Reszkető kézzel vette ki az említett szíjat a többi közül. Széles, vaskos egy darab volt, gazdája bivalyerejével párosítva könyörtelen csíkokat hagyott a bőrén, ha csattant rajta. Nem igazán hordta, mivel öltönyhöz keskenyebbek passzoltak, csak a vászonnadrágjaihoz tudta felvenni a valódi bőr övet.

Egyáltalán miért neki kell elővennie a büntetőeszközt? Eddig mindig Korvin választotta ki őket, és alkalmazta rajta. Talán így akarja megfélemlíteni még jobban, azáltal, hogy tudja, mire számítson? 

Mindenesetre úgy reszketett, mire lejutott a szobájába, és letérdelt bocsánatkérő pózba a padlóra, mint a kocsonya. Az ajtókat nyitva hagyta maga után, hallani akarta gazdája lépteit. Felfigyelt rá, hogy Korvin a konyha után – az eltelt időmennyiség alapján valószínűleg csinált magának egy frissen főtt kávét –, felmegy a szobájába. Azt már nem hallotta, hogy mit csinál, de a léptek ismét a földszinten kötöttek ki, ezúttal a nappali tájékán. 

– Itthon bezzeg viselkedsz – lépett be nagy sokára Korvin a parányi pincehelyiségbe. Álmos a homlokát továbbra is a padlón tartotta, de szeme sarkából látta, hogy az némi kötelet tart a kezében. – Fogadok, hogy ha a diri, meg a tanáraid így látnának, el se hinnék, hogy te vagy az.

Korvin leült az ágyra, térdeire tette a matracra pedánsan összehajtogatott szíjat, és maga elé hívta a szolgafiút. Az késlekedés nélkül, buzgón eléje mászott. Hosszú, nagyon hosszú ideig csak nézték egymást. Álmos nagyokat nyelve bár, de állta ura átható tekintetét. 

– Mi ez a viselkedés, amit az iskolában megengedsz magadnak? – Korvin megszakította a csendet, és ujjai közé csippentette Álmos állkapcsát. Az idegesen még jobban kihúzta magát. – Engedélyeztem én, hogy a saját fejed után menj?

– Nem, gazdám.

– Akkor meg?

– Gazdám, kérem, hallgasson meg! Meg tudom magyarázni! – fakadt ki Álmos. Nem bírta tovább a nyomást, megtört. Az állkapcsait fogságban tartó ujjakra tette a kezét, úgy könyörgött. Békítően próbálta simogatni a láthatóan még mindig haragtól tajtékozó férfit, aki erre válaszul megragadta a karjainál fogva, és még közelebb húzta magához, egyenesen a két lába közé. Satuként fogta közre térdeivel, Álmosnak esélye sem volt kicsusszanni.

– Ha hazudozással próbálsz megetetni, még rosszabbul jársz!

– Gazdám, kérem! Eszem ágában sincs hazudni gazdámnak!

– Akkor melegen ajánlom, hogy mondj el mindent az elejétől fogva, ne hagyj ki semmit! De még az sem fog felmenteni az alól, amit kapni fogsz, arra számíts!

– Természetesen, gazdám. – Álmos egy kis ideig fészkelődött a lábszárak erős szorításában, gondolkodott, hogyan fogjon neki. Mély levegőt vett. – Amikor gazdám beíratott az iskolába, szigorúan meghagyta nekem, hogy nem kaphatok négyesnél rosszabb jegyet. Igyekeztem követni a parancsát, és mindenből a legjobban teljesíteni.

– De...?

– A matek az nem ment. Hiába próbáltam figyelni, semmit nem értettem belőle. A legelső dolgozatra rögtön egyest kaptam, és úgy megijedtem, hogy gazdám el fog verni, hogy átírtam négyesre. Elhatároztam, hogy még jobban igyekszem, de hiába. A második egyesnél már feladtam, és inkább beszélgetéssel ütöttem el az időt. Természetesen mindig leírtam a tábláról a feladatokat, de a magyarázatból semmit sem értettem továbbra sem.

