Hogy meghatotta-e Eromi törődése? Nem. Egyáltalán nem. Úgy tűnt, az MI cselekvéseit az ő jóléte motiválja, Natalie mégis valami egész más célt sejtett a háttérben. Nem tudta pontosan, mit, d e rég letett róla, hogy megértse az új Eromi indítékait, vagy megsejtse a szándékait. Másképp viselkedett, mint egy MI, és közel sem úgy gondolkozott, mint egy ember. Rettegett tőle.

Nem tudott kihez fordulni segítségért. Valahányszor a leghalványabb jelét mutatta Weinek, vagy akár Johnnak, hogy Eromi nem jól működik, fenyegetően hunyorogni kezdtek felette az izzók. Így tudatta vele és Gabriellel az MI, hogy folyamatosan figyeli őket, látja minden mozdulatukat, és így éreztette, mennyire tehetetlenek vele szemben. Ő uralta a bázist, végtelen számú lehetőség állt a rendelkezésére, amivel megfélemlíthette vagy félreállíthatta őket.

Natalie ennek ellenére még mindig nem akart beletörődni a tényekbe.

Délelőtt többször is megállt egy elhagyatott teremben vagy folyosón, hogy beszéljen az MI-vel. Hosszan fejtegette, hogy valamit félreértett, és nem egyedül Gabriel a felelős a tönkrement házasságukért. De az MI nem válaszolt neki, mintha az ő hangja el sem jutott volna hozzá. Amikor mégis megszólította, csupán az ebéd időpontjáról értesítette.

Felmerült a nőben, hogy csak álmodta az egészet, de elég volt csak egy pillantást vetnie Gabrielre az asztal túloldalán, hogy meggyőzze magát az ellenkezőjéről. A férfi pocsékul festett: kócosan, kedvetlenül meredt az asztalra. Nem szólt senkihez, és fel sem pillantott, amikor Irena elé helyezte a tányért.

Beszélni akart vele, pedig eddig épphogy bármit megtett volna, hogy ne kelljen hozzá szólnia, mert rettegett a következményektől. A válásuk körülményeiről sohasem esett közöttük sok szó. Ő kijelentette, hogy képtelenek lennének fenntartani egy csillagászati egységeket is átívelő kapcsolatot, Gabriel pedig... beleegyezett. Nem volt sírás, ordítozás vagy tányérdobálás, mint amikor Natalie apja hagyta ott őket. Civilizált emberek módjára oldották meg a különköltözést, és büszke volt magára, amiért ilyen simán, zökkenőmentesen mentek a dolgok.

Mégis szégyenérzet mardosta. Borzalmasan szégyellte, sőt, egyenesen megvetette magát. Nem civilizáltan vagy felnőttesen viselkedett, hanem gyáván. Egyszerűen megfutamodott egy felmerülő probléma elől, ahelyett, hogy megoldást keresett volna rá. Pedig eddig rettentő büszke volt magára, amiért ő ennyivel gördülékenyebben oldotta meg a helyzetet, mint a szülei, akik éveken át tartották fenn a házasság látszatát, amivel csak azt érték el, hogy a gyerekük minden este ordibálásra aludt el. Őket vetette meg, pedig magát kellett volna. A szülei legalább erőfeszítéseket tettek azért, hogy ne egy csonka családban nőjön fel, míg Natalie elzárkózott bármilyen megoldás elől. Mivel úgysem működhetett. Ha logikusan végiggondolta, egy ilyen család nem működhetett.

Még mindig pontosan emlékezett rá, Gabriel milyen arcot vágott akkor: hitetlenkedve meredt rá, mintha egy alig értékelhető faviccet mondott volna. Zavartan dobolt ujjaival az asztalon, és többször is visszakérdezett, hogy biztosan jól hallotta-e, és Natalie tényleg válni akar.

– Távkapcsolat? – vetette fel végül erőtlenül, és akkor Natalie elveszítette az uralmat a cselekedetei felett. Kiviharzott, becsapta maga után az ajtót, és ebbe az egy mozdulatába sűrítette bele a hónapok óta felgyülemlett keserűségét.

