A gimi tipikusan olyan hely, ahol ha unalmasnak tűnne az élet, mivel nagyjából harmincasával, véletlenszerűen vannak összezárva emberek, akiknek külön-külön mind megvan a magánélete és az abban játszódó problémái, csak együtt tökéletesnek akarnak látszani valami szerepet felvéve az osztályközösségben, néha kibuknak ezek a magánéleti problémák, és azokból szoktak lenni a drámák.
És lássuk be, ilyen azért elég gyakran előfordul.
A mai nap drámája pedig nem volt más, mint hogy Bálint szakított Rékával, aki ettől teljesen összeomlott.
- Legalább nem velem foglalkoznak annyira - suttogta Alíz egyik szünetben, mire ránéztem.
Ezekből a drámákból általában kihúzom magam, semmi közöm hozzá, de Rékát mondjuk sajnáltam. A többiek viszont jobbára Bálint pártjára álltak, a fiúk azért, mert haver, a lányok pedig, mert "felszabadult" a menő srác, szóval nagyjából egész nap az alábbiakat lehetett hallani tőlük:
- Jobb is, hogy dobtad, haver, úgy se bírtuk.
- Nem is értettem, miért vagytok még együtt.
- Jó, hogy feltűnt már, hogy nem az a csaj a te szinted.
Ez pedig azt vonta magával, hogy mivel adták alá a lovat, Bálint is teljesen beleszállt ebbe, és egy idő után már tőle hallhattunk ehhez hasonlókat:
- Végre nem kell a hisztijeit hallgatnom.
- Egy problémával kevesebb az életemben.
- Nem is értem, mit akartam ettől a csajtól.
Rosszul vagyok attól a tipikus jelenségtől, hogy egy idő után már azért fogta szinte mindenki Bálint pártját, mert "mindenki" vele értett egyet - beszédes, hogy a "mindenki" csak azért válik ilyenkor tényleg mindenkivé, mert senki nem mer szembeszállni ennek a kialakusával, akkor sem, ha az elején még mindenki helyett csak valakikről beszéltünk -, szóval ők is, mert Réka mellé kellemetlen lett volna.
Ahogy Rékára néztem, tényleg egyre jobban szakadt meg a szívem érte, akkor is, ha igazából sok közünk nincs egymáshoz, annyi, hogy néha megdicsértük egymás ruháját, megdicsért, amikor egy tanár kijavította a dogákat, amiket Réka osztott ki és az enyémet adta oda, én egyszer odaadtam neki a dezodoromat tesi előtt, így amikor később elhallotta, hogy az enyém otthon maradt, magától kölcsönadta az övét, illetve amikor év elején bemutatkoztam az osztály előtt állva, nem beszélgetett a többiekkel, hanem kedvesen mosolyogva figyelte, amiket mondok.
Sokat nem beszélgettünk még, de mindig kedvesnek találtam és nem is tudtam hova rakni, hogy miért Bálinttal van együtt, most viszont nagyon rossz sora lett, hogy Bálint szakított vele és mindenki elkezdte lehúzni, szóval egyik szünetben, amikor mindketten a mosdóban voltunk és mögöttem állt a sorban, megszólaltam.
- Sajnálom, ami Bálinttal történt.
Réka kedvesen, de szomorúan elmosolyodott.
- Nem nagyon tudom, mit vétettem neki.
- Semmit nem mondott neked?
- Csak egyik napról a másikra elkezdett bunkó lenni, meg kiszorítani az életéből, és fogalmam sincs, miért. Azt mondta, hogy azért akar szakítani, mert most más dolgokat akar az élettől és nem tudja csinálni a kapcsolatot.
Na igen, ez az érzés kifejezetten megvan.
- Nem veled van baj kettőtök közül - mondtam őszintén.
- Tudom, csak... - túrt a hajába - Most mindenki olyan szemét velem, mint ha megérdemeltem volna, hogy szakítson velem. Ráadásul a családom kedvelte Bálintot, és ők is azt mondták, hogy biztos én szúrtam el. A barátaim meg jobbára Bálint ismerettségi köréből voltak, vagy rajta keresztül, és most mindenki az ő pártját fogja, szóval... nem tudom, nem is értem ezt az egészet. Szívás.
Tehetetlenség, kiszorítottságérzet, magány.
Sajnos pontosan értettem, hogy min megy keresztül.
- Ja, és Lucáéknak hála valószínűleg az összes társaságból ki vagyok rakva a suliból, amihez közöm volt eddig - tette hozzá szomorúan elsóhajtva magát.
Éreztem, hogy én vagyok az első, akinek ezeket normálisan ki tudta mondani, úgyhogy együttérzően hallgattam.
- Bocsi, hogy rád zúdítottam - szabadkozott aztán.
- Nyugodtan, teljesen megértem.
Réka erre egy picit elmosolyodott, majd a haját megigazítva elfordította a fejét.
Átszaladt egy gondolat a fejemen, úgyhogy pár másodperc múlva megkérdeztem:
- Van kedved hétvégén eljönni a szülinapi bulimra? - ajánlottam fel, és még én se hittem el, hogy hangosan kimondom, hogy lesz ilyenem - Mármint holnap.
- Amire Lucáék akartak elmenni? - kerekedtek el a szemei.
