A harmadik hét végére egy-két alrendszertől eltekintve Eromi átvette a bázis irányítását. Kisebb hibák még becsúsztak, ezért fordulhatott elő az is, hogy a huszonegyedik nap reggelén Gabriel leforrázta a zuhany alatt a jobb vállát.

A bázis egyetlen gyengélkedővel rendelkezett, és a legképzettebb személynek Irena számított, de ő is csak elsősegély-tanfolyamot végzett. Viszont rengeteg gyógyszert, kenőcsöt, kötszert tartottak raktáron, és sürgős esetre egy hat kerék meghajtású terepjárójuk is volt, amivel húsz perc alatt elérhették a Ninát. Ott pedig már szakképzett személyzet és megfelelő felszerelés várta őket. Szerencsére a sérülés nem volt komoly, gyulladáscsökkentő kenőccsel és borogatással orvosolni lehetett, két pirula fájdalomcsillapító után pedig Gabriel már nem is nagyon fájlalta, bár nagyon mozgatni sem merte. Ügyetlenül kanalazta a levest a bal kezével, a gyógyszerek pedig amúgy is elvették az étvágyát.

– Mindenképp kell egy teljes diagnosztikát futtatni, anélkül nem hagyjuk el az állomást, de ez akár már a hét végére is megoldható – állapította meg.

John a néma sztrájk mellett tette le a voksát. Lassan felfogta, hogy olyan áradatba került, amivel hiába úszik szembe, egy centivel sem juthat előrébb. Inkább összeszorította a fogát és hallgatott. A kedvén az sem javított, hogy Eromi rámutatott a kísérletsorozat néhány homályos foltjára, hiányzó adatokra, és megismétlésre szoruló vizsgálatokra. Nem fogadta volna el hangosan, hogy a programnak igaza van, de magában ő is tudta, ami csak még morózusabbá tette, és inkább csendes, zárkózott duzzogásba kezdett.

– Ezek szerint kezdhetjük a pakolást? – kérdezte Wei vidáman. Lassan kikristályosodott, mennyire üres és tartalom nélküli az a jókedv, amit a férfi mindig mutatott. Csak az izgatott várakozásból táplálkozott, épp ezért zavaróan művinek tűnt, és valamennyi kollégáját halálra idegesítette.

– Jah, lassan pakolhatunk – bólintott Gabriel. – Én majd felveszem a kapcsolatot Josephfel – tette hozzá, és felkelt az asztaltól. Egyébként sem volt kedve a paradicsomleveshez (a múlthéten háromszor ez volt a menü), és az asztali társaságot sem tartotta annyira szívmelengetőnek.

Érthetetlen miért, hiszen John sztrájkja azzal járt, hogy nem kellett a pesszimista hozzászólásait hallgatniuk, míg Irena csupa kedvességgel és gyengédséggel vette körül. Még Natalie sem nehezítette meg a dolgát, igaz, legtöbbször felé se nézett. Egészen tökéletesre fejlesztették egymás figyelmen kívül hagyását, elérték, hogy már csak napi pár szóban kommunikáljanak. Gabriel figyelmét mégsem tudta elkerülni, mennyire fáradt és megkeseredett a nő arca, és mennyire emlékezteti Irenára, amikor olyan elesetten pillantott le rá a tankoknál.

De már csak egy hét volt hátra, és akkor Natalie visszatér a Földre.

Úgy döntött, hogy a hívását a szobájából intézi. Néhányszor átfésülte ujjaival a haját, mégse nézzen ki annyira csapzottan, majd a székbe vetette magát.

– Eromi, nyiss nekem egy csatornát a Kolumbusszal – szólt maga elé, miközben kicsit eligazgatta magán a pólóját. Talán mégis inget kellett volna vennie? Igaz, Josephet nem érdekelték a külsőségek, ő mégis frissen vasalt ingben, és precízen félrefésült hajjal fogadta, nem számított, mikor kereste fel. Talán azért, mert kommunikátor volt, így a megjelenése legalább akkora fontossággal bírt, mint a szavai. A nap huszonnégy órájában inget viselhetett, legfeljebb a zuhanyozáskor vált meg tőle.

Precíz kinézete ellenére a szavai mégis nyugtató hatást gyakoroltak Gabrielre. Nem fecsegett, mégsem úgy beszélt velük, mint egy lelketlen gép, vagy egy telefonos kisasszony, aki szöveget olvas fel.

