Az ősz a kedvenc évszakom. Tudom, hogy a legtöbben ezzel egyáltalán nem így vannak, meg is értem, az ősz sokaknak annyit jelent, hogy már nincs nyár, de még nincs karácsony, és ebben van is valami, én viszont épp ezt szeretem benne. Ősszel minden csak úgy van, mennek a dolgok a maguk útján, elcsendesül a nyár energiája, szeptemberben még nosztalgiázunk, visszaszokunk a tanév kerékvágásába, majd napról napra egyre jobban ott vannak a levegőben a közelgő ünnepek, így még várni is van mit. Még az esőt is szeretem.
Néha belegondolok, és megállapítom, hogy bárcsak ősszel lenne a szülinapom. Az szinte már pofátlanul tökéletessé tenné ezt az évszakot.

Ma van az ősz utolsó napja, ami nagyon jó lett volna, ha hétvégére esik, hogy kiélvezhessem, de ez nem így történt, tanítás után viszont úgy gondoltam, hogy mindegy, attól még csinálhatok úgy, mint ha semmi dolgom nem lenne, szóval beraktam a fülhallgatómat a fülembe, és a szemerkélő esőben elindultam gyalog haza.
Jár busz hazáig, viszonylag gyakran, a suli melletti utcában vesz fel, hat-hét perc a menetideje, a megálló, ahol leszállok, pedig öt percnyire van az otthonomtól, amivel azért jól jártam, nekem viszont most sétálni volt kedvem.
A suli utcájában átmentem az úttest azon oldalára, ami szimpatikusabb volt, mert kevesebb hangos társaság gyülekezett rajta, akiket kerülgetnem kellett volna, majd ahogy kiértem onnan, felvettem a pulcsim kapucniját, hogy ne ázzak meg annyira, és végre nyugodtan elindíthattam a zenémet.

- Regi, a pakolást elkezdted már? - kérdezte Anya, ahogy hazaértem.
Egy társasházban lakunk, első emeleti lakásban, és ekkor még a bejárati ajtót se csuktam be, szóval ezt valószínűleg az egész lakógyülekezet hallotta.
Anya egyébként arról az iskolai szervezésű kirándulásról beszélt, ami holnap lesz, kora reggel kimegyünk Bécsbe, megnézzük a karácsonyi vásárt, meg úgy általában a környéket, este pedig jövünk haza.
Nem mindenki jön a suliból, jobbára csak azok (ők is társaságokkal, vagy legalább egy baráttal vagy barátnővel), akiket érdekel annyi kulturálódás, hogy múzeumba menjenek Bécsben, majd karácsonyi vásárban bolyongjanak, annyira, hogy ehhez bevállaljanak néhány tanárt egy teljes napra, és fizettek is. Az osztályomból tudok két-három embert, akik még jelentkeztek rajtam kívül, például a padtársam angolról, Alíz, ő kötötte a lelkemre, hogy jöjjek már én is, ő volt tavaly, és annyira jó, meg egyébként is, ülhetünk egymás mellett a buszút alatt. Talán vele vagyok a legjobban az osztálytársaim közül, és vele is beszélgettem a legtöbbet. A másik két alany Bálint és Réka, a szerelmespár az osztályunkból. Réka kedves lány, szerintem a légynek sem ártana, Bálint viszont tipikusan az a fiú az osztályból, aki a leghangosabb mindenki közül, beszól azoknak, akik a fejében megalkotott osztályon belüli "hierarchia" alján vannak (aminek természetesen ő és a haverjai vannak a tetején), pofátlan mindenkivel, mert az menő és ha valaki nem imádja, az nagyjából arra számíthat, hogy a vicc tárgya lesz egy életre Bálint és a haverjai körében.
- Egy darab hátizsákkal fogok menni, este összeszedem a cuccaimat - ígértem meg Anyának, miközben leraktam az iskolatáskámat és levettem a cipőmet az előszobában.
- Rendben, szólj majd, ha segítsek - ajánlotta fel Anya - Váltottam neked eurót, ott van az asztalon.
- Köszi.
- Ha nem elég, reggel még tudunk váltani. Jézusom, de megáztál! - vette észre Anya rajtam, ahogy most már felém nézett a mosogatásból - Meg fogsz fázni, Regi.
