"Ne haragudj, amiért nem válaszoltam, csak elaludtam."
"Bocsánat, amiért eltűntem, csak Anya rosszul volt és átmentem hozzá."
"Ne haragudj, hogy csak most írok vissza, csak lemerült a telefonom."

A tizenötödik ilyen szabadkozós sor után végül választottam egyet és megírtam Szaszának.
Tegnap este, amikor a szüleim összevesztek, leraktam a telefonomat a Szaszával való beszélgetésem közben, és akármennyire rosszul éreztem magam tőle, egyszerűen utána képtelen voltam visszarázódni a beszélgetésünkbe, pláne, hogy aznap nem is a szobámban aludtam, hanem átköltöztem Anyához.
És nem csak, hogy nem tudtam visszarázódni, nem is akartam. Nem voltam olyan lelki állapotban, de nem is akartam megjátszani magam neki, főleg, hogy tudom, hogy érezte volna rajtam, hogy nem vagyok olyan.
Fogalmam sincs, hogyan kell most mindent egyszerre tudnom csinálni.
Reggel csak azért mentem busszal a sulimba, hogy a szabadkozásomat megírhassam neki, illetve új témát is dobtam fel, onnantól kezdve pedig egész nap a telefonomat néztem, hátha jön értesítésem akár tőle, akár Anyától.
Mindig akkor szúrom el a dolgokat, amikor minden erőmmel azon vagyok, hogy semmit se szúrjak el.

Amikor megérkeztem a suliba, akkor szállt ki Lili is az apukája kocsijából.
Ma is csodásan nézett ki - a szőke, hosszú hajában egy fehér, szép hajpánt volt, ami nagyon jól passzolt a fehér, gyöngy fülbevalójához, a kabátjához és a szoknyájához, ami rajta volt. Talán új szájfényt használt, mert bár teljes készlete van belőlük, olyat, ami így csillog, még nem figyeltem meg rajta.
- Jó reggelt! - integetett felcsillanó szemekkel, ahogy odajött hozzám, majd mosolyogva megölelt - Úúú, az a parfüm van rajtad, amit tőlem kaptál?
- Igen - mosolyodtam el.
- Tényleg nagyon regis - állapította meg Lili kedvesen.
Ahogy Lili eltolt magától, kedvességgel az arcán, de furcsán fürkészett.
- Baj van? - kérdezte pislogva.
- Nem, nem, dehogy - nevettem el magam zavartan, szabadkozva.
Lili félretéve az energikus, cuki kisugárzását, komolyan nézett rám.
- Tudod, hogy akármi van, elmondhatod, ugye? - kérdezte őszintén, mire beletúrtam a hajamba - Komolyan, Regi.
- Persze.
- A bátyámmal van valami baj? - kérdezett tovább aggódva - A szülinapod óta érzem, hogy valami történt. Az ajándékok? Márk ráírt valami a hülyeséget a képek hátuljára? Úristen, ugye nem az a baj, hogy képet csináltam rólad Szasza telefonjával?
A kérdéseire akaratlanul furcsán elmosolyodtam.
Nagyon szeretem Lilit, de épp ezért nem szerettem volna megnyílni neki az apukámmal kapcsolatos dolgaimról, mert tényleg olyanokra tudott csak gondolni, hogy nem tetszett volna az ajándékom, amit kaptam tőle, vagy hogy készült rólam egy fotó, és ezt egyáltalán nem negatívumként mondom róla, sőt.
Annyira különbözik az életünk ilyen téren, hogy nem szerettem volna leterhelni azzal, hogy olyanokat mondok neki, vagy olyanokkal teszem próbára az empátiáját, amikre magától még csak nem is gondolna.
- Nem, dehogy is - mondtam nagy nehezen.
- Akkor mesélj, hátha tudok segíteni valamiben. Barátnők vagyunk, Regi.
Nehéz szívvel megdörzsöltem az arcom, majd nagy levegőt vettem.
A kedvéért tettem meg, mert tényleg szeretem Lilit és nagyon sok mindent köszönhetek neki, úgyhogy nem érdemelte volna meg, hogy semmit ne mondjak neki.
- Apukám hazajött - mondtam halkan, valahol máshol tartva a tekintetem.
Lili kék szemei nagyra tágultak.
- Micsoda? - kérdezte, szinte suttogva - Fél év után? Hogyhogy?
- Hét hónap után. Nem tudom, nem volt jobb ötlete, hogy hol legyen - vontam vállat a fejemet elfordítva.
- Úristen, Regi, ez nagyon durva. Megértem, hogy felkavart. De... ez most örökre?
- Nem, legalábbis nem valószínű.
- De hát anyukáddal elváltak, és randizik valaki mással, ez hogyan jön így össze? - gondolt bele Lili.
- Sehogy - túrtam a hajamba kínosan elnevetve magam - Apa nem tud róla, hogy Anyának van valakije.
- Jézusom! Azért remélem, meghúzza magát, ha már random beállított hozzátok.
- Hát, nem igazán - vallottam be feszülten.
- Veszekedik?
- Olyasmi.
- És nem érzi, hogy gáz, hogy a volt feleségéhez és a gyerekéhez, akit hét hónapig nem is keresett, kell beállítania, hogy legyen valahol? - pislogott Lili - Ezek után nemhogy veszekednie nincs joga, hanem térden csúszva kellene keresnie, hogy miben tudna segíteni nektek.
- Fogalmam sincs, mit érez - válaszoltam elsóhajtva magam, fáradtan az egésztől.
Lili erre egy pár másodpercig csendben maradt, engem fürkészve.
- Nagyon rossz érzés? - kérdezte együttérzően.
Megdörzsöltem az arcom.
- Már épphogy kezdtem... jól lenni - vallottam be - És anyukám is. Most pedig minden, mint ha... - néztem fel az égre kínosan elnevetve magam - Tönkretette az egészet.
- Tudod, hogy rám támaszkodhatsz, Regi. Ha bármit tudok segíteni... - nézett rám Lili szomorúan - Meg a családomból is bárkire számíthatsz. Te is, meg anyukád is.
Kellemetlenül beletúrtam a hajamba, majd pár pillanattal később halkan megszólaltam.
- Megkérhetlek, hogy ezt... ne add tovább senkinek? - kértem meg őszintén.
Lili egy pillanatra meglepődött a kérésemen, de aztán megadta magát, és nem is kérdezte meg, hogy miért akarom így.
- Persze. De mondd el, ha bármi baj van - ígértette meg velem.
- Köszönöm - néztem rá őszintén.
Egy pár másodpercig egymás szemébe néztünk, majd végül Lili odalépett hozzám és szorosan, jó hosszan megölelt.
- Úgy felnézek rád, Regi, de komolyan.
Erre halványan elmosolyodtam.
- Te mondod?
- Igen, mert akárhányszor apukád kerül szóba, én tudnám elsírni magam, te meg olyan jól bírod.
Na, igen.
Máshoz szoktunk hozzá.

