[Egy évvel korábban]
- Nem mondom, hogy nem fogok parázni a táncpróbákon veled, a profival - mondta Bence rámmosolyogva, mire elnevettem magam.
A sulink udvarán voltunk, arra a szünetre ő is különválva a barátaitól és én is a barátnőimtől, bár tudtam, hogy úgy is kilesnek ránk az ablakon át a teremből.
- Szóval velem táncolsz majd a szalagavatónkon. Helyes - mosolyogtam.
- Kivel mással, Baba?
A becenevére akaratlanul végigjárt az a szokásos melegség, ami annyiszor végig szokott, akárhányszor érezhetem a szeretetét irántam.
- Vikivel? - hoztam fel a legjobb barátnőmet példának vigyorogva, aki kiskora óta jóban van Bencével és ő is hozott össze minket.
- Tudod, hogy veled fogok. Te vagy a barátnőm.
Vadul dobogó szívvel mosolyogtam magam elé, majd ránéztem.
- Hát, akkor köszönöm a megtiszteltetést - vigyorodtam el, kicsit közelebb hajolva hozzá.
Bence az utalásomra szintén közelebb hajolt hozzám, egészen addig, amíg az ajkaink kényelmesen nem értek össze, majd a combomat megsimogatva hosszan megcsókolt.
- Mit szólsz, ha ma átugrok hozzád? - kérdezte a számra suttogva.
A kérdésére egy kicsit elbizonytalanodtam és egy picit elhajoltam tőle, így összetalálkozott a tekintetünk.
- Oké, apukád miatt nem, vágom - mondta ki helyettem.
- Ne haragudj, csak... - kaptam el a tekintetem nehéz szívvel - Nem akarok bajt. De ha esetleg lehetnénk nálad, akkor megpróbálom elintézni...
Hogy őszinte legyek, akármennyire imádok vele lenni, nem szívesen hagytam volna otthon Anyát estére, mindig érte aggódok, akárhányszor máshol alszok.
- Nálunk most nem megy, bocs.
- Dehogy is, semmi baj. És bocsánat, hogy hozzánk nem tudsz jönni, csak tudod...
- Egyszer odamegyek apukádhoz és közlöm vele, hogy szar ember és bassza meg.
Igen, Apa szar ember, tisztában vagyok vele.
Ettől függetlenül fájt ezt tőle hallani.
Elfordítottam a fejem.
- Nem hinném, hogy sokat segítenél rajtam ezzel - mondtam halkan.
- Azért nekem jól esne. Te is a szemébe mondanád legszívesebben, nem? Elbassza az életed. Egy agresszív, alkoholista állat.
Ahogy ezeket mondta, persze jogosan, mégis, mint ha kést szúrt volna a szívembe vele.
Utálom, hogy apukámra mindez igaz, és hogy ez cseppet sem normális.
Sokkal könnyebb, ha mindezt csak elfogadhatom és csinálhatok úgy, mint ha minden rendben lenne.
- Ne mondj ilyeneket - kértem meg halkan, annyira elnehezült szívvel, hogy szinte kimondani is alig tudtam.
- De igaz - értetlenkedett.
- Az apukám - néztem rá.
- Elvileg. Csak rohadtul nem viselkedik úgy.
- Attól, hogy utálom, amiket csinál és amilyen, valahol szeretem és kötődök hozzá, mert az apám.
- Te mondtad, hogy meghalt a szemedben emberként, és hogy nem is az apukád igazán, Regi.
- Ez bonyolult - próbáltam lezárni.
- Oké, bocs, nem akartalak megbántani - védekezett.
- Nem bántottál meg, nem azért mondtam. Csak ez nehéz.
- Elhiszem. Attól még nem kell bevédened, mert egy gyökér.
- Igen, az - értettem egyet feszülten.
Bence nem folytatta a témát, és én se, így egy pár másodpercig csak ültünk egymás mellett.
