Amikor megérkeztünk Bécsbe, írtam anyukámnak, csak hogy tudjon róla, majd nemsokára a busz le is parkolt egy viszonylag nagyobb téren, a Szépművészeti Múzeum előtt.
A tanárok bevittek minket az épületbe, majd elengedtek minket, hogy nézzünk szét, úgyhogy szépen, nyugodtan választottam egy irányt, amerre elindultam, hogy végighaladjak a kiállításon.
Nem volt szokatlan, hogy egyedül nézelődtem egy múzeumban, mert ilyet egyébként is szoktam, sokszor járok egyedül kiállításokra, színházba, sétálni, vagy akárhova. Persze Anya is szeret jönni velem, csak nem mindig tudja ezt megtenni, úgyhogy ilyenkor egyedül vagyok, de nem zavar és nem is érzem magam kényelmetlenül tőle.
Nincs annál idegtépőbb, amikor valaki olyannal vagyok együtt egy ilyen helyen, akit nem is érdekel, csak fotózkodni jött, vagy mondjuk egy kiállításon, csak végigrohanna az egészen, én pedig meg se tudom nézni a dolgokat rendesen.
Anyukámnak köszönhetően tényleg szeretem a művészeteket, teljesen le tudnak nyűgözni mások alkotásai, így tulajdonképpen imádok ilyen kiállításokra járni.
Hihetetlen, mennyi érzelem lehet csupán egy-egy ecsetvonásban.

Épp az egyik festményt nézegettem, amikor odalépett mellém valaki.
- Ez de szép - csodálkozott Lilien, mire egyetértően bólogattam - Kérsz? - kínált meg sült gesztenyével, amit valamikor útközben vehetett.
- Itt szerintem nem lehet enni - pillantottam körbe.
- Lehet, csak nem szabad. Olyan éhes vagyok, nem bírom ki - magyarázta, miközben sunyiban kivett egyet magának.
- Köszi - vettem ki egyet én is feltűnésmentesen, majd egyszerre bedobtuk őket a szánkba.
A sült gesztenyét eszegetve visszanéztünk a festményre.
- Annyira szeretem a festményeket - vallotta be Lili - Anya rengeteget fest, van egy teljes szoba a házunkban, ahol csak a művei vannak, meg egy csomószor van kiállítása is, legutóbb a múlt héten nyílt egy, mindig elmegyek az övéire, úgy szeretem őket. Már önmagában a festékillatot is.
- Hol van a kiállítása? - érdeklődtem a festményt nézve.
- Az Andrássy környékén.
- Tényleg? - lepődtem meg.
- Voltál ott? - csodálkozott, lereagálva a reakciómból.
- Igen, és gyönyörű volt - dicsértem meg őszintén.
- Átadom - mosolygott Lili - Ez olyan menő, hogy kiállításokra jársz.
- Nem vagyok kifejezetten kiemelkedő rajzolásban, vagy ilyenekben, úgyhogy nézni szeretem mások alkotásait - vontam vállat - Érdekel.
Közben egy sült gesztenye kíséretében továbbmentünk egy festménnyel odébb.
- Shippellek a bátyámmal - jegyezte meg Lili derűsen.
Úgy érzékeltem, hogy viccel, szóval ezen nevettem egyet.
- Van bátyád? - értelmeztem.
- Igen, most volt a szülinapja huszonhetedikén - mesélte - Most lett tizennyolc.
Ősszel van a szülinapja, a mázlista.
- Akkor ő most végzős? - kérdeztem.
- Aham, csak nem a mi sulinkban. Sportoló, szóval sportsuliba jár.
- Mit sportol? - érdeklődtem, miközben megfigyeltem az előttünk lévő festményt.
Szeretem, ahogy a színek önmagukban is kifejezők tudnak lenni.
- Hokis, de rengeteg ideig focizott is, mindkettőben eszméletlen jó. De imád sportolni amúgy is, szóval kondizik is, jár futni, meg minden.
- Valamelyik szülőd versenysportoló volt? - kérdeztem, ha már mindkét gyerek az.
- Apa. Versenyszerűen vízilabdázott, tök sikeres volt, csak elvileg volt gimi környékén egy rosszabb korszaka, és abbahagyta, de attól még sportol azóta is - mesélte, önmagában attól lelkesen, hogy az apukájáról volt szó.
Eddig is éreztem rajta, de most nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire jó apa-lánya kapcsolatban lehet része, ami egyszerre mosolyogtatott meg, mert jó volt látni, hogy ki tud valaki ragyogni ettől a témától, és egyszerre fájt is a szívem tőle egy kicsit.
- Nálatok? - érdeklődött.
- Nálunk csak én voltam az.
