amik apró örömöknek szolgáltak, most leginkább az adja az alapját, hogy mindezek elveszítése után is itt vagyok.
Ez legalább biztos.

A buszmegállóban, mivel a hóesés miatt mindenki betömörült a fedett rész alá és én már nem fértem be, felvettem a pulcsim kapucniját, majd elővettem a fülhallgatómat, hogy zenét hallgassak.
Amikor megérkezett a busz, mivel elsőajtós, felmutattam a bérletemet, majd körbenéztem, hogy hol lehetnek helyek. Találtam is egyet egy nem annyira unszimpatikus néni mellett, úgyhogy leültem.
A busz letett a suli melletti utca megállójában, majd épp a suli felé sétáltam, amikor az út szélén megállt a pénteken már megismert kocsi, amiből Lilien pattant ki.
- Szia Apa! - köszönt az apukájának, majd becsukta az ajtót, a kocsi pedig elhajtott - Regi! - vett észre felcsillanó szemekkel, én pedig bevártam.
Mivel Lilient hozták a suliba, nem kényszerült arra, hogy a hidegben ácsorogjon a buszmegállóban, tehát nem is kellett annyira melegen öltöznie, mint nekem - szoknyát vett fel csini pulcsival, kabáttal és hajpánttal, a tökéletes, szőke haját eltűzve vele, amit nem szedett szét ennyi idő alatt a december reggeli szél.
- De jó a szetted! - dicsért meg Lili, ahogy odajött hozzám és köszönésképpen megölelt, mire visszaöleltem.
- Köszi - mosolyodtam el, majd elengedtünk egymást.
Lilivel a hétvége során bekövettük egymást Instán, de egyébként péntek óta nem beszélgettünk, most viszont a suliig tartó, nagyjából ötven méteren végig.
- Veszünk valamit a büfében? - kérdezte Lilien, ahogy bementünk a suliba és köszöntünk a portásnak.
Belementem, úgyhogy beálltunk a büfésor végére.
- Úristen, már most halott vagyok, és mi ma még írunk egy fizika dogát - fintorgott Lili, ahogy eszébe jutott - Bartával - tette hozzá.
- Részvétem, mi töri tézét.
- Nyertél, az rosszabb - nyöszörgött Lili - Hanyadik órában írjátok?
- Hatodik - számoltam ki gyorsan, és ahogy ezt kimondtam, már halottak is voltak az agysejtjeim.
- Van kedved ellógni? Nekünk akkor lesz színjátszós próbánk a táncosokkal, azt mondjuk, hogy megnézed, mert gondolkodtál, hogy csatlakozz, és elintézem, hogy ülhess ott egész órán.
- Kicsit átlátszó, hogy pont töri tézé alatt fog meg a színjátszás három hónap ide járás után, nem?
- Jó, ez mondjuk igaz - látta be nevetve - Azért megpróbáltam.
- Azért köszi - mosolyogtam jókedvűen, majd mi kerültünk a sorra, pontosabban én, mert én voltam előrébb, úgyhogy kértem magamnak egy teát egy melegszendviccsel, majd Lilien egy forrócsokit croissant-tal.
Miután megkaptuk a reggelinket (igazából mindketten reggeliztünk már ezelőtt, de ez lényegtelen), úgy döntöttünk, hogy mivel időben vagyunk becsengetésig, az egyik padon fogyasztjuk el őket.
- Anyukámnak megmutattam a közös képeinket és azt üzeni, hogy nagyon szép vagy - adta át Lilien.
- De aranyos, köszönöm - mosolyodtam el - Most viccen kívül, nem csak udvariasságból, az enyém is ugyanezt mondta rólad - tettem hozzá őszintén, mire mindketten elnevettük magunkat, majd Lili is mondta, hogy üzeni, hogy köszöni szépen.
- Az anyukáinkból bestie-ket kéne csinálni, nem? - fantáziált Lilien.
- Tényleg egyébként - nevettem fel.
Persze csak viccelődtünk, de tény, hogy Anyának nem ártana már egy rendes barátnő - a régi lakhelyünkön Apa miatt neki is csak felszínes kapcsolatai voltak, most pedig itt egyelőre semmilyen, néhány kollégán kívül.
Hozzátenném, magamban kicsit néha mindig szurkolok azon is, hogy összeismerkedjen valakivel, mármint férfival, aki átsegítené ezen az "elvált, egyedülálló anya" korszakon.
- Néhány dologban egyébként emlékeztetsz Anyára - mondta Lili kedvesen, csak úgy - Például mesélted, hogy érdekel a pszichológia, meg hogy pszichológus szeretnél lenni, hogy segíthess másokon, itt mondjuk egy az egyben Anya ugrott be. Vagy, hogy kiállításra járkálsz, de egyébként a gitár is... biztos tök jól kijönnétek - mesélte, majd belegondolt valamibe, és "végülis miért ne"-alapon, hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte - Van kedved átjönni egyik nap egyébként? - ajánlotta fel.
Meglepetten néztem rá.
Ezer éve nem voltam senkinél, régen se, akkor leginkább azért, mert akkor úgy éreztem volna, hogy illene a másikat is áthívni hozzánk, azt meg mindig jobbnak láttam, ha inkább nem teszem.
Azóta meg nem igazán kerültem senkihez olyan közelségbe, hogy átmenjek hozzá.
- Persze, köszi - fogadtam el meglepetten, de mégis tök jól esett, hogy feldobta.
Az az érdekes Liliben, hogy pénteken beszélgettünk először, mégis olyan érzése van mellette az embernek, mint ha minimum fél éve barátnők lennének már.
- Akkor ezt majd még beszéljük meg - mosolygott rám - Tök jól kijönnél a családommal.

