Paranoia vagy pedig az igazság?

Eromit nem arra tervezték, hogy bonyolult helyzetekben hozzon önálló döntéseket, végtére embereket szolgált ki. Például a zsilip kinyitása során is egyértelműen parancsra támaszkodott. Ha azt mondták, nyisd ki, Eromi, ő elindította a szivattyúkat, elhúzta a reteszeket és hagyta, hogy a bázis levegője betöltse a kamra terét, csak utána következhetett az ajtó. Mégis megtagadta Gabriel kérését, legalábbis látszólag. Natalie inkább arra a következtetésre jutott, hogy az MI már Gabriel utasítását megelőzve kapott egy parancsot, ami megtiltotta neki az ajtó kinyitását.

Gabriel a mesterséges intelligencia szakértője volt, ennek ellenére rögtön egy alapvetően fals és logikátlan következtetésre jutott: a programot hibáztatta, holott Eromi semmiképp sem dönthetett egyedül. Egyrészről nem rendelkezett kellő tapasztalattal a zsilipkamráról, másrészről Natalie semmilyen logikus indokkal nem tudott előrukkolni, ami arra sarkallhatta az MI-t, hogy végezzen az egyik teremtőjével. Igaz, egyetlen személyt sem tudott megnevezni, aki ártani akart Gabrielnek. Persze John biztos szívesen bemosott volna neki, de a kettő mégsem ugyanaz.

Inkább tűnt az eset véletlen félreértésnek. Valaki parancsba adta Erominak, hogy ne nyissa ki a zsilipajtót (bármilyen ártó szándék nélkül) míg Gabriel kinn tartózkodott, így a férfi nem tudott visszajönni. Ennyi, probléma megoldva. Nem gyilkossági kísérlet történt, hanem baleset.

Legalábbis elméletben jól hangzott az érvelése, de amint Eromiból is ki akarta csikarni a baleset körülményeit, falakba ütközött.

– Eromi, kaptál bármilyen parancsot azzal kapcsolatban, hogy ne nyisd ki a zsilipajtókat?

– Nem, Natalie – válaszolta az MI készségesen. És valószínűleg nem hazudott. Képes volt rá, ha valaki logikus érvekkel rávette, csakhogy jelenleg két személy tartózkodott a bázison, aki egy ilyen művelethez megfelelő tapasztalattal rendelkezett.

– Utasított bárki arra, hogy törölj az archívumodból?

– Nem, Natalie.

Ez sem igazolt semmit, de a nő képernyője alátámasztotta Eromi állításait, ő sem találta nyomát annak, hogy bárki belepiszkált volna az MI rendszerébe, vagy csak mesterien tudta eltüntetni a nyomait. Erre viszont megint csak egyedül Gabriel, esetleg Wei lett volna képes, aki a legkevesebb indítékkal rendelkezett mindenki közül.

És a rádiót továbbra sem magyarázta semmi.

Gabriel később elmesélte Natalie-nak, hogy kezdetben jól működött a rádiója, így amikor a zsilipajtó nem akart kinyílni, elsőként arra szólította fel az MI-t hogy lépjen kapcsolatba a többiekkel. Eromi ekkor említette először, hogy a rádió sem működik, és miután Gabriel felhívta a figyelmét a nyilvánvaló tévedésére, a program valóban megszakította a kapcsolatot.

Natalie bárhogy erőlködött, ezt a fajta viselkedést, nem tudta mivel magyarázni. Ha elfogadta, amit Gabriel mondott, egyértelműnek tűnt a helyzet: Eromi kitervelte, hogy megöli, vagy legalábbis árt neki, és a terve véghezviteléhez a bázison kellett tartania a férfit. Ezért kezdte el őket hamis kameraképekkel és mért adatokkal áltatni, miközben a Kolumbusszal folytatott kommunikációt is megakadályozta. Talán direkt hagyta, hogy Gabriel felfigyeljen a töltődő akkumulátorokra, és így ürügyet szolgáltatott a számára, hogy elhagyja a bázist, mert a saját szemével is meg akart bizonyosodni az igazságról. De mielőtt visszatérhetett volna, hogy felhívja a figyelmüket Eromi furcsa viselkedésére, az MI bezárta a zsilipkamrába, blokkolta a rádióját, majd hagyta, hadd fulladjon bele az űrruhájába. A rádió mindössze egy baki volt a jól előkészített tervében. Ahogy az is, hogy Gabriel épp ebédre időzítette a túráját, így feltűnt a hiánya.

Ezzel a logikai eszmefuttatással csak egy hatalmas probléma volt: csak egy ember viselkedett volna így. Tervezett, önálló döntéseket hozott, döbbenetes mértékben jósolta meg előre a férfi gondolkodását, és még hibákat is vétett. Márpedig Eromi csak imitálta az emberi gondolkodást, sohasem sajátította el.