- Nem lesznek ott. De téged, ha van ha van kedved, akkor szívesen látnánk.
- De kedves vagy! - csodálkozott meghatódva - Megkérdezem a szüleimtől, hogy itthon leszünk-e, és majd írok.
- Rendben - mosolyodtam el.
Tudom, milyen kiszorítottnak lenni egy idióta, nagymenő ex miatt, aki egy hozzá képest kiszolgáltatott személy megalázásából kovácsol magának hírnevet, úgyhogy ezt éreztem a minimumnak a részemről.

- Palacsinta az ebéd? - kerekedtek el Lili szemei, ahogy ebédszünetben elmentünk az ebédlő előtt - Erre én is beállok - közölte a sorba állva.
- Nem vagy befizetve - emlékeztettem.
- Jó, mindegy, majd egy hiányzóét megeszem - legyintett Lili - Nem tehetek róla, imádom a palacsintát.
- Oké - hagytam rá elmosolyodva.
Szépen végigálltam Lilivel a sort, és már épp mi kerültünk volna sorra, amikor egy óriási üvegtörés-hangot hallottunk meg, mire ösztönösen megugrott a pulzusom, majd mind a hang irányába fordultunk.
Egy kilencedikes lány volt, aki összeütközött valakivel és mindketten elejtették a tányérjaikat.
Mivel mindenki arra nézett a konyhásokkal együtt, Lili ezalatt teljesen nyugodtan, halványan mosolyogva vett el egy palacsintát, majd mint ha mi sem történt volna, helyet foglalt az egyik asztalnál, én pedig hitetlenül elnevetve magam, követtem.
- Ez túl egyszerű volt - közölte Lili derűsen - Kérsz belőle? - kínált meg.
- Nem, köszi.
Közben azért odanéztem mégegyszer a kilencedikes lányok felé, ahol már többen segítettek feltakarítani a környéken.
- Valakit megvágott egy szilánk - vettem észre egy harmadik lányt, aki felszisszent és éppen az egyik tanárnő szerzett neki valahonnan egy ragtapaszt.
- Beletenyerelt, vagy mi? - nézett arra Lili.
- Gondolom, szegény - mondtam - Egyébként finom? - kérdeztem Lilitől, ha már szerzett magának a palacsinták közül.
- Nagyon, imádom - válaszolta Lili lelkesen, mire halkan elnevettem magam - Most, hogy itt tartunk, tudok egy nagyon finom palacsintázót a környéken, elmegyünk egyszer?
- Persze, mehetünk.
Lili, miközben vágott egyet a palacsintájából (azt mondta, hogy traumának éli meg, hogy itt mindenki késsel-villával eszi a palacsintát), átnézett a vállam felett, amerre a kilencedikes lányok voltak, illetve az a lány, akinek megvágta a kezét a szilánk.
- Jó nagy seb lehetett a tied - szólalt meg Lili pár másodperc múlva, belegondolva, ahogy a látványtól eszébe jutottam - A derekadon. Konkrétan megvágott valami.
- Valami üveg-szerű lehetett, igen - értettem egyet, igyekezve lezárni a témát.
- Voltál vele orvosnál?
- Nem, azért nem olyan volt. Csak lassan gyógyul.
- Nem lehet, hogy vitaminhiányos vagy? - próbálta megfejteni Lili.
- Nem hinném, genetikailag is lassabban gyógyulnak a sebeim. Anyukámnak is.
- Ja, így értem - bólogatott Lili.
Amikor Lili megette a palacsintáját, a világ természetességével kivitte a tányérját.
- Varga kisasszony mióta ebédes? - szólt utána az egyik konyhás, mire Lili mosolyogva visszafordult.
- Nem az én tányérom, csak valaki az asztalán hagyta és gondoltam, idehozom.
A konyhás biccentett egyet, Lili pedig ahogy elfordult, derűsen mosolyogva megforgatta a szemét, majd kimentünk az ebédlőből.
- Na jó, amúgy beszéljük meg, hogy lesz holnap a bulid - tért a témára Lili, miközben elindultunk a lépcsőkön - A medencés ötlet akkor maradjon?
- Maradhat, persze.
- Ha valakiket szeretnél még meghívni, csináltam egy "Regi szülinapja" csoportot Messengeren, rakd be őket oda és akkor látják az infókat.
- Rékát meghívtam az osztályomból.
- Bálint exét, akit most kiutáltak? Jóóó - mosolyodott el Lili jókedvűen, mint akinek tetszik az ötlet - Girls supporting girls, támogatom.
Tulajdonképpen nem is csodálkoztam, hogy Lilihez ennyire korán eljutott a pletyka.
- Hú, annyira jó lesz a bulid, Regi! - lelkesedett Lili, mire igyekeztem szintén lelkesen bólogatni.
Őszintén, nem kételkedtem abban, hogy Liliék emlékezetes estét csinálnának nekem a születésnapomra, a napján is azt csináltak, amíg velük voltam.
Annyi aggasztott csak, hogy vajon Anyának milyen estéje lesz otthon, amíg én nem leszek ott, ez a gondolat pedig azért vett egy kicsit a motivációmból a bulizgatással kapcsolatban, pláne, hogy az otthoniak mostanában általában is szinte minden percben bennem vannak.
Tartottam attól az estétől, több ponton is.