Harmadik óra utáni szünetben a helyemben ültem az osztályteremben, amikor a telefonom megrezdült a zsebemben, úgyhogy megnéztem.
Szasza írt, mire akaratlanul elmosolyodtam, majd a lábaimat a padomnak támasztva elolvastam értesítésből, hogy mit válaszolt.
"Oké, nem gáz"
Megkönnyebbülten elsóhajtottam magam, majd nemsokára a következő üzenetemre is válaszolt, úgyhogy most egyből megnyitottam az üzenetét, hogy visszaírjak neki.
- Szaszával beszélgetsz? - kérdezte Alíz, aki a szendvicsével a kezében leült mellém.
- Még tegnap este kezdtük, csak közben én elaludtam - néztem rá elnevetve magam.
- Neee, komolyan? - pislogott Alíz nevetve - Egyébként hogyan álltok most? Megcsókolt megint? - érdeklődött mosolyogva.
- A szülinapomon.
- Úristen! De jó! - csillantak fel Alíz szemei - Milyen jó szülinapod lehetett!
Az volt.
Amíg haza nem értem.
- Igen - húztam egy mosolyra a számat.
- Egyébként láttam, hogy Márk is rakott ki neked story-t Instára.
- Követed Márkot? - lepődtem meg.
- Aham, még Lili bulija óta.
Erre biccentettem egy "áhhááá"-félét.
- Amúgy tesin elvileg össze leszünk vonva az a-sokkal, tudtad? - kérdezte Alíz, mire ránéztem - Elvileg beteg lett a tanárjuk. Ja, és egy öltözőben fogunk öltözni, mert a másikat újítják.
- A csőtörés miatt?
- Aha, valami olyasmi.
- Akkor majd nyomorgunk - láttam be megoldás híján.