Tényleg remek állás volt, amit Gabrielnek felajánlottak, álomfizetéssel és felfoghatatlan megbecsüléssel. Ezeket mind megérdemelte. Hiszen remek szakember volt, briliáns ötletekkel, ha nem lett volna az, Eromi nem egy alig ismert egyetem számítógéptermében születik meg. Natalie viszont máshogy képzelte el a rájuk váró éveket: csendesebbnek, nyugodtabbnak. Nem azt bánta, hogy felfigyeltek Gabriel tehetségére, hiszen ez várható volt, ő se véletlenül áldozott ennyi energiát a projektjeire. Nem is az bántotta, hogy Gabriel többre vágyott (egy picit azért bántotta), sokkal inkább az, hogy Gabriel egyszer sem kérte ki a véleményét. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy leüljön vele, és a szemébe mondja: „Bocs, Natalie, de unom már a kisvárosi életet, és ennél fényesebb karrierre vágyom". Lehetséges, hogy akkor is épp úgy elfutott volna, ahogy egyébként tette, de az is előfordulhatott, hogy ad a kapcsolatuknak egy esélyt. Gabriel is megtette.

Erominak igaza volt: minden tényező adva volt egy boldog és kiegyensúlyozott házassághoz, de abban tévedett, hogy egyedül Gabriel szúrta el a dolgot.

Ezért akart beszélni Gabriellel, bár pontosan nem tudta még, mit fog mondani neki. Sajnálja? Legfeljebb csak részben sajnálta, még mindig ott volt benne a tüske az ostoba állás miatt. Hogy szeretné újrakezdeni? Nem. Illetve de. Vagyis... nem tudta pontosan. A kapcsolatok másképp működtek, mint a kettes számrendszer, nem csak két állapot létezett. Vagy mégis?

De még ha sikerült is volna elsimítania a dolgokat közte és Gabriel között (amire elenyésző esélyt látott), nem feledkezhetett meg Eromiról. Az MI töredékes információkból rakott össze egy elméletet, ami csak torz másolata volt a valóságnak, és eszerint cselekedett. Nem fogadott el semmilyen magyarázatot. Natalie mégsem akarta elhinni, hogy Eromi tényleg bebörtönözné, végtére is ismerte őt, aktívan részt vett a megszületésében. Még bízott benne, hogy ugyanazon a logikai rendszeren alapul a gondolkodása, mint amit ők tápláltak belé. Lehet, hogy tényleg egy evolúciós ugrást hajtott végre, ahogy Gabriel állította, és sokkalta eszesebb, bonyolultabb, fejlettebb lett, mint a régi mása, de az alapprogramját akkor sem írhatta át.

Nem szerette ezt az új Eromit, hiába tűnt úgy, mintha a program minden cselekedete az ő érdekét szolgálná, ő a régi Eromit akarta visszakapni. Ez az új ijesztő volt és rendkívül veszélyes, mint egy ketyegő bomba. Valahogy hatástalanítani kellett.

Felpillantott, és hónapok óta először kereste Gabriel pillantását. Egy kicsit mégis összerezzent, amikor találkozott a tekintetük.

– Beszélnünk... – kezdte halkan, de a férfi megelőzte. Egy összehajtott papírlapot csúsztatott lopva a keze alá. Natalie meglepődött, bár igyekezett nem mutatni, majd pár perc elteltével gyorsan a zsebébe süllyesztette a rövid üzenetet.

Legközelebb csak az étkezés után vette elő, félúton a szállása felé, hátát a kameráknak fordítva. Séta közben hajtotta széjjel a papírt, túl feltűnő lett volna Erominak, ha megtorpan.

Gyere a szobámba ebéd után. Weit is beavattam, a többiek még várhatnak.