- Aláöltöztem - húztam ki a pulcsim bizonyítékként, hogy lássa a rétegeket.
- Akkor is, mostanában mindenki beteg, nem szeretném, ha legyengülnél és te is az lennél.
Tény, hogy az utóbbi időben elkezdett terjengeni valami influenza-szerű betegség, és a fél suli hiányzik.
- Vigyél holnap esőkabátot - tette hozzá Anya - Egyébként milyen napod volt? - érdeklődött, miközben megtörölte a kezét az egyik konyhai rongyba, annak jeléül, hogy befejezte a teendőjét és csak rám figyel.
Levettem a Converse-emet, majd törökülésben leültem az étkezőasztalhoz.
- Alíz feldobta, hogy menjek velük majd januárban síelni - meséltem.
- De kedves - mosolygott Anya.
- Szerintem is - értettem egyet akaratlanul a tányéralátétet birizgálva. Kedves, de magam se tudom, miért, nem biztos, hogy szívesen mennék. - Egyébként sok érdekes nem történt ma, ha azt nem számítjuk bele, hogy matekdoga alatt végig a színjátszósok próbája szűrődött be a termünkbe.
Van a sulinknak egy színjátszó-köre, egyfolytában készülnek valami előadásra, elvileg valami színházban lépnek fel jövő héten, forgó színpaddal, meg ilyenekkel, legalábbis ezt mondják.
Akit ez érdekel, annak elhiszem, hogy nagyon jó lehet oda járni.
- Plusz most a táncosok is becsatlakoztak a színdarabjukba, szóval az övék is - tettem hozzá.
Tánccsapatunk is van. Évfolyamonként három osztály van, egy sportosztály, egy átlagos (ami elvileg nyelvi osztály, de ez nem igazán érződik, megjegyzem, ide járok én is, mert itt volt hely) és egy matekos-természettudományos, mint a-b-c, így a tánccsapat kilencven százaléka a-s, szóval nem sok mindenkit ismerek onnan.
- Oda jár az a Lili nevű lány is, ugye? - érdeklődött Anya.
Na igen. Varga Lilien, a szőke-kékszemű, menő lány a suliból, akinek valószínűleg több barátnője van, mint égen a csillag, tekintve, hogy eddig nem tudtam olyannal beszélgetni az osztályomból, vagy bárkivel az iskolából, aki ne úgy mesélt volna róla, mint ha a legjobb barátnője lenne. Azt is nyugodt szívvel megkockáztatom egyébként, hogy minden második srácnak tetszik a suliból, úgy néznek rá a fiúk, vagy keresik a társaságát, mint akiket megbabonáztak, de valahol meg is értem. Gyönyörű lány, színjátszós (általában övé a főszerep), a tánccsapat legjobb táncosai közé tartozik, egyszer zongorázott is egy előadáson és mindenkit lenyűgözött, versenyszerűen műkorcsolyázik és folyamatosan a suli honlapján van az eredményeivel, nagyon tehetséges, bulizik, nagy társaságai vannak, mindenki szereti, satöbbi.
Anya azért tud róla, mert a munkája miatt elvileg ismeri Lili anyukáját, sokat nem beszélgettek, de elvileg kollégák, valahogy kiderült, hogy az ő lánya az évfolyamtársam (ő 10/a-s, sporttagozatos természetesen), Anya ezt nagyon megjegyezte és bizonyos időközöként rákérdez, hogy beszélgettünk-e már, mármint Varga Lilien és én.
Nem, és ezen én nem is nagyon szeretnék változtatni.
Őszintén, nem kifejezetten szimpatikus lány, félreértés ne essék, nem utálom, vagy ilyesmi, mert még nem beszélgettünk, csak nem vonz, hogy a közelében legyek, valahogy taszít ez a nagy felhajtás körülötte, főleg, hogy nekem sokszor beképzeltnek tűnik, mint aki folyamatosan arra megy, hogy rivaldafénybe kerülhessen. Nehezen tudom elképzelni, hogy a sok barátnőjével egytől-egyig őszinte barátsága legyen, nem mű beetetés lenne az egész, és a fiúk körében sem önmagának kiállított kihívás legyen, hogy na, ma vajon hány fog belém esni?