– A vihar miatt nem lehetséges a kapcsolat – válaszolta az MI pillanatokon belül.

– Ne szórakozz velem! – nyögött fel Gabriel. – Ilyen antennával kétméternyi homok alól is illene rádiójelet sugároznia. Futtass gyorsan le egy diagnosztikát, hátha megsérült valami, és vetítsd ki.

Hamar megjelent a bázis teljes tervrajza, majd a képernyő gyorsan továbbváltott, és a három radart nagyította ki, az alsó sarokban pedig megjelent a töltőcsík, ahogy Eromi feldolgozta az adatokat, majd minden jelzés zöldre váltott.

– Diagnosztika kész, az antennák érintetlenek.

– Akkor is kell lennie minimális rádiójelnek. Három napja jelentettem, és akkor még kutya baj sem volt a rádióval. Mutasd a műszereket! – Eromi így is tett.

Felvonta a szemöldökét a kiírt eredmények láttán.

– Azt a... ez aztán vihar. Csoda tényleg, hogy az antennák még a helyükön vannak. – Megvakarta a fejét. Olvasott pár jelentést a légköri viszonyokról, és ilyen vadító erejű értékekről egyik sem szólt. A Jupiter viharait persze meg sem közelítette a szélsebesség, de egy földi értékekhez szokott szemlélőnek így is rémületesnek tűntek a három számjegyes adatok. – Biztos, hogy jól mérnek a műszerek?

– Ellenőriztem – válaszolta az MI.

A férfi csalódottan dőlt hátra ültében. Igaz, a jelentés még ráért, és azt sem vehették biztosra, hogy amint végeznek, indulhatnak is. Mindenképp be kellett várniuk az ellenőrző bizottságot, ami még egyszer átnyálazza a teljes rendszert, majd pezsgőt bont, vállba veregeti őket, és sok szerencsét kíván Natalie-nak a hazaútra. Két fő miatt egyébként sem küldtek kompot a felszínre, tehát arra is várni kellett, ahogy egy Mars-Föld járat elindításához is össze kellett gyűlnie a teljes legénységnek, ami tizenkét főt (és ki tudja hány millió dollárt) tett ki. Gabriel az űrbázisra sem vágyott annyira, utálta a súlytalanságot, a rossz kajákat, a nagyon szűk tereket, és hogy kis helyen, sok emberrel összezárva kell élnie.

Eldöntötte, a következő nagy projektje a teleport lesz. Gyors, tiszta, és már előttük hetven évvel megálmodták, nem igaz, hogy még mindig csak a fikcióban létezett.

A következő két napban se jártak több szerencsével. A vihar odakint változatlanul (illetve az értékek szerint egyre vadabbul) tombolt, vagyis továbbra se láttak esélyt arra, hogy kapcsolatot teremthessenek akár az űrállomással, akár a szomszédos bázissal. Elszigetelődtek a külvilágtól, és a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatták magukat a marsi időjárásnak, rányomta a bélyegét a hangulatukra. Főleg Natalie-éra. Gabriel történetesen tudott róla, hogy a nő gyakran cseverészett az anyjával, és üzeneteket is sűrűn váltottak, így érthető volt, hogy őt viselte meg a legjobban a tartós rádiócsend. Natalie, akárcsak John, magába fordult, a könyvei és a számításai közé menekült, és csak Eromival meg Pivel kommunikált. Gabriel se nagyon diskurált másokkal. Irenához például nem szívesen szólt. Valamiért heves ellenérzést váltott ki belőle a nő, pedig nem szolgáltatott rá okot. Mégis akármikor ránézett, pocsék kedve támadt. Később rájött, hogy szégyellte magát.

Inkább a rendszert fényesítette, kijavított néhány bugot (valamiért pár ajtó nem akart engedelmeskedni Erominak), a labor számítógépeinek hátterére planktonokról, tintahalakról és medúzákról állított be háttérképet (ő sem tudta eldönteni, hogy ezzel kedveskedni vagy keresztbe tenni akart-e Johnnak), és míg az ellenőrzések futottak, a fél képernyőn pasziánszozott. Nagy bánatára más játék nem is volt a gépen. Mélyen belemerült a kártyázásba, miközben a program csendesen futott a háttérben, valamin mégis megakadt a szeme.

