Hét hónapja nem láttam.
Most viszont ott ült a konyhánkban, az új életemnek felfogott akármim kellős közepén, amit egészen eddig nélküle éreztem újnak.
Anya a konyhapult előtt állt, idegesen összekulcsolt karokkal maga előtt. Ismertem ezt a testtartását. Aggódott, feszült volt, leginkább miattam, hogy mit kell átélnem a következő percekben.
Régebben nagyon sokszor láttam így.
Lesokkoltan álltam a konyha bejáratánál, teljesen lefagyva - ebben a percben még a fejemen lévő korona is súlyként nehezedett rám, a levegő vibrálásától pedig szinte én is remegni kezdtem, és valamiért félelmet éreztem magamban.
Félelmet éreztem minden iránt, amit csak a magaménak éreztem az elmúlt hónapokból, minden iránt, amit elértem, amit elértünk, és félelmet az iránt, hogy mennyi mindent tarthatunk meg úgy, ahogy ma, ébredéskor még megvolt.
Félelmet éreztem, mert éreztem, hogy félek, és féltem, mert olyan helyzetben éreztem magam, amiben egyszer már megtanultam nem félni, mégsem akartam ugyanaz az önmagam lenni újra.
Hét hónapja nem láttam, és szinte semmit nem változott, pedig azt kívántam, hogy bárcsak úgy történt volna.
Fogalmam se volt, mit keres itt, hogy hogyan talált meg minket, vagy hogy miért keresett fel ma, pont ma, a tizenhetedik szülinapomon.
Semmit nem értettem.
- Na, hazaért a szülinapos - szólalt meg Apa, én pedig a hangjától is megfeszültem.
Ott álltam, és szinte megmozdulni sem tudtam.
Apa felállt az asztaltól, és felém lépett, én pedig ösztönösen összerezzentem, akaratlanul hátrálva egy alig észrevehető lépést.
- Barátaiddal voltál? - kérdezte tőlem, végigmérve.
- Igen. Megünnepeltük a szülinapomat - válaszoltam engem is meglepően gyenge, elcsukló hangon, majd megköszörültem a torkom, hogy a továbbiakban ne ilyen legyen.
- Ki az a Szasza? - kérdezett újra, a szemembe nézve, rákérdezve a tőlem hallott névre, én pedig gyomorgörccsel válaszoltam.
- Az egyik sulis barátnőm bátyja.
- És ő hozott haza? - vonta fel a szemöldökeit Apa.
- A barátnőmért ő jött kocsival, mert már nagykorú, úgyhogy így hazahozott engem is.
Apa biccentett egyet, majd elővette a cigis dobozát.
- Van itt egy erkély valahol? - nézett Anyára, aki a kérdésre halkan válaszolt.
- Igen, Regi szobáján keresztül lehet kimenni. A nappaliból nyílik.
Apukám kiment a konyhából, majd az erkély felé vette az irányt, hogy rágyújtson.
Minden egyes másodpercet újabb késszúrásnak éreztem, szinte fojtott belülről.
Ahogy Apa kiment, Anyával összenéztünk.
- Anya... - szólaltam meg erőtlenül, várva, hogy mondjon valamit, hogy mi történik.
- Kirakták az albérletéből, a szüleivel pedig összeveszett. Csak ide tudott jönni - mondta Anya megremegő hangon, mire kitágultak a szemeim.
- Itt akar lakni? - borultam ki.
- Pont erről beszéltem vele, amikor megérkeztél.
- Anya, ti elváltatok, ráadásul... - kezdtem elveszíteni a kontrollt magam felett, és szinte fojtogatta a torkomat belülről az érzés, amit önmagában a gondolat okozott - Nem lakhat itt velünk, ez az új életünk, én nem vagyok képes... - tört ki belőlem, és szinte éreztem, ahogy már készülnek a könnyeim, amik kitörhetnek belőlem.
- Tudom, Szívem, hidd el, hogy igyekszem... kitalálni valamit, hogy mit csináljunk - dörzsölte meg Anya az arcát kétségbeesett gondterheltséggel.
A szívem ezerrel vert, olyan sebességgel, hogy szinte kiesett a helyéről, az agyam pedig csak kattogott, mindent az eszembe juttatva, ami méginkább kiborított.
- És mi lesz Zsolttal, ha itt lakik? Meg akkor megint várjuk esténként, amikor Apa hazajön részegen, hallgatni fogja az egész társasház, ahogy veszekszik, vagy a balhékat, egy kétszobás lakásba leszünk vele összezárva? - tört ki belőlem, mert teljesen bepánikoltam a gondolattól - És... és most akkor megint játszhatom el, mint Bencével, meg mint minden barátommal régen, csak most Szaszával, meg Lilivel, meg Márkkal, vagy a családjukkal, hogy... Anya, én ezt nem tudom végigcsinálni mégegyszer! Muszáj megmondani neki, hogy nem lehet itt!
- A szüleivel még kibékülhet, nem marad itt örökké.
Keserűen mosolyogva, könnyes szemekkel körbenéztem, képtelenül arra, hogy ebbe belenyugodjak.
Levettem a tiarát a fejemről. Boldog tizenhetedik szülinapot magamnak.