- Szerintem menjünk be - készültem felállni, mire a barátom a kezem után nyúlt és visszahúzott maga mellé.
- Megbántottalak, Baba?
Halkan elsóhajtottam magam, majd őszintén ránéztem.
- A lehető legkevésbé sem te bántottál meg. Te most csak emlékeztettél rá.
- Bocs, tényleg. Csak te szoktad mesélni a dolgokat, és azt hittem, ezek akkor így tények.
- Tények, amiket utálok kimondani, mert nem tudok változtatni rajtuk és így csak feleslegesen fájdítom velük a szívemet.
- Anyukád nem akar elválni tőle? - kérdezte, már többedszer a hónapok során.
- Nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek tűnik.
Bence megsimította a kezemet, majd pár másodperc után megtörte a csendet.
- Na, és a szalagavatónkra meghívod majd?
- Az apám, szóval igen, és végig fogom stresszelni az egészet, hogy ne csináljon semmi balhét.
- Ne hívd meg.
- Az apukám - ismételtem meg sokadszor - Legalábbis papíron az.
- Nehogy már elrontsa a szalagavatód. Csak mert el fogja.
- Akkor a szalagavatóm is bekerül abba a jó hosszú sorba, amiket már tönkrevágott az életemben. Nem lesz új dolog.
- Akkor is, szalagavató csak egyszer van.
- Kivétel, ha tizenegyedikben felkér valaki a végzős osztályból - mosolyogtam rá, csak hogy oldjam a hangulatot.
Épp elég minden forog apukám körül, nem akartam a vele töltött perceket is megmérgezni ezzel.
- Haha. Ahhoz nekem is lesz pár szavam.
- És mi van, ha visszabukok egy osztályt és te leszel az a végzős valaki? Sose tudhatod.
- Visszabuknék veled. Jó szar lenne, ha két külön évfolyamban lennénk.
- Legalább a szalagavatónk közös lenne.
- Az mindenképpen az lesz. Látni akarlak majd abban a szép ruhában.
- Én is szeretném, hogy láss - mosolyodtam el.
- Hány évet kell várnom, hármat? - számolta át.
- A jó dolgokra várni kell - vigyorogtam.
Bence elnevette magát.
- Imádlak.
- Én is téged - mosolyogtam, majd egyszerre körbepillantottunk az udvaron, hogy néz-e minket valaki, és nem érzékeltük úgy, úgyhogy visszahajoltunk egymáshoz egy hosszú csókra.

[Egy év múlva/most]
- Tökéletes vagy - igazgatta el rajtam Lili a ruhám az öltözőben, miután úgy meghúzta hátul a fűző részét, ahogy csak tudta.
Gyönyörű ruha volt, de azért a készülődési folyamat során megértettem, miért változott meg a divat az előző másfél évszázadban ennyire.
A fehér keringőruhámban, besütött hajjal, kész sminkkel, magassarkúban szemeztem magammal a tükörben, miközben Lilien tökéletesre igazgatta a habosbabos-szoknyámat.
Őszintén, tényleg szépnek éreztem magam, ami feldobott.
- Tudom, hogy ezermilliárd kép fog ma készülni rólad, de hagyj fotózzalak le - kért meg lelkesen.
- Okés, Anyának úgy is megígértem - nevettem el magam.
A ruhás fő-fő-főpróbáig volt még tíz percünk, szóval ahogy elkészültem (Lili csak azért jött be korábban a szalagavatóra, hogy segíthessen elkészülni), kimentünk az öltözőből.
- Keressük meg Szaszáékat - mondta Lili, majd elindult valamerre a számára jól ismert suli épületén belül, én pedig kérdés nélkül követtem.

Amikor befordultunk az egyik folyosóra, ami a nézőtérhez vezetett, pár méterről már meg is láttuk Szasza, Márk, Emma és két srác társaságát.
- Ott vannak - szúrta ki őket Lili.