Szégyellte magát, hogy ilyen egyszerű módszer neki nem jutott eszébe, pedig ő is törte már a fejét, hogyan játszhatnák ki Eromi rendszerét. A papírt visszagyűrte a zsebébe, majd megszaporázta a lépteit.

A két férfi már várta. Gabriel az ágyán ült, míg Wei a forgószékben gubbasztott. Az arca egyértelmű zavart tükrözött akkor is, amikor a nő belépett a szobába.

– Gyere! – szólt Gabriel, majd megpaskolta maga mellett az ágyat, mire Natalie kissé vonakodva letelepedett mellé. – Nyugodtan beszélhetsz, csak a gesztikulációkkal vigyázz, a kamerák élesben mennek.

– Süketek a mikrofonok?

– Inkább csak más beszélgetést érzékelnek. Nemcsak Eromi tud szöveget generálni. A kamerának meg túl kicsi a felbontása ahhoz, hogy szájról lehessen olvasni.

Gabriel szemmel láthatóan felvette a kesztyűt.

– Mennyire komoly a helyzet? – kérdezte Wei összevont szemöldökkel. Most nyomát sem lehetett látni rajta az erőltetett jókedvnek, így a nő sokkal szimpatikusabbnak találta.

– Elég komoly. Eromi veszélyt jelent a bázis teljes személyzetére – válaszolta Gabriel. – Le kell állítanunk.

– Nincs valami titkos kód? Mármint csak kimondod a jelszót, és a program megsemmisíti magát?

Gabriel szemmel láthatóan fel sem akarta fogni, Wei mire célzott.

– Minek lenne benne ilyen?

– Nincsen. Eromi egy program, saját kezelőfelülete van, és azon keresztül lehet törölni is – válaszolta Natalie sokkal megértőbben. – Viszont valahogy kijátszotta a rendszert, és megtagadta a hozzáférésünket.

– Ez tényleg nem hangzik túl jól.

– Megvan! – csapta össze a kezét Gabriel. – Áramszünet. Lecsapunk minden biztosítékot, aztán kiszedjük a gépekből a merevlemezt.

– Ezt mind vaksötétben kell tennünk egyre fogyó levegővel és csökkenő hőmérséklettel – tette hozzá Wei. – Arról nem is beszélve, hogy ilyet még sosem csináltunk, ezért fogalmunk sincs, pontosan mennyi időbe telne visszaállítani a rendszert. Nem jó ötlet.

– Akkor a számítógépeket kell kiiktatni.

– Eromi rátelepedett a rendszerre, a szellőztetés, a világítás minden megszűnik, ha kiiktatjuk. Majdnem ugyanaz lenne a helyzet, mint az áramszünetnél.

Gabriel a kezébe temette az arcát és felnyögött tehetetlenségében. Wei idegesen vakarta a fejét, de szemmel láthatóan ő is kifogyott az ötletekből. Segítséget pedig nem tudtak hívni, hiszen Eromi a kommunikációt is uralta, abban pedig nem reménykedhettek, hogy futni hagyja őket.

– Szólni kell Johnnak is. És Irenának – állapította meg Wei.

– Az csak ront a helyzeten. John feszítővassal esne neki a gépeknek.

– Lehet, ez a megoldás.

– Ez nem lehet megoldás.

– Tényleg nem titkolózhatunk tovább, Gabriel – nézett rá Natalie.

– Ha tényleg megpróbált végezni veled, akkor semmiképp – bólintott Wei, majd ő is a tenyerébe temette az arcát. – Ez egy rossz vicc.

Natalie is néha pont ezt érezte. Neki sem hiányzott sok, hogy kövesse a két férfi példáját, és ő is a fejét fogja elkeseredésében. Helyette beharapta az ajkát, és egyre kellemetlenebbül érezte magát a hirtelen támadt csendben.

– Én elmondom, ha ez ekkora probléma – jegyezte meg Wei. – John sem teljesen ostoba, sőt, meglepően jól reagál a kiélezett helyzetekre. Azt viszont nem tudom, mit fog tenni, ha az Eromi-probléma megoldódik – Az utolsó mondata különösképp bizonytalanul hangzott, és csak még mélyebb lett az utána támadt csend.

