Szeretem a művészetekben, hogy ha egy kicsit megállunk és belemélyedünk, sokkal több mindenre választ adhat egy-egy alkotás, mondat, vagy hang, mint amire gondoltunk volna.
A művészeteknek innentől kezdve csak akkor látom értelmét, ha megállunk és belemélyedünk, átadva magunkat neki, nem nézve az időt, nem foglalkozva a külvilág jelentéktelen dolgaival, csak rá fókuszálva, ezáltal magunkra is.

Anya és én is eljöttünk Lilien anyukájának a karácsonyi, jótékonysági kiállítására, de én a saját tempóban nézegettem végig a festményeket, amíg Anya már a fél teremmel beszélgetésbe elegyedett.
Hihetetlen, mennyi tehetség tud lenni az emberekben. Lenyűgözőnek találom.
Nem igazán tudom magam vallási ideológiákba sorolni, nem tudom a válaszokat az olyan kérdésekre, mint hogy pontosan mi is mozgatja a dolgokat a világban és hogyan, de abban egészen biztos kezdek lenni, hogy a művészetek valahogy nem egyszerűen embertől valók, van benne valami, ami több, mint az emberek.
Ezt nem nagyon tudom elmagyarázni.
A kiállított festmények valamilyen szemszögből mind téli témájúak voltak, de egy kicsit mindegyik máshogy fogta fel ezt az időszakot, mást emelt ki belőle és más is volt az üzenete, mindegyiknek sokkal mélyebb, mint azt első ránézésre gondolta volna az ember, ami nagyon érdekes volt, megfogott és eszméletlenül tetszett. Egyszerűen csak zseniális volt.
- Regi, van süti a másik teremben, vegyél, amíg nem fogy el, nagyon finom - jött oda hozzám Anya, mire kiszakadtam a gondolatmenetemből és ránéztem.
- Oké, egy perc - ígértem meg.
Anya visszament az emberek közé beszélgetni, majd ahogy még két képet megnéztem, utána  mentem.
Jó sokan voltak, gyakorlatilag tele volt a kiállítóterem, akárhányszor láttam Lili anyukáját, mindig beszélgetett valakivel, aki odament hozzá.
A kiállítóteremben volt kirakva egy asztal, amin volt egy csomóféle finomság, egy része Márk anyukájától, aki sütötte a sütiket, a pogácsákat, meg egy csomó mindent mára, meg persze lehetett inni üdítőt, ásványvizet, csak hogy családias legyen a hangulat, úgyhogy töltöttem magamnak egy pohárba vizet, hogy igyak egy kortyot.
Amikor elléptem az asztaltól és megfordultam, konkrétan majdnem nekimentem valakinek, szóval ösztönösen hátraléptem és eltartottam magamtól a papírpoharamat, hogy ha kilöttyenne a vizem, ne a ruhámon landoljon lehetőség szerint.
- Bocsi - szólaltam meg szabadkozva, mert én voltam túl hirtelen, szóval az én hibám lett volna, ha összeütközünk.
Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, és azzal a gyönyörű, kék szempárral találtam magam szemben, megdobbant a szívem, és ettől a pillanattól kezdve megszorzódott kettővel a zavarom a jelenet miatt.
- Te is jótékonykodsz? - kérdezte Szasza egy apró, alig látható mosollyal az arcán.
- Szeretem anyukád műveit, szóval... - pillantottam körbe - Kellemest a hasznossal.
Szasza derűsen odalépett az asztalhoz, mire picit odébb húzódtam, ő pedig mellettem elnyúlva elvett egy poharat.
- Az ásványvíz szerintem elfogyott az előbb - jutott eszembe, mielőtt keresné.
Szasza eközben visszalépett az eredeti helyére, én viszont nem tettem meg ugyanezt, úgyhogy zavarbaejtő közelségbe kerültünk, és őszintén elfelejtettem ez ellen tenni valamit, szóval csak felnéztem rá.
- Na, milyen praktikus vagy akkor - vette ki a kezemből a poharamat egy halvány, szemtelen mosollyal az arcán, majd lazán beleivott, mire elnevettem magam.