Ebédszünet előtt angol volt, amin Alízzal egymás mellett ülünk (ma már jöhetett suliba, de mondjuk eléggé úgy tűnt, hogy jó, ha épphogy gyógyult meg mára), majd kicsengetés után lementünk kajálni.
A sorban voltak egy jópáran, de szerencsére mögöttünk, mert gyorsak voltunk, szóval a két tálcánkkal együtt viszonylag nagy választási lehetőségünk volt az asztalok közül.
- Üljünk oda - választott egyet Alíz.
Nekem aztán mindegy volt, szóval leültem vele oda.
- Mesélsz Bécsről? - érdeklődött Alíz, miközben megigazította a kócos kontyát, amibe a világosbarna, hosszú haját fogta, a frufruját kihagyva belőle, majd a világoskék, szinte már szürkés színű, kerek szemeivel kíváncsian nézett.
Alíz egyébként kicsit szeplős, világos bőre van, szóval télen is, illetve alacsony és elég vékony, úgyhogy általában bő ruhákat hord. Van egy-két pigmentfolt a karján, amiket ő legtöbbször rejteget, de igazából nekem tetszenek, mert különlegesek.
- Bárcsak ott lettem volna! - sóhajtott fel Alíz, miután pár szóban elmondtam a pénteki napot.
- Jövőre is lesz - biztattam.
- Remélem - bólogatott Alíz - És ott volt Vince?
Na, ez a kérdés kicsit váratlanul jött.
- Mezei Vince? - halásztam elő a szőke srác nevét a fejemből.
Alíz hevesen bólogatni kezdett.
- Igen, ott volt - válaszoltam értetlenül.
- És milyen ruha volt rajta? A csíkos pulcsija?
- Azt hiszem - pislogtam.
- Az az egyik kedvencem - suttogta akaratlanul vigyorogva, miközben kicsit elpirult.
Oké, ezek alapján Alíz konkrétan fülig szerelmes Vincébe.
- Mikor született egyébként? - érdeklődtem.
- Október 5.
Akkor jól tippeltem.
Egy kis sikerélmény a mai napra.
- Én február 15-én, ami szintén 5-tel végződik és pont összeillik a Holdunk! - mesélte lelkesen.
Nem ítéltem el azért, hogy ilyenektől lelkes, tökéletesen emlékszem, milyen volt Bence még plátóiként - pontosan ilyen.
Én tizennégy évesen attól voltam boldog, hogy egy online kalkulátor a neveink alapján azt írta ki, hogy száz százalékban összeillünk, dream couple, meg minden, ehhez képest a holdas sztori egészen felnőttes megközelítés.
Bár, hozzátenném, hogy a kalkulátor csak harmadik próbálkozásra írt száz százalékot, de a tizennégy éves énem elég könnyen meggyőzte magát azzal, hogy három a magyar igazság, tehát a száz százalék az igazi.
Lehetséges, hogy egy online kalkulátor elsőre jobban átlátta a helyzetet, mint én?
- Ez tök jó - mosolyogtam rá biztatóan.
- Annyira cuki az a srác - sóhajtott fel Alíz szerelmesen - És olyan okos!
- Végülis a matekos osztályba jár - láttam be.
- Ugye szerinted összeillünk?
Először nem igazán tudtam, mit mondjak erre, nem éreztem magam elég felkészültnek a helyzetre, de azért megpróbáltam kivágni magam belőle.
- Persze, sok hasonló van bennetek - bólogattam, mire felcsillantak a szemei.
- Komolyan? Például? - kérdezett rá lelkesen.
Na jó, erre határozottabban válaszolhattam volna okosabban is.
Könnyebb dolgom lett volna, ha Vincével többet beszélgettem volna mondjuk öt percnél.
- Hasonló az... energiátok - nyögtem ki valamit.
- Mármint? - pislogott összezavarodva.
- A kisugárzásotok, ami... belőletek árad - próbálkoztam - Az aurátok - tettem hozzá.
- De jó! - lelkesedett tapsikolva, majd átgondolta és kicsit összezavaradott - Várj, az mi?
Őszintén, sokkal könnyebb volt Alíznak az aurákról beszélni, mint a közös tulajdonságairól a kiszemeltjével, szóval vettem a kihívást.

Így utólag egyébként már rájöttem, hogy mondhattam volna azt, hogy mindketten három mérettel nagyobb ruhákat hordanak a sajátjuknál, úgyhogy legközelebb majd ezt is bedobom.