– És a többi óra? Lóránt nem úgy fogalmazott, hogy csakis a matekon dumálsz.

– Azokkal nincsen bajom, sőt. Ott meg az unalom miatt beszélgetek a többiekkel, mert rég megértettem az anyagot.

– És az nem jutott eszedbe, hogy a többiek talán nem fogják fel olyan gyorsan, mint te, és zavarod őket? 

Álmos elsápadt. Nem, ez valóban nem jutott eszébe neki. 

– És miért nem kerestél meg engem a matek gondjaiddal? Ki tudja, talán, ha én elmagyarázom, akkor megérted, és akkor nem fajult volna ideáig a dolog. 

– Nem akartam gazdámat ezzel zavarni. Másrészt meg – ismerte be nagy nehezen –, szégyelltem magam azért, hogy ilyen rosszul megy a matek. 

– Legközelebb azonnal hozzám jössz, ha valamit nem értesz! Ez parancs!

– Igenis, gazdám.

– Akkor ezt megbeszéltük. – Korvin elengedte az állkapcsot, és hátradőlt, a matracon támasztva meg magát. Olyan intenzív tekintettel méregette Álmost, hogy az elfordította fejét. – Hányszor mondjam még neked, hogy csakis az enyém vagy?

Álmos felkapta a fejét, döbbenten nézett urára. Ez meg hogy jön ide? 

– Ami azt jelenti, hogy csakis én rakhatlak meg.

– Tisztában vagyok vele, gazdám.

– Akkor meg fogd vissza a hormonjaidat! Ha még egyszer meghallom, hogy udvarolgatsz valakinek, fogom magam, és az érettségiig bezárólag erényövben mész iskolába!

– Megértettem, gazdám – hajtotta le a fejét Álmos. Dühös volt. Mi a fenének kellett Lócinak szájalnia? Miért nem élheti ki természetes vágyát, és szórakozhat másokkal?

– Nos. Akkor kezdetjük – Korvin elengedte a meglepett Álmost térdei szorításából, és felállt. A szíjat erőfitogatásként minduntalan félbehajtogatta.– Mire vársz? Vetkőzz le!

– Gazdám, kérem! Könyörgöm, ne verjen el!

– Azt mondtam, vetkőzz le!

– Gazdám, kérem! Tényleg, eskü! Én nem akartam zavarni a gondjaimmal! Ezért nem szóltam! Kérem!

Egy figyelmeztető szíjütés a karjára elérte, hogy befogja a száját. Sietve lekapta magáról a ruháit, és gazdája utasítását követve hasra feküdt az ágyon. Kezét-lábát szét kellett tárnia. 

Korvin a szíjat a matracra helyezte Álmos mellé, megragadta az éjjeliszekrényen lévő köteleket, és kikötözte őt az ágy lábaihoz. Tapodtat sem bírt mozdulni. 

– Gazdám – emelte fel a fejét kissé, és nézett a férfira, aki a szíjat ezúttal rendesen félbehajtotta. – Számoljam, illetve köszönjem meg?

– Még kérded?

– Bocsánatot kérek – hajtotta vissza a fejét.

Az első ütés olyan erővel érkezett meztelen hátára, hogy felordított. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy számolja és köszönje meg hangosan. 

– Húsz. Köszönöm, gazdám. – Az ütések felváltva érkeztek, hol a hátát, hátsóját, illetve combját célozták meg. – Gazdám, kérem! 

– Bocsásson meg gazdám, kérem! – Álmos üvöltözött, ordítozott, próbálta megkötözött végtagjait kiszabadítani. Csak azt érte el, hogy a durva kötél felsértette érzékeny bőrét. – Ne! Könyörgöm!

– Negyven. Köszönöm, gazdám – nyöszörögte, taknyos könnyeit bőszen nyelve. – Ne... Kérem...

