- Nyögd már ki, hogy mi a franc bajod van! – csapta le Korvin a kést az étkezőasztalra. A közelében álló fiú ijedtében ugrott egyet.

- Uram, kérem, ez semmiség – hebegte Álmos -, kérem, uram, ne is foglalkozzon vele.

- Ne merészelj hazudni! Látom, hogy reggel óta mondani akarsz valamit! – Álmos tagadólag rázta a fejét, kezeit maga elé tartotta. – Ha hazudsz, előveszem a szíjat.

- Engedelmével, uram, lenne egy kérésem, de nem szeretném, ha uram mérges lenne, ezért inkább nem akarom elmondani. – Álmos, látva, hogy gazdája keze megindul az öve felé, hogy lecsatolja, azonnal meggondolta magát. – Uram, pusztán arról van szó, hogy évek óta szeretnék elmenni megnézni az adventi vásárt. A szüleimmel voltam utoljára, és az öcsémmel ilyenkor mindig elvittek minket korcsolyázni is. Uram, kérem, nem lehetne róla szó, hogy néhány órára elmehessek, és megnézhessem a vásárt?

- Igazság szerint, még én sem voltam ebben az évben – sóhajtott fel Korvin, amint visszatette a kezét az asztalra -, holnap nyélbe üthetjük, venni akarok pár apróságot. Talán egy korcsolya is belefér, ha jól viselkedsz.

- Köszönöm, uram! Ígérem, uram, hogy jól fogok viselkedni!

- Szavadon foglak. Viszont, ha rosszalkodsz, előveszlek, nincs apelláta.

Álmos már bánta, amit ígért, fogát szívva folytatta a vacsora tálalását. Az este hátralévő részében mindent megtett, hogy gazdája kedvében járjon, hogy az ne gondolja meg magát, és vonja vissza ajánlatát. Nem volt jellemző rá, hogy megszegi, amit megígért, de biztosra akart menni. Korvin ezt a lelkesedést gátlástalanul ki is használta: megmosdatta vele a hátát, a haját, miközben fürdött, később pedig ráparancsolt, hogy masszírozza meg őt a feje búbjától a talpáig, amit Álmos készségesen teljesített, nem akadékoskodott.

Másnap reggeli után indultak útnak. Korvin új Volvojával mentek be a városba, Álmos mindig élvezte azokat az alkalmakat, amikor a pompás autóval utazhatott Korvinnal. Ilyenkor mindig szólt a zene, amit néha egy-egy üzleti telefonhívás megszakított. Korvin mindig kiküldte őt a szobából, ha telefonált, így örült, hogy hallhatja, hogy mikről tárgyal a férfi, érdekesnek találta ezeket a hívásokat. Néha becsúszott egy-egy családi beszélgetés is, de ezek sosem tartottak pár percnél tovább, Korvin hamar kihátrált.

A vásártér egy hatalmas útvesztőhöz hasonlított. Álmos szorosan gazdája mellett haladt, nem akarta, hogy eltévedjen, s emiatt az megharagudjon rá, és visszaparancsolja őt a villába. Nézegették a kirakatokat, Korvin néha vett egy-két apróságot, amiket családtagoknak szánt ajándékképpen, később egy forralt borral is meglepte magát. Már fizette volna ki a pultosnak az ital árát, amikor Álmos alig hallhatóan megkérdezte tőle:

- Uram, kaphatnék én is egyet? Szeretném kipróbálni, ha uram megengedi.

- Ugyan már, hova gondolsz? Borgőzös fejjel nem fogsz tudni korcsolyázni, csak imbolyognál össze-vissza.

- Uram, hadd próbáljam ki, soha nem ittam még! Könyörgöm!

- Két választásod van: vagy a forralt bor, vagy a korcsolya.

- Uram – állt egyik lábáról a másikra Álmos -, ha a bortól nem leszek részeg, akkor is korcsolyázhatok? Nem fogok elesni a jégen, ígérem!