- Nem így értettem a jótékonykodást - nevettem, majd visszaadta a poharamat, szóval elvettem.
- Szívás. Én igen.
Mosolyogva megforgattam a szemem, ahogy ránéztem, majd témát váltottam.
- Elvileg van itt valami nagyon finom süti, amit nem kellene kihagynom - pillantottam körbe.
- Eljöttél sütizni? Cuki vagy.
- Anya mondta, hogy egyek sütit, egyébként szerintem én néztem végig a képeket a leglelkiismeretesebben. Pontosabban, az a rész még hátravan - javítottam magamat az egyik falra mutatva.
- Tényleg, te bírod a kiállításokat - biccentett derűsen, ahogy beugrott neki rólam, most, hogy szóba került - Meg anyám műveit - tette hozzá, engem idézve.
- Szerintem tök érdekes ezeknek a képeknek az összefogó alapgondolata.
- Miért, mi az összefogó alapgondolata? - kérdezett rá egy halvány, jókedvű mosollyal az arcán, hogy ne csak dobálózzak a fogalmakkal.
- Mindegyik mást ragad ki a télből, vagy ebből az egész decemberi-karácsonyi időszakból, és egy kicsit jobban belemélyed. Érdekes, hogy egy jelenséget mennyi különböző szubjektív szemszögből lehet nézni, és tetszik, hogy ezek mind meg vannak világítva, külön-külön belemélyedve a képekben. Ugyanúgy benne van a télben az újrakezdés és az elmúlás, az új esély az életre és a halál, a csend, nyugalom és az a kicsit másfajta energia, a hidegség és a valahol mégis meleg érzések, a búcsúzás és reményteli várakozás, a magány és a szeretet, vagy a szerelem is, nagyon kettős az egész, nagyon sokféleképpen lehet ránézni, és szerintem zseniális, ahogy ezeket megragadta anyukád gondolatindítóként.
Szasza egy apró, alig látható mosollyal az arcán pillantott rám, ami egyszerre sugallta azt, hogy épp eléggé meggyőztem, mert nem tudott megfogni, de azt is, hogy tőlem nem is számított másra. Összességében elismerőnek értékeltem magamban.
- Na, ezt akkor majd mondd neki is. Jól fog esni neki - mondta végül.
- Mindenképpen szeretném megdicsérni, csak még sorszámot kell húzni hozzá szinte - néztem Leni felé, aki nagyjából félpercenként mással beszélt, mert egyfolytában odament hozzá valaki.
- Ja, nem irigylem - értett egyet Szasza a tekintetemet követve.
Egy pillanattal én néztem vissza hamarabb Szaszára, mint ő énrám.
Az az egy pillanat pont elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, hogy ha megállítanánk az időt, még akárhány pillanatig tudnám csodálni.
Egyébként pont a nyaka tetovált oldala volt felém, úgyhogy épp attól szakítottam el a tekintetem, amikor rámnézett, így egymás szemébe mélyedtünk egy másodpercre.
- Egyébként kik vannak még itt, akiket ismerhetek? - érdeklődtem, hogy megtörjem a csendet.
- Passz, kábé öt perce ugrottam be, mert erre jártam. Amúgy elvileg volt szó arról, hogy valamikor benéz a húgom, Márkék közül páran, Emma asszem, gondolom, apám is itt van valahol... - nézett körbe.
A barátnője nevét hallani tőle kicsit máshogy ütött, mint amilyen az utóbbi egy héten volt eddig, de igyekeztem nem megakadni rajta.
- Akkor te meg se nézted még a képeket? - kérdeztem belegondolva.
- Az megvan, hogy ugyanabban a házban készültek, mint ahol lakom?
- Jó, igaz - láttam be elnevetve magam - Ezért mondjuk elég sokat megadnék.
- Anyukád is illusztrátor, nem?
- De, csak ő nem igazán szokott festeni. Meg nincs is külön műterem a lakásunkban.
- Ha ez megnyugtat, tízből hétszer anyám se ott szokott festeni, csak ott tárolja a képeit. Ha hideg van nálunk a nappaliban, az általában azért van, mert festékszag volt és kiszellőztetett.