De Korvin csak ütötte őt, teljes erőből. Cseppet sem hatott rá a szüntelen kérlelés, eleresztette fülei mellett. Addig verte őt, amíg az egyik piros csík véresre nem fakadt. 

– Uhh – dobta le a szíjat a földre, és törölte meg ingujjába gyöngyöző homlokát. Akármennyire is volt erős, ez a verés még az ő fitt testét is igénybe vette. – Ha még egy rossz szót kapok az iskolából, nem elégszem meg a szíjjal!

– Igenis, gazdám – hüppögte erőtlenül Álmos. A bősz könnyek beborították szemét, homályosan látott. Egész teste parázslóan feszült, alig bírt megmozdulni.

– Krémet majd csak este kapsz. – Korvin megragadta az egyik csuklóját, és kibogozta a csomót. A többi végtagot is kiszabadította. – Menj, zuhanyozz le, aztán csináld meg a házi feladataidat! Ha készen vagy, írj sms-t, kinyitom neked az ajtót.

– Igenis, uram. – Csendben megvárta, míg gazdája elhagyja a szobáját, és rázárja az ajtót. Hallotta, ahogy a retesz egy éles hang kíséretében a sarkáig tolódik. Bezárták a szobájába.

Nagy kínlódva, könnyeit bőszen törölgetve összekaparta magát, és a zuhanyzóba botorkált. Olyan kicsi volt a szobája, hogy mindig volt mibe kapaszkodnia, nem vágódott hanyatt a padlón. Percekig csak áztatta magát, a hideg víz üde balzsamként hatott megkínzott, perzselő testére. 

Korvin kinyúlt pólóját és levetett pizsamanadrágját húzta fel magára. Még a legkisebb érintéstől is ordítani tudott volna a fájdalomtól, a bő ruha a lehető legkevésbé dörzsölte bőrét. Meztelenre nem vetkőzött le, nem akarta, hogy megfázzon, és emiatt gazdája még jobban bepipuljon. Hátizsákját az ágy széléhez húzta, kivette belőle, amik kellenek. Ismét hasra feküdt a matracon, másképpen most nem is tudott volna tanulni. 

Szobájába nem fért el íróasztal, így Korvin megengedte neki, hogy a konyhaasztalon tanulhasson. A könyveit nem tárolhatta fent, hiába könyörgött érte, mindig fel kellett őket cipelnie a konyhába. Az ágyon csakis kizárólag akkor tanult, ha irodalomból kellett valamit elolvasnia, vagy ha azokat a könyveket bújta, amit gazdája feladott neki.

– Mégis mi a franc értelme van ennek? – bokszolt bele mérgesen a párnájába. Előtte a matematika tankönyv, munkafüzet, órai füzet szenthármasa terült el. Próbálta megérteni a feladott házi feladatot, de nem jutott vele semmire. Ugyanúgy, mint az órán, csak úgy összecsapott valamiféle megoldást. 

A többi feladattal viszont hamar kész lett. Angolból megtanulta a feladott szavakat, átnézte a pénteki röpdolgozathoz a nyelvtant, amit nagyjából értett. Bekarikázta ceruzával azt a részt, amit meg akart kérdezni gazdájától. Irodalomból megírta a fogalmazást, amit szintén most péntekre kellett leadni. Előkotorta telefonját, és bepötyögött egy rövid üzenetet. 

Uram, készen vagyok a házi feladattal.

A matekkal is?

Nem vagyok benne biztos, hogy jó lett a megoldás, uram.

..........

Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni! Esküszöm, uram!

Korvin nem válaszolt, de a szöveg alatt megjelent egy kis leírás, hogy gazdája látta az utolsó mondatot. Addig, amíg a férfira várt, egy kupacba rakta a kész házi feladatokat, hogy csak fel kelljen őket kapnia. Kibújt a kényelmes ruhából, és fájó testét óvatosan mozgatva a szekrényhez lépett, hogy felvegye libériáját. 