- Te akartad – egyezett bele Korvin -, de ha taknyalsz akár csak egyet is, hazaviszlek és elverlek, nem érdekel semmilyen kifogás.

Hálásan markolta két kézre a gőzölgő bort. Nagyokat kortyolgatott belőle, miközben igyekezett Korvinnal lépést tartani. Kapott egy hatalmas szidást a fejére, amikor Korvin belenézett a bögréjébe, és meglepetten látta, hogy az már szinte üres, míg az övéből alig fogyott. Fülét-farkát behúzva követte gazdáját a forgatagban, nem akarta még jobban magára haragítani az ingerült férfit.

A mohón megivott bor hamarosan kifejtette hatását. Elkezdett szédülni, nehézzé vált a feje, mindent viccesnek talált maga körül. Egy idiótán kinéző viaszfigurán röhigcsélt éppen, amikor megbotlott valamiben, és Korvin kabátjában kapaszkodott meg, hogy el ne essen. A férfinak elege lett a becsípett Álmosból, erősen megragadta a karját, és ellentmondást nem tűrően elráncigálta őt egy kürtős kalácsot áruló bódéhoz. Vett egyet magának, meg egy erősen cukrozottat a szolgájának is, és ráförmedt, hogy egye meg. Az örömmel engedelmeskedett, lelkesen majszolta az édességet. Hamar végzett azzal is, és vágyakozva nézte a másiknak alig megkezdett kalácsát. Korvin elkapta a pillantását.

- Kérsz? – tartotta fel a kürtős kalácsot.

- Igen, uram. Kaphatnék belőle, uram?

- Nem – húzta vissza Korvin a saját kalácsát, és majszolta tovább, ügyet sem vetve Álmos csalódott arcára.

Álmos lassacskán kezdett kijózanodni. A cukorbombának köszönhetően már nem szédült annyira, a hűvös levegő valamennyire kitisztította a fejét, ahogy rótták a köröket, és telt az idő. Megnéztek minden egyes bódét, egyik térről mentek át a másikra, Korvin továbbra is vásárolgatott. Álmos engedelmesen követte őt mindenhova, tette, amire csak utasította. Neki kellet cipelnie az egyre nehezebbé váló szatyrot, karja kezdett elzsibbadni, lába is sajgott már. De nem panaszkodott, örült, hogy végre kimozdulhat a négy fal közül, és egy régi vágya válik valóra. Az egyik pulton megpillantott valamit, ahogy így nézelődtek. Odaszólt Korvinnak, aki szintén a pulthoz lépett, és együtt szemügyre vették a miniatűr, fából faragott, kézzel kifestett zongorát. Gyönyörű volt. Álmosban kellemes gyerekkori emlékeket idézett fel, ahogy elnézte az apró csodát. Minden bátorságát összeszedve gazdájához fordult.

- Uram, kérem, nem venné meg nekem meg ezt a kis zongorát? Olyan szép!

- Szó sem lehet róla – vetette ellen Korvin -, már így is egy jó pár dolgot kaptál, a korcsolyázásról nem is beszélve.

- Gazdám, kérem! – tette össze könyörgően a kezeit. Az előttük lévő pultos srác döbbenten nézte a szemei előtt lejátszódó jelenetet. – És ha cserébe megteszek valamit, amit uram szeretne?

- Végül is, miért ne – motyogta Korvin, inkább saját magának, mint sem a boci szemeket eresztgető Álmosnak –, lehetne róla szó. Azt hiszem, ideje megegyezni valamiben.

Azzal Álmoshoz hajolt, és a fülébe súgott valamit. Az nyelt egyet, pár pillanatig gondolkodott, majd igenlően bólintott egyet. Megkapta a kis zongorát, amit nagy gonddal elrejtett az egyik kabátzsebében, úgy, hogy még véletlenül se essen ki.

