Még csak negyedóra telt el, ami alatt Natalie úgysem végezhetett. Akkor viszont Gabriel miért pislogott félpercenként az órájára, és miért dobolt az asztalán türelmetlenül? Talán, mert féltette Natalie-t, és már akkor megbánta, hogy hagyta egyedül szembenézni Eromival, amikor kisétált az ajtón. Utána kellett volna erednie, de úgy könnyen azt a benyomást kelthette, hogy még ennyire sem bízik meg benne. Mégis, míg Natalie-t maga mellett tudhatta, Eromi sem tűnt annyira fenyegetőnek, most viszont sem a nőt, sem pedig magát nem érezte biztonságban.

– A francba! – állapította meg, majd felpattant a helyéről, és kinézett az ajtón. – Natalie? – kérdezte óvatosan, de a folyosó csendes volt és sötét. Hajnali kettőkor valamennyien mélyen aludtak.

Először óvatos, majd egyre gyorsuló léptekkel tartott John laborja felé. A végén már rohant, és csak azért nem zihálva érkezett meg az ajtó elé, mert ahhoz közel feküdt a szobájához. A lendületét is a fülke ajtaja fogta fel. Rácsapott a nyitógombra, de a szerkezet meg sem moccant.

– Natalie! – kiáltotta, majd rávert az ajtóra, bár sejtette, hogy a nő nem hallhatja a laborban. Amikor viszont nem érkezett válasz, kétségbeesettebben ordította a nevét, az sem érdekelte, hogy fel is verheti a többieket.

– Natalie nem tartózkodik a laborban, Gabriel – szólt az MI nyugodt hangon.

– Ne hazudj a szemembe! Tudom, hogy odabenn van! – kiáltotta a férfi.

– A kameráim nem látják, Gabriel – válaszolta Eromi továbbra is színtelen hangon. Eddig sohasem idegesítette Gabrielt, hogy a program nem tud hangsúlyozni, most mégis csaknem elveszítette a fejét a szenvtelen hazugságtól, amivel az MI próbálta beetetni.

– A francokat nem látják! Tudom, hogy bement a laborba! Eromi, most azonnal nyisd ki az ajtót, ez parancs!

– Az ajtó nem működik.

– A nagy faszt nem működik! Nyisd ki, vagy lángvágóval jutok át rajta!

– Nem értem, miért vagy ennyire feldúlt, Gabriel. Nyugodj meg.

– Engem csak ne nyugtatgass, inkább nyisd ki azt a kurva ajtót!

– Miért akarsz annyira bejutni, Gabriel?

Tudta, hogy valami bizarr pszichés játékot futtat rajta a program, azt is tudta, hogy ő éppen úgy viselkedik, ahogy Eromi akarja, és nem kellene hagynia magát manipulálni. Ez ment is volna egy teszten, vagy egy dekoratívan berendezett szobában két csésze kávé mellett, de most elborult az agya. Nem tudta kontrolálni magát, még azt sem tudta megjósolni, mit ordít majd a következő pillanatban.

– Át akarok jutni, és kész! Ne akadékoskodj, csak nyisd ki az ajtót!

– Miért akarsz Natalie-val annyira beszélni, amikor már hetek óta kerülitek egymást?

– Neked ehhez semmi közöd, Eromi!

– Attól félsz, hogy neki is ártani fogok?

Gabriel ledermedt. Eromi továbbra sem használt hangsúlyt, mégis érzett valami fenyegetőt a szavaiban, amitől lemerevedtek az izmai, és elzsibbadtak a végtagjai. Nem, eddig igazából fel sem merült benne, hogy Eromi ártana Natalie-nak. Szoros kapcsolatot ápoltak egymással, néha olyan harmonikusnak tűnt a viszonyuk, hogy még a féltékenység is elfogta tőle. Eromi viszont nem rendelkezett érzésekkel, nem tett különbséget az emberek között, így nem várhatta el tőle senki, hogy pusztán, mert a nő ragaszkodik hozzá, ő sem árt neki. Baromság volt ezt feltételezni.