Éppen a mellényét gombolta be nagy nehezen – az anyag szorosan érintette elvert derekát, kegyetlenül dörzsölte –, mikor gazdája kinyitotta az ajtót, és az ajtófélfának dőlt. A fájdalommal mit sem törődve sietve magára kapta zakó felsőjét, és a könyvekkel a kezében követte őt fel a nappaliba. 

– „Gondolkodni".

– „To think" – felelte készségesen. Kezdésképpen az angol szavakat kérdezték ki tőle.

– Figyelsz te egyeltalán rám?! – csattant fel mérgesen Korvin. Még felfelé jövet beugrott a konditerembe, és magával hozta a legvékonyabb nádpálcát. Felvette maga mellől. – Már másodszorra mondom, hogy a th-t nem így kell ejteni! Nyújtsd a kezed!

Álmos azonnal maga elé tartotta kezét, nem mert könyörögni. A pálca meglódult, és egy csattanással csupasz tenyerét érintette. Közel sem volt olyan fájdalmas, mint a szíj, de azért csípett rendesen ahhoz, hogy ijedten összerezzenjen. 

– Bocsánatot kérek, uram.

Ismét megpróbálta kiejteni a szót helyesen. Most sem sikerült, gazdája töprengve meredt rá.

– Add a telefonod!

Sajgó kezével kihalászta a mobilt zsebéből, és urának nyújtotta. Korvin feloldotta, és rátelepítette a google fordító alkalmazását. 

– Ha nem tudod a kiejtést, akkor csináld ezt – intette magához még közelebb Álmost, hogy az jól láthassa, mit csinál. – Írd be először a magyar megfelelőt. Ki fog jönni az angol szó, és lesz alatta egy hangszóró ikon. Kattins rá!

Álmos megnyomta az ikont. Nagy meglepetésére a telefon megszólalt, tisztán, érthetően kimondva a „think" szót. 

– Szótanulás közben, ha nem tudod, hogyan kell egy adott szót kiejteni, így olvastasd fel!

– Ez fantasztikus! Köszönöm, uram!

– Tudtommal nem tiltottam meg, hogy használd a telefont a tanuláshoz. Sőt – dobta vissza Korvin a mobilt. – Vannak oktatóvideók a YouTube-on, azok között is böngészhetsz nyugodtan!

– Igenis, uram – hajolt meg annyira Álmos, amennyire sajgó teste engedte.

A szavak végeztével Álmos megmutatta azt a részt, amit nem értett angolból. Korvin úgy döntött, hogy majd másnap magyarázza el, most túl fáradt hozzá. 

Addig, amíg gazdája a fogalmazását nézte át és húzta alá pirossal a helyesírási hibákat, próbált minél stabilabban megállni a lábán. Legszívesebben előre dőlt volna, egyenesen a fotelba Korvin mellé, de jól tudta, hogy ezzel még nagyobb bajt hozna a fejére. Fogát beszívva tűrt. 

– Egy csomó szót rosszul írtál le, valamint van jó pár magyartalan mondatod is – tette le a kijavított papírt Korvin maga mellé az angol könyvre. – Fölírtam a szavakat helyesen, a mondatokat meg a hátuljára, írd le őket százszor! Az egész fogalmazást meg írd le újra, de ezúttal helyesen!

– A mondatokat is, uram? – kerekedett el Álmos szeme a döbbenettől. Azt hitte, rosszul hall. – Százszor? 

– Kimossam a füledet? – nézett fel rá összehúzott szemekkel Korvin.

– Bocsánatot kérek, uram. Megteszem, amit parancsolt, uram.

– Na azért. Semmi kedvem megint egy kiadós testmozgáshoz. – Korvin utolsónak kezébe vette a matematika füzetet. Szemöldöke felszaladt egészen a hajáig, ahogy értelmezni próbálta a firkálmányt. – Te, most komolyan? Te még a műveleti sorrendről sem hallottál?

– A miről, uram?

