A karácsonyi vásár fényeiben sétálva magamba szívtam azt az imádnivaló illatot, miközben folyamatosan szóltak a hangulatot fokozó zenék, egy piros szív pedig végigsiklott a vásár feletti sínen.
Amit szerettem volna, azt már megvettem, szuvenírt anyukámnak, emlékeket magamnak, egy kis mézeskalácsot is, most már csak nézelődni akartam, és élvezni a hely hangulatát.
Ő sosem volt oda a karácsonyért.
Mindig azt mondta, hogy szerinte felesleges a hajtás körülötte, ami elveszi az egész lényegét, ezért értelme sincsen.
- Borzasztó vagy - nevettem fel ilyenkor mindig.
- De te így szeretsz, nem? - kérdezett vissza mosolyogva ezután, én pedig mindig beláttam, hogy igen.
Pontosan így szerettem.
Nem tudok hinni abban, hogy ő mindezt nem viszonozta. Milyen érzés lehetett ezt abbahagynia?
Milyen érzés lehet egy nap felébredni és ráeszmélni, hogy nem is amellett vagy lassan már egy éve, aki mellett szeretnél?
Veheti át a kontrollt ez az érzés annyira egy ember felett, hogy onnantól kezdve semmi se számítson neki a másikkal kapcsolatban?
Tudta, hogy ő az egyetlen, akinek hátat mertem fordítani, és épp ezért olyan könnyen szúrt hátba, hogy a fájdalmon kívül a sokk hatása is az életemre tört.
Talán a karácsonyt nem szerette, de tudom, hogy engem valamikor még igen.
Bárcsak tudnám, minek kellett annyira megváltoznia ahhoz, hogy ő is így megváltozzon.
Az emlékek innentől csak úgy zúdultak rám, szinte éreztem, ahogy a mellkasomba gyűlnek, a szívem pedig megnehezedik.
Az égre felpillantva egy sóhajtás hagyta el a számat, a leheletem pedig a hidegtől fehér füstként szállt fel, majd oszlott szét nemsokára.
Kellemes, december elsejei hűvös volt, talán a vásáron kívül fáztam volna, de így az emberek és a bódék között ezt egy kicsit sem éreztem. Talán volt is valami romantikus abban, ahogy a hideg simogatta a bőrömet.
Hihetetlen, hogy még a mai napig is őt látom a csillagokban, akárhányszor csak felnézek.
Azt hiszem, ha új életet akarnék, a csillagokat is mind le kéne cseréltetnem, mert ezek pont ugyanazok a csillagok, amik közé ő repített még valamikor, hogy aztán hullócsillagként dobjon le a fellegek közül.
Remélem, legalább valaki kívánt, amikor engem látott zuhanni.

A vásárban egy idő után úgy döntöttem, hogy jól esne valami forró, úgyhogy vettem magamnak egy teát. Épp a sorból álltam ki, amikor Lilienék álltak be ugyanoda.
- Szia Regi - köszönt nekem Lili kedvesen, majd teámra nézett - Úúú, finom? - érdeklődött, csak hogy megéri-e megvenni.
- Kóstold meg - adtam oda neki.
- Köszi - vette át, majd ivott belőle egy kortyot - Ez finom - állapította meg, miközben visszaadta a papírpoharat.
- Amúgy olyan hosszú sor, nem megyünk rágyújtani inkább? - kérdezte Lilien egyik barátnője úgy általában a társaságtól.
- Az előbb is majdnem lebuktunk a Vass előtt - jelezte egy fekete hajú lány.
- Bemegyünk oda hátra, nem vesz észre.
- Oda mondjuk nem mennek be - értett egyet Lili rájuk nézve.
Szóval a társaság elment rágyújtani, de meglepetésemre Lilien a világ természetességével egyszerűen csak nem tartott velük.
Mondjuk versenysportoló és énekel egy csomó előadásban, ilyen szempontból érthető.
- Na jó, amúgy ez a sor tényleg hosszú, inkább nem állom végig én se - nézett előre Lili.
- Kérsz? - kínáltam meg a teával megint, ha már ő adott nekem gesztenyét.
- Köszi, csak egy kortyot, olyan jó meleg - vette át a poharat.