Ahogy Lilien bátyjára néztem, aki mindenki máshoz hasonlóan szintén az elegáns, keringős ruhájában volt, akaratlanul megigazítottam az enyémet, és nagy levegőt véve igyekeztem természetes maradni.
Nincs huszonnégy órája, hogy hazakísért, szóval ez alapján kellett a megfelelő közelségre felkészülnöm.
- Hali - köszönt Márk intve nekünk, ahogy kiszúrt minket, még pár méterről odébbról, mire mindenki felénk nézett, és ekkor vettek észre.
Ő is ekkor vett észre.
Amint Szaszával összetalálkozott a tekintetünk, automatikusan zavarba jöttem egy kicsit, neki viszont egy halvány mosoly volt az arcán - nem tudom, hogy csak rajta maradt, vagy most jelent meg, viszont végignézett rajtam, még ha csak egy másodpercig is, szóval mindezek miatt kishíján összeestem.
Egy kicsit gyorsabban verő szívvel léptem oda hozzájuk Lili mellett, igyekezve mindenki másra nézni.
Nehéz volt.
- Sziasztok - köszöntem úgy általánosságban, a társaságnak.
Mindenki teljesen természetesen visszaköszönt, úgyhogy nem volt kellemetlen.
- Regi, állj oda Márkhoz - vette elő Lili a telefonját, hogy lefotózzon minket.
Márk volt gyorsabb, ő lépett oda hozzám, majd a fotó alatt átölelte oldalról a derekam, kicsit közelebb húzva magához.
- Oksi - engedte lejjebb a telefonját Lili, miután kivigyorogtuk magunkat a képeken.
Márk elengedte a derekam, majd megfogta az egyik kezem és csak úgy, mosolyogva megpörgetett, mire meglepetten elnevettem magam.
- Ma 18:30 táncparkett - mutatott rám szórakozottan, a keringőnk időpontjával, csak hogy nehogy elfelejtsem.
- Igenis - bólogattam jókedvűen.
Ez alatt a többiek jobbára minket néztek, egészen addig, amíg Lilien nem kezdte el kérlelni Szaszát, hogy hagyj fotózza le Emmával.

Az előadások ötkor kezdődtek, mármint a többieknek - én hála az égnek meg voltam áldva azzal a szerencsével, hogy mivel csak beugró voltam és nem végzős, ezek többségét végignézhettem a táncparkett melletti folyosóról nézőként pár másik hasonló helyzetű lánnyal, mivel semmi dolgom nem volt.
- Varga Szabolcs! - mondták be Lilien bátyja nevét szalagtűzéskor, mire a teremben óriási taps tört ki, éljenzés, fotózás, mint ha egy sztár lépett volna előre a nézőközönség előtt.
Észre se vettem, hogy magamban mosolyogva halkan én is tapsolni kezdtem.
Hihetetlen, hogy egy srácnak ekkora önbizalma lehet, mint ami akkor belőre áradt, bár őt nézve jogos is.
Lélegzetelállítóan jól néz ki, sportos, mivel sikeres versenysportoló, tele van haverokkal, vannak céljai, amiket tényleg el akar érni és el is ér, nehezen befolyásolható, gyönyörű mosolya van, az egyik legvonzóbb srác, akit valaha láttam, ráadásul nem is hülye, érett, jó emberismerő, tehetséges...
Azt hiszem, valami ilyesmire szokták azt mondani, hogy tökéletes.
Szeretném tudni, benne mi lehet a hiba, vagy mik lehetnek a nehézségei, mert nem tudok mit elképzelni.
Talán neki is vannak olyan titkai, amiket nem tudok róla, pont úgy, ahogy ő sem tudja az enyéimet.
Miért találom mindezt vele kapcsolatban ennyire érdekesnek?
- Úristen, szerintem rámnézett! - suttogta a szorosan mellettem ácsorgó, velem együtt keringőruhában lévő lány.
Nem akartam mondani neki, de nem rá nézett.
Hanem rám.