– Nem, én csinálom – rázta meg a fejét Gabriel, és végre felpillantott a tenyeréből. – Eromi miattam zakkant meg, engem terhel a felelősség. Azt hiszem.

– Akkor mi a következő lépés? – kérdezte Natalie óvatosan.

– Felvilágosítjuk a többieket a helyzetről, és csendben, feltűnésmentesen ötletelünk? – vetette fel Wei. – Lehet bölcsebb lenne megvárni azt az űrkompot. Talán már a Kolumbuszon is elkezdtek gyanakodni, és küldenek erősítést.

– Talán – szögezte le Gabriel.

– Még mindig ésszerűbb, mint magunkra omlasztani a rendszert.

Gabriel megfontolta Wei szavait, és elfogadón ereszkedtek meg a vállai.

– Rendben. Szólok Johnnak. Megvárjuk a szerdát, kivéve, ha addig találunk valami megoldást. Hogy hangzik?

– Nekem megfelel.

Natalie csak bólintott, egyébként sem tudott volna megszólalni, mert összeszorult a torka az izgalomtól. Látta, hogy mindkét férfi távozni készül, és mivel ő még mindig beszélni akart Gabriellel, amikor Wei után a férfi is indulni akart, óvatosan a karjára tette a kezét. Az arcába futott a vér, amikor Gabriel értetlenül pillantott rá, és alig tudta kipréselni magából:

– Beszélhetnénk még?

– Öhm... persze – válaszolta a férfi habozva, majd biccentett a távozó Weinek. Az ajtó becsukódott, mire Gabriel felpattant a helyéről és szembe fordult a nővel. – Nem fogom hagyni, hogy Eromi bezárjon. Rendben?

Natalie hátrahőkölt ültében. Ilyen szintű elszántságot nem szokott meg a férfitól, és kicsit zavarba is esett tőle.

– Tudom, hogy nem – mondta automatikusan, majd ösztönösen megrázta a fejét. – Mármint nem erről akartam beszélni.

– Oh. – Most már Gabriel is egyértelműen zavartnak tűnt, mert először a földre, majd a számítógép képernyője felé tekintett. – Akkor miről?

– Erominak nem volt mindenben igaza – vett Natalie egy nagy levegőt. – Nemcsak te tehetsz róla, hogy mi... persze ott volt az állás, ami miatt nagyon dühös lettem. Mármint tényleg nagyon, de aztán én meg annyira... Bezárkóztam, nem akartam elfogadni semmilyen alternatívát, mert dühös voltam. Meg csalódott. – Idegesen nyelt egyet. – Szerettem volna, ha nem változik meg semmi.

Azt hitte, hogy sokkal jobban érzi majd magát, ha végre megosztja az őszinte gondolatait Gabriellel. Lehet, az előadásmóddal volt baj (még ő is csak nehezen tudta kibogozni, pontosan mit akart elmondani), vagy csak nem így működtek a dolgok. Nem tudott a hónapok óta felgyülemlett problémáitól néhány ügyetlenül összetákolt mondattal megszabadulni. Ellenkezőleg a múltbéli cselekedetei csak még ostobábbnak és gyerekesebbnek tűntek. Könnyek szöktek a szemébe, pedig a legkevésbé sem akart sírni Gabriel előtt.

– Jaj, Natalie ne sírj! – könyörgött a férfi. – Tényleg nagy barom voltam!

– Nem voltál barom – nyöszörögte a nő, és a szájára szorította a kezét, de így sem tudta visszatartani a csuklást. – Az a hülye, aki visszautasít egy ilyen ajánlatot.

– Akkor is megkérdezhettelek volna!

– Úgyis azt mondom, hogy fogadd el – válaszolta a nő, és inkább szorosra zárta a szemét, de így sem tudta visszatartani a könnyeit. A férfi tenyerét érezte a térdén, de hátrahúzódott. Nem azért, mert iszonyodott tőle, inkább, mert szégyellte magát Gabriel előtt. – Azt mondom, hogy fogadd el, de ugyanúgy dühöngtem volna!