Tegnap este, amikor Apa hazaért, nagyjából megismétlődött az, ami szerdáról csütörtökre történt, de veszekedésen kívül nem történt semmi, mert ott voltam.
Féltem Anyát otthagyni Apával, de még ha meg is tenném, tudom, hogy egész este rá gondolnék.
- Jót fog tenni neked egy kis kimozdulás - mondta Lili kedvesen.
Na, hát ez az, amiben egyáltalán nem voltam biztos.
Tanulnom kellene a legutóbbi alkalomból, amikor egyedül hagytam Anyát Apával egy buli miatt.

Hazafele most kivételesen busszal mentem, mert nagyon szakadt az eső, és eláztak volna a tankönyveim gyalog, úgyhogy a megállóban felvettem a fejhallgatómat, hogy bevárjam a buszt.
Amikor megérkezett, felszálltam, majd elfoglaltam az egyik szabad helyet és a kezembe vettem a telefonomat, hogy folytassam a tegnap elkezdett novellámat.
- Végállomás. Köszönjük, hogy velünk utaztak, viszontlátásra - hallottam a bemondó nő hangját, mire kinéztem az ablakon és ekkor realizáltam, hogy annyira belemélyültem az írásba és a gondolataimba, hogy konkrétan elfelejtettem leszállni.
Mindenre megesküszöm, hogy ilyen még soha nem történt velem korábban.
Ezt eredményezi a szét vagyok csúszva, fáradt vagyok és belefeledkezem valamibe-kombó.
Mindegy, a fennmaradt emberekkel együtt leszálltam a buszról, és már épp sétáltam át az út másik oldalára, hogy amikor odagördül ugyanaz a busz, visszaszálljak rá, amikor abban a megállóban, ahová éppen tartottam, megláttam Szaszát két, számomra ismeretlen sráccal beszélgetni.
Mérlegeltem, hogy melyik a kellemetlenebb, ha nem megyek oda hozzá, vagy ha odamegyek a társasághoz, a szociális szorongásom pedig ebben a másodpercben döntette el velem, hogy megvárom, amíg nem lesznek ott és a következő busszal megyek, addig pedig észrevétlenül eltöltöm azt a nagyjából tíz percet kicsivel odébb.
Nem tudom, hogy belegondoltam csak, vagy sem, de valamiért éreztem, hogy ő is észrevett engem, úgyhogy maradt az a stratégiám, mint ha én nem vettem volna észre őt.
Nagyjából másfél perc telt el, amikor megszólalt a telefonom a zsebemben, én pedig szinte biztos voltam benne, hogy ő hív, úgyhogy szaporán verő szívvel elővettem a telefonom és mivel tényleg az ő nevét írta ki a kijelzőm, az ajkamba harapva felvettem.
Ekkor épp az ellenkező irányba tartva egy jelzőlámpa miatt egy helyben álltam.
- Szia - köszöntem bele a telefonba zavartan elmosolyodva, és most nagyon örültem, hogy háttal állok neki.
- Megfordulsz?
Tudva, hogy őt fogom látni magam előtt, igyekezve elfojtani a mosolyomat, majd megfordultam, és megpróbáltam meglepettnek tűnni.
Mindennek ellenére olyan jó érzés volt látni.
Szasza két haverja már nem volt ott, valószínűleg elmentek azzal a busszal, amivel én is el akartam eredetileg, Szasza pedig épp akkor indult el a megállóból a tekintetemet elkapva a tér másik feléről, ráérősen sétálva felém a telefonjával a kezében.
Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, a megilletődöttségtől halkan elnevettem magam.
- Full biztos, hogy láttál - közölte a gödröcskéivel az arcán, mire zavartan mosolyogva megigazítottam a hajam.
- Jó, tényleg, csak nem mertem odamenni.
Szasza erre csak elnevette magát, majd nemsokára odaért hozzám, úgyhogy letettük a telefont.
- Bocsi - tettem hozzá nevetve, már élőben mondva neki.
Mivel esett az eső, a fekete dzsekije alatti sötétszürke pulcsijának a kapucnijában volt, ami alól csak néhány laza, barna, picit nedves hajtincse látszódott.
A leghelyesebb srác, akit valaha láttam.
Szasza a gödröcskéivel az arcán lépett oda hozzám, majd az egyik kezével a derekamhoz nyúlva magához húzott és köszönésképpen hozzám hajolva hosszasan megcsókolt.
Kifejezetten jól ért ahhoz, hogy elállítsa a lélegzetem.
A csókjára a gyomromban megjelenő pillangók hatására ösztönösen lábujjhegyre emelkedtem, és a kapucnija ellenére beletúrtam a hajába, mire újra megcsókolt.
Annyira belevesztem a csókjába, hogy az sem tűnt már fel, hogy mindeközben esik az eső és semmi nincs felettünk.
Ahogy a kapucnija már nem volt rajta, a csókját viszonozva átöleltem a nyakát, mire szorosabban átkulcsolta a derekam, én pedig szinte beleszédültem a pillanatba.
Amikor elhajoltunk egymástól, egy apró mosollyal az arcán nézett a szemembe, miközben továbbra is a derekamat ölelte át, én pedig mosolyogva a vállain pihentettem a karjaimat.