Onnan tudom, hogy ebben a másodpercben megugrott a pulzusom, mint ha megijedt volna attól, hogy a szívembe láttak.

- Rendeződjetek párokba! - mondta valamelyik tanár a tánctér mellett húzódó folyosón, közvetlenül a keringőket megelőző előadás alatt.
A folyosón a tánctérhez vezető átjáróhoz legközelebb az a-s osztály volt, mögöttük pedig a b-sek, velük én is.
Amikor felkonferálták a 12/a-t, ők kivonultak a tánctérre, beállva a koreográfia elejére, mi pedig előrébb tolódtunk.
A legtöbben leskelődtek, már amennyire a tanárok engedték (szerintem egész életemben nem hallottam annyi csitítást, mint ott az utóbbi tíz percben), de nekem nem kellett, mert bár nem a sor elején álltam Márkkal, Márk kiszúrt egy kis rést a függönyök között, ahonnan ráláthattunk a tánctérre.
- Te izgulsz amúgy? - kérdezte Márk rámnézve.
- Igen. Vagyis nem. Nem úgy - pontosítottam.
- Szóval igen.
- Nem izgulok, ezerszer léptem már fel. Csak tudod... azóta nem voltam, hogy otthagytam a táncot - magyaráztam őszintén, suttogva - Furán nosztalgikus ez az egész.
- Ja, vágom.
Közben ment a keringő tovább - a színpadra lesve leginkább egy-egy párt láttunk, akik éppen a látószögünkben voltak, de már láttuk korábban a koreográfiát, szóval ki tudtuk egészíteni a fejünkben.
Őszintén megvallva, gyönyörű volt.
Amikor vége lett a táncuknak, a fények lekapcsoltak, az összes fény, így a nézőtérről nézve szinte teljesen sötét volt, én pedig még utoljára a színpadra pillantottam.
Őket láttam - a fények lekapcsolásával csak kontúrok látszódtak, viszont volt egy pár másodpercük a levonulás előtt, úgyhogy ez alatt megölelték egymást, Emma Szasza mellkasának dőlve, Szasza pedig a derekát megsimítva ölelve vissza, miközben mosolyogva súgott neki valamit; Emma nevetve felnézett rá, kicsit lábujjhegyre emelkedve, ami épp elég utaló volt, és bár egy pillanaton belül történt az egész, éreztem, hogy mi fog történni.
Szasza megadva magát a lány utalásának, egy apró mosollyal az arcán odahajolt hozzá, majd azóta is a derekán tartva a kezeit, megcsókolta.
Igen.
Megcsókolta, ami kívülről nézve diszkrétnek tűnhetett, és nem is volt olyan hosszú, de én tudtam, hogy a helyzetben mennyire érzelmes lehetett.
Tudom, mert fél évvel ezelőttig én is álmodtam egy ilyen csókról, közös keringő után, ahogy ketten túlvagyunk ezen az egészen abban a tökéletesen idilli és romantikus pillanatban, gyönyörű ruhákban, kiragyogva az eseménytől.
Mint ha kést szúrtak volna a szívembe, hagyva, hogy ott vérezzen el.
A legjobbnak azt láttam, ha elkapom a tekintetem, nem tudatosítom, hogy ezt láttam, legalább addig, amíg ki nem kerülök innen, és én is csak hagyom a szívemet vérezni, ignorálva az egészet.
Annyiszor sikerült átváltanom az érzéseimről, hogy háttérbe szorítsam őket. Most miért volt ez ennyire nehéz?
- Megcsináljuk - ölelte át Márk a vállam, mielőtt elindultunk volna ki a tánctérre, kizökkentve mindebből, mire ránéztem.
- Igen - csaltam egy mosolyt az arcomra, majd kifújtam magam.
Nem igazán voltam tudatában bárminek, ahogy a tánctér felé vettük az irányt a többiekkel, nem akartam az elmúlt egy percre gondolni, de hatással volt rám, kívülről nézve teljesen képben voltam, arra mentem, amerre kellett, úgy kerültem, úgy sétáltam, ahogy mondták előtte, beálltam a helyemre, de valahogy lelkileg egészen máshol jártam.
