Csatt!

Álmos szeme kipattant. Mi volt ez? Á, ezt biztosan csak álmodtam, gondolta, azzal másik oldalára fordult, és visszaaludt.

Durr!

Ez nem álom, ez a valóság, döbbent rá. Kint dörög az ég, olyan robajjal, mint amikor a karambolban az autó megpördült, és behorpadt a teteje. Ijedten húzta fejére jó meleg paplanját, a vastag anyag valamennyire kizárta a külvilág zaját.

De nem eléggé. Hallotta, ahogy süvít a szél, a kövér esőcseppek verik a rácsozott pinceablakot, bebocsátást követelve maguknak. Álmos kissé kidugta fejét, ellenőrizve, hogy nem folyik-e be a víz. Pedig tudta, hogy Korvin, amikor felújíttatta a villát, nem ment el ilyen apróságok mellett, mint a pinceablak cseréje és szigetelése.

A villám hirtelen fénye megvilágította a szobát. De hiszen ez a szembejövő autó fényszórója, amivel frontálisan ütköztek! Rémülten bújt el megint a paplan alatt, ezúttal magával rántva a nagyobbik plüssmacit is. Szorosan mellkasához préselte.

Nem tudott visszaaludni. Forgolódott, hánykódott, a régi játékmacit is behúzta a fedezék alá, ölelgette nagy elánnal a másikkal együtt. Fohászkodott magában, hogy múljon el a dörgés, és szűnjön meg a villámlás.

Kissé felemelte a vastag takarót, csak annyira, hogy ki tudja dugni alóla kezét, és fel tudja tekerni a lejátszó hangerejét. A hangos égzengéstől alig hallatszott a lágy muzsikaszó, szüksége volt rá, hogy le tudjon nyugodni.

Az sem segített.

– Istenem, kérlek – nyöszörgött –, kérlek, szüntesd meg ezt a tombolást kint! Aludni szeretnék! Korvin elver, ha holnap kómásan alkotok neki!

Ötlete támadt. Még az idő tájt, amikor gazdája megvette őt, kiválogatták annak nagy ruhásszekrényéből azokat, amik nem kellenek, és megörökölte a jókora ruhahalmot, amiből kiválogatott magának némi darabot. Alvós pólói és boxeralsói innen származtak, de eltett magának pár pulcsit is, arra az esetre, ha szüksége lenne rá. Eddig nem volt, a szekrényében pihentek érintetlenül. Talán gazdája illata megmaradt még bennük? Ha igen, az esetleg le tudná őt nyugtatni, és el tudna aludni. Egy próbát megér.

Kikászálódott az ágyból, és nyakát behúzva a szekrényéhez lépegetett. Kihalászta az egyikek. Igaza volt, Korvin illata halványan ugyan, de érezhető volt a pulcsiból. Mellkasához ölelve visszamászott az ágyba, és nagyokat szippantva belőle próbált álomba merülni.

Ez se használt. Mit tudna tenni? Szüksége van nyugodt pihenésre, mert ha nem, akkor másnap hullafáradtan nehezen fogja tudni ellátni feladatait. Ilyenkor nagyobb az esélye rá, hogy magára vonja gazdája haragját, amit mindenképpen el akart kerülni.

Korvinra gondolva eszébe jutott neki egy utolsó lehetőség. De nem túl kockázatos ez? Ha meglépi, könnyen lehet, hogy annyira feldühíti vele a férfit, hogy napokig nem fog tudni mozogni a fájdalomtól. Nem, ez nem opció, szóba se jöhet.

Az ég olyan hangosan zengett, hogy Álmos gyomra a torkáig liftezett. Minduntalan a végzetes baleset emlékképei jutottak eszébe, képtelen volt kiverni őket a fejéből. Remegett a paplan alatt, de nem a hidegtől.

Egy újabb robaj kidurrantotta őt az ágyból. Falfehérré vált arcát megvilágította a villám, kigúnyolva őt, hogy ott remeg így a sarokban, a két macit szorosan magához ölelve. Egy újabb dörrenés meg a szobából űzte ki, egyenesen fel az emeletre.

A lépcső tetején azonban megállt. Látta, hogy Korvin ajtaja szokás szerint tárva-nyitva, a szobából halvány fény dereng ki a folyosó padlójára. Valószínűleg gazdája még mindig fent van – nem nézte az időt, de hajnali egy-kettőre saccolta –, és legújabb könyv szerzeményei egyikét bújja. Vagy netán ő is fél a vihartól, azért hagyja égve az olvasólámpát? Kizártnak tartotta. Odamerészkedett az ajtóig, és bekukucskált.

– Mit keresel te itt? – Igaza volt, Korvin tényleg olvasott. A könyvet letette maga elé a matracra, és kissé ingerülten felnézett rá. – Mars vissza az ágyadba!