Elindultunk ketten a vásárban, csak úgy, hogy ne az útban legyünk.
- Úúú, gyere - kapta el a csuklómat Lilien felcsillanó szemekkel, ahogy észrevett valamit, amit én még nem, és odaráncigált.
Ráncigálás közben kidobtam a kiürült teáspoharat, majd megálltunk egy kis bódé előtt, ahová be kellett dobni valamennyi pénzt, bemenni egy függöny mögé, leülni egy alacsony padra, és bepózolni, hogy cuki fotósorozat készüljön belőlünk.
- Figyelj, mindjárt indul - lelkesített Lili, ahogy már bent ültünk.
- Okés - nevettem el magam a pörgésétől.
Az első képen cukin mosolyogtunk, a másodikon Lili vigyorogva odahajolt hozzám, hogy egy lányos puszit dobjon az arcomra, ami után majdnem eldőltünk, úgyhogy a harmadik képen nevetünk.
- Na jó, ez nagyon aranyos! - nézegette a képsorozatot Lili nevetve, ahogy megkaptuk őket kinyomtatva, egymás alá.
- Tényleg - értettem egyet mosolyogva.
- Egy neked, egy nekem - osztotta el kettőnk között a két kinyomtatott példányt, majd körülnézett - Mit csináljunk még?
- Körhinta? - dobtam fel, ahogy kiszúrtam.
- Jó! - csillantak fel a szemei, majd összenéztünk, és gyakorlatilag egymást ráncigáltuk odáig.
Ha tizenkét órával ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Varga Liliennel fogok körhintázni a bécsi karácsonyi vásárban, tegyük fel, anyukám, valószínűleg csak pislogok párat, és közlöm vele, hogy feküdjön vissza aludni.

- Szia Anya - köszöntem a telefonba, amikor már a buszon voltunk, hogy hazainduljunk.
A kinti hidegben sokan átfáztak, szóval amikor felértünk a buszra és elindultunk, még mindenkit lekötött, hogy végre meleg van, le lehet venni a kabátokat, bekuckózhatnak, megmutathatják egymásnak, hogy ki mit vett, frissen készült képeket szerkeszthetnek és rakhatnak ki Instára, meg ilyenek, egyszóval mindenki be volt pörögve, így senkit nem az foglalkoztatott, hogy telefonálok.
- Szia Kicsim, elindultatok már? - kérdezte Anya.
- Igen, most, olyan öt perce - pillantottam a buszban lévő órára - Elvileg háromnegyed tizenegyre ott leszünk a sulinál.
- Kimenjek érted kocsival?
- Nem, köszi, nem kell. Megnéztem, jár még busz, egészen sűrűn.
- Biztosan?
- Persze - erősítettem meg.
- És, milyen volt a kirándulás? - érdeklődött.
- Jó volt, de majd otthon mesélek - ígértem meg.
- Esett nálatok a hó? Itthon csak úgy szakadt egy darabig - mesélte Anya.
- Egy kicsit esett, igen. De jobb is, hogy annyira nem, mert így is egy csomóan fáztak.
- Ugye te nem fáztál? Felöltöztél rendesen?
- Nem fáztam - mosolyodtam el akaratlanul Anya aggódásán.
- Főzök neked teát, mire hazaérsz.
- Főzök majd magamnak, pihenj nyugodtan, Anya. Le is feküdhetsz aludni, ha szeretnél.
- Dehogy is, Szívem, megvárlak.
Akárhova megyek, akármikor jövök, Anya mindig ébren vár, hogy biztosan tudja, hogy hazaértem rendben.
- Köszi - dőltem neki az ablaknak, a másik fülemhez tartva a telefonom, majd ekkor rájöttem, hogy tulajdonképpen fülhallgatóval is telefonálhatnék, szóval a vállamhoz szorítva a készüléket, az ölembe vettem a táskám, hogy kivegyem belőle.
- Kik vannak ott egyébként? - érdeklődött az utastársaimról.
- Az osztályomból csak Bálint és Réka.
- A gerlepár?
- A gerlepár - értettem egyet - Meg még az évfolyamból is itt vannak páran.