Nem is tudom, nem kérdőjelezem meg, lehet, hogy kedves lány, legalábbis annak mutatja magát, és azt se vitatom, hogy tényleg nagyon szép és tehetséges is, de egyelőre nem érzem elég hitelesnek ahhoz, hogy kedveljem.
- Igen, azt hiszem - válaszoltam Anyának - Neked milyen napod volt? - érdeklődtem viszont.
- Pörgős. Egy hét van a határidőmig.
- De hát már tök jól állsz - mosolyogtam rá. Anya most valami karácsonyi mesekönyvet illusztrál, láttam egy-két rajzot, ha kisgyerek lennék, imádnám az összeset. (Persze így is, mert Anya csinálta őket.)
- Bár így lenne - dörzsölte meg az arcát fáradtan.
Anya hajlamos negatívabban látni a dolgokat, mint amilyenek valójában, emiatt stresszelős és ha valami nem simán megy, sokszor már görcsöl is tőle.
Azt hiszem, tudom, ki volt rá ilyen hatással.
Apa zűrös volt - önző, indulatos, felelősségtelen és agresszív, minderre rá pedig ivott is, ami Anyára és rám más hatással volt. Anya aggódós lett, mert mindig engem féltett, százszor jobban magánál, stresszelt, görcsben volt a gyomra szinte minden este, amikor Apa elment, és ez azóta is megmaradt benne.
Én egy idő után már sosem stresszeltem, de nem is reménykedtem semmiben, úgy is mindig ugyanaz történt, jobbára csak igyekeztem elterelni a figyelmem a nap folyamán, majd amikor baj volt, teljes lélekjelenléttel ott lenni, hogy meg tudjam akadályozni, amit meg lehet, főleg, mert mindig úgy éreztem, hogy ilyenkor én vagyok az, aki a legjózanabban képes mérlegelni, és döntéseket hozni. Sokszor nehéz volt lelkileg, de ahogy teltek az évek, fokozatosan fogytak el a könnyeim, amiket el tudtam hullatni emiatt. Legtöbbször félretettem az érzéseimet - amikor baj volt otthon, akkor nem tudtam az érzéseimmel foglalkozni, amikor pedig éppen nem, vagy nem otthon voltam, hanem suliban, táncon, zenesuliban, a barátaimmal, akárhol, eltereltem a figyelmemet erről az egészről, mint ha nem is lenne.
És ami a legérdekesebb, hogy egy idő után ahhoz, hogy úgy csináljak a világ előtt, mint ha minden tökéletesen menne, színjátszanom sem kellett, csak megtanultam átkapcsolni magam az otthoni életemről a külvilágban éltre és megélni a jó pillanatokat, mindentől függetlenül.
Nem állítom, hogy mindez nagyon egészséges lett volna a lelkiállapotomra nézve, de én ebbe menekültem. Pontosabban, mindenbe.
Az egész akkor borult meg, amikor a kettő életemet összekapcsoltam azzal, hogy megnyíltam valakinek minderről, aki később aztán tett arról, hogy a külvilági életembe is mindez bekerüljön, onnantól kezdve pedig mindenki mindent tudott és tönkre is ment minden.
Az a valaki pedig nem volt más, mint Novák Bence, a volt barátom.
Aki mindennek ellenére még a mai napig is veszettül hiányzik.

Bence és én nyolcadik végén jöttünk össze, és egy évet voltunk együtt. Az első és egyetlen barátom volt, egy évfolyamtársam, ráadásul az egyik legjobb barátnőm is jóban volt vele barátilag már általános óta, és mindig imádta a párosunkat, talán jobbára ő is hozott össze minket.
Nagyon szerettem a kapcsolatunkban, hogy bár eleinte bizonytalanul mentem bele az otthoni titkaim miatt, ő ezt észrevette rajtam, mármint, hogy nem mertem teljesen elengedni magam, így egy idő után megnyílhattam neki, ahogy telt az idő, mindig egyre jobban, végül mindent elmondva, ő pedig mindenben támogatott.
