Szasza erre egyből rámpillantott, mire én is őrá. Megjegyezte a nevet.
- Hogy nézett ki? - néztem Márkra újra, olyan magas pulzussal, hogy szinte összeestem szívrohamban.
- Nemtom, ilyen szőkésnek tűnt, a szemét nem láttam... - sorolta Márk a hajába túrva.
Lesokkolva néztem magam elé.
Egy csomó sportoló van Bence családjában, ráadásul tipikusan olyanok, akik szeretik a legnevesebb, legelitebb gimnáziumokba iratni a gyerekeiket, szinte érezhettem volna, hogy valakije jár ide, aki miatt eljöhetett nézőnek. Mást nem tudtam elképzelni, ami miatt itt lehetett volna, pláne, hogy a színpadon velem látott Márktól kérdezett rólam.
- Mit mondott? - kérdeztem tovább.
- Hogy velem táncoltál-e, mondom igen, és hogy tudom-e, hogy hol vagy.
- Miért keresett egyáltalán?
- Mit tudom én, most is keres, gondolom köszönni akar, ha ismered - vont vállat Márk - De akkor ezek alapján nem te hívtad.
- Nagyon nem - nevettem el magam kínosan, ahogy körbenéztem.
- Ki amúgy? - érdeklődött Márk, miközben ő is nekidőlt a palánknak.
Én eközben a körülöttem lévő teljes látószögemet végigfésültem a tekintetemmel, hogy látom-e, úgyhogy Szasza válaszolt helyettem Márknak.
- Exe - közölte egyszerűen, mire mindketten ránéztünk, ő viszont rám pillantott, így összetalálkozott a tekintetünk.
- Hol volt legutóbb? - kérdeztem Márktól.
- Komolyan megkeresed? - nézett rám Szasza értetlenül elröhögve magát.
- Így is-úgy is összefutunk, akkor meg már túlesnék rajta, hogy ne egész este kelljen kerülgetnem - válaszoltam egyszerűen.
- A büfénél volt amúgy - mondta Márk.
- Köszönöm - léptem el a palánktól - Majd becsatlakozok a közös táncba.
- Oké, hajrá - nézett utánam Márk.
Már épp hátat fordítottam nekik, hogy elinduljak tőlük, amikor Szasza utánam szólt.
- Regi!
A nevem hallatára megdobbanó szívvel megtorpantam, majd visszapördültem hozzá.
Nagyjából három lépésnyire lehettünk egymástól, de így is azt éreztem, mint ha a szemeimbe nézve szinte belelátna a szívembe.
- Most ne felejtsd el leütni - jelezte egyszerűen, mire akaratlanul elmosolyodtam, csak azért, mert ő mondta mindezt.

Nagyjából olyan két folyosónyit mehettem, amikor az egyik sarkon befordulva szó szerint szembe kerültünk egymással Bencével.
Ott állt előttem fél év után, ami alatt annyi változáson keresztül mentem át én is és az életem is, és mindezt akkor éreztem meg először igazán, ahogy a szemeibe néztem.
Ő szinte ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan volt, mint az emlékeimben, mégis, valahogy teljesen más is.
Soha nem volt még ilyen meglátni őt.
- Helló - nézett rám Bence egy félmosollyal az arcán, majd odalépett hozzám, hogy megöleljen, de ösztönösen hátraléptem egyet, egyértelművé téve, hogy én ezt nem igazán így gondoltam.
- Szia - köszöntem vissza kimérten.
- Na, látom, nyitott kedvedben vagy.
- Bárki más felé talán.
Ahogy Bencével újra egymás szemeibe néztünk, egy kicsit felvonta a szemöldökét, majd biccentett egyet, hogy oké, nem vagyok kedves vele, ez van.
- Hallom, kerestél - hoztam fel a témát, ami miatt én is elindultam, hogy beszéljek vele.
- Csak meg akartalak dicsérni, hogy jó voltál. Unokatesóm végzős itt, és láttalak.
- Köszönöm.
Bence a hajába túrt, én pedig úgy vettem, hogy oké, akkor ez ennyi volt, túlestem rajta, ezzel lezártnak tekinteném a témát.
- Ennyit szerettél volna? - kérdeztem, éreztetve, vele, hogy ha igen, akkor részemről el is válhatnak útjaink.
- Ja, kábé.
- Rendben. Akkor szia - zártam le a beszélgetést, majd kikerültem, hogy továbbmenjek.
Ahogy kikerültem, Bence hitetlenül elröhögte magát, és utánam fordult.