Tényleg, mint ha leszúrtak volna, de minimum gyomronvágtak.
- Minden oké? - suttogta Márk, ahogy beálltunk az alaptartásba, még a zene felcsendülése előtt.
- Persze - néztem rá meggyőzően mosolyogva - Jó, nyertél, talán kicsit tényleg izgulok - nevettem el magam halkan, mire szórakozottan elmosolyodott.
- Oké, ha elájulsz, majd úgy kaplak el, hogy menő legyen és mindenki azt higgye, hogy a koreó része volt.
- Lekötelezel.
- Kiket hívtál meg? - érdeklődött.
- Csak anyukámat.
- Büszke lesz rád, nyugi. Lenyomjuk simán, meg jól is nézel ki - mondta mosolyogva, hogy megnyugtasson.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Pacsi? - engedett el az egyik kezével, hogy kitarthassa oldalt a kezét, mire mosolyogva belecsaptam - Jók leszünk.
- 18:30 táncparkett - idéztem vissza mosolyogva, mire elröhögte magát, és biccentett egyet.
Ahogy ezt megbeszéltük, fel is csendült a zenénk.
A koreográfia alapján vártunk hat számolást a zene elején, majd elkezdtük a keringőt.
Azt hittem, így nézőközönség előtt jobban koncentrálnom kell majd, és persze koncentráltam is, de valahogy, amikor már lement pár számolás, mint ha akaratlanul visszarázódtam volna a régi versenytáncos énembe, a rutinba, valami ösztönszerűen átkapcsolt, az összes mozdulat bennem volt, nem kellett gondolkodnom rajta, csak átadtam magam a mozdulatoknak.
Színpadon voltam, és valahogy feltört bennem újra az az érzés, hogy rajtam a világ szeme, rajtam vannak a fények, most kell tökéletesnek lennem, mert nincsen második fellépés, csak most van, ez a pillanat, amiből a legjobbat kell kihoznom úgy, hogy minderre rá most élvezzem legjobban ezt a táncot.
És valahogy, amíg ott voltunk a táncparketten, mint ha minden elszállt volna, legalább arra a pár percre.
Soha nem éreztem ezelőtt, hogy ez ennyire hiányzott már.
Ahogy a zene véget ért, ezúttal is kialudt az összes fény, és persze az egész nézőtér tapsban tört ki, valahogy bennem mégis csend lett, amint pedig Márkra néztem, ebben a másodpercben elkezdett minden visszaszivárogni belém, ami a tánc alatt háttérbe szorult.
- Legjobb vagy - suttogta Márk mosolyogva, mégis, mint ha csodálkozott volna.
- Te is. Nekem tetszett - mosolyogtam vissza rá.
Nemsokára levonultunk a tánctérről, egészen a másik osztály mellé, akik onnan néztek meg minket.
- Nagyon szépek voltatok! - suttogta nekünk Emma kedvesen, mert természetesen Márk és én pont az ő párosuk mellé sodródtunk.
Ahogy megköszöntem, a mellette álló srácra néztem, viszonozva a pillantását, és bár valószínűleg máskor libabőrös lettem volna a tekintetétől, most inkább önkímélő módba váltottam és elfordítottam a fejem.

Mivel nekem már több dolgom nem volt, miután a többiekkel együtt kivonultam a táncparkett környékéről, amíg ők szaladtak ideiglenesen átöltözni az osztálytáncokhoz kitalált ruhákba, hogy aztán később vehessék vissza a keringőruhát újra, én végigmentem a folyosókon, hogy miután ettem egy falatot és ittam egy kortyot, az egyiknél megállva végignézhessem a produkciókat.
Megnéztem a telefonomat. Anya írt, amit mosolyogva vettem észre a képernyőmön.