- És egyébként van tesód?
- Nem, nincs - ráztam meg a fejem.
Nagyon sokszor kívántam már, hogy bár lenne, mondjuk egy bátyám, leginkább azt szerettem volna mindig, de nyilvánvalóan ez nem fog megadatni nekem.
- Akkor ti hárman vagytok, ugye?
Kedvesen kérdezte, és nem is nehezteltem rá, hogy erre rákérdezett, mert annyira természetes volt neki, hogy egy családban jelen van mindkét szülő, hogy fel se merült benne abban a pillanatban, hogy ez nálunk nem így van.
- Nem, anyukámmal vagyunk ketten - válaszoltam a festményemen tartva a tekintetem.
- Jaj, sajnálom - szabadkozott őszintén egyből.
- Nem, dehogy is.
Tulajdonképpen akárhogy is, össze se tudom hasonlítani az otthoni életminőségemet a fél évvel ezelőttivel.
Úgy éreztem, hogy az lesz a legjobb, ha elterelem a témát.
- Ti viszont akkor négyen vagytok - néztem rá.
- Igenigen. De egyébként Apának van egy ikertesója, a nagybátyánk, aki Anya legjobb barátnőjével van együtt, mármint házasodtak össze, tök közel laknak hozzánk, szóval nagyon sokat érintkezünk velük.
- De jó - mosolyodtam el - Ott is vannak gyerekek?
- Aha, van Márk, ő annyi, mint a bátyám, kábé ő a második bátyám, meg még van egy kisfiú is, ő most tíz. Krisike - mosolygott.
Nagycsalád.
Kedves Lili, üdv az álmaimban.
- Apának egyébként van egy húga, egy nővére, meg egy bátyja, aki anyukám nővérét vette el, plusz Anyának is van egy húga, aki még csak huszonhét, és mindenhol van gyerek, szóval elég sokan vagyunk - tette hozzá Lili.
- Úristen - nevettem fel meglepetten.
- De én nagyon szeretem a családomat - mosolygott Lilien - A szüleimnek is olyan cuki a sztorija, hogy mindig imádom hallgatni. Gimiben jöttek össze, osztálytársak voltak, apukám volt a legmenőbb srác a gimiben, Anya pedig első látásra szerelmes lett belé, ami azóta is tart, meg fordítva is. Apa a széltől is óvja, és ugyanazon a becenéven hívja a mai napig, amit még tizenöt éves korukban adott neki. Annyira szeretnék egy olyan történetet, mint ami a szüleimnek van - sóhajtott fel vágyakozva.
Tökéletes család, tökéletes élet.
Tudom, hogy azt mondtam, hogy minden csillogó tökéletesség mögött van valami sötét háttérsztori, valami rohadó titok, amit senki sem tud, de akárhogy is próbáltam, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy nála mi lehetne.
Sokan vannak, szeretetben, sikeres szülők, sikeres gyerekek, mindenki tehetséges, legújabb telefon, csini ruhák, próbáltam elképzelni, hogy mi lehet a baki, de nem ment.
Talán mégis vannak olyanok, akik mindent megkaptak az élettől.
- Lehet, miattuk nagyok az elvárásaim? - gondolt bele Lilien szórakozottan, mire halkan elnevettem magam.
- Akár - mosolyogtam magam elé vegyes, elfojtott érzésekkel.
- Kérsz még? Vegyél nyugodtan, amikor szeretnél - kínált meg újra a sült gesztenyével.
- Köszi - vettem el egyet vele egyszerre.
Ekkor bejött a terembe Lilien baráti társasága, akiket egyszerre vettünk észre, és már jöttek is oda Lilihez.
- Liluuu, lemegyünk kávézni, jössz? - hívta el az egyik barátnője, mire Lilien odafordult.
- Van itt kávézó? - kérdezte Lili.
- Itt az egyik lépcsőfordulónál láttunk egyet, olyan jól néz ki, imádnád - győzködte egy másik, aki azóta is a barátja kezét fogta.
Meggyőződésem, hogy el se engedték egymást egész nap.
- Szeretnél jönni te is? - nézett rám Lilien kedvesen - Csinálok rólad képet is, ha szeretnél.
- Nem vagyok kávés, de köszi - mosolyodtam el - Meg nekem úgy is ezer év, mire itt mindent végignézek.
- Tuti?
- Persze, de tényleg köszi - köszöntem meg újra, miközben pontosan jól tudtam, hogy Lilien barátnői hogyan könnyebbülnek meg.
Nem hibáztatom őket ezért.