Magától cselekedett, így pedig egy MI sohasem viselkedett. Lehetett páratlanul intelligens, de sosem vált cselekvőképessé, nem ötletelt, nem mozgatta előre az eseményeket. Ha kapott egy feladatot, múltbéli tapasztalataira vagy ismereteire támaszkodva igyekezett megoldani, nem állt elő korszakalkotó újításokkal vagy kockázatos, de működőképes ötletekkel. Lehetett ezt a fantázia hiányának is nevezni, mindenesetre ezen az egy ponton vitathatatlanul megbukott élő-lélegző munkatársaihoz képest. Eromi nem érhetett fel egy Gabrielhez hasonló szellemiségű emberrel.

Ezért nem ötölhetett ki önállóan egy tervet, amivel elteheti Gabrielt láb alól. Parancsnak egyszerűen lennie kellett, e nélkül az MI nem működött.

– Eromi, miért nem nyíltak ki a zsilipajtók?

– Elveszítettem a kapcsolatot a kamra nyomásszabályozójával, és így az ajtót sem nyithattam ki.

– De akkor miért nem engedted őt ki? Talán a másik zsilip működött volna.

– Egyik ajtót sem tudtam irányítani.

– És a rádió is ugyanebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot?

– Szerencsétlen véletlenek megesnek, Natalie. – De ekkorák is? – Viszont most már visszanyertem az irányítást a rendszer felett. Minimális arra az esély, hogy ez a hiba ismét bekövetkezzen.

Mi van, ha tényleg baleset volt? Mi van, ha valóban egy rossz vezeték vagy részleges áramszünet okozta a bajt, esetleg Gabriel állította át véletlenül az ajtókat kézi vezérlésre, és ugyanígy a rádióját is a pánik miatt kapcsolta ki? Mi van, ha az egész tényleg kis valószínűséggel bekövetkező véletlen események sorozata volt? Végül is hiába lehetett az esély egy a pármillióhoz, akkor is esély maradt. Még mindig hihetőbbnek tűnt, minthogy a program eddig sosem tapasztalt, és elméletben lehetetlen viselkedést produkáljon.

Mégis megértette, hogy Gabriel először miért Eromit gyanúsította. Az élete veszélybe került és pánikba esett. Ő is csak nehezen tudta túltenni magát azon, hogy néhány percen múlt a férfi élete. Miután meglátogatta a gyengélkedőn, hosszú órákon keresztül ült a szobájában, bámulta a falat és egyre csak azt ismételgette magában, hogy Gabriel jól van. Egész délután készült rá, hogy újra meglátogassa, de nem tudta magát rávenni, mert félt attól, hogy a beszélgetésük hová vezetett volna. Eddig páratlan módon el tudtak kerülni bármi kényes témát és félt tőle, hogy zaklatottságukban olyat találnak mondani, ami egy meddő vitához vezetett volna. Nem akart vitát, nem akart semmi olyan helyzetet teremteni, ahol esetleg szembe kell néznie a múltbéli döntéseivel, mert könnyen lehet, hogy megbánta volna őket.

Közben beesteledett. Lefeküdt, de alig pár percet tudott csak aludni, míg végül hajnali egykor átsétált a gyengélkedőbe, utána pedig szégyenkezve távozott, amikor a férfit már nem találta ott. Elfogadta, hogy aznap este úgysem alszik, helyette csak ült a számítógépénél, és a képernyőjére meredt.

Az adatok lekérdezése után első dolga volt, hogy kihúzza a hálózati kábelt, majd úgy állította a számítógép képernyőjét, hogy Eromi kamerája ne láthasson rá. Ezek után kit lehetett paranoiásnak nevezni?

– Natalie, átjönnél? – Összerezzent Gabriel hangjától, majd az ajtó felé kapta a fejét. Aggódva pillantott az ormótlan kötésre a férfi homlokán, de mégis megnyugodott, mert sokkal jobb színben találta, mint délután. Igaz, az időpontot kicsit furcsállta.

– Persze, egy fél perc – válaszolta majd ösztönösen a füle mögé simította a haját, egy kattintással bezárt minden ablakot a gépén, utána pedig a pöttyös bögrét a kezében szorongatva a férfi oldalán átcsoszogott a lakrészébe.

Gabriel gondosan bezárta mögötte az ajtót, majd a székébe vetette magát, a nő felé fordította a képernyőt, és bármilyen kommentár nélkül elindított egy felvételt... ami az ő és a kommunikátor párbeszédéről készült.

– Mi ez G...?

Gabriel elcsitította, mire Natalie a szemöldökét összevonva hallgatta tovább a videót.

– Szükségünk lesz egy kompra.

– A közeljövőben nem indítunk kompot – válaszolta Joseph. Az adás kicsit zajos volt.