Az akkumulátorok töltöttsége nőtt az utóbbi pár napban. Lustán doboló ujja megállt az asztallap felett, és egy pillanatra megfeledkezett a kör dámáról, amit épp arrébb kívánt rakni.

Egy tök áthatolhatatlan viharban, ahol még a hiperszuper rádiótornyok sem képesek jelet átküldeni, hogy a francba esett meg, hogy a cellák mégis napfényhez jutottak? Először szólni akart, majd inkább letett róla, helyette manuálisan nyitotta meg a légköri eredményeket. A töltöttség még mindig marha magas volt, a szélsebesség pedig hatalmas. Némi emelkedést is mutatott az előző napon mért eredményekhez képest. Gabriel összevonta a szemöldökét, majd pár kattintással és billentyű lenyomásával előhívta az elmúlt héten mért eredményeket. Egy darabig elmélázva figyelte az adatokat. Némileg szórtak, de enyhe emelkedést mutattak, Gabrielnek pedig valahogy furcsán ismerősnek tűntek.

Sebesen száguldott a keze az asztal lapján, ahogy egy egyszerű adatkezelő programot nyitott meg, majd az adatokat a táblázatba másolta. Melléjük ő maga generált számokat. Véletlenszerűen, de mégis úgy, hogy a medián bizonyos lépésközzel egyre nagyobb értéket vegyen fel. Nem egyezett a két sorozat, de elég volt diagramot szerkeszteni belőlük, közösen ábrázolni őket, majd egy polinom görbét illeszteni rájuk, és a két adatsor máris tökéletesen egybevágott.

Mert hiába generált a program spontán módon számokat, a természet ilyen törvényszerűségről még nem hallott. Épp a túlzott véletlenszerűség tette az adatokat mesterségessé. Valaki meghamisította őket.

Gabriel döbbenten dőlt hátra a székében, majd lassan hátrasimította a homlokára izzadt haját. Hosszasan vacillált rajta, elhiggye-e, amit a képernyőn lát.

Kinek állt az érdekében becsapni őket? Wei? Kizárt, alig várta, hogy végre elhúzhassa a csíkot. John? Nehezen tudta elképzelni róla, hogy belepiszkálna a rendszerbe, hiszen ahhoz már Eromit is ki kellett volna cseleznie, de végül is miért ne? Weit semmiképp sem akarta kiengedni a kezei közül. Mégis, John eddig a közvetlen megközelítést alkalmazta, nem vallott rá, hogy ennyire alattomosan és hátulról támadjon. Ráadásul már rájött, hogy ez semmiben sem gátolja meg őket, legfeljebb annyival érvelhetett, hogy túl könnyű kijátszani a rendszert (amiben Gabriel még mindig kételkedett, nem, Eromi ennyire nem figyelmetlen). Akkor Irena? Végül is a nő nyíltan bevallotta, hogy élvezi a társaságukat (főleg Gabrielét, bár ezt most a férfi inkább igyekezett elfelejteni), érdekében állt, hogy minél tovább késleltesse az indulásuk időpontját. Mégsem tudta elképzelni a nőről, hogy ilyen mély informatikai ismeretekkel rendelkezzen.

Két személyről tudta elképzelni, hogy képes lenne meghamisítani a mért eredményeket, de egyik hihetetlenebbnek tűnt, mint a másik.

– Eromi, miért blokkolod a kommunikációt? – szólalt meg hangosan.

– A kommunikációt a légkörben felgyülemlett elektrosztatikus töltés blokkolja, amit a viharok...

– Tudom, hogy normális körülmények között mi blokkolja az adást, de most erről szó sincs! – csattant fel. – Az akkumulátorok vígan töltődnek, vagyis semmiképp sem lehetnek olyan mostoha viszonyok odakint, mint ahogy beállítod! Mutass egy kameraképet.

A képernyőn engedelmesen megjelent a 04-es kamera képe, de csak szürke statikus zörejt mutatott, ahogy arra Gabriel is számított.

– Ne szórakozz velem, Eromi.

– Az akkumulátorok töltöttségét jelző műszer hibásodhatott meg.

– Felismerek egy véletlen számokból generált értéksort. Mi ütött beléd? Ez valami játék akar lenni? – Habozott egy pillanatra. – Natalie ötlete volt, igaz?