Sosem ment neki igazán jól a mélytorkos szopás. Korvin sem erőltette a dolgot, annak ellenére, hogy sokszor megpróbálta, de mindig elkezdett öklendezni, abba kellett hagynia. A kis tárgyért cserébe gazdája addig fogja gyakoroltatni, amíg teljesen kontrollálni nem fogja tudni a feltörő reflexeit, miközben annak makkja a torka falát dörzsöli.

- Ennyi elég volt mára, menjünk haza.

- De uram, és a korcsolyával mi lesz?

- Ó, tényleg – kapott észbe Korvin. Alaposan megnézte szolgáját, hogy annak járása nem bizonytalan-e többé. Rámarkolt annak állára, hogy belenézhessen a szemébe is, megnézve a pupilláját. – Rendben, akkor irány a műjégpálya.

Hamar bejutottak a pénztárhoz, az épület előtt szerencsére nem volt nagy sor. Korvin vett egy jegyet Álmosnak, valamint kifizette a korcsolya kölcsönzési díját is. Be akart menni Álmossal a forgóajtón túlra, azonban a biztonsági őr nem volt hajlandó őt jegy híján beengedni. Addig vitatkoztak egymással, amíg az őr végül megadta magát, és a dühös férfi előtt kinyitotta az egyik oldalbejárót. Mindenki őket nézte, aki hallotta az emelt hangú szóváltást, Álmost külön megbámulták, keresték rajta a nyakörvet. Azt ugyan kereshették, mert sáljával alaposan körbe tekerte a nyakát, nem látszott ki a fém karika.

Utoljára a családjával volt korcsolyázni, ami több mint tíz évvel ezelőtt történt, és ez alatt az idő alatt elfelejtette, hogyan kell a jégen megmaradni biztos lábbal, döbbent rá Álmos a kegyetlen igazságra. Próbálta egymás elé rakni a lábait, lassan csúszkált, igyekezett minél több mindenre visszaemlékezni abból az időszakból, amikor majdnem heti szinten korcsolyázott télen, illetve figyelte a körülötte lévőket, hogy azok hogyan csinálják. Lassan, de biztosan elkezdett korcsolyázni, kezeit továbbra is széttárva, egyensúlyozva vele magát. Néhány kör után már biztosabbá vált. Megkereste Korvint a tekintetével, aki a pálya szélén az egyik pad közelében állt, telefonnal a kezében, és őt figyelte.

Álmos a szó szoros értelmében lefagyott. Korvin ugyanis röhögött. Nem tudta, hogy rajta nevet-e, vagy azért, mert a telefonban valami vicceset hallott, de inkább az előbbire tippelt. Soha, de soha nem látta őt még hangosan felnevetni, nemhogy annyira kacagni, hogy kicsordulnak a könnyei.

Bumm! Valakinek teljes erőből nekiment, ahogy Korvint bámulva csúszott tovább a jégen.

Csatt! Egy ideig próbált belekapaszkodni abba, akibe beleütközött, de a korcsolya kicsúszott, és magával rántotta a másikat is a hideg jégre. Hatalmasat zakózott, a szemüvegére esett, ami felsértette szemöldökét, és pörögve tovacsusszant a jégen. Egy reccsenéssel kettétörött, amint egy kissrác ráment a korcsolyával, szabályszerű esést mutatva be utána. Mások is csatlakoztak hozzájuk, nem tudták a hármas fogatot időben kikerülni, így pár perc múlva már egymásba gabalyodott korcsolyázókkal volt tele a terület.

- Jól vagy? – sietett Álmoshoz egy sárga kabátos férfi, aki szakszerűen megvizsgálta az arcán lévő sebet. Felsegítette őt, karját a nyaka köré vonva lesiklott vele a pályáról, az egyik padra ültette őt, és kezelésbe vette a vérző sebet. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, többen is apró horzsolásokat szereztek, amiket a személyzet szakszerűen ellátott. Nagy megkönnyebbülésükre nem esett senkinek komoly baja, nem kellett a mentőket kihívni.

