Eromi nem múlta alul a várakozásaikat. Kisebb-nagyobb zavarok ugyan előfordultak a rendszerében: például John a negyvenkétféle alga latin nevét hetente másképp rövidítette, így előfordult, hogy Eromi összekeverte őket, amire a biológus rögtön használhatatlannak bélyegezte a rendszert. Szerencsére Irena emlékeztette, hogy még őt is megtévesztik néha a férfi jelzései, amire nem tudott mivel visszavágni.

Szerencséjükre Irena máskor is a pártjukat fogta (Natalie nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen kiegyensúlyozott nő hogyan köthetett ki az állandóan morózus angol mellett). Azzal érvelt, hogy az MI-nek hála John sem érzi majd úgy, hogy a teljes Mars projekt felelőssége az ő vállát nyomja, és nem lesz oka arra, hogy belefojtsa magát a munkába. Natalie nem volt ennyire derűlátó, szerinte Johnnak épphogy az hozott némi fényt az amúgy állandóan borongós egű életébe, hogy úgy érezhette, rajta múlik a teljes emberiség sorsa. Még ha nem is volt így.

Rossz kedvét tovább fokozta a folyamatos viharok és borult idő, ami miatt harmincöt napja már tartalékenergián működött a bázis. Igaz, az akkumulátorok még jó két és fél hónapig elláthatták energiával a rendszert, és vészhelyzet esetén a tartalékgenerátorok két hét további haladékot adhattak, mégis napi rendszerességgel hallgatták végig, ahogy John a marsi viharokat szidta, majd megjósolta, hogyan találják meg őket fél évvel később másfél méter vörös por alatt a fagytól megdermedve. Wei és Irena reakciója láttán Natalie sem szentelt sok figyelmet a biológus szavainak, bár a férfi határtalan pesszimizmusa erősen ragadós volt, főleg, mert az utóbbi időben fogékonnyá is vált rá.

A számítógépét inkább messziről elkerülte, fennmaradó szabadidejét pedig Erominak, az olvasásnak és a napi negyven perc kötelező tornának szentelte, esetleg besegített Irenának a kertben, ami csekély odafigyelést igényelt, hiszen úgy alakították ki, hogy minimális erőbefektetéssel akár tizenkét fős személyzet ellátására is képes legyen.

Natalie-nak a kertről a sivatagi oázisok jutottak eszébe. Termesztettek paradicsomot, paprikát, babot, salátát és minden más veteményeskertben is megtermelhető zöldséget, amihez a tápanyagot a kert másik végében úszkáló pisztrángok adták (innen már érthető volt, hogy miért gyűlölte a személyzet összes tagja olyan mélységesen a halat, és miért övezte akkora áhítat Gabriel marhakonzerveit). A rendszert egyetlen szivattyú működtette, míg az üvegház hőmérsékletét általában napfénnyel és a vízkészlettel szabályozták, bár a tartósan borongós idő miatt itt is fűtésre szorult már a rendszer. Emellett csekély mértékben ugyan, de a növények az oxigénellátáshoz is hozzájárultak, a munka oroszlánrészét John algái végezték el. A rendszer a maga természetes folyamatában is önellátónak bizonyult, csak napi ellenőrzésre szorult, és természetesen a halakat valakinek etetnie kellett. A nő inkább csak a szüret miatt segített be, de néha spontán is lejárt, és a szivattyú monoton zúgása meg a haltartály halk csobogása mellett olvasott.

Elkerülő stratégiát követett, vagyis úgy tett, mintha tudomása sem lenne a gépén türelmetlenül várakozó hat olvasatlan üzenetről (persze tudott róluk, Eromi szorgalmasan emlékeztette minden egyes alkalommal, ha új érkezett). Jelenleg fontosabb dolga is akadt, mint az anyja pszichoanalizálását olvasni arról, hogy ő miért akarja annyira tönkretenni az életét. Helyette a munkájára koncentrált, ami egyébként is elsőbbséget élvezett.

Nemcsak az üzeneteit, hanem Gabrielt is messzire elkerülte, ami végül könnyebben ment, mint elsőre gondolta. Szóban ugyan minden reggel egyeztettek, miközben figyeltek rá, hogy semmi személyesebb témát ne érintsenek, és még az udvarias „Hogy vagy?", „Hogyan aludtál?" köröket is inkább elhagyták. Igaz, a kapcsolatuk virágkorában sem sűrűn merült fel olyan téma, ami ne kapcsolódott volna valamiképpen a munkakörükhöz. Leggyakrabban az egyetemről, a kutatásaikról és Eromiról beszéltek.