[Hét hónappal ezelőtt]
- Hallod, Regi, van egy árok a suli mögött, én vigyáznék.
Az ilyen és efféle megjegyzések miatt döntöttem úgy, hogy ma tesi előtt a mosdóban öltözök át, és nem az öltözőben a többiekkel.
A vécé fülkéjébe zárkóztam, majd levettem a pulcsimat és a felsőmet, hogy átvegyem a tesipólómra.
Apa tegnap hagyott el minket, a szombat esti balhét követő délelőtt, amikor Anya közölte vele, hogy nem telhet el még egy este úgy, hogy ő itt van velünk, egy háztartásban azok után, amit tett velem.
A vécéfülkében végigpillantottam magamon. Kék-zöld foltok, és egy óriási seb a derekamnál, amit egy üvegszilánk vágott meg így.
Hihetetlen, hogy oda jutottam, hogy inkább vállalom, hogy az egész iskola úgy tartsa, hogy apám nyomdokaiba lépve mattrészegre ittam magam, egy árokban töltöttem az éjszakát, és ennek a történetnek a különböző változatai, mint hogy bárki megtudja az igazságot.
Nem szeretnék az a lány is lenni a köztudatban, akit vernek otthon, pláne, hogy már mindegy - a szüleim elválnak.
A derekamon be volt kötve a seb - kicsit elcsúszott a tapasz, úgyhogy megigazítottam, de felszisszentem. Fájt.
Először a seb fájt, aztán ahogy teltek a percek és gondolatban egyre inkább belevesztem a két nappal ezelőtt történtekbe, már azt éreztem legkevésbé.
Van az a típusú sírás, ami néma, már ösztönből, viszont annál inkább feszít belülről - lélegzetvételekkel fújod ki, szinte elfojt, a gyomrod görcsben, csak hang nélkül hagyod, hogy a könnyek patakokban mossák az arcodat.
Egy idő után csak leültem a lehajtott fedelű vécédeszkára, hogy így sírjam ki magam.
Gyűlölöm, az egészet gyűlölöm.
Magamat, az életemet, mindent.
A tesióra felénél eszméltem fel, hogy nagyon nem itt kéne lennem, úgyhogy gyorsan észbekapva befejeztem az átöltözést, de őszintén, azt se tudtam, hol vagyok, teljesen el voltam veszve.
Nos, ahogy beértem a tesiterembe, az egész osztály előtt kellett válaszolnom arra az egyáltalán nem agresszív kérdésre a tesitanáromnak, hogy "Sziráki Regina most azonnal avasson be, hogy hol az istenbe járt eddig, mielőtt beírom a szaktanárit". Remegtem a stressztől.
A tesitanárunk az a tanár, akit szinte az egész osztály kedvel, mert vicces, fiatal, laza és sokszor engedi, hogy játsszunk, engem viszont gyűlöl, ez pedig adja magát, hogy akárhányszor bunkó velem, már csak azért is neki adnak igazat a többiek. Kezdetben azzal a nevetséges okkal váltottam ki az unszimpátiáját, hogy táncolok, ami szerinte nem sport és nem kellene igazolást kapnom érte, felmentve ezzel egy duplatesi alól. Az utóbbi időben viszont vérszemet kapott, mert mostanában nem tudok úgy teljesíteni tesiken, mint korábban, belefutok olyan hülyeségekbe, mint a mostani, eljutottak hozzá a legrosszindulatúbb pletykák rólam, illetve mindenki más is kipécézett magának, miért pont ő maradt volna ki belőle?
- Rosszul voltam, bocsánat - válaszoltam remegő hangon, mire hallottam és éreztem, ahogy a legtöbben összenéznek vagy összeröhögnek.
- Az mit jelent? - kérdezett tovább a tesitanár, nem kicsit támadóan, mire újra megfeszültem belül.
- Öhm... - blokkoltam le.
- Szaktanári - vágta rá a tanárom, elővéve a naplóját.
- Hányingerem volt - próbálkoztam teljesen szétcsúszva.
- Mitől?
- Nem tudom, tanár úr, rosszul vagyok - magyaráztam kétségbeesetten.
Körülöttem eközben kezdett teljesen eluralkodni a káosz, mindenki túlságosan is rám figyelt, rosszindulatú mosolyokkal, megjegyzésekkel egymás között, mert alátámasztottam azt a hülye árkos-sztorit, én pedig egyre kisebbnek és tehetetlenebbnek éreztem magam, szép lassan minden egyes hangot és mozdulatot az ellenségemnek érezve.
- Ezzel nem tudok mit kezdeni. Gondolkozzon el, Sziráki.
- Micsodán? - hitetlenkedtem elkerekedett, könnyes szemekkel.
- Az életvitelén. Minősíthetetlen, amit az utóbbi időben nyújt.
- A családi háttere miatt van - szólalt meg az egyik osztálytársam, én pedig teljesen megalázva, a torkomban dobogó szívvel néztem rá.
A tanár úr erre rámnézett, én pedig legszívesebben eltűntem volna onnan, majd végignéztem, ahogy fellapozza a tanári naplóját, megkeresve benne a nevemet.
- Hát, a vér nem válik vízzé, Sziráki - jegyezte meg.
- Vízzé sem - mondta valaki valakinek poénból a terem másik felén, amin jót röhögtek, haha, nem víz, hanem alkohol, mert berúgtam, nagyon vicces.
Kár, hogy ez nekem közel sem volt annyira nagy poén, pláne, hogy csak elhallatszódott hozzám, így reagálni se tudtam rá.
Nem mint ha ebben a lelki állapotban tudtam volna.
Legszívesebben eltűntem volna az egész Föld színéről.