Egy dühös Korvinra azonban senki sem számított. Ajkait penge vékonyra szorította össze, mérgesen várta, hogy ellássák Álmos sebét. Nem szólt semmit, csak állt ott, fenyegetően.

- Mégis mi a francot műveltél? – ordított rá, amint az végzett, és reszketve fel akart állni. De nem tudott, mert Korvin a hajánál fogva felhúzta, és lenyomta a fejét, szemben a többiekkel. – Kérj azonnal bocsánatot mindenkitől!

- Uram, kérem, engedjen el! – kapaszkodott a beléje markoló kézbe, de hiába. Az szilárdan tartotta őt, megalázva a többiek előtt.

- Azt mondtam, hogy bocsánatot kérsz!

Megkövülten, tátott szájjal bámulták őket az emberek. Noha Álmos nem láthatta őket, mert Korvin annyira lenyomta a fejét, hogy csak a padlót, illetve önnön térdeit látta, de érezte a tekintetüket saját magán. Megadóan abbahagyta ura karjának taszítgatását, kezeit a combjaira helyezte, úgy kért bocsánatot a jelen lévőktől. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy figyelmetlen volt, és ezért többen is megsérültek. Az egyik sárga kabátos segítő férfi szabadkozott, hogy semmiség az egész, gyakran történik ilyesmi, de Korvint ez nem hatotta meg. Kitapogatta Álmos nyakörvét a sál alatt, erősen belemarkolt, és kiráncigálta a fájdalmasan nyöszörgő fiút az épületből.

- Na, majd otthon kapsz ezért – sziszegte neki, ahogy durván betuszkolta őt a kocsi hátsó ülésére. – Ha csak egyet is pisszentesz a hazaút alatt, még jobban megjárod. Érthető voltam?

- Igen, uram – rezzent meg Álmos. Szájára tette a kezét, hogy még véletlenül se tudjon egy árva hangot kiadni.

Korvin felparancsolta őt a szobájába, amint a villába értek. Nem csatlakozott hozzá azonnal, hanem hagyta kétségek között őrlődni a fiút, amíg az várakozott rá térden állva az ágya előtt. Főzött magának egy kávét, belenézett a legfrissebb hírekbe, elolvasott néhány fejezetet az aktuális könyvéből. Nagy sokára vette csak a lépcső felé az irányt.

Nem lepődött meg, hogy Álmos arca már maszatos volt a könnytől, amint benyitott hozzá. Az összerezzent, ahogy mögéje lépett, és fülénél fogva felhúzta.

- Vetkőzz le – parancsolta neki.

- Igenis, gazdám.

Az ágya szélére ült. Magához intette a görcsösen feszes testű Álmost, megragadta őt a nyakörvénél fogva. Az nem ellenkezett, hagyta, hogy lehúzza, és keresztbe fektesse őt a combjain. Mellkasát a matracra helyezte, karjait a hátára parancsolta, amit a földön heverő nyakkendővel össze is kötött. Egyik lábát átvetette a fiú combjain, satuként szorítva őt így, esélyt sem adva neki arra, hogy el tudjon menekülni. Simogatta a puha feneket, ami ruganyosan rezgett a kezei alatt. Csipkedte, birizgálgatta, körözgetett rajta, élvezte, hogy az izmok egyre jobban megfeszülnek az érintése nyomán.

- Tudod, hogy miért kapsz most ki? – tette fel a kérdést a fiúhoz hajolva. Az ijedten nézett a szemeibe.

- Mert elestem a jégen, és felborítottam több embert?

- Részben. De főleg a ma tanúsított gyerekes viselkedésedért. Nem szólsz róla, hogy soha nem ittál még alkoholt? Röhögsz, mint aki bolondgombát evett? Megszégyenítve engem mások előtt kihisztizel dolgokat magadnak? Arról sem szólsz nekem, hogy nem tudsz korcsolyázni? Tisztára úgy viselkedtél ma, mint egy kis tökmag, ezért olyan büntetést kapsz, amit egy gyerek érdemel meg.