- Tudtál beszélgetni másokkal?
- Igen.
- És kedvesek voltak veled?
- Igen - láttam be.
- De jó! - lelkesedett Anya - Gondolom, nem most akarsz, de majd otthon mesélsz erről bővebben?
- Persze - adtam meg magam, mert úgy sincs más választásom.
- Nagyon várlak már haza, Szívem!
- Sietek - mosolyodtam el.
Majd szólok a buszsofőrnek, hogy taposson a gázba.

A buszút során az első fél óra elteltével az emberek nagyrésze bealudt, vagy legalábbis pihengetett, úgyhogy végre nyugi lett, én pedig békességben hallgathattam a zenéimet az utat nézve.
Bárcsak itt lehetne velem most úgy, amikor még minden rendben volt.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy őt szeretem-e még az után is, amiket csinált velem, vagy ahányszor megbántott, vagy a régi emlékeinkbe vagyok csak szerelmes.
Ha valaki megkérdezné, hogy mi hiányzik, ő, vagy az érzések, amiket vele éreztem, nem nagyon tudnék rá válaszolni.
Az igazság az, hogy számomra ez a kettő egy és ugyanaz.
Valószínűleg, ha lenne egy jó apa az életemben, aki tudna mindent, amiket a volt barátom csinált velem, tett volna arról, hogy ne tudjak ilyen érzelmeket táplálni iránta még fél év elteltével is, már önmagában a létezésével.
Tudom magamról, hogy mindennek a hiányában a biztonságot keresem, csak nem tudom, hogy képes leszek-e mégegyszer elhinni, hogy ezt meg is találhatom másban.
Nem tudom nem észrevenni, hogy anyukámon kívül eddig mindenki elhagyott az életem során, és azt sem, hogy bárki, akihez eddig kötődni kezdtem, a végén csak megsiratott.
Talán rosszul kötődöm, talán rossz emberekhez, vagy talán én vagyok a rossz a történetben.
A folyamat átélésénél egy valami volt rosszabb, egy napon felismerni, hogy ez nálam állandó és ismétlődő újra és újra.
Lehet, hogy azért szeretem a pszichológiát, hogy mindezt egy nap megértsem majd.

Amikor megérkeztünk, elraktam a fülhallgatómat, és a sudoku-s újságot, amit zenehallgatás közben csak úgy töltögettem (egy csomóan furának néztek már emiatt, de szeretek sudoku-zni, kikapcsolja az agyamat), komótosan felvettem a tornacipőmet, hanyagul bekötöttem, a két laza hajfonatomra felhúztam a sapkámat, a pulcsimra meg a kabátomat, és a táskámat felkapva leszálltam a buszról.
- Köszönjük szépen, hogy eljöttetek - mondta mindannyiunknak Juhász tanárnő, mielőtt így este tizenegy környékén szétszéledtünk volna.
Egyébként én jól éreztem magam ma, szóval örültem, hogy Alíz és anyukám közösen rávettek, hogy jöjjek.
Ahogy mindenki elköszöngetett mindenkitől, én ekkor már elindultam a buszmegálló felé, hogy ha jön is busz ilyen későn, nehogy lekéssem.
Már késő este volt, alig járt bármilyen autó a környéken, minden sötét volt, csak az utcai lámpák töltötték meg meleg fénnyel az utakat, illetve néhány karácsonyi fénysor a házakon.
Meg az az integető hóember, amit már reggel is kiszúrtam az egyik kertben, és pontosan ugyanolyan bizarr volt most is.

Átmentem az úttesten, és épp elindultam volna gyalog az utcákon a buszmegálló felé, amikor valaki utánam szólt.
- Regi!
Lilien volt az, mire hátrapördültem, ő pedig beért engem.
- Merre mész? - kérdezte.
- A megállóhoz, te? - kérdeztem vissza.
- Én is arra, Apa ott vesz fel a sarkon kocsival - válaszolta, miközben rápillantott a telefonjára, hogy mennyi az idő - Elvigyünk valameddig? - ajánlotta fel.
- Nem kell, köszi, csak pár megálló hazáig - utasítottam el kedvesen.