[Hét hónappal később - most]
Olyan hamar zárkóztam be a szobámba, amilyen gyorsan csak tudtam.
Megrázott a jelenléte.
Hirtelen nem annak éreztem magam, mint aki egy órával ezelőtt még voltam, a szülinapos hercegnő a legjobb barátnőjével, Márkkal és Szaszával egy cukrászdában, aki ABBA-számokra táncol és azon aggódik, hogy hogyan fog beléférni a pisztáciás torta itthon.
Az a torta végül fel se lett vágva.
Ha ma minden máshogy alakul, Anyával meg kellett volna ünnepelnünk, degeszre enni magunkat itthon, végigbeszélni, hogy hogyan vett részt a meglepetésbulim szervezésében, elmeséltem volna neki, hogy Szasza megcsókolt, amikor a sulijában voltam, hogy előző hajnalban telefonáltunk, hogy Lilivel beszéltünk arról, ami a bátyja és énközöttem elkezdett kialakulni, és hogy mennyire támogató volt, aztán ki kellett volna pakolnom az ajándékdobozomat újra, felpörögve helyet keresni azoknak, amiket kaptam, aztán tervezgetni Anya ruháját a holnapi randijára...
A régebbi énemet nem lepte volna meg, hogy mindez nem így alakult, mert nem is számított volna rá. A régebbi énem egy pont után megvédte magát ezektől a csalódásoktól.
Most éreztem meg, hogy változtam, most, amikor ijesztően kezdtem megint a réginek érezni magam, lejjebb zuhanni, mint ahonnan érkeztem.
Régen tudtam kezelni azt a helyzetet, amibe most ismét csöppentem - most azért éreztem magam meglőve, mert már nem annak a valakinek éreztem magam és nem akartam a régi lenni újra.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy felhívom Szaszát, vagy legalábbis írok neki, aztán meghallottam apukám hangját a nappaliból, ahogy anyukámmal veszekedik, mire először összerezzentem belül, majd pár perc múlva már nem bírtam tovább visszatartani, csak az ágyamon kuporogva hagytam, hogy elsírjam magam.

Talán most tudatosult bennem igazán, hogy nincs régi vagy új az életben, pláne bennem, csak néha épp ez aktuális, néha pedig az.

És mint azt már mondtam, a hirtelen jött boldogságnak egy alattomos gyengesége van, hogy ugyanilyen hirtelen fordulattal válthat a régibe, ezúttal elvéve tőlünk azt, bár ekkor szinte el is felejtettem, hogy létezett olyanom, hogy boldogság.

Fájdalmasan régi érzés volt.