Korvin hitetlenkedve meredt szolgájára. 

– Ne szórakozz velem! Ez általános iskolai tananyag! 

– Bocsánatot kérek, uram, de esküszöm, nem tudom, miről van szó.

– Ez így nem lesz jó. – Korvin, anélkül hogy a többi feladatot is megnézte volna, becsukta a füzetet, és maga mellé tette a többihez. – Ehhez én kevés vagyok, ide magántanár kell. Keresek neked egyet, aki beléd veri.

– Uram, kérem, ne haragudjon, de mindenképpen szükséges ez? Félek, a magántanár csak pénzkidobás lesz. Sosem voltam jó matekból, soha nem fog menni!

– Az egy dolog, hogy utálod, és nem megy – nézett Korvin egyenesen a karamellszínű szempárba. – De nekem szükségem lesz valakire, aki a könyvelést vezetni tudja. Úgyhogy kapard össze magadat, és verd a fejedbe a matematika szabályait!

– Ne aggódj, jó értékelésekkel rendelkező tanárt fogok neked keresni – tette hozzá, látva, hogy Álmos idegesen rágcsálja ajkait. – Ha az sem válna be, akkor keresünk egy újat. Na de most, éhes vagyok, nyomás vacsorát csinálni!

– Igenis, uram – hajolt meg Álmos. Felvette a cuccait a kanapéról, és a konyha biztonságába menekült.

***

– Álmos, csengettek! Nyisd ki az ajtót! – hallotta gazdája kiáltását a nappaliból.

– Hallottam, uram! Megyek máris!

Sietve bedobta a mosogatógépbe azt a kevés piszkos edényt, ami még a konyhapulton hevert, lerántotta magáról kötényét, és megindult az előszobába, hogy beengedje a vendéget. Előtte még ránézett a sütőben sülő pogácsára, ami jellegzetes aromával töltötte be az egész földszintet. Még alig tíz perc, és kiveheti. 

Az ajtóban egy fiatal nő állt. Korvin előző nap, miután látta, mennyire rosszul áll a szénája matematikából, egész este az interneten lógott egy kiváló ajánlásokkal rendelkező tanár után kutatva. Célzottan olyat keresett, aki „nehéz eseteket" is elvállal. A keresés végeredménye állt az ajtóban, félszegen nézte az Álmos meglazult inggallérja mögül félig előbukkanó fém nyakörvet. 

Korvin megvárta, amíg szolgája lesegítette a vendégről annak őszi kabátját. Csak azután nyújtott kezet, és üdvözölte. 

– Őróla lenne szó – mutatott Álmosra. – Akár azonnal is kezdhetik.

Bementek a konyhába, ahol már ki voltak készítve a szükséges tanszerek. Álmos töltött a pulton lévő meleg teából, és letette az időközben asztalhoz ült nő elé, aki megköszönte. 

– Álmos, viselkedj! – figyelmeztette szolgáját Korvin. Ezután a vendég felé fordult: – Ha rosszalkodna, szóljon nekem, a nappaliban leszek odatát.

– Természetesen, Hollósy úr. 

– Eszter vagyok – nyújtotta kezét Álmosnak, amint a férfi magukra hagyta őket a konyhában. Az meglepetten rázott vele kezet. – Nyugodtan tegezz, nem kell feleslegesen udvariaskodnod.

– Köszi – hálálkodott Álmos. A székre leülve halkan felszisszent. Kegyetlenül elvert teste sok helyen bevérzett, alig bírt a kemény faanyaggal érintkezni. Majd pisiszünetben felhozza párnáját, és arra fog ülni, határozta el magában. 

Az óra megkezdődött. Eszter eleinte csak átnézte Álmos órai füzetét, az alapján nagyjából feltérképezte annak tudását. Kérdéseket tett fel előző tanulmányairól, régi tanárjairól. Csak ezután csaptak a lovak közé. 

A sütő időjelzője türelmetlenül besípolt, Álmos ezt meghallva felpattant székéről, és megnézte a pogácsát. Késznek ítélte. 