"Gyönyörű voltál, Kicsim! Én vagyok a legszerencsésebb Anya a világon. Káprázatos voltál! <3"
Mosolyogva írtam neki vissza, mert a nézőtéren megtalálni szinte esélyem se volt, majd visszavittem a telefonomat a cuccaimhoz, és végignéztem az előadásokat.
Időközben többen is csatlakoztak hozzám a két végzős osztályból, akik már visszaöltöztek keringőruhába, mert onnan volt esélyünk rálátni a táncparkettre és az ott zajló produkciókra.
Épp egy szóló táncprodukciót néztem, amikor odalépett mellém valaki.
- Helló - hallottam meg Szasza hangját, mire ösztönösen megdobbanó szívvel ránéztem.
Ahogy a szemébe néztem, éreztem, hogy még egy centivel beljebb csúszik az a kés a szívemben, jól megfordulva bennem, úgyhogy inkább újra elkaptam a tekintetem.
- Szia - köszöntem vissza halkan.
Egy palánk volt előttünk, nagyjából derékig érő, ami alapból a folyosót választja el a sportpályától, szóval Szasza kicsit előredőlve lazán rátámasztotta az alkarjait. Emiatt egy kicsit közelebb éreztem magamhoz, ráadásul így egy szintben is voltunk.
Ahogy a félhomályban láttam, felül akkor épp csak egy fehér ing volt rajta, ami ahogy előretámaszkodott, enyhén feszült a hátán, pont annyira, hogy az összes hát- és karizma kirajzolódjon, minderre rá pedig a közelségében az illatát is jobban megéreztem.
Elfordítottam a fejem, mert hatással volt rám.
- Láttalak titeket - törte meg a csendet pár másodperc múlva, a keringőnkre utalva - Jó voltál.
- Köszi, de Márknak köszönhetem. Ő a fiú, szóval a táncban ő is irányított.
- Hidd el, ránézésre lejött, hogy otthon vagy a táncfellépés-témában - nézett rám a halvány gödröcskéivel az arcán - Pont olyan voltál, mint aki a színpadon tud kiteljesedni.
- A táncban tudok kiteljesedni.
- Látszott.
Erre akaratlanul elmosolyodtam, de igyekeztem nem ránézni.
Néhány pillanat múlva újra megszólalt.
- Ég és föld van Márk exe és te közötted, szóval rohadt nagy mákja van.
- Igyekeztem.
- Szerintem meg Márknak kellett igyekeznie melletted, Regi - röhögte el magát őszintén, halkan.
Miért hangzik ilyen gyönyörűen a nevem a szájából?
- Ti is jók voltatok - mondtam pár másodperc magam elé mosolygás után.
- Honnan láttál minket? - nézett rám.
- Pont ott álltam a folyosón, hogy Márkkal találtunk egy rést a függönyök között, ahonnan ráláttunk a tánctérre.
Éreztem, ahogy megjelenik az a fojtó érzés a torkomban, valahonnan belülről, ahogy az előadásukra gondolok, amit akárhogy is nem számított rá, láttam.
- Ja - biccentett - Kösz.
Erre csak bólintottam egy picit, majd néztem tovább a produkciót.
Ő is jobbára azt nézte, kivétel, hogy közben egy-kétszer hátrapillantott a válla mögött, talán várt valakit, nem tudom.
Nagyjából egy percre lehetett csend közöttünk, amikor megéreztem, hogy rámpillant.
Úgy csináltam, mint ha nem vettem volna észre, de észrevettem, és azt is éreztem, hogy megszólalna, de még nem döntötte-el, hogy meg akar-e tényleg.
Végül megtörte a csendet.
- Minden oké amúgy? - fürkészett, mire akaratlanul kiszaladt belőlem egy halk, zavart nevetés, és amennyire a sminkemtől és a hajamtól tudtam, megdörzsöltem az arcom egy másodpercre.
Ezzel gyakorlatilag egyértelművé tettem, hogy nem, de őszintén, nem is volt erőm mást mutatni.