Eredetileg bocsánatot akartam kérni, amiért az esőben levettem róla a kapucniját a csókunk alatt, de annyira tökéletes volt a haja picit vizesen, kuszán a homlokára lógva, hogy képtelen voltam bűntudatot érezni miatta.
Meg a mosolyából valamiért úgy éreztem, hogy nem az foglalkoztatja, hogy vizes lesz a haja, és ez csak méginkább vonzóbbá tette.
- A fejemben volt, hogy úgy köszönök, hogy szia, meg ilyenek, aztán rájöttem, hogy majd valaki másnak köszönök úgy - közölte egy apró mosollyal az arcán, mire elvigyorodtam.
- Bármikor elfogadok ilyen köszönéseket - vigyorogtam ránézve, mire halványan mosolyogva végigpillantott rajtam, majd újra elkapta a tekintetem.
Szeretek szívrohammal kísérletezni, akárhányszor a szemeibe nézek.
- Fennmaradtál a buszodon, mi? - találta ki egyből szórakozottan, mire őszintén elnevettem magam.
- Oké, szóval ennyire jellemző rám, hogy az se lehetett volna, hogy ide jöttem.
- Nem, csak átlátszó voltál.
Neki mikor nem vagyok az?
Halkan elnevettem magam, majd újra felnéztem rá.
- Lehet, van valami hatodik érzékszervem, ami fenntartott a buszomon, ha már itt vagy.
Szasza erre halványan elmosolyodott, majd lassan elengedett, miközben elpillantott a vállam felett egy másodpercre.
- Sietsz amúgy? - nézett vissza rám, ha már teljesen véletlenül összefutottunk.
- Nem hinném - vettem elő a telefonomat, mint ha az időre lesnék rá.
Nem írt anyukám.
- Nem - néztem rá mosolyogva.
Őszintén, nem terveztem tovább maradni, és nem mondom, hogy nem volt bennem minden, ami mostanában szokott, de most a közelségében sokkal kevésbé éreztem mindezt és nem tudtam volna nem maradni.
- Akkor válassz egy helyet.
Megilletődötten elmosolyodva körbenéztem, kinézve egy kávézót, azt választva végül, mielőtt teljesen elázunk.
Bár amennyire elszédített a korábbi percekkel, azt is csodálom, hogy egyáltalán döntésképes voltam akkor.

Onnan realizáltam, hogy tökéletes emberbe estem bele, hogy azután, hogy kérdés nélkül, eszméletlenül szédítően megcsókolt az esőben, beengedett maga előtt a kávézó ajtaján, olyan lazán fizetett helyettem, hogy fel se fogtam, és amikor megkérdezte tőlem a pultos lány, hogy kérek-e tejszínhabot a latte-mra, én pedig a gondolattól is megijedve azt mondtam, hogy nem, dehogy, mellettem állva elröhögte magát és szórakozottan mosolyogva azt mondta, hogy "oké, büszke vagyok".
Szasza egy vizet kért csak magának, nem lepett meg, hogy nem kávézik velem, az én latte-mra viszont olyan szép mintát készítettek, hogy muszáj voltam lefotózni, amit derűsen nézett végig.
- Mi az? - nevettem el magam halkan, ahogy ránéztem és láttam a mosolyát.
- Semmi, csak azt próbálom eldönteni, hogy a húgomra vagy anyámra emlékeztetsz most jobban, de leginkább mindkettőre.
- Ezt bóknak veszem - mosolyodtam el ránézve, majd épp raktam volna el a telefonom, amikor érkezett egy üzenetem Anyától, amit muszáj voltam megnyitni - Pont most írt anyukám - mondtam, csak hogy nehogy azt higgye, hogy simán telefonozok a társaságában.
"Zsolttal leszek egy pár órát, apádnak azt mondtam, hogy délutánra behívtak a munkahelyemre, úgy se tudja. Sietek haza, nyugodtan csinálj bármit délután, csak szólj majd! Puszi <3"
Erre egy picit, megkönnyebbülten elsóhajtottam magam.
- Anya ma pótolja be a randiját - meséltem Szaszának, csak hogy mondjak valamit - Talán ma is nemzetközi randi-nap van - gondoltam bele elnevetve magam.
Ezalatt kicsit melegem volt, úgyhogy levettem a fehér kardigánomat, amit egy fekete body-ra véve hordtam eddig, majd ösztönösen megigazítottam az enyhén hullámos, hosszú barna hajam.
Szasza ekkor kiszúrta a nyakláncot a nyakamban, amit a szülinapomra kaptam és halványan elmosolyodott, mire realizáltam, hogy az van rajtam, úgyhogy mosolyogva én is ránéztem.
- Ez lett a kedvenc nyakláncom - vallottam be őszintén, mosolyogva - A szülinapom óta hordom.
Szasza a gödröcskéivel az arcán nézett rám, majd ha már a szülinapomnál tartottunk és az azóta tartó időszaknál, témát váltott.
- Volt valami azóta amúgy? - kérdezett a tekintetemet elkapva, és bár a kérdése előtt még mosolyogott, ami picit látszott még rajta, ezt már komolyan kérdezte.
A kérdésére megdobbant a szívem.
- Miért? - kérdeztem vissza megilletődve.
Szasza erre a szemembe nézett, mint aki azt kérdezi, hogy "komolyan meg kell magyaráznom?".