A lányöltözőről azt kell tudni, hogy egyébként is kicsi és nehezen férünk el, főleg, hogy most kétszer annyian voltunk, úgyhogy már senkit nem érdekelt, hogy mennyire tud elfordulni a többiektől vagy takargatni magát, leginkább úgy öltöztünk, ahogy tudtunk.
Személy szerint nekem akkora bajom nincsen az alakommal, oké, talán néha átfut a fejemen, hogy elfogadnék egy irreálisan keskeny darázsderekat vagy a belső combom lehetne picit feszesebb, esetleg a bokám is megvékonyodhatna, de ezek csak apróságok, egyébként annyira nincsenek kifogásaim magammal, szóval hogy a többiek elférjenek, bevállaltam, hogy átmegyek az öltözőből nyíló mosdóba öltözni.
Rajtam kívül Lili és két barátnője csinálták még ugyanezt, úgyhogy így már négyen voltunk.
A tesicuccomat leraktam a földre, és az öltözés előtt levettem az ékszereimet, amit a fülbevalóm, két kisebb gyűrűm és az nyakláncom takart, amit még a szülinapomra kaptam.
- Hordod a láncot? - szúrta ki rajtam Lili felcsillanó szemekkel, mire mosolyogva ránéztem.
- Nagyon szép lánc. Nem tudom, ki választotta közületek, de nagyon tetszik - vallottam be őszintén.
Lili ezen mosolygott egyet.
- Szerintem, ha tippelsz egyet... - vigyorodott el Lili utalóan rámnézve - És nem én.
Ott volt a közelben a két barátnője, meg a szomszéd helyiségben az évfolyamba járó lányok kétharmada az öltözőben, úgyhogy nem kérdeztem meg hangosan, csak elkerekedett szemekkel néztem Lilire, aki mosolyogva bólogatott nekem.
- Azt hittem, hogy ő nem szállt bele - mondtam halkan, csodálkozva.
- Más barátnőm ajándékába nem is szállt volna bele.
Ezután már kétszer olyan gondosan raktam el a láncomat, nehogy baja essen.
Úristen.
Amikor Lili két barátnője pont a vécéfülkékben voltak, picit elfordultam, levéve a felsőmet, hogy átvegyem a tesipólóra.
Lili mellettem öltözött, kevésbé szemérmesen olyan szempontból, hogy simán dezodorozott melltartóban elfordulás nélkül, nem vette fel előbb a pólóját, hogy az alá benyúlva csinálja, de egyrészt, mivel csak ketten-hárman voltunk ott lányok, nem is lett volna oka rá, másrészt pedig tökéletes alakja van, nincs mit kifogásolni rajta.
Miközben felvettem a tesipólómat, Lili tekintete egy pillanatra a derekamra tévedt.
Még a mai napig ottvan a hegem.
Lili a szemöldökét egy picit összehúzva megszólalt.
- Tudom, hogy már mondtad, hogy elestél, és azért van ez, de hogy történt? - kérdezte Lili rámpillantva, a seb helyére utalva.
- Elcsúsztam és megsértette valami. Valahogy felkarcolta - válaszoltam, kerülve a tekintetét, miközben eligazítottam magamon a pólómat.
- Ennyire?
- Igen, eléggé fájt.
- De mikor történt ez? - érdeklődött.
Zavartan éreztem magam, hogy ennyire ráfókuszált erre a témára.
- Még a régi sulimban egy tesiórán - mondtam végül, rögtönözve.
Lili követett a tekintetével, ahogy leguggoltam a tesicuccomhoz, hogy elővegyem a cipőmet.
- Pfú, az mondjuk kemény lehetett.
Ahogy ezt mondta, alig észrevehetően, megkönnyebbülten elsóhajtottam magam.
Rengeteg különböző történetet mondtam már el a hegemmel kapcsolatban, de valahogy most éreztem magam a leginkább veszélyeztetve.