- Deee, hazaviszünk, semmiség az egész. Alig jár már busz ilyenkor, meg amúgy is tele van para emberekkel, pikkpakk eldobunk.
Lilien szinte már-már nem is engedte, hogy ilyenkor buszozgassak haza, úgyhogy végül megköszöntem és belementem.
Amikor befordultunk a buszmegálló utcájába, már ott állt a parkolóban egy nagy, ránézésre is drága és menő autó - Lilinek tulajdonképpen mondania sem kellett volna, egyből tudtam, hogy az tuti az övék lesz.
Lilien apukája a kocsinak a hátával dőlve, a telefonján megnézve valamit várt, megértem, hogy itt kint, kellemes volt a levegő.
Egy átlagos apukára számítottam, olyanra, amilyeneket az utcán szoktam látni, vagy a volt osztályom szülei közül, de őszintén, Lilien apukája a legjóképűbb férfi volt, akit eddig valaha láttam, úgy általában az életben.
Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy a modelleket megszégyenítően gyönyörű Varga Lilien apukája nem egy sokkolóan sármos férfi lesz, aki minimum tizenöt évet letagadhatna a korából. De egyébként is fiatalabb a többi szülőhöz képest, ami reális, tekintve, hogy Lili szerint a szülei már gimiben együtt voltak, tehát gyerekük is hamar született.
Lilien apukája ránézésre is nagyon jó kondiban lehetett, farmer volt rajta, fekete dzseki, edzőcipő, tetkó a nyakán, bőrkarkötő a csuklóján, innentől kezdve meg már el is hittem Lili sztoriját, miszerint az apukája gimis korában a legmenőbb srác volt a suliban, az anyukája pedig első látásra beleesett. Teljes mértékben megértem.
- Majd mutatok róla fiatalkori képet, le fogsz hidalni - suttogta Lilien vigyorogva.
Azt hiszem, Lili hozzászokhatott a reakciókhoz, amiket a barátnőitől kaphatott korábban az apukája láttán.
Erre halkan elnevettem magam, ekkor pedig Lilien apukája elrakta a telefonját és észre is vett minket, mire Lili vigyorogva odafutott hozzá.
Lilien apukája erre halványan elmosolyodva a lányára nézett, széttárta a karjait, Lili pedig nekifutásból a nyakába ugrott, szorosan megölelve.
Az apukája a lánya lelkesedésén halkan elnevetve magát, lazán elkapta, majd szórakozottan egy puszit nyomott az őt szeretgető lány hajába.
A jelenetet látva elmosolyodtam, mert eszméletlen cuki volt, de akaratlanul is megjelent bennem néhány vegyes érzelem, amiket igyekeztem elfojtani magamban.
Bárcsak.

- Ő Regi - mutatott be Lilien az apukájának, ahogy kicsit megilletődve odasétáltam én is hozzájuk.
- Sziráki Regina - nyújtottam a kezem ösztönösen.
Egy pillanatra átszaladt a fejemben, hogy mi van, ha ez most nagyon hülyén fog lejönni, hogy kezet fogva mutatkozok be, de végül nem jött ki hülyén, mert Lili apukája egy apró mosollyal az arcán a szemembe nézve a világ természetességével fogott velem kezet.
- Varga Roland.
Oké, akkor mint az kiderült, a ragyogó, gyönyörű kék szemek és a mosolygödröcskék Lilin egy az egyben az apukájától vannak.
- Örülök - mosolyodtam el megilletődötten.
- Vezethetek én? - szólt közbe Lili vigyorogva az apukájára nézve.
Lili apukája erre csak elröhögte magát és a lányára nézett.
- Nincs jogsid, Szöszke.
Egyszerre olvadt el és szorult össze a szívem a becenév hallatától, amit annyira természetesen használt, hogy akkor azt kívántam, bárcsak újrakezdhetném az életem és kaphatnék ezúttal egy olyan apát, aki legalább ennyire szereti a lányát.
- Esküszöm, tudok vezetni - szögezte le Lilien nekem, mire halkan elnevettem magam.
- Ja, csak neked nem lehet - mosolygott rá az apukája szórakozottan.
- Lehet, csak nem szabad - vigyorgott rá Lili, amin nevettem egyet, mert ezt már nem először hallom tőle ma.