- Mikor lettél ilyen bunkó, Regi?
A mondatára felszöktek a szemöldökeim és kikerekedett szemekkel fordultam vissza hozzá, egy lépést megtéve felé.
- Mit vártál tőlem? - nevettem el magam hitetlenül - Hogy majd a nyakadba borulok? Arra nyugodtan várj még egy kicsit.
- Jól megváltoztál, hallod.
Enyhén lenézően mondta ezt, ami először szíven ütött, de nem akartam, hogy ezt lássa rajtam.
- Vagy talán nem én változtam meg - válaszoltam érzelemmentesen.
- Full kedves voltam veled, miről beszélsz?
Erre döbbenten felnevettem, mert azt se tudtam, hogy mit mondjak erre.
- Igazad van, egy igazi szent vagy - bólintottam ironikusan mosolyogva rá.
- Konkrétan megdicsértelek az előbb.
- Wow - biccentettem kikerekedett szemekkel.
- Neked most mi a bajod amúgy?
- Ezt te kérdezed tőlem?
- Tényleg a tavaszin vagy még megsértődve? Oké, szakítottunk, mert kihűlt a kapcsolatunk, de attól még...
- Kihűlt a kapcsolatunk?
- Mert nem így volt?
Hitetlenül felnevetve körbenéztem. Ilyen nincs.
- Szerintem nincs miről beszélgetnünk, Bence - néztem rá, mert nem voltam hajlandó külön felsorolni neki a sérelmeimet, hogy aztán sebezhetőnek tűnjek tőlük.
- Nem nagyon vágom, hogy mi ütött beléd, halál normális voltam veled most, erre itt... - magyarázta, gyakorlatilag már ő megsértődve ettől.
- Komolyan én vagyok itt az, aki magyarázattal tartozik? - akadtam ki - Oké, talán változtam. És tudod, miért? Mert tönkretettél mindent az életemben, szóval kénytelen voltam - közöltem vele bármiféle ferdítés nélkül a szemébe nézve.
- Hát, nemtom, akinek annyira tönkretették az életét, nem szokott méregdrága szalagavatói ruhában keringőzni egy elit iskolában külsősként - vágta rá végignézve rajtam, mire kínosan elnevettem magam.
Ahogy ránéztem, egyszerűen semmi mást nem éreztem, csak dühöt.
A legfájdalmasabb heteimben és hónapjaimban sem néztem így rá, mint most, ennyire kiábrándultan.
Ránéztem, és ürességet láttam. Nem voltak rózsaszín felhők, mint az emlékeimben, vagy mint régen, most egy üres ember állt előttem, bármi pozitív dolog nélkül, amit megláthattam volna benne.
Dühös voltam attól, hogy ugyanebbe az emberbe mennyi mindent láttam benne, most pedig mégis mennyire kevésnek látom.
- Ezt most nem mondtad komolyan, ugye? - kérdeztem kiakadva rá.
Ha valaki, ő aztán mindent tud arról, milyen nehézségeim akadtak még az előtt is, hogy ő megkétszerezte volna őket.
- Szerintem egész sokan jelentkeznének a helyedre, Regi.
- Ezt tényleg tőled kapom meg? - borultam ki.
- Te vágtad a fejemhez, hogy tönkrevágtam az életed, csak próbálom megfejteni, hogy mégis mi az, ami annyira szarul menne most neked!
- Egy évet együtt voltunk, megbíztam benned, erre megcsaltál és fokozatosan eldobtál magadtól, kiteregettél mindent, amit elmondtam neked, csak neked, az összes titkomat, ami miatt hetekig, hónapokig kellett viselnem a megaláztatást és a magányt, ott kellett hagynom mindent, amim addig volt, te tényleg azt hiszed, hogy korrekt voltál velem? - tört ki belőlem teljesen felhúzva rajta az agyam.
- Mint ha te akkora szent lettél volna, basszus!
- Én? Mit csináltam ellened azon kívül, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag szerettelek és mindenkinél jobban megbíztam benned?
- Az összes kicseszett problémád rajtam csapódott, még csak át se mehettem hozzád az alkesz apád miatt, ha meg igen, akkor is a ti nem normális életmódotokhoz kellett igazodnom!
Erre először a szemöldökömet felvonva, egy ideges nevetés hagyta el a számat, a következő másodpercben pedig gondolkodás nélkül, ösztönösen kevertem le neki egyet.
Akkorát csattant, hogy az összes körülöttünk lévő ember felénk nézett, én pedig elégedett megkönnyebbültséggel vettem tudomásul.