Szerettek beszélgetni, éjszakákat virrasztottak át, miközben egymás szavába vágva ötleteltek, majd amikor elfáradt benne az agyuk, belöktek egy filmet, és a kanapén hátradőlve, zsibbadtan szórakoztatták magukat, miközben állandó kritikus észrevételekkel illették a készítőket, amiért a számítógépes effektek fizikailag nem feleltek meg a valóságnak. A marsi expedíciójuk lett volna az első közös útjuk, amit Gabriel viccelődve extrémhosszú nászútnak nevezett, pedig akkor még csak nem is sejthették, hogy megnyerik-e egyáltalán a pályázatot. A férfi viszont, mint mindig, akkor is hihetetlen lendülettel és optimizmussal állt neki a feladatnak.

Natalie most az apró edzőteremben kocogott (a derekára erősített hevederekkel képes volt rá), és jólesően legyezgette a hiúságát az öt kilométeres érték a kijelzőn. Mindig pocsék futónak számított, de a csökkent gravitáció szemmel láthatóan szárnyakat adott a teljesítményének. Pi szintén mellette szedte a lábát, bár néha meg-megtorpant, amikor a rendszere valami új következtetésre jutott (MI lévén a járás neki sosem vált automatizmussá, ezért állandóan leterhelte a rendszerét), és ilyenkor fémes csattanással landolt a futógép végében. Szerencsére a tervezői úgy konstruálták meg, hogy ennél jóval nagyobb zuhanást is kibírjon földi viszonyok között, ezért újra és újra, lankadatlan lelkesedéssel kapaszkodott vissza Natalie mellé.

– Hét olvasatlan üzeneted van, Natalie – szólalt meg a feje felett Eromi, mire a nő az égnek emelete a tekintetét, és frusztráltan sóhajtott egyet.

– Kösz, Eromi. Visszahangosítanád a zenémet, kérlek? – kérdezte, mire a zene engedelmesen újra felerősödött, és a dobhártyáját vígan rezgette a dübörgő basszus.

– Hé, Natalie – siklott félre a konditerem ajtaja, és Gabriel hórihorgas alakja hajolt be rajta, mire a nő zenéje újra lehalkult. Natalie egy pillanatra ki is esett a ritmusából, ezért néhány lépés erejéig csak tántorgott az egyre lassuló futópadon.

– Igen, Gabriel? – kérdezte, és kényesen ügyelt rá, hogy ne lehessen kihallani az ingerültséget a hangjából, amit ezúttal nem is a férfinak, inkább a hét olvasatlan üzenetének címzett.

– Csak Piért jöttem, és már megyek is – válaszolta Gabriel szárazon. A kis robot a neve említésére rögtön felkapta a fejét, majd ismét lebucskázott a futópadról. Gabriel felkapta a földről, és a hóna alá csapta.

– Rendben – válaszolta a nő, bár legszívesebben nemet mondott volna, de tartotta magát a feltételekhez. – Most tanulja a másodfokú egyenleteket. Ha nyaggatni kezd, adj neki néhány feladványt. És ellenőrizd le a megoldását, különben egész nap követni fog.

– Utálom a morzét.

– Te mondtad, hogy nem kell számkijelző.

– Hiba volt. Majd ha hazaértünk, kapsz egy jó kis LED-es kijelzőt, rendben, Pi? – kérdezte a szerkezetet a hóna alatt, mire annak az orra vidám villódzásba kezdett. – Egyébként a kertben vagyunk Irenával, Eromit rákapcsoljuk a szivattyúrendszerre.

A nő addigra visszadugta a fejhallgatót a fülébe, és bár Eromi még nem hangosította vissza a zenéjét, úgy tett, mintha már nem hallotta volna Gabriel szavait. A férfi vette a célzást, és egyedül hagyta a gondolataival.

– Úgy vettem észre, hogy még mindig nyomott a hangulatod, Natalie – szólalt meg Eromi közvetlenül a fülhallgatóból, mire a nő ismét megtántorodott ijedtében.

– Csak nem ittam még kávét.

– Keveset kommunikálsz a munkatársaiddal, főleg Gabriellel. Így viselkednek az emberek, ha elválnak?

Kíváncsira tervezték. Ha valamit nem tartott logikusnak, akkor utána érdeklődött, ezért érthető volt, hogy értelmezni akarta az egyik tervezője furcsa viselkedését. Ezért nem hessegette el Natalie. Néhányszor már előfordult, hogy Eromi naivan olyan dologba ütötte bele az orrát, amit emberként messze elkerült volna. Így került tiltólistára minden olyan tématerület, aminek köze lehetett a szaporodáshoz.