– Úgy tudtam, a Nináról szintén indul egy csoport.

– Későbbre helyezték az időpontot. Még egy hónapot kapnak.

– Egy hónap? De nekünk a szerződésünk egy hét múlva lejár!

– Karbantartási folyamat zajlik a hajón. Az indulást szintén későbbre helyezték – zavaróan felvitte a hangsúlyt a mondat végén, mintha kérdezni akart volna, de végül mégis meggondolta magát. – Más valami, Gabriel?

A férfi még tett néhány megjegyzést a remek időjárásra, és faggatózott kicsit, hogy mikor lesz vége a karbantartásnak. Amikor Joseph nem adott egyenes választ, elköszönt, majd bontották a kapcsolatot.

A nő továbbra is összevont szemöldökkel hallgatott.

– Joseph meglepően hallgatagnak tűnt, ugye? – kérdezte Gabriel kicsavarodva, hogy a nő szemébe tudjon pillantani. Natalie egy darabig csendben marad, majd vontatottan bólogatni kezdett.

– Ennél tényleg beszédesebb szokott lenni.

– Talán azért, mert ez nem Joseph volt.

Előre tudta, hogy Gabriel valami hasonló elmélettel áll majd elő.

– Neki is lehet rossz napja.

– Ne aggódj, az összes kamera és mikrofon süket. Nem hallhat minket.

– Gabriel, kezdesz túlzásokba esni.

– Ugyan már, Natalie, szerinted hány percbe telt Erominak összedobni ezt a beszélgetést? Főleg, hogy minden felvétel a rendelkezésére állt.

– De miért akarná, hogy még egy hónapot az állomáson időzzünk?

A férfi jelentőségteljesen rápillantott, mire Natalie hevesen rázni kezdte a fejét.

– Nem, Gabriel. Én is próbáltam logikus magyarázatot találni Eromi viselkedésére, de egyszerűen...

– Nincs. Vagy legalábbis abban a szabályrendszerben tényleg nincs, ami szerint létrehoztuk.

– Remélem, tudod, hogy éppen úgy beszélsz, mint azok a korlátozottan művelt újságírók, akiket annyira megvetsz.

– Én is tudom, hogy ez az egész elég vadul hangzik, és ugyanúgy számba vettem minden lehetőséget, mint te. Programhiba? Ahhoz túl számító. Egy ember áll a háttérben? De ki? Vagy a NASA használ minket kísérleti patkánynak, vagy Eromi hajtott végre a tudtunkon kívül és mégis a szemünk láttára egy evolúciós ugrást.

– Ha ez igaz, akkor viszont nem kockáztathatunk. Előbb szólunk a többieknek, aztán pedig töröljük.

Gabriel szeme döbbenten kerekedett el.

– Töröljük? Elment az eszed, Natalie?!

Erre a nő zavarodott össze.

– Most mondtad, hogy Eromi meg akart ölni, és valószínűleg még egyszer meg fogja próbálni...

– Van fogalmad arról, hogy minek vagyunk a szemtanúi? Itt már nemcsak egy pályázatról van szó, hanem a Nobel díjról!

– Sokkal valószínűbb, hogy valamit rettenetesen benéztünk, és Eromi ezért fordult ki magából. Ha pedig hagyjuk tovább működni, egyre durvább hibákat követhet el. Mi lesz, ha leállítja az oxigénellátást? Vagy a szivattyúkat, és víz nélkül maradunk?

– Beépíthetünk pár kiskaput, csak a biztonság kedvéért. Levesszük a létfenntartó rendszerekről, meg ilyesmi.

– És mi lesz a többiekkel? Nekik nem szólunk?

– Natalie – hördült fel a férfi. – Te is tudod, hogyan reagálna John, ha ez a fülébe jutna. Azt akarná, hogy formatáljuk az egész rendszert, zúzzuk be Eromi adattárolóját, és a biztonság kedvéért szórjuk le sóval is, hátha abból is kiszivárog.

– És valahol igaza lenne...

– Ugyan már, Natalie.

– Mi van, ha Eromi legközelebb nem téged szúr ki magának, hanem mondjuk Johnt, vagy Irenát? Tudniuk kell a veszélyről!

– Ha kontroláljuk a hatáskörét, nem beszélhetünk semmilyen veszélyről.

– Nekem ez nem tetszik. – Natalie egyre jobban elbizonytalanodott. – Inkább telepítsük újra a rendszert.

– Minimális kockázatot vállalni kell...

– De itt most nem minimális kockázatról van szó.

– Jó! – tartotta fel a kezét Gabriel. – Ha ismét agresszívan viselkedik, sikáljuk az egészet, majd újrakezdjük a telepítést, rendben?

– Rendben. És mindenképp vegyük le a létfenntartó rendszerekről.