Álmos a matracba fúrta a fejét. Soha nem fenekelték még el, ez lesz az első alkalom, hogy így kap ki, nem tudta, hogy mire számítson. A szülei soha nem verték el, ha rosszalkodott, mindig leültek vele, és megbeszélték vele, hogy mit tett rosszul. Legrosszabb esetben megvonást kapott, példának okáért egy hétig nem ehetett csokoládét, és rendkívüli édesszájú gyerek lévén, ez hatásosnak bizonyult. Tudta, hogy a fenekelés közel sem annyira fájdalmas, mint a szíj, vagy a pálca, de ez a testhelyzet sokkal megalázóbb volt azoknál. Tényleg egy rosszalkodó kisgyereknek érezte tőle magát.

- Mit gondolsz, hány ütés kell ahhoz, hogy olyan piros legyen a popsid, mint a hajad?

- Esetleg húsz, gazdám?

- A nagy francokat – ragadta meg Korvin az egyik domborulatot. Álmos idegesen összerezzent. – Szerintem olyan ötven ütés pont elég lesz.

- Gazdám, nem lehetne inkább negyven darab?

- Most már hatvanat kapsz. Ne merj velem alkudozni, ezzel csak még többet szerzel magadnak, kevesebbről ne is álmodj.

A fenekelés elkezdődött. Álmos hangosan számolt minden ütést, meg is kellett őket egyesével köszönnie. Nem ficánkolt annyit, mint amikor Korvin a nádpálcával verte őt, de teljesen nyugton sem tudott maradni, gazdájának erősen kellett fognia össze kötözött kezeit, hogy stabilan tartsa őt a térdein. Korvinnak igaza volt, negyven felé már jó piros lett, ötvenen túl pedig már lángolt a hátsója.

- Hatvan. Köszönöm, gazdám.

Hiába ért véget az ütlegelés, nem kelhetett fel, Korvin még ott tartotta egy ideig a combjain. Simogatta, masszírozgatta az égő feneket, halkan becézgetve azt, olyan szavakkal illetve, amik hallatán Álmosnak paradicsom vörössé vált az arca.

- Van egy piros öltöny a szekrényemben, vedd ki. – utasította őt Korvin, amint végre elengedte őt a térdeiről. A szekrényhez ment, kinyitotta, és kikereste az egyetlen öltönyt, amire illett a leírás.

- Ez lenne az, uram?

- Igen. Vedd fel, szilveszterig ebben az öltönyben akarlak látni.

Álmosnak elkerekedett a szeme. Szörnyülködve emelte maga elé, és nézte meg alaposabban a ruhadarabot. Az öltönynek sem csúfolható ruházat tetőtől talpig élénkpiros alapszínben pompázott, mindenféle giccses karácsonyi figurákkal díszítve. Az egyik télapó fejjel nézett farkasszemet, amikor ura köhintését meghallva nagy nehezen levette tekintetét a csúf ruháról, és fogát szívva belebújt. Nem volt olyan kényelmes, mint a saját libériája, de egy konfekciós öltönyhöz képest egész jól passzolt hozzá.

- Remekül nézel ki – röhögött fel Korvin. – Most már nem csak a segged, a hajad, hanem a ruhád is piros. Fel kell írni korommal a kéménybe!

Álmos nem szólt semmit, csak állt leforrázva a szoba közepén, leszegett fejjel, és ökölbe szorított kezekkel. Már bánta, hogy megkérte gazdáját, hogy engedje el a karácsonyi vásárra.

­***

A bejglihez való tésztát gyúrta, amikor Korvin betoppant hozzá a konyhába. Sietve megtörölte lisztes kezét a kötényben, és kezeit hátra téve várta, hogy az mit parancsol neki.

- A kocsiban van a karácsonyfa, hozd be a nappaliba, és díszítsd fel. Itt a kulcs – lengette meg Korvin a slusszkulcsot, és rakta le az asztalra.

- Mennyire sürgős, uram?

- Jó lenne minél hamarabb.