Erre halkan elnevettem magam, majd körülnéztem.
- Te nem csináltál innen valamit esetleg? - kérdeztem mosolyogva, de persze tudtam, hogy nem.
Szasza őszintén elröhögte magát, és ebből értettem, hogy tényleg nem.
- Nekem nincsenek ilyen zseniális összefogó alapgondolataim - válaszolta egy apró, szórakozott mosollyal az arcán, szándékosan felhasználva a szófordulatomat - Nekem ötperces vázlataim vannak, amiket bármikor összedobok egy random lapra, te meg hazaviszed.
- Ez pont olyan mondat volt, amit fel lehet hántorgatni neked később, ha kéne valami új rajz, amit kiraknék otthon - nevettem el magam.
Szasza a gödröcskéivel az arcán nézett a szemembe, majd pár pillanat múlva a világ természetességével megszólalt.
- Mondj valamit. Akármit.
- Mármint, mire? - lepődtem meg.
- Csak mondj valamit.
- Valami? - pislogtam nevetve.
- Azta - ironizált mosolyogva.
- Oké, akkor... egy fa - mondtam teljesen leblokkolt aggyal, ötlet híján.
Szasza elnevetve magát, megforgatta a szemeit, majd odébblépett eggyel és az egyik az asztalról leszedett valami papírt, aminek az egyik oldalára volt nyomtatva valami, de megfordította, így volt egy teljesen üres oldala.
- Van egy tollad? - nézett rám.
- Rajzolni fogsz? - kerekedtek el a szemeim.
- Nem szeretem, ha sakkban tartanak, Művészke - mosolygott rám derűsen, majd a táskámra pillantott, szóval ösztönösen magam elé húztam és kikerestem neki egy tollat.
- Honnan feltételezted, hogy lesz tollam? - adtam oda neki, csak mert akár lehetett volna az is, hogy nincs nálam, és akkor nem rajzol.
- Szeretsz írni, vagy mi volt, szóval miért pont te ne hordanál magaddal egy random tollat - közölte egyszerűen, majd lazán lerakta a lapot az egyik asztalra és már majdnem elkezdett vonalat húzni rá, de egy pillanatra megállt - Most komolyan fa? - röhögte el magát őszintén, a kreativitásom hiányára utalva.
- Jó, akkor... - próbáltam összeszedni magam zavartan nevetve - Nem tudom - adtam fel a hajamba túrva.
- Oké, mindegy - hagyta rám szórakozottan mosolyogva, miközben az egyik kezével megtámaszkodva az asztalon, lazán húzott néhány nemtörődöm vonalat.
Már az első pár gyors, laza vonal után érződött, hogy mit akar, csak összedobta a dolgokat, ahogy jött, én pedig lenyűgözve néztem.
Ahogy húzta az egyszerű, könnyed vonalait a tollammal, alig észrevehetően, halványan mosolygott magában, így oldalról látszódtak a mosolygödröcskéi, a tincsei pedig kicsit jobban lelógtak a homlokára, mire akaratlanul összeszorítottam kicsit az ajkaimat, és a lapra pillantottam, illetve a kézfejére, amivel ösztönös, laza mozdulatokat vitt véghez.
Nem volt aprólékos a rajza, mivel csak egy összedobott vázlat volt, az arányokra ment és a főbb vonalakra, amik gondolkodás nélkül voltak meg a fejében, gyors vonalak voltak, nem is mindenhol ugyanúgy fogott a tollam, de így is abszolút felismerhető volt minden, sőt, épp ettől nyűgözött le, hogy ennyiből is simán kihoz egy ilyet, mint ha semmiség lenne az egész.
Mondanom sem kell, nem az a tipikus fa volt a lapon, amit mindenki rajzolt gyerekként, konkrétan megdöbbentően élethű volt, térben, árnyékkal, háttérrel, mindezt néhány szimpla vonallal elérve, gondolkodás nélkül pont jól eltalálva őket, amiket fejben mindenki ösztönösen kiegészít magának, vagy el tud képzelni, hogy azok pontosan mik is.