Másé nem lehetett, és a nő könnyedén meggyőzhette Eromit arról, hogy falazzon is neki. Legalább annyira (bár lehet, jobban is) ismerte az MI rendszerét, mint a férfi. Egyedül az nem volt világos Gabriel előtt, miért tette. Keresztbe akart tenni neki? Fel akarta bosszantani? Egyik sem vallott a nőre. Igaz, az sem, hogy a problémáit közvetlenül vele ossza meg. Inkább csak nyelt, hagyta, hogy a nézeteltéréseik vagy elsikkadjanak, vagy pedig maguktól oldódjanak meg.

Ráadásul ő legalább annyira haza akart már jutni, mint Wei. Ha az a célja, hogy felbosszantsa Gabrielt, száz más módszert is találhatott volna, amikből egy sem hátráltatja őket az indulásban. De mégis... senki más nem maradt a bázison, aki így bele tudott nyúlni a rendszerbe. És nem először fordult volna elő, hogy spontán, bármilyen előjel nélkül hozzon elképesztő döntéseket.

– Nem értem, miről beszélsz, Gabriel.

Eromi egyértelműen elhallgatott előle valamit.

– Rendben. Akkor majd én bebizonyítom – kelt fel a géptől.

Ablakkal nem rendelkezett az állomás, egy-két lőrés méretű nyílást képeztek csak ki rajta, de az egy hónapos kitartó homokhordás miatt ezek mind a talajszint alá kerültek. A bázis már akkor alig lógott ki a föld alól, amikor Gabrielék megközelítették a lapos, hosszan elnyúló, piszkosfehér épületet. Tehát ki kellet mennie. Egyedül. Nem sok kedve volt hozzá, de végül is csak egy rövid kitekintés kellett neki, utána jöhetett vissza diadalittasan, hogy előszedje a nőt, és kifaggassa erről az újabb őrületről.

Két zsilipes kamrán keresztül lehetett elhagyni a bázist, Gabriel ezek közül az északra fekvőt választotta. Öt űrruha várt rá, mivel odakint mínusz fokok és alig ezer pascalos nyomás várta, a ritka, széndioxidban dús légkörről nem is beszélve. A felszerelés már ránézésre is nehéz volt, de szerencsére a könnyebb gravitáció miatt hasonlónak érezte a mozgását, mint a Földön bármilyen űrruha nélkül.

– Nem tanácsos ilyenkor kimenni, Gabriel. A szél az óránkénti száznyolcvan kilométeres sebességet is elérheti, és a töltöttség miatt villámok fordulhatnak elő.

– Mindketten tudjuk, hogy ez baromság, Eromi.

A zsilipkamra kinyílt előtte, majd amint belépett, zárult is. Szisszenést hallott, ahogy körülötte egyre csökkent a nyomás, és mintha a ruha is tágult volna rajta, de lehet, csak a képzelete játszott vele. Hevesebben kezdett el verni a szíve a lámpaláztól, és kiverte a verejték. Átfutott a fején, hogy Erominak hátha igaza van, ekkora erősségű szél pedig úgy vágja majd az állomás falának, mintha fallabdát játszana vele.

Nem ez történt. Az épületből kilépve vakító fény és olyan derült ég fogadta, ami évente csak pár napig fordult elő a Mars felszínén. Tiszta volt a levegő, egészen a legközelebbi kráter csipkézett faláig ellátott, pedig tudta róla, hogy több mint negyven mérföldre terül el az állomástól. Az ég is piszkosszürkén feszült felette a megszokott bronzos helyett, amit a levegőben szállingózó por okozott.

Szép volt. Idegen, főleg a két apró égitest miatt az égen, amiknek látványától borzongás futott végig a gerince mentén, de mégis hosszú percekre beleveszett a látványba. Hallgatta a szél zúgását (már amennyi zaj eljutott hozzá a vastag védőruhán keresztül), és saját lélegzését. Kedve szottyant sétálni egyet, például megmászni azt a sziklát néhány száz méterre a labortól, de az oxigénnel spórolni kellett, és luxus lett volna csak úgy kedvtelésből tornagyakorlatokat bemutatnia a felszínen. Még egyszer megfordult a tengelye körül, belerúgott a téglavörös talajba, mire a finom por a térdéig csapott fel, majd felpillantott a sötét, zavaros égre, amin bizonytalanul sütött át a nap gombostű méretű korongja. A kijelzője plusz öt fokot mutatott, ami a Marson kánikulának számított.