– Ha azt mondod, hogy nem akarod... – kezdte Gabriel, de Natalie a szavába vágott.

– Visszautasítod?! Te hülye vagy?! – csattant fel. – Látod, hogy Weinek is működik a házassága! Te folytatni is akartad, de én... – Hallgatott, felhúzta a térdét, és inkább a mögé bújt el.

– Nem tartalak hibásnak semmiért.

– De az vagyok – sírta Natalie. – Mindent elrontottam!

– Ugyan már! – Könnyáztatta szemekkel, de végül mégis kilesett a térde felett. Gabriel ott guggolt előtte a földön, míg tenyerét az ágyon nyugtatta, centikre csak a nő lábától. Nem ért hozzá, de éreztette, hogy mégis ott van. – Bocsánatot kérek.

– De...

– Ugyan már, Natalie. Tudom, hogy öntelt seggfejként viselkedtem. Szóval? Megbocsátasz?

Válaszképp a nő óvatosan bólintott, de utána újra sírásra görbült a szája.

– Most már úgyis mindegy... Mert már vége.

– Ez csak egy papír.

– De...

– Csak. Egy. Papír. Vegyünk egy ürest helyette, mit szólsz?

Natalie halványan elmosolyodott.

– Az első, vagy a második randin illik elvinni a lányt MI-irtásra?

– Annyira hülye vagy.

– De valamit kezdenünk kell Eromival – folytatta Gabriel komoly hangon. – Csak nem tudom, mit. Minden rendszerre rátelepedett, gyakorlatilag a markában tart minket. – A keze ökölbe szorult a lepedőn. – Legszívesebben ráereszteném John algáit, hogy kisüssék az áramköreit...

– Sehogy sem férhetünk hozzá szoftveresen?

– Te mondtad, hogy megtagadta a hozzáférést. Törölni szintén nem tudjuk, mert nincs, ami átvegye a feladatait, és összeomlana a bázis rendszere utána.

– Mi van, ha újratelepítenénk a régi Eromit?

Gabriel egy pillanatra elgondolkozott, de utána megrázta a fejét.

– Nem menne. Csak úgy sikerülhet, ha egy fejlettebb MI-t szabadítunk rá, és az eredeti Eromi erre már nem alkalmas. Egy sokkal rugalmasabb és tanulékonyabb rendszer kellene, amit kevesebb szabály köt, és... – Gabriel hirtelen elhallgatott.

– Igen? – kérdezte Natalie. A férfi arca először döbbenten nyúlt el, majd a tenyerébe temette az arcát, és elkínzottan nyögött fel. – Gabriel?

– Basszus! Mekkora barom vagyok! – Natalie közbe akart kérdezni, hogy miből vonta le ezt a következtetést, de hamarabb megkapta a választ. – Pi a megoldás!

– Pi? – kérdezett vissza a nő döbbenten.

– Pi egy teljesen új generációs MI, vagyis sokkal fejlettebb Erominál!

– Fel akarod telepíteni Pit?! De még csak kezdeti stádiumban van!

– A régi Eromival fel tudom turbózni annyira, hogy ideiglenesen képes legyen kezelni a rendszert.

– Mennyi ideig?

– Pár óra? Pár perc? – Natalie elsötétülő ábrázatát látva gyorsan hozzátette: – Vagy akár pár nap!

– Ez mennyi időt venne igénybe?

– Elég sokat. Nem tudom, ha sietek, talán néhány óra alatt meglehet.

– Erominak fel fog tűnni.

– Szerintem már most is gyanakszik. Annyira azért nem jó a programom, és a kameraképek is elég árulkodóak.

– Vagyis gyorsan kell cselekednünk – válaszolta a nő, és már fel is pattant az ágyról. Sokkal frissebbnek és könnyebbnek érezte magát. – Hozom Pit!