Na igen, ilyen az, amikor valaki tényleg született tehetség és mint ha mi sem lenne természetesebb, két perc alatt összedob ösztönből egy olyan rajzot, amitől konkrétan leesik az ember álla.
- Úristen - csodálkoztam, ahogy őszintén kitört belőlem a reakcióm.
Szasza erre elmosolyodva gondolt még egyet, majd ha már ott voltam, meg alapból, a világ legunalmasabb ötletét rajzolta meg, a következő tíz másodpercet rászánta még arra, hogy belerajzolt engem is, ahogy a fa alatt ülök, csak hogy valami legyen már rajta, amit egy fokkal érdekesebb lerajzolni, mint egy fát.
Egyszer rámpillantott közben, talán a hajhosszomra, majd ahogy befejezte a rajzot, összesen maximum három perces idővel, a világ természetességével odatartotta a lapot a két ujja között, ellépve az asztaltól.
- Nem írod alá? - mosolyogtam rá.
- Jogos, a végén még eladod a tiedként ezt a mesterművet - vette vissza a lapot szórakozottan, ironizálva magán, csak mert neki tényleg értéktelennek tűnt, amit most összedobott a semmiből, mindenesetre lazán aláírta nekem a lap alsó sarkában, mire halkan elnevettem magam.
- Most már minden jog fenntartva.
- Inkább nézd anyám képeit szerintem - adta oda a lapot a gödröcskéivel az arcán rámnézve, majd továbbment, én pedig hitetlenül néztem utána.
Őszintén, még félbehajtani is csak óvatosan mertem a lapot, ahogy elraktam a táskámba.
És azt hiszem, nem lepek meg senkit azzal, hogy már akkor tudtam, hogy otthon első dolgom lesz kirakni a másik rajz mellé.

Amikor már végignéztem az összes festményt, egy sütivel a kezemben megkerestem anyukámat, aki akkor épp Lilien anyukájával beszélgetett, szóval becsatlakoztam.
Természetesen megdicsértük mindketten a kiállítást, Leni kedvesen megköszönte, beszélgettünk róla, a jótékonykodásról, meg minden ilyesmikről, majd mivel mások is jöttek oda, nem tartottuk fel sokáig, főleg, hogy mi is odasodródtunk mindenféle emberekhez, akiket Anya ismert, én pedig udvariasan mosolyogtam mellette.
Anya épp az egyik rég nem látott ismerősével beszélgetett (gondolom, a munkáján keresztül ismerhette meg), amikor kiszabadultam onnan azzal az indokkal, hogy mosdóba megyek, ami igazából egy önmagam tükörben megnézése volt, de ezt senkinek nem kell tudnia.
- Szia Regi - köszönt nekem Emma, aki az egyik fülkéből kilépve észrevett, mire odanéztem.
- Szia - mosolyogtam rá.
- Hogyhogy te is itt vagy? - érdeklődött kedvesen, miközben odalépett az egyik csaphoz, hogy kezet mosson.
- Lili mondta, hogy az anyukája szervez egy jótékonysági kiállítást, és érdekelnek a kiállítások, szóval... - magyaráztam, nyitva hagyva a kettő összekapcsolódását - Egyébként mikor jöttél? Nem is láttalak eddig.
- Kábé negyed órája vagyok itt. Nem láttad Szaszát egyébként? - kérdezte.
- Nem, mostanában nem - válaszoltam őszintén.
Nem mint ha nem kerestem volna tudatalatt mindenhol a tekintetemmel, amíg Anya az ismerőseivel beszélgetett.
- Mondjam neki, hogy kerested, ha látom? - pillantottam rá.
- Nem kell, előbb-utóbb úgy is összefutunk, de köszi. Szerintem felhívom majd, mert úgy volt, hogy innen együtt megyünk el, mert én holnap elutazok a családommal, és... érted.
- Persze - bólogattam, és igyekeztem nem feltűnően gyomorgörcsöt kapni a gondolattól - Hova utaztok?