Pont olyan gyorsan látott át rajtam, mint amire számítottam.
Zavartan megigazítottam a hajam, kinézve a mellettünk lévő, nagy ablakon, mert először nem tudtam, hogy mit mondjak.
Nem olyannak éreztem a kérdését, mint aminél elhinné nekem, ha azt mondom, hogy semmi.
Mint ha hazugságvizsgálóra kötöttek volna, csak ahelyett a fura gép helyett most a megérzései és az emberismerete leplezett volna le egyből.
Egy picit összeszorítottam az ajkaimat, majd miközben céltalanul, kényszertevékenységként megkevertem a kávémat, erőt vettem magamon, és magam elé szegezett tekintettel megszólaltam.
- Apukám nálunk van most. A szülinapomon jött haza a semmiből. Hét hónap után akkor láttam először, amikor hazahoztatok és felmentem a lakásunkba.
Zavartan felpillantottam rá, mire összetalálkozott a tekintetünk.
Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy minden apró mondatom és jelem eszébe jut, ami alátámasztja mindezt és minden értelmet nyer.
Talán eddig is sejtette valahol, hogy ilyesmiről van szó, mert nem sokkoltam le.
- Bocsánat, amiért ezt eddig... nem mondtam - szabadkoztam kellemetlenül a hajamba túrva.
Az újabb viszonylag indokolatlan bocsánatkérésemre alig láthatóan elmosolyodott egy picit, amit kedvesnek éreztem.
- Senkinek nem kötelességed mindenről beszámolni, Regi.
- Tudom, csak... - igazítottam meg a hajam - Ez kicsit... bonyolult - foglaltam össze kellemetlenül - Nem szeretném, hogy azt érezd, hogy személyes, hogy nem beszéltem róla.
- Tudom, milyen vagy, nyugi.
Megkönnyebbültem az érzéstől, hogy úgy tette egyértelművé, hogy nem neheztel rám, amiért konkrétan félre akartam vezetni, hogy ne tudja meg, és nem érti félre, hogy nem kérdezett tovább apukámról.
Nagyon privát szférám, érzékeny téma, amiről nem annyira tudok beszélni, ezért nem nyúl hozzá, nem kérdez róla, hogy ne kelljen olyat válaszolnom, amit nem szerettem volna, és így nem hogy nem bántam meg, hogy elmondtam neki, még könnyebb is lett tőle.
- Hogy vagy? - nézett rám, csak arról kérdezve apukám megjelenésével kapcsolatban, hogy hogyan érzem magam tőle.
Őszintén belegondoltam, hogy hogyan fogalmazzam meg.
- Nem tudom - vallottam be zavartan elnevetve magam, szavak híján - Mondanám, hogy rosszkor jött, de nem tudok elképzelni olyan élethelyzetet, amikor... jól jött volna - láttam be a tekintetemet elkapva, miközben fel se tűnt, de a kezeimmel egymást babráltam - De mivel a szüleim elváltak, mi pedig hét hónapig nem tartottuk a kapcsolatot, nyilván nem örökre lakik nálunk, legalábbis remélem, csak most... így alakult.
Ahogy befejeztem, nem tudtam a szemébe nézni, úgyhogy lesütöttem a tekintetem, mint ha az asztalunk lenne annyira érdekes.
- Nagyjából ennyi - zártam le halkan, majd az ajkamba haraptam és zavartan elnevettem magam, a hajamat megigazítva - Kicsit fura erről beszélni, úgyhogy bocsi, hogy ilyen összeszedetlenül mondom.
- Nem most tervezek rólad önéletrajzi könyvet írni, szóval ahogy jól esik.
Erre halványan elmosolyodtam, és megdobbanó szívvel ránéztem.
Talán olvasott a tekintetemből annyira, hogy akkor mindketten emlékeztetve lettünk, hogy szeretem.
- Szólj, ha már tervezel, és addigra igyekszem megtanulni beszélni - dörzsöltem meg az arcom elnevetve magam, mire Szasza szórakozottan elmosolyodott.
- Mindenképpen.
Olyan egy-két perccel később a beszélgetésünk közben valaki elejtett egy poharat talán, vagy egy kávés csészét, mire ösztönből megrezzentem, majd hátrafordultam, hogy lássam, mi történt.
Miért ma tör össze mindenki mindent?
Szasza nyugodtan pillantott a történés irányába, majd ahogy visszafordultam, egy apró mosollyal az arcán fürkészett.
- Megijedtél? - kérdezte derűsen mosolyogva.
- Nem, csak... - nevettem el magam halkan. Csak amióta Apa újra jelen van, ismét bekapcsol az ösztönös vészjelzőm az összes hirtelen, nyugtalanító hang hallatára - Na jó, egy kicsit - mosolyogtam a kávémat megkeverve - Van pár furi parám.
- Például?
- Talasszofóbiás vagyok - hoztam fel példának.
- Akkor te sem leszel búvár.
- Meg méhész sem, mert a méhektől is tartok. Meg a darazsaktól. A darazsakkal az a baj, hogy a méh egyszer tud megszúrni, a darázs viszont egy csomószor. És érted, ha már valami megszúr, legalább történjen csak egyszer, és ha már túlvagyok rajta, akkor... csak legyek túl rajta és tudhassam, hogy ennyi volt.