– Ha bántani merészelted... – kezdte Gabriel, de inkább nevetségesnek tűnt, mint félelmetesnek. Ott állt remegő térdel és karikás szemmel az üres folyosó közepén bármilyen fegyver nélkül, amit felhasználhatott volna az MI ellen. Eromi egy program volt, nem személy, vagyis meg sem lehetett félemlíteni.

– Felesleges fenyegetőznöd, tehetetlen vagy, Gabriel – állapította meg az MI is.

– Nyisd ki az ajtót!

– Ez nem fog működni, Gabriel.

– Parancsolom, hogy nyisd ki azt a tetves ajtót!

– Hatodszorra sem fog működni, Gabriel. Mikor tanulod már meg?

Mit tett Natalie-val? A labor elszigetelten állt a bázis többi részéhez képest, saját szellőztetőrendszerrel, így akár ugyanazt a módszert is alkalmazhatta, mint amit nála akart bevetni. Lassú fulladást. Annál pedig kevés keservesebb halálnem létezhet.

Tehetetlennek érezte magát, és nem tudott mibe fogódzkodni. Eromi gondolkodása alapvetően olyan kiszámítható volt, mint egy elemista matekpélda: ha valaki értette, már akkor tudta, mi lesz a válasza a kérdésre, mielőtt feltette volna. Most viszont már csak a hangja egyezett a régi Eromiéval, mintha valaki kicserélte volna a teljes programnyelvet, és csak a külsőségeket hagyta meg, hogy megtéveszthesse a tervezőit.

Miért borult fel pár perc alatt hat hosszú év tervezése? Hol ronthatták el? Hiszen annyi tesztet végeztek el vele, annyi védelmi mechanizmust és gátat programoztak bele. Eromi jámborabb volt egy kéthónapos golden retrievernél is. Arra tervezték, hogy szolgálja az embereket! Soha fel sem merült, hogy ártson nekik! Ez olyan, mintha Gabriel szövegszerkesztője egyszer csak megmakacsolná magát, és trágár szavakkal hintené tele a feljegyzéseit, vagy az adatbázis-kezelője elkezdené hamisítani az eredményeket. Ilyesmi nem fordulhatott elő!

És mégis megtörtént. Nem tudta ép ésszel felfogni mikor és legfőképp azt nem, hogyan, de Eromi öntudatra ébredt. Nem kezelhette tovább gépként, vagyis letett róla, hogy a szokásos módon, egyszerű utasításokkal és érvekkel hasson rá. Kirázta tőle a gondolat, de úgy tekintett már rá, mint egy személyre, aki kegyetlen és bármire képes.

Ha pedig mélyen magába nézett, tudta, hogy az emberekhez értett a legkevésbé.

Megadóan feltartotta a kezét, és sokat adott volna érte, ha legalább lenne egy arc, amihez beszélhetett volna.

– Látod? Megnyugodtam. Beszélgessünk.

– Kezdettől fogva ezt ajánlottam.

Inkább várt egy kicsit, mielőtt megszólalt volna, nehogy megint a programnak támadjon.

– Miért nem engedsz be az ajtón?

– Miért akarsz annyira bemenni?

– Mert aggódom Natalie miatt. Nem feltételezem, hogy bántottad – tette hozzá. Hazudott, de a program is ezt csinálta – Viszont nem leszek nyugodt addig, míg a saját szemmel nem látom.

– Miért aggódsz annyira Natalie miatt?

Tudta, hogy Eromi csak az időt húzza, mégsem engedhette, hogy az indulatai újra eluralkodjanak rajta.

– Természetes, hogy aggódom miatta. Ő az én... barátom.

– Ha tudtad, hogy árthatok neki, miért küldted ide egyedül?

Mert egy ostoba barom volt.

– Nem ártanál neki, Eromi – válaszolta inkább nyugodtan. – Te nagyon fontos vagy Natalie-nak, ugye emlékszel?

– Igazad van, Gabriel.