Igen, ennyire.
Még délután is ez a jelenet járt a fejemben a mosdóból, nem is tudom, miért, egyszerűen csak megragadt bennem.
Az erkélyemen ültem, mint szoktam máskor is, és bár eredetileg zenét hallgatva a jegyzetfüzetembe irkáltam, feleszmélve azon kaptam magam, hogy az ég irányába nézve elgondolkodtam és össze-vissza cikáznak a gondolataim, eleinte Lilin, aztán mégtovább.
Vajon Ő hogyan reagálna, ha mindent tudna rólam?
Akkor is megismerne még, ha előre jelezné neki valaki, hogy mit ismerhet meg az életemből? Vagy épp ezért ismerne meg, mert érzi, hogy van mit megtudnia rólam?
És mi történne az után, ha megismerne?
Az keltette fel az érdeklődését, hogy olyan lány vagyok, akit meg kell ismerni és kihívás lerombolni a falaimat, azért vonzódna hozzám talán, mert olyan vagyok, akihez nem akart vonzódni, az elvei és az élethelyzete alapján nem lett volna szabad és rengeteg mindent felrúgott vele, vagy azért érdeklem, mert egyszerűen csak... érdeklem?
És ha érdeklem, az meddig fog tartani?
Bárcsak számomra is annyira egyértelmű lenne minden vele kapcsolatban, mint ahogy ő olvas énbennem.