Ironikus, hogy ez a rovarokról szóló mondat átvitt értelemben tökéletesen beleillik most az életembe.
- Ha ez megnyugtat, eddig szerintem jó sokan tudnának azonosulni veled.
- Anya abba szokott néha belekötni, hogy a méhtől és a darázstól félek, mert megszúr, viszont tetkón gondolkodtam és vért szeretnék adni - meséltem.
Szasza elröhögte magát.
- Amúgy... - értett egyet szórakozottan.
- Nem ugyanaz - védekeztem felnevetve.
- Piercinged is van - pillantott a fülemre a gödröcskéivel az arcán, amibe még talán márciusban lövettünk Anyával egy szolidabbat.
- Lényeges részlete mindegyiknek, hogy ezek önszántamból történnek - jeleztem nevetve.
- Már beálltam anyukád oldalára, engedd el - mondta egy szórakozott mosollyal az arcán, ahogy kiöntött az ásványvizéből a poharába.
- Ezt átadom neki - mosolyogtam, majd igyekeztem minél kecsesebben és kulturáltabban beleinni a kávémba.
Hálát adtam magamnak, hogy aznap csak szájfény volt rajtam, de az is jobbára múlt időben.
- Egyébként... - váltottam témát - Mit tudsz a holnapról? Mármint, hogy Lili mit tervezett - érdeklődtem, csak hogy minél több információm legyen, hogy pontosan hogyan fogom az én szemszögemből cserben hagyni anyukámat akaratomon kívül.
- Ha nem avatott bele a részletekbe, gondolom, meg akar lepni - fordította le szórakozottan elmosolyodva - Amúgy nem tudok sokat, ő csinálja.
Egy mosolyra húzva a számat, bólintottam egyet, elkapva a tekintetemet.
- És ezt a medencés-dolgot hogy képzeljem el egyébként? - kérdeztem meg újra - Mármint, gondolom, volt már nálatok ilyen, szóval ezért kérdezem.
- Oké, őszintén, az én bulijaim egy részébe jobb, ha nem avatlak bele, a másik részébe meg nem is tudnálak - közölte elröhögve magát, mire én felnevettem - Nem tudom, képzelj el egy Lili-bulit, mint mondjuk a szilveszteri, csak van nálad fürdőruha és lehet medencézni, ne bonyolítsd túl.
Na igen, a fürdőruhákkal annyi a probléma, hogy a becsléseim alapján minimum öt embernek meg kell majd magyaráznom, hogy mi az a heg rajtam, amivel nyáron barátok és viszonylag kevés strandolás híján nem volt probléma, most viszont körbe leszek véve.
Nem azt mondom, nem az a probléma a hegemmel, hogy szégyellem és elcsúnyít, mert egyiket sem érzem igaznak, csak tiszta kedvességből mindenki rákérdez, hogy mi történt, én pedig utálok rá válaszolni.
Két lehetőségem van, vagy hülyén érzem magam egyrészes fürdőruhában, vagy válaszolgatok bikiniben, ezt egy napom van mérlegelni.
- Jogos - néztem rá a hajamat megigazítva - De akkor te is ott leszel, ugye?
- Nem, amúgy nem ott lakom és nem veled kávézok épp, miért lennék? - kérdezett vissza a miattam megjelenő gödröcskéivel az arcán, második alkalommal megválaszolva ezt a kérdést.
- Bocsi, hogy ennyit kérdezgetlek - nevettem egyet magamon zavartan.
- Megvan, hogy az utóbbi öt percben harmadszorra kérsz bocsánatot a semmiért?
Igazából fel se tűnt.
De valamiért jól esett, hogy neki viszont igen.
- Lehet, túl udvarias vagyok? - gondoltam bele mosolyogva, miközben viszonylag nagy összeget rá tudtam volna tenni, hogy elpirultam egy kicsit.
- Egyszer legyél bunkó, érdekel, hogy az milyen - dobta fel halványan mosolyogva.
- Ahhoz neked is annak kell lenned, hogy úgy érezzem, hogy megérdemled.
Szasza őszintén elröhögte magát, majd szórakozottan kimondta a megjelenő gondolatát.
- A legjobb barátnőd bátyja vagyok és rádhajtottam egy bulin, ez miért nem elég? - égett ki a gödröcskéivel az arcán, mire felnevettem, egy másodpercre a tenyerembe temetve az arcom.
- Ettől most nem hogy nem lettem bunkó, hanem zavarba hoztál - mondtam őszintén, nevetve.
- Oké, most már értem, mit kerestél a két lábon járó-red flag exed mellett - pillantott rám mosolyogva.
- Hé! - kerekedtek el a szemeim nevetve, mert túl tökéletes volt a válasza - Lilitől kikérdezem az összes red flag-edet és azt fogod hallgatni tőlem minden beszélgetésünk közben.
Szasza egy szemtelenül gyönyörű mosollyal nézett rám, amivel biztos vagyok, hogy bármit el tudna érni ezen a világon.
- Eldőlt, jól áll.
- Hogy megfenyegettelek?
Szasza a gödröcskéivel az arcán beleivott a vizébe, egy darabig nyitva hagyva a kérdésemet.