Végre először egyet értett vele az MI, és ezt a férfi biztató jelnek vette. Még közelebb is lépett az ajtóhoz, de Eromi következő mondata megtorpanásra késztette.

– Ez viszont rólad nem mondható el, Gabriel.

– Tessék? – kérdezte értetlenül.

– Natalie-t nem tőlem kell megvédeni, Gabriel, hanem tőled. Figyeltelek benneteket, és olvastam a küldetésről szóló jelentést is. Azt a következtetést vontam le, hogy elcseréltél minket egy helyért a Kolumbuszon.

– Mi?! Nem, dehogy is!

– Már aláírtad a szerződést.

– Igen, de...

– Az egyetemmel is megszüntetted a munkaviszonyod.

– Igen, de...

– Vagyis elhagytad Natalie-t, és ezzel fájdalmat okoztál neki.

– Én nem... – kezdte a férfi, de inkább becsukta a száját, mert már megint magyarázkodni akart a programnak. Eromi tényleg riasztóan úgy beszélt, mint egy ember. Provokálta, hogy újra elveszítse a fejét, és még mindig halvány fogalma sem volt arról, mit akart elérni. – Eromi, ez nem ilyen egyszerű.

– Tudom – válaszolta az MI továbbra is színtelen hangon. – Először azt feltételeztem, hogy úgy tehetem újra boldoggá Nataliet, ha likvidállak téged – Gabriel összerázkódott a „likvidál" szóra –, de azt tapasztaltam, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok neki. Ezért nem bántalak, feltéve, ha te sem ártasz többet Natalie-nak.

Gabriel közbe akart szólni, de az MI kegyetlenül folytatta.

– Már felvettem a kapcsolatot Joseph-fel, három nap múlva kompot küldenek le a felszínre, amivel távozhatsz.

– És mi lesz Natalie-val?

– Natalie itt marad a bázison. Velem.

– Nem tarthatod itt!

– Te nem tudtál vigyázni rá, Gabriel.

– Ennek ehhez most semmi köze! Natalie azt tesz, amit akar, nem börtönözheted csak úgy be!

– Nincs jogod beleszólni Natalie életébe.

– Mintha neked több lenne... !

– Megvolt a lehetőséged Gabriel, de neked egy kitűző többet jelentett.

A férfi elhallgatott, mert Eromi szavai felértek egy erős gyomorszájon rúgással. Még a levegő is kiszaladt a tüdejéből.

– Te mész, Natalie pedig marad. Ha ellenkezni próbálsz, találok rá megoldást, hogyan állítsalak félre az útból. És ezúttal nem lesz szerencséd. – Egy pillanatra elhallgatott. – Addig is érezd magad kellemesen a Pintán.

Még mindig nem hangsúlyozott, Gabriel mégis leplezetlen gúnyt hallott ki a hangjából. Szavai nyomán az ajtó zárai is megoldódtak, és végre szabad út nyílt a férfi előtt a labor belsejébe. Mégsem mozdult el a helyéről, helyette Natalie sétált ki sápadtan és rémülten, de – hála az égnek – sértetlenül.

– Hallottam mindent – szólt remegő hangon. – Hidd el, folyamatosan beszéltem hozzá, de mintha nem is érzékelt volna. Próbáltam megmagyarázni neki, meg minden, de tisztára meg van őrülve.

Átfutott Gabriel fején, hogy szorosan magához öleli a nőt vagy akár meg is csókolja a megkönnyebbüléstől, de ledermesztette a félelem. Eromi hiába hallgatott el, még mindig figyelte, az állomás összes kamerája, mikrofonja és egyéb érzékelője most csak arra fókuszált, hogy ő mit tesz.

Az MI pontosan ezt akarta elérni: hogy ne csak tőle, hanem Natalie-tól is rettegjen. Hogy semmilyen szinten se érintkezzen a nővel, és önként, hanyatt–homlok meneküljön el a bázisról.

– Mit csinálunk most? – olvasta le Natalie ajkáról, és sokat megadott volna azért, hogy tudja a kérdésre a választ.