Ezen a kietlen, hideg és nem mellékesen mérgező légkörű golyóbison még ebben az évszázadban emberek élnek majd? Elképzelhetetlennek tűnt, de a NASA mégis reálisnak tartotta. Az űrtükrök már készültek, John algái biztató eredményeket produkáltak. Talán az egész Marsot nem tehették lakhatóvá csupán egy évszázad alatt, de néhány tucat, vagy akár több száz négyzetkilométernyi területet hódíthattak el a mostoha természettől. Mikroklímákat hozhattak létre zöldellő parkokkal, kristálytiszta vízzel és friss levegővel. A sors fintoraként sokkal egészségesebb körülményeket teremthettek, mint amik között az otthon maradottaknak kellett élnie. Végtére ez is csak biznisz volt, még ha magasztos, az emberiség érdekeit szolgáló propagandát is csaptak körülötte. Az emberiségnek egy fikarcnyival sem lesz jobb, hogy a tehetősebb részét egy másik bolygóra költöztetik át, miközben továbbra is az ő erőforrásaikat emésztetik fel. Beleértve Gabrielét is, a férfi mégsem aggódott a jövője miatt, annak ellenére, hogy tudta, mennyire limitált készletekkel rendelkezik még a Föld. Bízott az emberekben, de még inkább a tudományban, ami már nem egyszer húzta ki őket a csávából. Esetleg reménykedett benne, hogy mégiscsak feltűnik valami intelligens létforma, ami segítő kezet nyújt, vagy lerövidíti a szenvedéseiket.

Az a gödör ott épp egy medence alapját képezhette, míg a nagyobb sziklatömbből kis erőbefektetéssel sziklakert készülhetett. Pár évszázad múlva pedig már nyúlánk, madárcsontozatú gyerekek rohangászhatnak majd fel s alá, akik az óvodában két holdat rajzolnak az éjszakai égboltra, és kék helyett vörösre rajzolják az eget.

Hátat fordított a nyugodt, marsi tájnak, és újra a labor felé vette az irányt. A zsilip automatikusan kinyílt előtte, ő pedig besétált a kamrába, magára húzta az ajtót, és várta a légnyomás kiegyenlítésével járó zümmögést.

Nem hallott semmit.

– Eromi, egyenlítsd ki a nyomást!

A sisakban süket maradt a fejhallgató, csak a légzése törte meg a csendet.

– Eromi, benn vagyok. Egyenlítsd ki a nyomást! – mondta még egyszer, ezúttal hangosabban, és jól érthetően.

– A műszer meghibásodott – szólalt meg végül az MI.

– A francokat hibásodott meg, Eromi, egyenlítsd már ki azt a kurva nyomást! – csattant fel Gabriel. – Ez nem játék, te is tudod!

– A műszerek nem reagálnak a parancsaimra – válaszolta az MI továbbra is nyugodt hangon.

– Akkor szólj valakinek. Vagy várj, majd szólok én! Kapcsolj rá a rádióhálózatra!

– A rádió nem működik.

– Mi van?! Hogy ne működne, hiszen veled is beszélek!

Szűknek érezte a ruhát és kevésnek a levegőt, holott tudta, hogy még jó két órára elegendő oxigén maradt a palackokban.

– Nem létesíthető kapcsolat.

Ez nem lehetett Natalie ostoba tréfája. A nő sohasem ártana neki. Gabriel könnyen fel tudta bőszíteni az embereket. Az egyik kollégája egyszer bemosott neki, fel is repedt tőle az ajka, de Natalie soha nem emelt rá kezet, pedig többször is megérdemelt volna egy nevelő célzatú pofont.

Inkább úgy tűnt, Eromi rendszere kuszálódott össze. Sőt mi több, valami miatt a teljes összeomlás közelébe került. De miért? Mi késztethette arra, hogy homlokegyenest ellentmondjon minden parancsnak, emellett nyilvánvalóan hazudozzon. Vagy tényleg elromlott a zsilip, és a rádió sem tudott jelet küldeni? Képtelenség, erre a valószínűség kevesebb lehetett egy ezreléknél.