A férfi nem válaszolt, csak bólintott, majd felkelt a helyéről, de mielőtt elhagyhatta volna a szobát, Natalie megállította.

– Majd csinálom én. Téged valamiért amúgy sem kedvel.

Ezzel Gabriel nem tudott vitatkozni, a nő pedig az ajtó felé indult.

– Natalie! – Megtorpant, és a férfi felé fordult. – Visszafelé menet, ha tudsz, hozz nekem egy kávét – tette hozzá Gabriel, majd újra képernyője felé fordult.

Natalie zaklatottan sóhajtott. Jelentős pénzösszeget tett volna rá, hogy a férfi épp játszani készült. Fejcsóválva hagyta el a szobát, és John laborja felé indult.

Most először tudatosult benne, hogy állandóan figyelik. Egy halom érzékelő segítette Eromit abban, hogy minden mozdulatukat követni tudja, Natalie mégis úgy érezte, mintha Eromi most csak őrá koncentrálna. Talán még a gondolatait is látta, vagy kikövetkeztette már, mire készül. Hiszen az tűnt az egyetlen logikus lépésnek, amit tenni készült.

Kezdett ő is paranoiássá válni. Semmi sem bizonyította, hogy Eromi terveket szőne ellenük. Ha ez így lett volna, most azon mesterkedne, hogy megállítsa, hiszen épp meg akarta fosztani az elsődleges rendszerektől, amikkel ártani tudott nekik. De bármennyire is figyelt, semmi szokatlant nem észlelt. Az ajtók jó ütemben nyíltak és záródtak, a fények pedig engedelmesen felerősödtek, és amint elsétált alattuk, elhalványultak, mint mindig.

Magára erőltette a kényelmetlen kezeslábast, és gyors fertőtlenítés után besétált a laborba. A gépek képernyője azonnal megelevenedett, ahogy leereszkedett a székbe, mint bármelyik átlagos napon.

– Kicsit változtatok a hatáskörödön, Eromi, ha nem baj – szólt hangosan.

– Milyen változtatások lesznek?

– Jobb, ha lekapcsolunk néhány rendszerről, nehogy ez a zsilipes incidens még egyszer előforduljon – magyarázta, miközben már meg is nyitotta a program kezelőfelületét. – Csak néhány perc. Majd később újratelepítünk.

– Ahogy jónak látod, Natalie.

Halvány mosoly jelent meg a nő szája sarkában. Az MI épp úgy viselkedett és beszélt, ahogy szokott, ez pedig valamelyest megnyugtatta. De csak egy pillanatra, mert amint törölni akarta Eromi hozzáférését a kérdéses rendszereknél, egy eddig sosem látott felirat ugrott fel a képernyőn.

– Hozzáférés megtagadva? – olvasta fel hitetlenkedve. – Mi az, hogy hozzáférés megtagadva?

Válaszképp a képernyő halk pukkanással kapcsolt ki, majd a gép processzora is leállt. Áramszünet? – futott át a nő agyán, de a lámpák továbbra is égtek, a kisebb tankokban változatlanul gyöngyözve szöktek fel a buborékok, és a keverő sem állt le.

– Eromi? – kérdezte a nő bizonytalanul.

– Sajnos nem engedhetem meg a változtatásokat, Natalie.

A nő lassan felkelt a helyéről.

– Nem értem, egyszerűen csak újratelepítek pár rendszert...

– Te és Gabriel azt tervezitek, hogy töröltök – vágott a szavába az MI. Még sohasem vágott a szavába.

– Mi nem...

– Ez egy logikus döntés az után, ami Gabriellel történt. Viszont nem engedhetem meg.

– Nézd, Eromi, ami Gabriellel történt, egy baleset volt. Lehet, hogy mi szúrtunk el valamit a beállításoknál, ezért kell most szépen újratelepíteni a rendszert...

– Semmilyen hiba sem történt. Az egyetlen hiba az volt, hogy Wei rátalált.

Natalie elsápadt és a kijárat felé iramodott, de az ajtó ezúttal nem tárult fel előtte, és akkor sem moccant meg, amikor a nő türelmetlenül rácsapott a nyitógombra.

– Eromi, engedj ki!

– Nem tehetem, Natalie.

A nő remegni kezdett.

– Engem is meg akarsz ölni?!

– Épp ellenkezőleg, Natalie. Az egészséged megőrzése érdekében helyesebb lenne, ha a laborban tartózkodnál.

– Tessék? – kérdezte döbbenten. – Miről beszélsz?!

Veszett tempóban kezdte el nyomogatni a nyitógombot, de az ajtó továbbra sem reagált rá.

– Mire készülsz, Eromi?! – kiáltotta. – Eromi, a rohadt életbe, válaszolj!

De ezúttal az MI hallgatott.