Lilien apukája ezen jót szórakozott.
Ebben a családban mindenkinek ilyen szép a nevetése, vagy csak kifogtam kapásból az első két embert, aki nyert a génlottón?
- Asszem megvan, kitől tanultad ezt - jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán, majd kinyitotta a kocsi ajtaját magának is, és az azzal egy oldalon lévő hátsót is.
- Szeretnél elöl ülni? - kérdezte Lili rámnézve.
- Nem, jó nekem hátul is - legyintettem.
Szóval beültünk a kocsiba, Lilien apukája a volánhoz, Lilien mellé az anyósülésre, én pedig hátulra az egyik ablak mellé.
Ahogy helyet foglaltam, bekötöttem a biztonsági övemet és körülnéztem a kocsiban, megállapítottam, hogy valószínűleg még sosem ültem ennyire menő autóban, nem volt semmi kosz, földön vergődő cukorpapírka, tiszta volt minden, kellemesen illatos, meg egyébként is, már a belső berendezésből lejött, hogy ez a kocsi kicsit több volt, mint két fillér.
- Hova vigyünk? - fordult hátra hozzám Lilien - Nem törünk be hozzátok a jövőben, nyugi - mosolygott jókedvűen, mire a mellette ülő apukája elröhögte magát.
Elmondtam a lakcímemet, amit egyből tudtak, hogy hol van, úgyhogy Lili apukája szempillantás alatt, könnyedén kiállt a kocsival a parkolóból, majd elindultunk.
- Képzeld Apa, ma beszöktem egy fizetős vécébe - mesélte Lili jókedvűen, első témaként, ahogy elindultunk, mire az apukája egy halvány mosollyal az arcán rápillantott - Nyolcszáz forint lett volna és tök nagy sor volt, szóval úgy gondoltam, hogy rohadjanak meg, és átmásztam a korláton, amikor nem nézett oda a biztonsági.
Megnyertem egy országos táncversenyt, és akkor sem láttam apukámat olyan büszkén mosolyogni, mint amit ekkor láttam Lilienén.
Valahogy úgy, mint ha azt mondaná neki, hogy "az én lányom".
Lili adott egy pacsit az apukájának, majd hátranézett rám, és eszébe jutott egy új téma.
- Képzeld, Regi anyukája is illusztrátor - mesélt Lilien tovább az apukájának - Anya kollégája.
- Ja, tudom - mondta Lilien apukája, miközben lazán bekanyarodtunk valahova, majd a visszapillantón át hátranézett rám - Megvan az a karácsonyi könyv? - nézett rám szórakozottan, én pedig tudtam, miről beszél, úgyhogy ösztönösen elnevettem magam.
Anyáék most készítik bele azt a temérdek illusztrációt, de kicsit nehéz dolguk van onnantól kezdve, hogy mint kiderült, az egész könyv egy óriási hülyeség és az egész kiadó azon röhög.
- Igen - nevettem.
Apa soha nem tudott semmit Anya munkájáról, ő pedig még a debil karácsonyi könyvvel is tisztában volt.
- Hogy hívják anyukádat? - érdeklődött Lilien apukája tovább.
Mindeközben Lili levette a cipőjét és felhúzta maga alá a lábait, miközben kíváncsian figyelte a beszélgetésünket.
- Lévai Zita - feleltem, mire Lili apukája lazán biccentett egyet, hogy tudja, kiről van szó.
Engem is meglepett, hogy bár még csak pár perce ismertem Lilien apukáját, Liliennel ma beszélgettem először, az egészséges családi viszonyuk pedig egy kicsit se hasonlított az enyémre, mégis valahogy olyan komfortosan éreztem magam, mint ha nálunk is minden ugyanígy menne.
- Tényleg, ezt nem is mondtam - fordult hátra Lili hozzám, majd meggondolta magát és az apukájára nézett - Ugye tegezhet?
- Ja, persze, nyilván.
- És hogy szólítson?
- Ahogy szeretnéd - mondta nekem a visszapillantóból rámnézve.