Azt hiszem, ezzel vérig sértettem az egóját.
Annyira hirtelen volt, hogy ellenkezni sem tudott, majd ahogy elvettem a kezem, pislogott egy nagyot maga elé a pofontól és üres tekintettel nézett rám.
- És akkor nem vagy olyan, mint az apád, mi?
- Ne merészelj ilyet mondani nekem - néztem rá szikrákat szóró szemekkel.
- Hát, pedig ez a reakció most eléggé rá emlékeztetett.
- Mondom, ne merészelj! - emeltem meg a hangom, hogy nyomatékosítsam.
Bence a rákiáltást megközelítő stílusomra körbenézett, hogy ezt ki hallotta.
- Nem láttam apukádat, mi lett vele, lelépett? - kérdezett vissza fájdalmasan lekezelő stílusban.
- Igen, képzeld, és légyszíves, add is tovább egész Szentendrének, nehogy lemaradjanak valamiről a magánügyeimmel kapcsolatban - vágtam rá, ellépve tőle egyet, megkísérelve, hogy újra otthagyom.
- Mint ha a hatéves unokahúgommal beszélgetnék.
- Akkor légyszíves beszélgess vele, neki valószínűleg már most érettebb hozzáállása lehet az élethez, mint neked.
- Mert te tényleg nagyon érett vagy.
- Mutogatás a másikra, az igen, jó stratégia - biccentettem ironikusan, majd hozzátettem - Második osztályban.
- Nem kell ennyire elszállni magadtól, amiért rádnézett egy végzős srác, Regi.
- És én vagyok a bunkó? - nevettem el magam hitetlenül.
- Csak mondom.
- Hihetetlen, hogy mindezek után a legjobb érv, amit önállóan fel tudtál hozni ellenem, az az, hogy kivel táncoltam negyed órája.
- Együtt vagytok legalább?
- Ez hogy jön ide? - hitetlenkedtem.
- Csak érdekel, hogy egy nagykorú sportoló, végzős srác hajlandó lenne-e összejönni veled.
- Semmi közöd hozzá, de nem vagyunk együtt.
- Na ne - mosolygott - Soha nem gondoltam volna.
- Neked egyébként az a hobbid, hogy megpróbálj megalázni?
- Mint ha te olyan kedves lennél.
- Oké, ennek már tényleg nincs értelme, légyszíves, ne beszélgessünk - nevettem el magam hitetlenül, hátralépve egyet.
- Ja, hogy neked már ilyen extra igényeid is vannak, komoly vagy. Követelmények, hogy beszélgess valakivel, elit sportsuli, minimum végzősnek lenni...
- Engedd már el ezt a témát!
- Te meg ne így próbálj felkapaszkodni, meg kompenzálni a dolgaidat, mert ez rohadt gáz!
- Semmi közöd hozzám, és fogalmad sincs arról, milyen vagyok most és mik zajlanak bennem!
- Ismerlek, Regi.
- Ismertél.
- Ismerlek - erősítette meg - Tizenhat éven át egy alkoholista apával éltél, aki vagy leszart vagy bántalmazott, aztán lelépett. Apakomplexus, ingadozó önbecsülés, vágy, hogy büszkék legyenek rád és teljesíteni tudj... - sorolta, mire kínosan elnevettem magam - Erős karakterekhez vonzódsz, akik mellett hercegnőcskének érezheted magad. Tizennyolc éves, elit, sportoló srácok - mondta eredményképpen.
- Ezeket a tulajdonságokat magamról szó szerint én mondtam neked, nagyjából egy éve.
- Tehát igazak.
- És?
- És ezek miatt kapaszkodsz fel olyan srácokon, akiknek viszont egy sima tizenhat éves, lelkileg labilis, komplexusokkal teli csaj vagy, aki rájuk akaszkodik. Legjobb esetben is kishúg lehetsz a szemükben.
Az egészben az volt a legfájdalmasabb, hogy ugyanezek már az én fejemben is megfordultak, nem is egyszer.
- Nem tudom, mi van ilyenkor a fejedben, de semmi köze semmihez ennek az egésznek, szóval komolyan szállj már le erről a témáról!
- Zavar, hogy valaki a szemedbe mondta, ugye? - húzta egy gúnyos mosolyra a száját.
- Az zavar, hogy tényleg meg vagy győződve arról, hogy meg tudsz bántani még bármivel is.
Erre egymás szemébe néztünk, mert rámpillantott.
Régen volt részem ennyire üres szemkontaktusban. Mint két idegen.