- Igenis, uram.

Felnyögött, amint egyedül maradt a konyhában. Fájt mindene, karját alig tudta felemelni, a dereka be volt csípődve. Az elmúlt napokban mást sem csinált, csak takarított folyamatosan, padlástól pincéig rendbe szedte az egész házat. Egy délelőttje ráment arra, hogy Korvin a szekrénye tartalmát végig próbálgatta, s amit feleslegesnek ítélt, a padlóra hajtotta. Álmosnak kellett őket felszednie, valamint a felpróbált, és jónak ítélt ruhadarabokat összehajtogatnia és visszatennie a szekrénybe. Ráadásként parancsba kapta, hogy az összes ruhát át kell mosnia, illetve ki kell takarítania a hatalmas szekrényt. Azt hitte, ott menten fog agyvérzést kapni. Egész nap rohangált a pincében lévő mosókonyha és Korvin szobája között, pakolta be az újabb adag ruhákat a mosó- és szárítógépbe, miközben a többi szobát takarította. Cserébe megkapta a kidobásra szánt ruhákat Korvintól, kiválaszthatta azokat, amik tetszenek neki. A letöbb nagy volt rá, de talált egy jó pár pólót, amit pizsamaként tudott használni, illetve néhány pulcsit is elrakott magának, amikbe jó alaposan beleszippantott, kiélvezve Korvin illatát.

Aznapra sütést, főzést tervezett, nem örült, hogy még a karácsonyfát is meg kell csinálnia, alig állt a lábán. Félretette pihenni a bejgli tésztáját, kivette a kész pogácsát a sütőből, lejjebb tekerte a húsleves alatt a gázt, és sajgó végtagokkal nekiállt elintézni a karácsonyfát. Korvin végig a nappaliban volt, zavarta őt, hogy a férfival van egy szobában, miközben díszíti a fát.

- Te meg mi a fészkes fenét csinálsz?

Korvin egész délután a nappaliban olvasott, nem hagyta el a kanapéját egy pillanatra sem. Álmos legalább fél óránként bekukkantott, hogy gazdája ott van-e még, mert szeretett volna valamit a fa alá tenni. Már sokadjára kukkantott be, amikor a kanapénak fordulva találta Korvint, úgy olvasott. Talán így, háttal neki nem veszi őt észre, ezért halkan, cipőit levéve beosont a szobába, egyenesen a feldíszített karácsonyfa felé settenkedve. De Korvinnak jó hallása volt, meghallotta őt, és feléje fordult.

- Uram, én csak – dadogta. Nem tudta hirtelenjében, hogy mit válaszoljon, erre nem készült fel. A kezében tartott apróságot sietve a háta mögé dugta.

- Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz – emelte meg fenyegetően a hangját Korvin.

Álmos egy nagyot sóhajtva visszabújt a cipőibe, jobb kezét továbbra is a háta mögött tartva odalépett a kanapéhoz.

- Csak szerettem volna valamit a fa alá tenni, uram – dugta ki a kezét, és adta az ajándékot Korvinnak. – Kérem, ne haragudjon, és fogadja el tőlem ezt az apróságot, uram!

Korvin meglepetten meredt a kezébe nyomott, gurigába tekert papírdarabra. Óvatosan leszedte róla a masnit, és kihajtotta. Egy gyönyörű, élénk színekkel megrajzolt tájkép látványa tárult a szeme elé. A tekercsből néhány hosszú cetli is kiesett, amiken szintén rajzok voltak. Elbűvölten nézegette a kapott holmikat egy darabig, nem tudta levenni szemét az alkotásról, és a könyvjelzőkről.

- Ezeket te csináltad?

- Igen, uram – pirult el Álmos. Örült, hogy gazdájának tetszenek az ajándékok.

- Nekem csináltad?

- Igen, uram.