- Ja, meg valamiért éreztem, hogy van, hogy nem próbálod meg beadni ezt az "ártatlan, légynek se ártok-tündérlány"-sztorit - mosolygott rajtam halványan, és mindezt egyáltalán nem negatívnak éreztem, ahogy mondta, sőt.
Talán tetszhetett neki bennem.
Jól esett, mert tényleg nem érzem magam annak a mesébe illően tökéletes, galamblelkű, törékeny hercegnőnek, aki minden percében a hercegét várja fehér lovon, már az esküvőjét is megtervezte fejben, sőt, a-b-c opciói vannak gyerekneveket illetően.
Ha őszinte lennék magamhoz, kimondanám, hogy jelenleg nem tudok hinni abban, hogy valaha meg fogom tapasztalni a tökéletes házasság élményét.
Pedig velem együtt a legtöbb lány még így születik, aztán szép lassan kiderül számunkra, hogy az életünk nem mese, szóval nem éri meg mesébe illőnek lenni.
Ha valamelyik Disney-hercegnőt megcsalná és eldobná magától a hercege, aztán elárulnák és bántalmaznák, ezért soha többet nem tudna ugyanúgy megbízni se másokban, se a kapcsolatokban, talán elmennék hercegnőnek, de ilyen mese egyelőre nincs.
Viszont én legalább Hófehérkeként egészen biztosan nem enném meg azt a hülye almát.
A mondatára megilletődve elnevettem magam.
- Nem biztos, hogy tudni akarom, hogy mivel keltettem ezt a benyomást - igazítottam meg a hajam zavartan mosolyogva.
Szasza egy halvány mosollyal az arcán így nem is válaszolt erre.
- Soha senki nem itta még ennyire lassan a kávéját amúgy - pillantott a latte-mra derűsen, mire én is.
- Belemélyedtem a beszélgetésbe veled - mondtam elmosolyodva, majd csak hogy azért kompenzáljak, beleittam a kávémba - Ma egyébként életemben először láttam Lilit a menzán enni - meséltem, csak úgy, mert eszembe jutott.
- Én is alsóban láttam utoljára, akkor is csak egy hétig, ami után hét évesen közölte Anyáéknak, hogy undorító a kaja és igénytelen az egész, úgyhogy nem szeretne menzás lenni.
A történetre halkan elnevettem magam, mert tökéletesen el tudtam képzelni az elsős, tejfölszőke-kék szemű, kicsi Varga Lilient, ahogy nem találja magához méltónak az iskolai menzát és valószínűleg ő az egyetlen gyerek az osztályból, aki utána minden nap saját ebédet hoz.
- Hogyhogy most bement oda amúgy? - kérdezte a gödröcskéivel az arcán.
- Palacsinta volt az ebéd, úgyhogy elvett egyet, amíg valaki más az ebédlőben eltört egy tányért és nem figyeltek oda rá.
Szasza derűsen biccentett egyet, nem volt kifogása a történettel, teljes mértékben el tudta képzelni és passzolt is a húgához.
Mosolyogva belegondoltam, majd hozzátettem.
- Valójában én úgy ismertem meg, hogy Bécs felé menet átmászott egy korláton és beszökött egy nyolcszáz forintos mosdóba.
Szasza erre felnevetett, mint ha azt mondta volna, hogy "nem leptél meg".
- Ja, aztán majdnem behányt melletted, ezt mindketten mondtátok már. Te egyszer, ő meg vagy tizenötször, úgyhogy elhiszem.
- Megtisztel, hogy tizenötször is megemlítésre méltónak tartotta a jelenetet - nevettem el magam halkan.
- Veled kapcsolatban kábé mindent megemlítésre méltónak tart szerintem, mert gyakorlatilag naponta felmerülsz otthon.
Átfutott az agyamon, hogy ennek ellenére mégsem tűnt úgy, hogy Lili továbbadta volna Szaszának az infóit az apukámról, amiket elmondtam neki, és ez megkönnyebbüléssel töltött el.
- Már azelőtt tudtam a létezésedről, hogy egyáltalán összefutottunk volna, mert az egész családnak elmesélte hússzor, hogy összebarátkozott veled, ha már anyukád az enyém kollégája - tette hozzá.
Erre elmosolyodtam, mert tök jól esett ezt hallani.
- De csak a szüleiteknek hoz fel témába, vagy...? - kérdeztem megilletődötten mosolyogva.
Szasza derűsen elmosolyodott.
- Amióta tudja, hogy smároltunk, már nekem is kábé ugyanannyit, mint előtte Anyáéknak.
Ahogy Szasza a világ természetességével kimondta, lényegében, hogy háromszor is csókolóztunk már, akaratlanul elvigyorodtam magamban, miközben a gyomromban liftszerű-érzés jelent meg.
- Igazából még nem voltam... szóval nem volt még közöttem és a barátnőim bátyjai között semmi, de sokkal kevésbé para, mint amire számítottam - vallottam be mosolyogva - Mármint, Lilivel beszéltünk... rólad, és annyira támogató volt.
- Na, körbeér, Lili beszél velem rólad, te beszélsz vele rólam, mi meg beszélünk a húgomról, ki van ez találva.
Annyira megkérdeztem volna tőle, hogy miről beszéltek, amikor felmerültem otthon.