Valamikor azt hittem, hogy ismerem, de most úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, kivel beszélgetek.
Hónapokkal ezelőtt még felmentettem, hogy kisebbnek érezzem a változásait és a pofára esésemet, de most egyszerűen csak annyi volt bennem, hogy mindentől függetlenül, én nem ismerem már ezt az embert.
- Csak szólok, hogy továbbra is tudok rólad mindent, Regi. Az összes rohadt titkodat.
- Akkor kérlek, baszd meg magad a titkaimmal - mosolyogtam rá erőltetetten, majd hátraléptem egyet, hogy véget vessek lassan a beszélgetésnek.
- Soha nem fogsz jobbat találni nálam - vágta a fejemhez.
Mint akinek már tényleg nincs jobb ötlete, hogy mit mondhatna.
- Kétlem.
Ahogy ezt kimondtam, lezártnak vettem a beszélgetésünket, és ő se tudott mit mondani akkor épp, úgyhogy kihasználtam az alkalmat, hátat fordítottam neki, és egyszerűen otthagytam.
Az első sarkon befordulva már éreztem is, mennyire nehéz szívvel idézem vissza a beszélgetésünket, vagy hogy milyen hatással volt rám.
Mert volt, tagadhatatlanul volt. És bár soha senkinek nem fogom bevallani, szíven ütöttek a szavai.
Megbántott. Ma ezredszerre is megbántott.

Mielőtt a tánctérre vezető folyosóra léptem volna, az arcomat megdörzsölve kifújtam magam, és bár lelkileg még nagyon nem tartottam ott, figyelmen kívül hagyva a torkomat szorító sírógörcsömet, bementem a táncoló párok közé.
- Regi! - vett észre Lili, úgy nagyjából az első öt másodpercben, aki épp akkor fejezte be a táncolást valami sráccal, majd odajött hozzám - Merre voltál? Egy csomót kerestelek.
- Itt van Bence - vallottam be körbepillantva.
- Mi? Az exed? - kerekedtek ki Lili szemei - És beszéltetek? Úristen, mesélj! - ráncigált ki a tánctérről, majd a legközelebbi padig mentünk és leültetett maga mellé.
- Ráér később, most van a közös tánc... - próbáltam kibújni alóla.
- Még tart egy csomó ideig, csak mesélj!
Lili ösztönzésére nagy levegőt vettem, és néhány részletet kihagyva nagyjából felvázoltam az utóbbi negyed órámat.
Meglepetésemre Lili felnevetett.
- Jézus, de féltékeny - nevette ki Bencét nemes egyszerűséggel - Tipikus ex, Regi, leesett neki, hogy már nem vagy oda érte, plusz körülötted vannak olyan srácok, akik sokkal jobb palik, mint ő, ami megsértette az egóját, és ezért random elkezdett sértegetni, ahogy csak tudott. Nem veled van a baj, hanem vele. Nehogy komolyan vedd.
Lilinek alapjáraton igaza lett volna.
Ha tudja a teljes történetet, és azt, hogy néhány dolog, amit Bence mondott és amit neki nem mondtam, nekem is eszembe jutott már.
Igaza lett volna, ha nem az a srác vágott volna mindent a fejemhez, aki fél évvel ezelőtt tönkretett már, és visszaélt a bizalmammal.
- Jogos - adtam meg magam látszólag, egy mosolyt csalva az arcomra.
- De legalább leütötted! Annyira büszke vagyok rád! Legszívesebben azt kérném, hogy keressük meg, és üsd le újra úgy, hogy láthatom is.
Halkan elnevettem magam, ahogy pedig Lili egy pillanatra nem rám nézett, gyorsan megtöröltem a szemem.
Soha nem sírok mások előtt, ezt a jó tulajdonságomat pedig szeretném megőrizni.
- Regi, egy második kör? - lépett oda hozzánk Márk a semmiből, felkérve táncolni, mire mindketten felnéztünk rá - Lilu, téged egy haverom meg mindjárt idejön befűzni, rád uszítottam, bocs - vigyorgott Márk az unokatesójára.
- Ha idegesítő lesz, kinyírlak!
- Ments meg - suttogta nekem Márk derűsen.
- Oké - adtam meg magam halkan felnevetve, majd megfogtam a kinyújtott kezét és hagytam, hogy felhúzzon.

Őszintén? Egyvalamiben Bencének tényleg ezer százalékban igaza volt.
Nem ártana lassan tényleg alapkövetelményeket állítanom a fiúk témájában - nehogy mégegyszer beleszaladjak egy hozzá hasonlóba.