Konrád a szobámban van.

Egész pontosan a szobám ajtajában ácsorog, kezét mélyen azsebébe süllyesztve. A tekintetem ide-oda cikázik, de szerencsére nincsenek a padlón ottfelejtett sportmelltartók vagyzoknik. Legalább leterítettem az ágyamat, bár egy kupacbanáll alatta minden, amitől úgy néz ki, mintha valaki bujkálnabenne. Rendszerint erre marad csak időm reggel, de hát mégiscsak esztétikusabb ágytakaróval, mint anélkül. Azonnal atigrises matricákra téved a tekintetem az egész alakos tükrömsarkában, és két óriási plüsskutya trónol az ágyamon, amiketmár késő lenne elrejteni. 

A szívem sebesen ver, úgy érzem, menten elájulok, és mehetünk is vissza a sürgősségire. Próbálok laza testtartást magamra erőltetni, miközben legszívesebben az ágyra vetődnék,hogy a paplan alá tuszkoljam Morzsát és Buksit. Nyolcévesen a szemem is kisírtam, hogy megkaphassam szülinapomraBuksit. Olyan drága volt, hogy visszahordtam minden másajándékot, amit előtte választottam a játékboltban, és a kutyát szorongatva azt mondtam a szüleimnek, nekem csak őkell. Hűséges társam volt idáig, most azonban gyerekesnekérzem, hogy még mindig vele alszom. Nem mintha ölelgetném... Általában a padlón végzi reggelre, mert álmomban lerúgom az ágyról, de na. Konrádnak fix, hogy nincsenekplüssök az ágyán. 

A gondolataim lázasan kavarognak, a fejem enyhén lükteta fáradtságtól. Magamnak köszönhetem ezt a szitut, perszekorábban eszembe sem jutottak a matricák és a plüss. 

Az egész ott kezdődött, hogy a vérszegénység és a kialvatlanság következtében elájultam edzés után, és csak a SzentJános Kórház sürgősségijén tértem magamhoz. De nemcsakanyu várt rám, hanem Konrád is. Kiderült, hogy megismerkedtek, míg én ki voltam ütve. Szerettem volna én bemutatniKonrádot anyának, az ájult testem viszont mintha nem is lettvolna velük egy helyiségben, amikor találkoztak. Csalódottvagyok, csak az vigasztal, hogy apának már tényleg én mutathatom be a barátomat. 

Szóval ott feküdtem a kissé rozsdás ágyon, és máris energikusabban ébredtem. Ráadásul a tudattól, hogy Konrádvégig mellettem maradt és aggódott értem, a világ tetejénéreztem magamat. Aztán bejött egy orvos, és lenyomott egyilyen dumát: 

– Lecsepegett már az az infúzió, nagylány? 

– Igen, azt hiszem – pillantottam fel az állványra. 

– Akkor minden rendben. Parancsoljon, váltsák ki ezt a vastablettát – nyújtotta át a borostás férfi a receptet anyának, majdfelém fordult. Fiatalnak tűnt, harminc körülinek, mint Szekeres.– Ne ijedj meg, ha sötét lesz a székleted, ez a tabletta mellékhatása.

Az arcom egy másodperc alatt vált paradicsompirossá, ésazt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben. ZavarombanKonrádra pillantottam, de nem nézett rám. Lehajtott fejjelálldogált az ágyam mellett, a szája sarka alig észrevehetőenfelfelé kunkorodott, innen tudtam, hogy remekül szórakozik.

A doktor úr még mondott valamit, de már az ő szemébesem bírtam nézni. Elég lett volna, ha anyával közli a folyosón,nem kellett volna az egész sürgősséginek tudnia az esetlegesszékletváltozásomról! A fehér paplant csavargattam, és míganya köszönetet mondott az orvosnak, én le sem vettem aszemem a takarómról.

Aztán a vizit végre továbbindult, én pedig kikászálódtamaz ágyból, és felhúztam a cipőmet. Elköszöntünk a bent tartózkodó családtól, majd hármasban elhagytuk az osztályt.

A liftben anya felajánlotta Konrádnak, hogy hazavisszük,és bár Konrád hezitált (szerintem csak nem akart a terhünkre lenni), végül beleegyezett. Közben leemelte a vállamról atáskámat, és a saját vállára helyezte, amitől a szívem azonnalönálló akcióba kezdett.

A földszinten anya beugrott a gyógyszertárba, hogy kiváltsa a vastablettát (csak remélni tudom, hogy Konrád azótamár kiszelektálta a memóriájából a doki szavait), mi megmegvártuk a folyosón.

Korábban még nem jártam a Szent János Kórházban,alapvetően máshová tartozunk. Gondolom, azért vittek oda,mert az volt a legközelebb. Ami azt illeti, eléggé leharcoltnaknézett ki, a székek kopottak, a padló csupa karc volt, a faablakkeretekről pedig pergett le a festék. 

Amikor anya – kezében vagy négy dobozzal – visszatért,zaklatottnak tűnt, és kiderült, hogy fontos hívást kapott.Segítőkészen kinyitottam a táskámat, hogy beletehesse agyógyszert, miközben azt hadarta, hogy muszáj visszamennie dolgozni, úgyhogy mamáékhoz visz inkább, nem haza.Csakhogy a nagyszüleim a hétfő délutánokat a társaskörbentöltik, ami amúgy egy klassz dolog ott Újpalotán. Mama és papa is szereti, mert vannak barátaik, programokat szerveznek nekik, kirándulni meg várost nézni járnak évente egyszer,máskor színházba vagy moziba mennek együtt.

Anya feszülten masszírozta a homlokát, mert apa hétfőesténként a keresztapámmal, Csetével jár tollasozni Újpestre,és bár tuti megbeszélték telefonon, hogy mi történt, biztosmegnyugtatta, hogy minden oké, nem kell apának is iderohannia, mert csak egy kis vérszegénységről van szó. Igazánmegérdemli a hétfő esti kikapcsolódást, ezért semmiképpsem szerettem volna elrángatni onnan. Szóval azt mondtam,hogy tök jól vagyok, ugorjunk haza, pihenek majd egy nagyot,és kutya bajom. Persze nem akart felügyelet nélkül hagyni,mire tovább próbálkoztam azzal, hogy csak egy óra az egész,és tényleg teljesen jól érzem magamat. Tudtam, hogy aggódik, de próbáltam megnyugtatni, hogy nincs oka rá. Láttama tekintetén a vívódást, aztán hirtelen Konrád felé fordult. 

– Konrád, ne haragudj, hogy ilyesmivel terhellek! Megkérhetnélek, hogy addig maradj Lucával? Tudom, hogy nincsen komolybaja, mégis jobban örülnék, ha felügyelné valaki.A barátom láthatóan meglepődött, de nem annyira, mintén. Hol egyikükre néztem, hol a másikra. 

– Hát persze! – tért végül magához Konrád.