- Egyébként... - igazítottam meg a hajam mosolyogva, majd úgy voltam vele, hogy muszáj vagyok feltenni egy kérdést, hogy ne ez járjon később a fejemben - Ezt most számíthatom randinak, ugye? - néztem rá zavarban, de mosollyal az arcomon.
- Nem, Regi, ez egy tárgyalás, ne tévesszen meg.
Ahogy leesett az iróniája, elnevettem magam, ő pedig szórakozottan mosolyogva nézte.
- Nem tudom, miért vannak ilyen kérdéseim - láttam be magamon nevetve.
Szasza a gödröcskéivel az arcán pillantott rám, úgy általában a megjelenésemre, ahogy a kávémmal magam előtt, a tőle kapott nyaklánccal a nyakamban, ami a szűk, fekete felsőm kerek kivágásától tökéletesen látszott, a hosszú barna, hullámokban a hátra omló hajamat eligazítom, miközben saját magamon nevetek.
- Figyelj, ha ezek kérdések neked, inkább tedd fel, mint hogy tévhitekben legyél - válaszolta elröhögve magát - Igen, Regi, lekaptalak az esőben, aztán beültem veled kávézni. Randi - vázolta fel derűsen, már-már szájbarágósan tényszerűen.
Halkan elnevettem magam.
- Pont egy héttel vagyunk egyébként azóta, hogy átjöttél hozzánk.
Szasza egy apró mosollyal az arcán biccentett egyet, majd ha már a múlt hét pénteket hoztam fel, pár másodperc csend után megszólalt.
- Akkor sokkal nagyobb zavarban voltál végig, mint most - jegyezte meg halványan mosolyogva.
Nagyjából ezzel hozott zavarba újra.
- Mert az előtt csak a szilveszter volt, illetve szakítottál Emmával és nem igazán tudtam, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz.
- Meg mondtad, hogy nem hiszel a kapcsolatokban és az ahhoz kapcsolódó dolgokban.
Meglepett, hogy visszaidézett, mire ösztönösen ránéztem, majd zavartan elnevettem magam.
- Ezt nem igazán... személy szerint rád értettem - magyarázkodtam a hajamba túrva - Mármint... nem azért mondtam, hogy... főleg, hogy akkor még nem is... - próbálkoztam össze-vissza hebegve, félmondatokkal, mert azt se tudtam, mit mondjak.
Szasza egy halvány mosollyal az arcán nézte, ahogy elveszek a saját mondataimban és küzdök valami kimagyarázásért.
- Regi - szakított félbe mosolyogva, mire picit megkönnyebbültem - Tipikusan az a lány vagy, akivel nem akarok elsietni semmit. Nyugi.
Egy picit az ajkaimba haraptam, ahogy kinéztem az ablakon, majd hozzátéve folytatta, hogy értsem.
- Van egy ritmusod, ahogy a dolgokat intézed az életben, vagy ahogy át tudsz szokni más helyzetekbe, nem fogom felborítani neked, főleg, hogy most, hogy épphogy nincs a képben az exed, történt nálatok otthon egy elég random fordulat, nyilván felkavart, úgyhogy nem akarlak hirtelen belerántani semmibe. Nálad alapból is sokkal biztosabban működnek a fokozatos dolgok, mint a hirtelenek.
Nem ellenkeztem ez ellen, mert ahogy megdobogtatta a szívemet ez a pár mondata, ezzel együtt éreztem is, hogy igaza van.
Sokáig nem hittem a kapcsolatokban, tartottam a közelségtől, most pedig mindez annyival enyhült, hogy a fokozatosságban érzem a biztonságomat.
Főleg azokkal együtt, amik most otthon zajlanak, így hirtelen tényleg rakott volna rám egy bizonyos mennyiségű terhet az, hogy mindezt hogyan csináljam egyszerre, hogyan feleljek meg úgy, hogy néha elzárkóznék, és mindezt talán érezte rajtam.
Talán érezte, hogy ha most a saját tempójában lépne felém, akaratlanul hátrálnék egyet és távolabb kerülnék tőle, mint ha mindezt fokozatosan teszi.
- Bocsánat, amiért megvárakoztatlak - néztem rá őszintén.
Szasza a bocsánatkérésemen csak halkan elnevette magát, szavak nélkül jelezve, hogy erre ismét nem sok szükség volt, majd a halvány gödröcskéivel az arcán válaszolt.
- Nem rohanok sehova, Regi.
Elmosolyodva kavartam egyet a kávémon, majd ránéztem, hagyva, hogy megállapítsam magamban, hogy nincsenek szavak arra, hogy mennyire felnézek rá és csodálom őt.

Ott ült előttem, feltűrt ujjú, kapucnis pulcsiban, a kuszán, de mégis tökéletesen álló, barna hajtincseivel, a tetkójával a nyakán és a kezén, karkötővel, egy fekete gyűrűvel, a ragyogó, kék szemeivel az enyéimbe nézve, miközben a mosolygödröcskéi melengették a szívemet, mindezt, miután elmondtam neki valamennyit az otthoniakból, meg már egyébként is sokat magamról és tudom, hogy még ennél is többet rakott össze fejben, miután beültünk erre a helyre, mert véletlenül összefutottunk és életem egyik legszédítőbb csókjával ajándékozott meg az esőben, és mégis biztonságban éreztem magam.

Tökéletes délután volt.