Gabriel a döbbenettől elkerekedett szemmel és bénultan állt a kamra közepén. Hosszú percekig csak hallgatott, és ijedten kapkodta a levegőt, miközben azt sulykolta magába, hogy most nem eshet pánikba. Beszélnie kellett, aktiválni egy szubrutint, amivel elháríthatja a malfunkciót. Mert ha a program összeomlik, ő itt ragad levegő nélkül egy néhány száz Pascal nyomású kamrában.

– Futtass le egy ellenőrzést, Eromi – szólt higgadtan, hiszen semmit sem érhetett el azzal, ha elkezd ordibálni. Eromi tudta, hogy a dühös embereket türelmesen és minél kevesebb kommunikációval kell kezelnie, neki meg arra volt szüksége, hogy a program beszéljen hozzá. Közben megpróbálkozott az irányítópanellel, ahol az ember maga is szabályozhatta a nyomást. A panel természetesen nem reagált.

– Megtörtént, a rendszer nem reagál.

– A rádió?

Egyszerű zúgást kapott válaszul, és ekkor már tudta, hogy elszúrta. Rámutatott egy nyilvánvaló logikátlanságra, és mivel az MI sok mindent elviselt, csak a logikátlanságot nem, hát rögtön kijavította.

– Eromi? – kérdezte, de csak statikus zörejt kapott válaszul. – Eromi, válaszolj!

Az MI végleg elhallgatott. Hiába szólongatta többször is, nem jött többé létre kapcsolat. Megpróbálkozott vele, hátha ki tudja feszegetni az irányítópanelt a helyéről, de a művelet már első pillantásra is esélytelennek tűnt. Az ormótlan kesztyűkkel még egy kilincs lenyomása is nehezen ment, és egy nyomásálló kamránál eleve figyeltek rá a tervezők, hogy véletlenül se szeleljen.

Végül nekifeszült a zsilipnek is, de hiába küzdött vele, meg sem tudta mozdítani a kart, pedig az izmai görcsberándultak a megerőltetéstől, és a szeme is könnyezni kezdett.

– A kurva életbe, Eromi! Ki akarsz nyírni?! – ordította teli torokból, majd az ajtóba rúgott. – Most azonnal nyisd ki! Ez parancs!

Megsajdult a füle a saját hangjától, de így sem tudott választ kicsikarni az MI-ből. A rádió néma maradt, míg az ajtó mozdulatlan, viszont a sok küszködés hatására két óra helyett már csak negyvenöt percet tölthetett el a ruhájában.

Nyugtalanító gondolat fészkelte be magát az agyába. Paranoiás lett? Talán ő is túl sok régi filmet nézett, hogy rögtön a legrosszabb következtetést vonta le? Mégis, a nyilvánvaló hazugságok, a manipuláció, a süket rádió és a zárt ajtó csak egy dologra utaltak: Eromi ártani akart neki.

Képtelenség! Ez nem egy őrült forgatókönyv, amivel milliónyi feltüzelt fikcióéhes fiatalt csalogatnak a mozikba, hanem a valóság. Milyen kicsavart logika szerint juthatna egy program arra a következtetésre, hogy a feladata hatékonyabb elvégzéséhez likvidálnia kell az egyik személyt, akit épphogy ki kellene szolgálnia? Nevetséges volt a feltevés, és mellőzött bármiféle logikát.

Eltelt tíz majd harminc perc is, de nem szólalt meg a rádió, viszont kigyulladt egy vörös, villódzó felirat a férfi képernyőjén, ami a csökkenő oxigénmennyiségre figyelmeztette. Gabriel a földre rogyott, közel húzta magához a térdét, és igyekezett megnyugodni. Ezzel értékes perceket nyerhetett. Valaki úgyis rá talál. Lassan ebédidő, biztos feltűnik majd nekik a hiánya. Vagy Eromi szerzi vissza az irányítást a kamra felett, hiszen még mindig előfordulhatott, hogy nem benne van a hiba.

Eromi sohasem ártana neki. Talán nincs benne a három törvény, de mégiscsak egy kurva programról van szó! Egy MI-ről, ami legfeljebb arra alkalmas, hogy tengeri algákat rendszerezzen!

Képtelenség.

Logikátlan.

Gabriel az egyhangú kántálás ellenére is rájött, hogy már fogalma sincs, pontosan miben higgyen.