Ha nem válaszolt, csak még több kérdést vetett fel a programban, és azt is tudta, hogy ha ő nem elégíti ki Eromi kíváncsiságát, akkor az MI a második kézenfekvő forráshoz fordul: Gabrielhez. Ezért inkább válaszolt.

– Igen, sőt, ennél durvábban is.

– Miért válnak el, ha ez őket rosszkedvűvé teszi?

Eromi kielégítően jól eligazodott már az emberek hangulatváltozásai között. Tudta, hogyan viselkedik valaki, ha boldog, milyen, ha dühös, és még az örömkönnyek és a valós sírás között is különbséget tett. Az ismeretanyaga melléktermékként képződött, mégsem irtották ki belőle, hiszen embereket szolgált ki, kapóra jött, ha igazodni tudott a hangulatukhoz. Néha mégis egy ártatlan öt évesre emlékeztette a nőt. Bár intelligenciában és tudásban messze meghaladta ezt a korosztályt, érzelmi kultúrában jócskán elmaradt hozzá képest. A nyers naivitás viszont egyezett, pedig egy racionális, csak a logikán alapuló rendszerről volt szó, míg a gyermekek hiába rendelkeztek a maguk logikájával, annak gyakran köze sem volt a valósághoz. Erről is kellett volna egyszer készíteni egy tanulmányt.

– Ez nem ilyen egyszerű, Eromi – sóhajtott fel Natalie, és a kényelmes kocogásból sétára váltott. – Itt bonyolult érzésekről van szó. Az emberek akkor válnak el, amikor már úgy érzik, hogy képtelenek lennének több időt egymás mellett tölteni.

– Akkor miért házasodnak össze? – jött a következő logikus kérdés.

– Mert akkor még úgy érzik, hogy egész életükben együtt szeretnének élni.

– Mi változik meg időközben?

– Mondtam már, itt most egy bonyolult folyamatról van szó – válaszolta a nő egyre türelmetlenebbül. – Az emberek mások, mint a programok, a viszonyuk egymáshoz percről percre változik egy kicsit, és az évek múlásával akár az ellenkezőjére is fordulhat.

– Egy külső hatás miatt?

– Nem, Eromi – sóhajtott, majd megállt. – Ez most nem fizika. Az emberek másképp működnek. Létezik, hogy spontán, magától játszódik le egy folyamat.

– Mint a maghasadás?

Natalie először értetlenül, majd elgondolkozva hallgatott, végül pedig úgy döntött, talán ez a legjobb hasonlat, amivel még meg tudott birkózni a program.

– Igen, Eromi, épp, mint a maghasadás.

– Tehát az érzelmi változás potenciálisan jelen van az emberben.

– Fogjuk rá. – Natalie sejtette, hogy most egy logikai okfejtés következik az MI-től.

– Vagyis két emberben a találkozásuktól kezdve potenciálisan ott van a lehetőség valamekkora valószínűséggel, hogy egy párt alkossanak. Viszont akkor nem értem, hogyan lehetséges ez után külső hatás nélkül, hogy ismét szétváljanak.

– Látod, ez az emberi tényező.

– Amit logikával nem lehet felfogni – tette hozzá Eromi, aki láthatóan nem először kapta már meg ezt a választ. – Ez azt jelenti, hogy végső soron boldogabbak, mint együtt?

Másfél évébe került Erominak, mire egész tűrhetően felfogta, mit is jelent az ember számára a boldogság, és hogy miért akarja annyira elérni. Tudta például, hogy Natalie-t a kávé, a hangos zene és a rejtvényújság teszi boldoggá, de ismerte Maslow szükséglethierarchiáját is. Persze legjobban azt tudta (vagy legalábbis azt programozták bele), hogy a gyors, precíz és hatékony munka tette elégedetté az embert.

– Igen, Eromi, pontosan ezt jelenti – hagyta rá a nő.

– Akkor te miért nem vagy boldogabb, Natalie?

– A kedvemet nem csak egy tényező befolyásolja – emelte meg a hangját egy kicsit a nő. – Új a hely, újak az emberek, még életemben nem kerültem ennyire messzire az otthonomtól, ez mind hatással van rám és a kedvemre is.

– Tehát külső tényező.

Úgy tűnt, ezúttal nem tudta meggyőzni a gépet, hogy vonatkoztasson el a fizikai törvényektől, és az embert ne, mint egy átjárható falakkal körülhatárolt rendszert, a hangulatát ne, mint az állapotát, és a környezetét ne, mint külső erőhatásokat szemlélje. Értette Eromi frusztrációját (még ha a program maga ilyesmit nem is érezhetett), hiszen egy szobát meg lehetett volna tölteni olyan könyvekkel, amik az emberi viselkedésről szóltak, épp ezért azt is tudta, hogy képtelen a program minden kérdésére válaszolni. Egyébként sem volt bármelyikük feladata, hogy feltérképezzék az emberiség érzelmi kultúráját. Arról nem is beszélve, hogy ha bárki is megfejtette volna, miért működnek egyes kapcsolatok, és mások miért nem, akkor válások sem fordultak volna elő.