Szasza nem faggatott, de nyitva hagyta a témát, hogy mondjam nyugodtan, mert érdekli, hogy mi van velem.
Rajtam tartotta a tekintetét, és bár az utóbbi egy órában ezerféle érzés kavargott bennem vele kapcsolatban, bejárva minden végletet, most ahogy rámnézett, nem tudtam ugyanúgy gondolni rá, mint akár öt perccel ezelőtt.
Törődést éreztetett velem.
- Nem, semmi, csak... - szólaltam meg halkan, nagy nehezen, még véletlenül se nézve vissza rá, majd a halántékomat megdörzsölve igyekeztem valami értelmezhetőt kipréselni magamból - Elég sok mindent máshogy képzeltem el. Nagyjából mindent, amin ma... végigmentem - fejeztem be kinyögve valamit, és úgy éreztem, hogy ez alatt a pulzusom már valahol az egekben repkedhet - De mindegy - zártam le a témát.
Mindketten éreztük, hogy erre nem várok választ, így nem is mondott semmit, csak a fejét elfordítva biccentett egy aprót.
- Ha benne van Márk, kinyírom neked - mondta aztán egy apró mosollyal az arcán, hogy oldja a hangulatomat.
- Nem kell - igazítottam meg a hajam akaratlanul elnevetve magam, részben a saját gyengeségemet palástolva vele.
Valószínűleg tovább kérdezett volna, hogy miért, akkor mi a baj, de érezte rajtam, hogy nem szívesen mennék bele.
- Az afteren majd feloldódsz - nézett rám végül egy halvány mosollyal az arcán.
Kedves volt, de akkor azt kívántam, bár ne lett volna az.
Bárcsak lett volna okom kizárni a szívemből.
- Nagyon utálnátok, ha ezt most kihagynám? - kérdeztem nehéz szívvel elsóhajtva magam.
Szasza meglepetten nézett rám.
- De úgy volt, hogy jössz, nem?
- De, csak... - dörzsöltem meg a halántékom - Nem tudom - nevettem el magam zavartan.
- Gyere már - mosolyodott el.
Bizonytalanul a hajamba túrtam, ő pedig hozzátette.
- Lili így is-úgy is elráncigál, csak szólok.
- Igen, épp ezért mondtam neked - néztem rá, most először a beszélgetésben, úgy igazából.
Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, akaratlanul megjelent a gyomromban az a semmivel sem összetéveszthető érzés, erre pedig megszakítottam a szemkontaktust.
Nem akarom, hogy hatással legyen rám, mert akkor már is hülyének érezném magam.
- Figyelj, nyilván, ha szarul vagy, senki nem erőlteti, hogy gyere. De jobb lenne, ha jönnél.
Erre a karkötőmet birizgálva akaratlanul elmosolyodtam.
- Köszi.
Ezután mindketten, egyszerre a táncparkett felé néztünk, arra az egyébként csodaszép táncelőadásra.
Nagyjából tizenöt másodperc telhetett el, ez alatt a produkció véget is ért, és éppen tapsoltunk, amikor Márk is becsatlakozott hozzánk.
- Hallod, Regi, téged keresett egy srác amúgy - mondta lazán, mire meglepetten fordítottam felé fejem.
- Szó szerint egy srácot se ismerek rajtatok kívül, meg akiket ti mutattatok be nekem - válaszoltam, csak hogy egyértelművé tegyem, hogy itt valami tévedés történt.
- De fixen téged keresett, azért jött hozzám, mert velem táncoltál. Bemutatkozott, hogy adjam tovább, hogy ő keresett, de nem jegyeztem meg - röhögte el magát Márk, mire mosolyogva megforgattam a szemem - Asszem Bence. Talán.
A név hallatára kitágultak a szemeim, és olyan hangosat dobbant a szívem, hogy szinte hallani lehetett.

A múlt elengedésénél egyvalami nehezebb.
Visszafogadni a jelenbe.