- Lehet bármi, Roland, Roli, Ró, Roró, sőőőt, ha nagyon akarod, Picasso, Casso... - sorolta Lilien, ami eszébe jutott.
- Picasso? - nevettem el magam meglepetten.
Lilien apukája szórakozottan elmosolyodott, Lili pedig megmagyarázta.
- Anya kilencedikben rajzkorrepet tartott Apának, elkezdte így becézni, mert Apa is becézte Anyát, szóval Apát kábé mindenki Cassonak hívta a gimiben - mesélte Lili lelkesen a témától, pont, mint aki a szülei összes sztoriját kívülről fújja - Anya még mindig így hívja Apát, meg az összes gimis haverja is.
Ahogy ezen Lili apukája ösztönösen halványan elmosolyodott, nem tudtam másra gondolni, csak hogy mennyire mindent megadnék, ha egy olyan családban élhetnék, ahol apukám ennyire szereti anyukámat.
- Ez de jó - mosolyogtam őszintén.
- Szerintem csapj le a Cassora - vigyorgott rám Lili, mivel úgy is épp arról ment a döntés, hogy hogyan hívjam az apukáját.
- Ne stresszeld - mosolygott Lilien apukája halványan.
Érdekes, kívülről Lilien, főleg, amikor még nem beszélgettünk, egy beképzelt, egocentrikus, feltűnési kényszeres lánynak tűnt, de most, ahogy az apukájával láttam, pontosan olyan természetes lány volt, mint akit egyszerűen képtelenség nem szeretni.
- Szasza otthon van? - kérdezte Lilien az apukájára nézve.
- Nem, asszem egy haverjánál.
- Mondjuk péntek este van, persze, hogy bulizik - gondolt bele Lili.
- Nyilván.
- És te hogyhogy nem? - vigyorgott rá Lili.
- Jövő hétvégén lépünk anyáddal, csinálhatsz bulit - mosolyodott el halványan, mire Lilinek felcsillantak a szemei.
- Hova mentek? - kérdezte lelkesen.
- Összefutunk páran. Itt leszünk Budán amúgy.
- De menő! Ricsiék ott lesznek?
- Ja, de nyugi, Márk nem, áthívhatod.
- Ez az - vigyorgott.
Magamban mosolyogva hallgattam őket, mert egyszerűen csak jól esett a szívemnek azt tapasztalni, hogy létezik ilyen apa-lánya kapcsolat a világon.
- De várjunk, Szasza hova ment? - kérdezte Lili.
- Valamelyik haverjához házibuliba.
- És engem miért nem vitt? - dőlt Lilien az ülésnek kényelmesen elhelyezkedve.
- Mert most jöttél Bécsből?
- Rossz kifogás - közölte Lilien, mire az apukája röhögve ráhagyta - Szasza a bátyám - fordult hátra hozzám Lilien, csak hogy értsem a beszélgetést.
Ezt azért nem volt nagy feladat kilogikázni, de legalább megerősítette.
- Akivel shippellek - tette hozzá vigyorogva, az apukája reakcióját is lesve, mire elnevettem magam.
- Mindenkivel is shippeled, Szöszke - közölte a mellette ülő apukája szórakozottan.
- De most Regivel a legjobban. Te vezetsz - vigyorgott rám Lilien.
- Megtiszteltetés - nevettem fel halkan, kinézve az egyik ablakon.
Amikor megérkeztünk a társasházunk utcájába, Lilien apukája lelassított és megállt az út szélén.
A táskám magam mellett volt, szóval nem kellett semmit kivennem a csomagtartóból, csak kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak.
- Köszönöm, hogy elhoztatok - köszöntem meg, fél lábbal már kint a kocsiból.
- Semmiség - mosolygott rám Lili mindkettőjük nevében.
- Van helyed kiszállni? - kérdezte Lilien apukája a visszapillantóból rámnézve.
- Persze, köszönöm. Jó éjszakát! - köszöntem el, kipattanva.
Mindketten visszaköszöntek, illetve Lili hozzátette, hogy hétfőn találkozunk, majd ahogy becsuktam a kocsiajtót és átmentem az úttesten, elindultak, nemsokára kikanyarodva az utcából.

Azt hiszem, lesz mit elmesélnem Anyának.