- Egerbe, a családom egy része ott lakik. Volt szó arról, hogy megyünk onnan tovább is valahova, de ezt még nem tudom - felelte Emma - Tökre szeretem a családomat, csak ez most olyan... rosszkor van egy kicsit.
- Megértem.
- De azt tudom, hogy te huszonhatodikán Szaszáéknál leszel - nézett rám.
Kedvesen mosolygott, pont annyira kedvesen, ami már gyanúsan hiteltelen a mondat tartalmához képest.
- Anyukám és én. Anya kollégája Lili anyukájának, és tök jóban is vannak, szóval meghívtak minket egy vacsira - egészítettem ki a történetet, csak hogy ne úgy legyen meg a fejében, hogy akkor én most a barátjával karácsonyozok, amíg ő Egerben van.
- Mondjuk te már otthonosan mozogsz ott.
- Mármint Liliéknél?
- Aludtál már ott, nem? - nézett rám a tükrön keresztül - A korizás után például.
- Igen - válaszoltam, nem részletezve, hogy ez egyébként kétszer történt meg, plusz egyszer ottalvás nélkül is voltam náluk - De azért az túlzás, hogy otthonosan mozgok ott.
- De amúgy ti Lilivel akkor osztálytársak vagytok? - érdeklődött, hogy hova helyezzen pontosan.
- Nem, csak évfolyamtársak szeptember óta. Idén jöttem ebbe a suliba - meséltem, letisztázva - December elsején volt egy sulis program Bécsben, és ott kezdtünk el beszélgetni.
Emma meglepetten kikerekedett szemekkel nézett rám a tükrön át.
- Azta - nevette el magát csodálkozva - Mármint, nem az, de én tökre azt hittem, hogy minimum fél éve már barátnők vagytok.
Nem igazán tudtam, hogy mit reagáljak, szóval csak mosolyogtam egyet.
- Mondjuk Lili cuki lány - gondolt bele Emma - Én Szaszán keresztül ismertem meg, kábé három éve, talán több is. Kilencedik elején, őszi szünetben egy páran beugrottunk hozzájuk, azt hiszem, Márk is velünk volt, és akkor ismertem meg, tizenhárom éves volt talán, de már akkor is ilyen kis barátságos lány volt. Egyszer egy nyaralásnál egyébként tök véletlen összefutottak a családjaink, szóval félig együtt nyaraltunk, olyan két éve, vicces volt - mesélte mosolyogva - Mindenesetre tök jó, hogy ilyen rövid idő alatt is így össze tudtatok barátkozni. Márknak még a szalagavatós párja is lettél... - tette hozzá halkan elnevetve magát, ha már a témámban jártunk.
- Engem is meglepett - vallottam be szintén kihozva magamból valami nevetés-szerűt.
- Gyorsan beilleszkedtél - nézett rám Emma, hozzáfűzve a gondolataihoz.
Rámosolyogtam, mert úgy éreztem, hogy akárhogyan is mondta mindezt, úgy kell reagálnom rá, mint ha bók lett volna.
A következő pillanatban nyílt a mosdóajtó és jópáran bejöttek, úgyhogy mi inkább kimentünk, hogy ne foglaljuk a helyet.
Emma kedves lány.
Az már más kérdés, hogy valamilyen okból kifolyólag én nem vagyok túl kedves neki, de valahol nem hibáztatom, mert jobban átérzem a helyzetét, mint azt bármelyikőnk is feltételezné.

A kiállítás végén az ottmaradtak közül amíg mindenki elköszönt mindenkitől, Anya és én kicsit besegítettünk a hely rendberakásában, hogy minél kevesebb maradjon Lilien anyukáján.
Szasza és Emma ekkor már elmentek, ami egyszerre fájdította a szívemet és egyszerre könnyebbültem is meg tőle. Akkor éppen jobbnak láttam kikapcsolni a gondolataimat és inkább beszélgetni másokkal, hogy a sok kérdés ne akkor törjön rám.
Karácsony előestéjére ideálisabbnak éreztem.
- Nagyon köszönöm a segítséget - hálálkodott nekünk Leni, ahogy végeztünk - És hogy itt voltatok.