– Készen van már? – A kinyitott sütőből áradó illat olyannyira betöltötte a földszintet, hogy az kicsalogatta Korvint a nappaliból, egészen a konyha ajtajáig vezetve őt.

– Még egy pár percig hagyni kell hűlni, uram. De aztán viszek uramnak egy tállal a nappaliba.

– Oké.

Addig, amíg a pogácsa hűlt, megcsináltak egy feladatot. Eszter nagyon jól magyarázott, mérföldekkel jobban, mint eddigi tanárjai. Pillanatokon belül megoldotta a feladatot, amit kapott. 

– Ez nagyon finom! – Álmos, gazdája utasítását követe nem csak neki, hanem maguknak is rakott egy tállal a konyhaasztalra némi kőrözött kíséretében. Eszternek láthatóan ízlett, már a harmadiknál járt.

– Köszi – vett magának is eggyel a tálból. Tényleg jól sikerült, ismerte el.

Két órán keresztül csak tanultak. A pogácsás tál tartalma már a vége felé járt, mire Korvin betoppant a konyhába, jelezve, hogy letelt a megbeszélt idő. 

– Akkor el tudná vállalni? – kérdezte Esztert. Pénztárcájából kivette az óradíjat, és átnyújtotta neki.

– Természetesen. – Eszter a pénzt hátizsákja egyik zsebébe süllyesztette. – Okos nagyon, be fogja hozni a lemaradást. Annyi a baja mindössze, hogy ritka rossz tanára volt általánosban. Több diákját is én korrepetálom, így tudom, hogy mit nem tanít meg az illető.

– Sejtettem – sóhajtott fel megkönnyebbülten Korvin. – Akkor várhatom szombaton is?

– Igen. – Eszter eleinte nem akarta, de végül engedte, hogy Álmos feladja rá a kabátját. Udvariasan elköszönt Korvintól, majd Álmoshoz fordult: – Akkor viszlát szombatig. Sütsz majd megint pogácsát?

– Ha szeretnéd, akkor sütök. Meg desszertnek csinálok mellé valami sütit is. 

Eszter erre felnevetett, és mosollyal az arcán köszönt el Álmostól is. 

***

– Mi ez a ruha rajtad? – nézett fel Korvin másnap, péntek reggel a tabletje mögül, amin a reggeli újságját olvasta. – Vedd vissza a libériádat, de most azonnal!

Álmos, aki éppen iskolához öltözötten visszatért szobájából a felszolgált reggeli után, megszeppenten meredt gazdájára. Vegye fel az egyenruháját, és abba menjen iskolába? 

– Uram, kérem! Ki fognak abban nevetni!

– Épp ellenkezőleg. Pár hétig büntetésből a libériádban mész. Nem fognak utána többé piperkőcnek csúfolni, abban biztos vagyok.

Noha értette a logikát, nem tetszett neki a dolog. De nem tehetett mást, urát aznap reggel morcos hangulatban találta, még mindig mérges volt rá amiatt, amit leművelt az ellenőrzővel. Visszament a szobájába, és nagy nyögdécselések közepette átöltözött. Mit megadna azért, hogy hátköznapi ruhában mehessen! Kész kínzás lesz neki aznap a szűk öltönyben ülnie a kemény széken. 

Fáradt is volt, előző este a kiadós matekozás után gazdája még elővette őt, meg az angol könyvet a nádpálca kíséretében, és egy legalább egy órán keresztül készült vele az aznapi dolgozatra. Annyira beléje verte az anyagot, hogy még éjjel is azzal álmodott. 

– Nyomás a kocsiba! – adta ki az utasítást Korvin, amint felrakta rá a vékony kabátot. – Elviszek.

– Köszönöm, uram – hajolt meg. Szívesebben ment volna tömegközlekedéssel, az 56-os villamos egyenesen az iskolájához vitte, csak a hűvösvölgyi megállóhoz kellett kisétálnia. Nem akart gazdájával egy légtérben lenni. 