Miután Lilienék elmentek, továbbsétáltam a kiállításon. Kihasználtam az időt, amit kaptunk, eszem ágában sem volt végigrohanni rajta, mint érzékelhetően a többiek, akik gyorsan rápillantottak a dolgokra, lefotóztak néhányat és mentek is tovább, hogy aztán, ha végigértek, beüljenek enni-inni, meg fotózkodjanak tovább, de épp ezért nekem sokkal nagyobb lehetőségem volt nyugodtan kiélvezni ezt az időt.
Éppen az egyik olajfestmény előtt olvastam el a művész nevét, aki készítette, majd léptem hátra, amikor összeütköztem valakivel.
- Entschuldigung - szaladt ki a számon ösztönösen németül, ha már Bécsben vagyunk, majd a srácra néztem, akit egyből felismertem, mert egy buszon utaztunk - Ja, hozzánk jársz, akkor bocsi - javítottam magam, ahogy leesett.
- Semmi baj - nevette el magát a fiú a kis jelenetemen.
Úgy tippeltem, hogy az évfolyamunkba jár, talán a c-be, a matekos osztályba.
Tejfölszőke haja volt, talán kék szeme, de nem az a tiszta árnyalat, jól meg kellett néznem ahhoz, hogy ezt megállapítsam, mert először inkább barnásnak tűnt. Kicsivel volt csak magasabb, mint én, illetve genetikailag vékonyabb típusnak tűnt, akkor is, ha viszonylag bő, csíkos pulcsi volt rajta.
Így ránézésre szerintem fiatalabb lehetett nálam egy pár hónappal.
Pontosan úgy nézett ki, mint aki ősszel született.
Október elejét tudtam volna elképzelni.
Először nem beszélgettünk tovább, csak néztük tovább a kiállított műveket egymás mellett, mert nagyjából egy tempóban és egy irányban haladtunk.
- Még nem is láttalak a suliban - jegyezte meg a srác hirtelen.
- Mert szeptemberben jöttem és jobbára a teremben maradok szünetekben - válaszoltam, majd egy kis csend után megszólaltam újra - Melyik osztályba jársz?
- 10/c. Barta az ofőm - tette hozzá, csak hogy érezzem, hogy nehéz a sorsa.
Barta János tanár úr a legrettegettebb tanár az egész iskolában (matek-fizika szakos), engem nem tanít, de amiket hallottam róla, talán jobb is.
- Részvétem. Nekem Szalainé.
- Menj már, ő tök jó arc - nevette el magát - Akkor b-s vagy?
- Igen, hozzád képest az épület másik oldalán - gondoltam át a ceruzavázlatot nézve, ami előtt álltunk.
A srác átgondolta, majd bólintott egyet, és valamit lesöpört a szőke, egyenes, viszonylag rövidebb hajáról.
Amúgy ragtapasz volt az egyik ujján, valószínűleg elvágta.
- Egyébként mi a neved? - érdeklődött egy perccel később, amikor már egy következő alkotás előtt voltunk.
- Regi. Sziráki Regina - mondtam a teljes nevem - Neked?
- Ezt miért mondtad ilyen James Bond-osan? - nevetett fel a bemutatkozásomat illetően, mire én is elnevettem magam.
- Így sikerült. Szóval, téged hogy hívnak?
- Vince. Mezei Vince.
Nyilvánvalóan direkt mondta így, szóval ezen nevettem egyet.
- Egyedül jöttél amúgy? - kérdezte.
- Igen. Az egyik osztálytársammal jöttem volna alapból, csak lebetegedett.
- Ki?
- Török Alíz.
- Ja, ő megvan, ki.
- Te egyedül jöttél? - kérdeztem vissza.
- Nem, csak a haverjaim beültek kajálni, vagy nem tudom, hova. Liluékkal, amúgy.
- Lilienékkel?
- Hát, ha te a teljes nevén szólítod - vont vállat.
- Ők kávézni mentek.
- Akkor oda.
- Szóval, a haverjaid kávéznak, ezért egyedül maradtál festményeket nézni - próbáltam megfejteni az élethelyzetet, mire még ő is elröhögte magát azon, ahogy ez hangzott.
- Ha tippelnem kéne, nem a kávé miatt vannak Liluékkal.
- Szerintem se - értettem egyet elnevetve magam.
- Te amúgy nem velük voltál?
- Csak Liliennel - válaszoltam, miközben továbbsétáltunk a kiállításon belül - Elöl ültem a buszon, ő rosszul lett és mellém ültették, úgyhogy beszélgettünk.
- És, nem vagy kávés?
- Engem érdekel a kiállítás.
Nemsokára két srác odajött Vincéhez, szóval ennél többet nem beszélgettünk, de utána is jól elvoltam.

Komolyan csak engem érdekelt a kiállítás egyébként?