A gondolataimból az erkélyajtó nyílása zökkentett ki, amin apukám jött ki és az erkély másik felére állva rágyújtott.
Régebben is dohányzott, de vagy rosszul emlékszem, vagy most tényleg gyakoribbnak tűnhet ez a szokása.
Nem szóltunk egymáshoz - én úgy csináltam, mint ha tovább firkálgatnék, ő pedig a távolba nézve fújt ki egy adag füstöt az egyik, nappaliban tekert cigarettájából.
Apa végül maga elé nézve megszólalt.
- Van barátod? - kérdezte kifejezéstelenül.
Meglepett a kérdése, de igyekeztem szintén tárgyilagosan válaszolni, pont úgy, ahogy ő is kérdezett.
- Nem, nincs.
A legutóbbi barátom részben miatta hagyott el és tett tönkre, akivel pedig alakulhatna most valami, tőle miatta távolodom el akaratlanul.
Köszönöm, hogy érdekel, Apa.
Nem nagyon reagált a válaszomra, csak beleszívott a cigijébe, majd ahogy újra kifújta a füstöt, ismét megszólalt.
- Ne aggódj, ma beszélek a szüleimmel - mondta bármiféle érzés nélkül, de mégis ettől tűnt támadónak.
Először nem is tudtam, mit mondjak erre, így nem is válaszoltam, ő viszont nemsokára folytatta.
- Nyáron Németországban dolgoztam. Szeptember óta albérletben lakom itthon.
Nem igazán értettem, hogy hogyan jön ez ide, úgyhogy csak bólintottam egy picit, ő pedig folytatta tovább.
- Először Sopronban voltam egy ismerősöm miatt, aztán Egerben, utána a szüleimnél és csak az után költöztem Pestre. A legutóbbi albérletem tulajdonosa egy faszfej volt. Csepelen voltam egy lakótelepen.
"És, Regi, veled mi történt az utóbbi hét hónapban?"
- Mit dolgozol most? - kérdeztem halkan.
Apukám, amíg a szüleim együtt voltak, viszonylag magas fizetésű állással rendelkezett, csak amióta az utóbbi fél évben finoman szólva nem állandósult az életvitele, mert albérletből albérletbe költözik, meg egyébként se az a megbízható, felelősségteljes munkaerő, a régi munkahelye otthagyása óta a jövedelme sem teljesen stabil.
Őszintén, Apa sok mindenben jó; tehetséges zenész, egyetemet végzett, műszaki diplomája van, igazi reálos agya van, jó matekból, fizikából, még a nyelvek is mennek neki, jó kártyás, fiatalkorában még sportolt is, ezért a mai napig érdekli a sport. Külsőleg sokan az alkoholizmusát se mondanák meg róla, sőt, továbbmegyek, a régi munkahelyén a legtöbb kollégája szerette, mert valószínűleg nem olyan volt ott, mint otthon. Anya állítása szerint apukám vele is normális volt fiatalként, meg egyébként is megfogta anyukámat, hogy tehetséges és tanult ember. Ha néha jó kedve volt, gyerekként még a humorát is jónak találtam.
Apának soha nem az eszével vagy a képességeivel volt a baj, hanem a viselkedésével, a hozzáállásával dolgokhoz és az erkölcsével, például, hogy kivel hogyan bánunk.
Szóval kiskoromban a fentiek miatt, amikor még nem érzékeltem, hogy nem normális, amiket csinál, vagy ahogy viselkedik, és talán még a kapcsolatunk is jobb volt valamennyivel, néhány dologban még fel is néztem rá.
- Bonyolult - válaszolta érzelemmentesen.
Tehát valami teljesen random munkája van, amit mindenféle ismerettségeken keresztül így-úgy szerzett magának, és két hónap múlva már nem is ezt fogja csinálni.
Fél perc csend után újra megszólalt.
- Mi akarsz lenni?
- Pszichológus. Még mindig.
Apa erre rosszallóan megvonta a szemöldökét. Mindig megvetette ezt az ötletemet, mert haszontalannak és agymosásnak tartja a pszichológiát.
- És, hogy akarod ezt? - kérdezte.
Apukám kérdéseit mindig hamarabb éreztem vizsgakérdéseknek, mint szülői érdeklődésnek.
- Magyarból mindenképpen emeltezek tizenkettedikben, meg jövőre elkezdek biosz faktra járni, hogy le tudjak érettségizni belőle. Angolból előrehozottazni szeretnék, és németből is jó lenne érettségizni. Egyetemek közül pedig az ELTE-n és a Károlin gondolkodtam, de még nem döntöttem a témában.
- Németből már idén is összehozhatnád az érettségit.
- Még nem vagyok belőle olyan jó.
- Alsós korod óta tanulod.
Apukám még a születésem előtt is élt Németországban, így nagyon jól tud németül, szóval mindig is azt szerette volna, ha én is nagyon jól tudnék.
Mert ez ugyebár így működik.
- De még nem állt össze a fejemben annyira, hogy érettségizni tudjak belőle.
- Nincs különórád, járhatnál nyelvtanárhoz.
- Más céljaim vannak jelenleg. Illetve tizenkettedikig mindenképpen felkészítenek a sulimban, nyelvi osztályba járok, szóval nem akarom Anyát arra kérni, hogy fizessen nekem nyelvtanárt többezres óradíjért.
Mégegy dolog apukámról, akármennyire is jó matekból, meg úgy általában a számolásokból, vagy a témához kapcsolódóakból, a pénz értékét és az árakat soha nem úgy mérte fel, mint ahogy egy realista ember fel szokta.
- Anyád hol dolgozik most?
- Egy könyvkiadónál. Az egyik barátnőm anyukájával kollégák.
- A szőke lány a barátnőd? - kérdezte.
Tehát megnézte a képeket a szobámban.
Ez kényelmetlen érzéssel töltött el.
- Igen.
Nem kérdezett többet a témáról, és nem hinném, hogy azért, mert érezte rajtam, hogy nem érzem magam komfortosan, amiért behatolni érzem a privát szférámba (tehát valójában az életembe), szimplán csak nem érdekelte tovább.
Régen talán szomorú lettem volna ettől, most valahol megkönnyebbültem inkább.
Nyomasztott a vele való beszélgetés. Komoly volt és kényszeredett.
Amikor kicsi voltam, örültem, ha valaha beszélgettünk, anélkül, hogy leszidott volna bármiért, mert úgy éreztem, hogy érdeklem, de most még ránézni is nehéz volt, úgyhogy a következő fél perc csend után felálltam és bementem a lakásba.

Soha nem irigyeltem Lilit, amiért neki mindene megvan - nagy ház, nyugodt élet, tökéletes család, és egy olyan apa, akire még én is az első másodperctől kezdve csak felnézni tudok.
És azt se mertem kimondani bárkinek soha, hogy bárcsak soha ne látnám az apámat, mert sokáig egy részem még mindig kötődött hozzá valamennyire.

Azt a részemet ölte meg valahol akkor, amikor a derekamon lévő sebet szereztem, aminek a hege még a mai napig látszik.
Igen.

Ennyire nagy seb volt.