A kocsiút eseménytelenül telt, ismét a hátsó ülést vehette csak igénybe. El fog tartani, mire Korvin megengedi neki az anyósülésen való utazást, még mindig mérges volt rá. Feszélyezetten követte gazdáját be az iskolaépületbe. 

– Jó reggelt – köszöntötte Korvin a tanterem előtt álló Zalánt, Lócival az oldalán.

– Jó reggelt. – Zalán kezet rázott Korvinnal. Biccentett is egyet hozzá.

Egy fiatal, Álmos korabeli fiú is ácsorgott a terem előtt rajtuk kívül. Korvin magához hívta, mondott neki halkan valamit, mire az bólintott egyet, és bement a terembe. 

Nem értette, mi történik itt. Ki ez a srác? És miért ilyen kedves Zalánnal gazdája? És mi ez a ruha Lócin? 

Az ugyanis rendesen fel volt öltözve. Fekete vászonnadrág, egy szolid ing, valamint egy sötétkék, kötött pulcsi volt rajta. Haja sem meredezett az ég felé, hanem szépen, oldalra fésülten hordta. Álmos alig ismert rá. De nem az elegáns ruha miatt kellett kétszer is odanéznie, hanem azért, mert arca annyira fel volt dagadva, hogy szinte felismerhetetlenné tette. 

– Segíthetek valamiben?

A matektanár meglátva a kis csoportot, nem haladt el mellettük, és ment be a terembe, hanem Korvinhoz és Zalánhoz lépett. Álmos nem hallotta a szóváltást, mert Lócival együtt bezavarták őket a terembe, utasítva őket, hogy ne a helyükre menjenek, hanem várják meg a tanárt az íróasztal mellett. 

Az egész osztály elnémult, amint a matektanár bejött a két férfival a nyomában. A csendet vágni lehetett. 

– Kérj bocsánatot mindenkitől – sziszegte Korvin Álmos fülébe, amint mellé lépett. Kezével lenyomta a fejét, úgy, hogy mélyen meghajolva állt az egész osztály előtt.

Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy tudja, minden szempár rászegeződik. Idegesen összerándult a gyomra, túl gyorsan történt vele mindez, elvesztette a fonalat. A hirtelen rántás ráadásul kibillentette egyensúlyából, meg kellett kapaszkodnia gazdája karjában, hogy ne essen el. 

– Álmos! – mordult rá figyelmeztetőn Korvin, mire összeszedte magát.

Alázatosan, ugyanúgy, mint az igazgatói irodában, elnézést kért az osztály egészétől, amiért beszélgetésével megzavarta a figyelmet, illetve amiért verekedett. Korvin szorítása a fején arra kényszerítette, hogy a matematika tanártól is kérjen bocsánatot. 

Lángvörös volt az arca a szégyentől, mire gazdája elengedte, és kihúzhatta magát. Nem mert előre nézni, tekintetét a parkettára szegezte. Hallotta, hogy Zalán utasítja Lócit, aki ezúttal nem tiltakozott, hanem ugyanúgy, mint ő, bocsánatát fejezte ki a verekedés miatt. 

Korvin, mint aki jól végezte dolgát, hagyta el Zalánnal együtt a termet, Álmos pedig megsemmisülten menekült a helyére, és vackolta be magát, úgy ülve, hogy az a lehető legkevésbé fájjon neki. Lóci is helyet foglalt a mögötte lévő padban. 

Semmi kedve nem volt az iskolához. Fáradt volt, a széken alig bírt megülni, annyira fájt neki ott, ahol a szíjjal elverték, a megaláztatás miatt pedig legszívesebben elbújt volna szégyenében. Fásultan halászta ki a cuccait a hátizsákból. Fél füllel hallgatta, ahogy a tanár bemutatja a fiatal fiút, aki egyetemi gyakornokként lesz jelen egy ideig az osztályban és pusztán jegyzetelni fog. 