Annyira jó volt vele lenni, akárhányszor vele voltam, minden annyival könnyebbnek érződött, úgy éreztem, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, mert meghallgat, és én is őt, vannak közös érdeklődési köreink, meg tud nevettetni, meg egyébként is, mennyi ideje együtt vagyunk már, el se tudtam volna képzelni, hogy mi tudna szétválasztani minket.
Hát, leginkább az, hogy az emberek változnak.
A szakításunk előtt már jóval éreztem, hogy valami nem stimmel - a hangulatingadozásai, az apró jelei, elszólások, néhány mondata, ami szíven ütött, társaságok, amikbe hirtelen bekerült, dolgok, amikre azelőtt mindig azt mondta, hogy "ő sose", aztán mégis úgy csinált, mint ha természetes lenne, a napról napra ritkult beszélgetéseink, egyre kevesebbet keresett, egyre kevésbé vállalt fel mások előtt...
A mai napig nem tudom, miért és mitől történt mindez, talán nem is ő változott, csak felszínre törtek belőle olyan dolgok, amik azelőtt valamiért nem, nem tudom, mindenesetre miután mérgezett a változásával jópár hetet, majd összevesztünk egy-kétszer, egyszerűen csak szakított velem olyan üres és felszínes indokokkal, amikkel a mai napig sem tudok mit kezdeni, és nem is értek semmit, aztán nemsokára az is kiderült, hogy egyébként ő már akkor túllépett rajtam egy másik lánnyal, amikor még velem volt.
Azt hittem, hogy mindenkinél jobban ismerem, majd ebből pár nap lefolyása során az lett, hogy úgy érzem, hogy mindenki jobban ismeri nálam.
Teljesen össze voltam omolva emiatt, rengeteget kivett belőlem ez az egész, ami már otthon is hatással volt rám, minden sokkal jobban megérintett és sokkal nehezebb is lett, kicsúszott a kezemből az irányítás, nem tudtam többet úgy mérlegelni a dolgokat, és talán ennek következtében a legszörnyűbb események otthon ebben az időszakban következtek be.
Minderre rá a Bencére bízott titkaim sem voltak többet titkok, először csak a haverjai tudták, aztán az osztály, az edzéstársaim, majd szép lassan mindenki, akit ismertem, akárhova mentem, a levegőben volt, ahogy rámnéztek, sokan meg is említették, ki így-ki úgy, valaki csak nem leszállva a témáról, valaki meg olyan bunkón és földbe tipróan, hogy egyszer elsírtam magam a suliban, onnantól kezdve meg vége volt.
Akin a gyengeség legkisebb jeleit is megérzik, azokat szokták általában a földbe döngölni, és én sem jártam másképp.
És, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, sosem a bántalmazott oldalán vannak többen.
Akiket a barátaimnak gondoltam azelőtt, eleinte kötelezőből mondtak valamit a védelmemben, majd elcsendesültek, először átmentek hallgatóba, akik nem szállnak be a bántásba, de nem is tesznek ellene, szép lassan pedig elkezdték azt a látszatot kelteni, mint ha azért annyira szorosan nem is lennénk jóban, nehogy már azt higgye a külvilág, és a végén még rájuk is vetülne bármilyen negatív fény miattam.
A végére pedig senki nem maradt mellettem, és persze fordulhattam volna valakihez mindezzel, tanárokhoz, vagy akárkihez, de mégis mit tudna mindezzel kezdeni bárki?
Ilyen közösségen belüli problémákat soha nem fog tudni megoldani egy külső személy.
A szívem mélyén azóta is magamat okolom mindezért, hogy egyáltalán megbíztam valakiben annyira, hogy mindez bekövetkezzen, pedig az eszemmel tudom, hogy nem az én hibám.
Vagy talán csak én magam vagyok a hiba.
És bár már kiszakadtam onnan, és mindez csak a múlt, mert a szüleim már elváltak, apukám pedig azóta se keres minket, hónapok óta nem is hallottam róla, túl nagy sebet ejtett rajtam ez az egész ahhoz, hogy ne érezzem még mindig.
- Remélem, holnap azért sikerül összebarátkoznod másokkal a kiránduláson - mondta Anya kedvesen, mire egy furcsa mosollyal az arcomon elkaptam a tekintetem.

Szívem szerint soha többet.