- Mi köszönjük a lehetőséget, hogy itt lehettünk - válaszolta neki Anya kedvesen, mire Leni elmosolyodott.
- Gyönyörűek lettek a képek - dicsértem meg őszintén, bármiféle túlzás nélkül.
- Örülök, hogy tetszettek - mosolyodott el - Vigyetek haza sütit - jutott eszébe, felkapva egy dobozt, majd egy másikat is odatartott nekünk, amiben már csak egy-kettő volt, hogy azt esetleg helyben elfogyaszthatjuk, szóval vettünk belőle - Jól láttam, hogy ma kaptál egy rajzot is? - kérdezte tőlem Lili anyukája egy halvány mosollyal az arcán.
- Igen - igazítottam meg a hajam megilletődve elnevettem magam - De csak viccből.
Leni nevetve inkább nem kérdezett többet, de úgy láttam, hogy jót mosolygott a történeten.
- Hazavigyünk titeket, vagy kocsival vagytok? - kérdezte anyukámat és engem, felajánlva.
Kocsival voltunk, szóval miután elköszöntünk mindenkitől, a sütivel együtt beültünk ketten.

A hazafele tartó út alatt, ahogy a sötétben haladtunk az autóutakon, nekidőltem a hideg ablaküvegnek és azon át néztem ki a decemberi városra.
Estefelé volt, úgyhogy már nem volt tele minden autósokkal, nyugodt volt a környezet, és egy picit a hó is elkezdett hullani. Az utak lámpái megvilágították a kósza pelyheket, amik így csillogóbban hulltak le, egyből nyomtalanul eltűnve a földön.
A városon belül az ünnepek miatt is valahogy békésebbnek és csendesebbnek tűntek az utcák - a legtöbb ház és üzlet karácsonyi fényekben pompázott, a panelházak lakásaiba belátva láttam már néhány karácsonyfát, az éttermek kiülőiben nagy, ünnepi figurák ácsorogtak, az autóút mellett pedig elhaladt egy kidekorált villamos.
Ez a karácsony valahogy más, mint a többi.
Egy évben sem uralkodtak még bennem ilyen érzések karácsony előestéjén, ami egyszerre könnyed érzés, de valahol fura is.
Olyan, mint ha ez az egész új élet-dolog december elsejével kezdődött volna el igazán, amikor a karácsonyi vásárban voltam Bécsben, most pedig már is itt vannak az ünnepek, és ez alatt az idő alatt minden a feje tetejére állt.
Nem igazán érzem azt, hogy a kezemben lennének a dolgok, mint ha a sors átvette volna őket tőlem, és bárcsak bizalommal adhatnám magam át ennek az érzésnek.
A decemberi égboltra pillantottam, amit a felhők ezüstösfehéresen megvilágított fátyolként borítottak be, néha egy-egy másodpercre látni engedve a csökkenő Holdat. A legutóbbi holdtölte óta valahogy mindig ugyanaz jut az eszembe, akárhányszor az éjszakai égboltra nézek.
Mindent felborítottam magamban önmagában azzal, hogy érzéseket kezdtem táplálni iránta.
Bárcsak érteném, hogy mi is történik körülöttem az utóbbi hetekben. Annyira gyorsan változtak meg a dolgok, hogy legtöbbször még én sem hiszem el, hogy ez valóság.
Valóság az, ami ennyire egyik pillanatról a másikra jelenik meg az életünkben, vagy pont ilyen gyorsasággal fog elillanni is majd?
Mielőtt minden felborult volna, azt hittem, minden kérdésre tudom a választ, most viszont úgy érzem, mint ha minden egyes válaszomra lenne legalább három új kérdésem.

Amikor megérkeztünk a lakásunkba, és felmentem a szobámba, ösztönösen kinyitottam a táskámat, kivéve belőle azt a lapot, amit ma raktam el, egy akaratlan, vegyes érzésekkel teli mosollyal az arcomon, megnéztem a rajzot, majd egy sóhajtás kíséretében kitűztem a parafatáblámra, hogy aztán a szobám közepén állva percekig le se tudjam venni a tekintetem róla.

Bárcsak ne lenne több kérdésem.