Most sem értett sokat az órából. Kötelességtudóan leírt mindent a tábláról, próbálta megoldani a feladatokat, de nem sok sikerrel. Padtársa tekintetét kerülte, semmi kedve nem volt most beszélgetéshez. 

– Haver – lökte őt finoman a mellette ülő oldalba –, lenyomunk egy torpedót?

Álmos már válaszolt volna, hogy ez nagyon jó ötlet, és hogy kitép egy lapot a füzetéből, de szeme megakadt a közelében ülő gyakornokon, aki árgus szemekkel figyelte őt. A ceruzát, amit eddig a füzetén tartott, most hirtelen megfogta, hegyét buzgón a papírnak nyomta. 

Aztarohadt – gondolta Álmos –, Korvin volt képes, és lefizetett valakit, hogy számolja, hányszor nyitom ki a számat óra közben? Fúúú, teeee...

Csendben maradt az óra végét jelző csengő megszólalásáig. A gyakornok füzete üresen maradt. 

Mit csináljon? Menjen oda haverjaihoz, mintha mi sem történt volna? Vagy maradjon a helyén, és nézze át az angol dolgozatra a füzetét? Az utóbbit választotta. A táskájához nyúlt, hogy berakja a matek, illetve elővegye az angol cuccokat, amikor szeme sarkából felfigyelt arra, hogy Lóci is szintén a helyén maradt. Őt nézte. De nem gyűlölködve, mint eddig, hanem őszinte érdeklődéssel. 

– Jól vagy? – fordult hátra hozzá, széke háttámlájának döntve mellkasát. – Mi történt az arcoddal? Kizárt, hogy az én művem lenne. Vagy de?

– Nem, ezt nem te csináltad.

– Tényleg ne haragudj – nyelt egy nagyot Álmos.

– Mondom, nem te csináltad – húzta el a száját fájdalmasan Lóci. – Én is hülyén viselkedtem, nem csak te. És hát... Tudod, Zalán eddig soha nem nyúlt hozzám, de a tegnapiak után... Amiket hozzád vágtam... Meg amiért folyton piszkáltalak, mert meleg vagy...

Álmos nem tudta, mit válaszoljon erre. Azok alapján, amit eddig látott Lóci tulajdonosából, nem tudta volna elképzelni, hogy úgy felpofozza szolgáját, hogy annak arca ilyen csúnyán bedagad. Vajon hányat kaphatott? 

– Tudod... – folytatta Lóci. – Mérges voltam rád, azt hittem, az a Hollósy figura mindent megad neked. A legjobb ruhákat viselted, drága tanszereid vannak, autóval jársz ide, a telefonod csúcsszuper... De tévedtem, az a pasas halálra rémiszt engem.

– Nem minden arany, ami fénylik.

– Rájöttem. Ennyire elvert? Hogy alig bírsz a széken megülni? 

– Hát, nem simogatást kaptam, az tuti. – Hogy Álmos elterelje a beszédtémát, fejével annak elegáns pulcsija felé bökött: – Hova lett a rocker cuccod?

– Zalán elvette tőlem egy időre. Ebben vagyok otthon, ez a munkaruhám.

Álmos szemöldöke felkunkorodott. Lóci otthonának nevezi a helyet, ahol lakik? Ennyire biztonságban érezné magát Zalánnál?

– Úgy látom, a te és az én uram összebeszéltek – nevetett fel kényszeredetten. A saját öltönyére mutatott. – Én is ebben dolgozom az uram villájában.

– Most még inkább pipekőc vagy – vigyorodott el szélesen Lóci. Arca fájdalmasan összerándult a mozdulatra.

Álmos vele együtt fintorgott. Elérkezettnek látat az időt, hogy rendesen bemutatkozzon. Kezet nyújtott. 

– Kiss Zoltán.

– Németh Lóránt – fogadta el a feléje nyújtott békejobbot Lóci.

Mosolygott.