De ha valóban külső tényezőt kellett keresni, ami Natalie és Gabriel elhidegüléséhez vezetett, a nő könnyedén rá tudott mutatni: Eromi volt az. Mégsem tette felelőssé az MI-t, amiért megromlott a kapcsolat kettejük között. A házasság akár már a kezdetektől is kudarcra lehetett ítélve, csak ők nem vették észre a nyilvánvaló jeleket, mégis, az első, kezdő lökést Eromi jelenléte adta. Ha ő nincs, nincs pályázat és a vele járó több hónapos megfeszített munka. És nincs az a bizonyos állás sem.

A pályázat megírása eleve rengeteg vesződséggel járt: nem egyszerű űrlap kitöltésről volt szó, tanulmányt kellett írni, éjt nappallá téve teszteket végezni, miközben végig tudatában voltak, hogy úgyis lesznek majd olyan feladatok, amikre nem tudják felkészíteni Eromit. Natalie kávén élt, mivel aludni nem tudott, Gabriel ismét rákapott a PC-játékokra, amit viszont a nő nehezen viselt, mert addig sem Eromival foglalkozott, mégsem szólt semmit. Mindig úgy tartotta, hogy ő a párosuk gyakorlatiasabb része, míg Gabriel inkább az ötleteinek él. Meg kellett hagyni, briliáns ötleteinek, de ezeknek csak töredéke volt megvalósítható, viszont valamennyit korszakalkotónak tartotta, és nehezen lehetett meggyőzni ennek ellenkezőjéről. A nő életének jelentős hányada állt abból, hogy papíron levezette a férfi előtt, miért nem lehetséges matematikailag (és később fizikailag), amit ő alig negyedóra alatt kigondolt. A férfi ilyenkor gyakran megsértődött, és ünneprontónak bélyegezte Natalie-t, de másnapra már feledte az egészet, és újabb briliáns ötlettel rukkolt elő. Ha rajta múlt volna, Eromi három évtized alatt sem ölt a gyakorlatban is felhasználható formát. Ugyanígy Gabrielnek a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hogyan kell egy pályázatot megírni anélkül, hogy közben ne fényezné tükörsimára a terméket, amit kínál. A munka jelentős része Natalie-ra hárult, ezért tízszer annyira magának érezte a projektet, mint Gabriel. Hihetetlen mennyiségű idejébe és munkájába került (az anyját le is döbbentette a kitartása, hiszen azelőtt még egy ezer darabos puzzle-höz sem volt türelme), így amikor rábízta a NASA embereire, hogy szabadon tesztelhessék, úgy vált meg tőle, mint amikor az ember először adja óvodába a gyerekét. Félszívvel.

Az nem zavarta, hogy Gabriel arroganciája a duplájára nőtt, hiszen Eromi alapvetően az ő ötlete volt, még az sem zavarta, hogy a NASA csak neki ajánlott állást. De az már igen, hogy a férfi szemrebbenés nélkül elfogadta, és egy pillanatra sem gondolt bele a következményekbe. Lerázta magáról Natalie-t, mint egy megunt asszisztensnőt. Meg sem fordult a fejében, hogy az ő támogatása nélkül sohasem jutott volna el idáig.

De erről Eromi nem tudhatott.

– Tudom, hogy nagyon szeretnéd érteni a párkapcsolatok logikáját, Eromi, de hidd el, több száz nálunk sokkal okosabb ember is próbálkozott már ezzel, és nekik sem sikerült.

– Miért van az, hogy a legtöbb természeti jelenségre igazak bizonyos törvényszerűségek, de ha az emberi viselkedés jön szóba, ezek mind csődöt mondanak?

Natalie most először elmosolyodott, és lassan megrázta a fejét.

– Látod, Eromi, ez engem is mindig rettentően idegesített. – Ellenkező esetben az anyját is megtanulta volna kezelni, vagy felfogta volna, az apja miért döntött úgy, hogy a családjuk nem tetszik neki, és miért alapított helyette pár száz kilométerrel messzebb egy másikat. – Most lezuhanyozok – szólt, majd átvetette a vállán a törölközőt.

– Mire végzel, az étkezőben frissen lefőzött kávé vár majd.

– Kösz, Eromi.