Korvin hitlenkedve meredt szolgájára. Álmában sem gondolta volna, hogy az meglepi őt valami aprósággal. Hogyan is tehetné? Pénze nincsen, kimenőt meg kizárólag engedéllyel kap, azt is csak szökőévente. Arra nem is gondolt, hogy saját kezűleg is tud készíteni valamit. A papírlapot a dohányzóasztalra tette, az egyik könyvjelzőt pedig a könyvébe dugta.

- Tudod jól, hogy ma este apámnál leszek, ezért a karácsonyi ajándékodat születésnapodkor már odaadtam.

- Igen, uram, tudom.

- Viszont én is szeretnék valami olyasmit is adni, amit nem lehet pénzzel megvenni. Mi lenne, ha- nem, ez rossz ötlet – gondolkodott el Korvin. Egy ideig töprengően nézett szolgájára, aki hátratett kézzel állt előtte. A piros, giccses öltöny, mint mindig, most is vigyorgásra késztette. – Ahhoz mit szólnál, ha kapnál tőlem egy olyan utalványt, amivel egy büntetést beválthatsz, és nem verlek el?

Álmosnak elkerekedett a szeme, szemöldöke a haját súrolta. Korvin ezt igenlő válaszként értelmezte, előhúzott hát egy kis jegyzettömböt a zsebéből, és ráfirkantotta:

Büntetés elengedése

Felhasználható: 2019. december 24.-ig, egyszeri alkalommal

Hollósy Korvin

- Tessék, itt az utalvány, vigyázz rá.

- Köszönöm, uram! – vette át hálásan Álmos a darab papírt. A pótszemüvege volt rajta, amit még a rendes szemüvege mellé kapott, arra az esetre, ha azzal valami történne. A legolcsóbb keretet választotta ki neki Korvin, folyamatosan lecsúszott az orrán, mindig vissza kellet tolnia. Most is feltolta, ahogy nézegette a papírt. – Ígérem, uram, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére! – hajolt meg mélyen. Óvatosan, finom mozdulatokkal összehajtogatta a becses ajándékot, és mellényzsebébe dugta.

- Van kedved egy filmet megnézni? Még van bő három órám az indulásig, addig berakhatunk valamit.

- Egy filmet? – kapta fel a fejét Álmos meglepetten. – Igen, uram, lenne kedvem hozzá!

- Rendben. Csüccs le ide – paskolta meg a maga melletti helyet Korvin. Majd felvette a laptopját a dohányzóasztaltól, kikeresett rajta egy filmet, összekötötte a nappaliban lévő tévével, és elindította.

Álmos kényelmesen felkuporodott a kanapéra, a kocsikázáson kívül ez volt az első alkalom, hogy Korvin jelenlétében leülhetett, méghozzá közvetlenül melléje. Megilletődve, csendben ölelte át a térdeit. Feszültsége a film haladtával alábbhagyott, és fokozatosan ellazult. Korvin néhány italt és chipset is előkerített, lelkesen majszolgatták, miközben nevettek a filmbéli poénokon.

A reszkessetek, betörők! első részét rakta be Korvin. A férfi nem volt benne biztos, de gyanította, hogy Álmos nem ismeri ezt a filmet, és szolgája arcát figyelve bebizonyosodott, hogy igaza volt: az valóban nem látta még.

Álmosnak melege volt, a szobában magasra tekerve ment a fűtés, Korvin közelsége pedig még inkább hevessé tette a testét. Feje lebicsaklott, szemei folyamatosan lecsukódtak, hiába próbált ébren maradni. Végül a fáradtság győzedelmeskedett, és megadóan a kanapé oldalának dőlt.

- Jó éjt, Álmos – takarta be a halkan szuszogó fiút Korvin egy vékony pléddel. Eleinte fel akarta őt ébreszteni, hogy segítsen neki a készülődésben, de a békésen alvó arcot látva elállt a tervétől. Saját szemével látta, hogy az elmúlt napokban mennyit takarított a fiú, ezért inkább hagyta őt pihenni.

Halkan, lábujjhegyen járva kiosont a nappaliból, magára hagyva az ájultan alvó Álmost.