– Uram, kérem – állt meg a küszöbön Álmos. – Kérem! Félek...

– Ne hülyéskedj már, ez csak egy vihar! Tűnés innen!

– De uram...– Álmos picit beljebb lépett a szobában, a macikat továbbra is erősen ölelgetve. Hüvelykujját nagy idegességében a szájához emelte, bekapta, elkezdte rágni. – Nem tudok elaludni, ez a vihar olyan ijesztő...!

– Álmos!

– Kérem, hadd maradjak itt!

– Nem, Álmos. Menj vissza aludni! Utoljára mondom!

Tétovázott. Körmét még erősebben rágcsálta, ahogy gondolkodott. Mit csináljon? Könyörögjön tovább, kockáztatva ezzel, hogy verést kap, vagy vonuljon vissza, és várja meg, míg elvonul a vihar?

– Meddig fog tartani, uram? – tette fel a kérdést alig hallhatóan. – A vihar?

– Mi vagyok én? – csattant fel türelmét vesztve Korvin. – Jós?

Álmos az ágy sarkához ment, és bocsánatkérően megsimította gazdája lábát a takarón keresztül. Az unottan fintorogva elhúzta, nem kért a talpnyalásból.

– Uram, kérem!

– Álmos, nem mondom még egyszer! Kotródj innen!

– Uram – hirtelen egy ötlete támadt. Reménykedve nézett gazdája szemébe. – És ha a földön aludnék itt, úgy, mint amikor Zoknit játszottam? Úgy sem maradhatnék?

– Nos, arról lehet szó – adta be a derekát Korvin. – De ha csak egy pisszenéseddel is felversz engem, akkor saját kezűleg cibállak le az ágyadig, és zárom rád a szobád ajtaját!

– Nagyon hálásan köszönöm, gazdám!

Gyorsan leszaladt a neki kiutalt pincehelyiségbe, hogy felhozza saját takaróját, meg párnáját. Ledobta őket a hálószobában a szőnyegre, és átfutott a szomszédos vendégszobába, hogy bevonszolja onnan az egyik matracot. Jóllehet Zokniként félbehajtott paplanon aludt, nem óhajtotta megismételni.

Matraccal a karjában félénken megállt az ágy előtt. Korvin, aki folytatta könyve olvasását, amíg ő berendezkedett, ismét felnézett a lapok mögül. Tekintete elsötétült, amint meglátta, hogy mit cipel.

– Uram, kérem, nem tehetném ide a matracot? – kérdezte Álmos elvékonyodó hanggal. Alig mert megszólalni. – Ide az ágy mellé, uramhoz?

– Elment a maradék eszed? Ezt mégis hogy képzelted, hogy te ide lefekhetsz elém?

– Uram, kérem!

– Eleve nem engedtem meg, hogy a matracot idecibáld, nem hogy itt, közvetlenül előttem feküdj le! Ez nonszensz!

Már a nyelve hegyén volt, hogy rákérdezzen, mit jelent a szó, de ráparancsolt magára, hogy fogja be a száját. Csalódottan tette le a matracot a ruhássszekrény és az ágy közé, minél távolabb a dühösen morgó férfitól. Kivett a szekrényből egy tiszta lepedőt, felhúzta, majd az ágyneműit is a matracra tette. Bekuckolta magát az időközben kihűlt takaróba. A macikat is, ugyanúgy, mint eddig, szorosan átölelte.

Korvin nem kapcsolta le a lámpát, tovább olvasott. Álmos forgolódott, rémülten behúzta a fejét, ahányszor csak villámlott, vagy dörgött egyet az ég, a kopogó eső hangja pedig fokozta feszült lelkiállapotát. Az éjjeli lámpa fénye sem hagyta őt békén, a jóleső sötétség nem tudott szétterülni rajta, ájult álomba merítve őt.

Hirtelen éberré vált, ahogy meghallotta Korvin mocorgását. Az letette a könyvet, kikászálódott az ágyból, és a hálószobával szemközti fürdőszobába ment, hogy könnyítsen magán. Az ajtót ezúttal sem csukta be, Álmos mindent hallott.

— Na mi az, nem vagy álmos? — kérdezte őt gunyorosan Korvin, amint visszatért a szobába. — Pedig ezt a nevet én választottam neked.

Erre most mit válaszoljon? Magasba szökkenő szemöldökkel felnézett a férfi arcába, aki ezúttal leguggolt eléje.

– Most már aludjál – túrt bele Korvin a kócos tincsekbe. Az arcát is kedvesen végigsimította. – Hulla leszel holnap, ha így stresszeled magad emiatt a hülye vihar miatt.

– Igyekszem, uram. – Álmos finoman, alig érezhetően rátette saját kezét az őt cirógató másikéra. – Jó éjszakát kívánok, uram.

– Aludjál! – állt fel Korvin, és hagyta őt ott. Visszament a saját ágyába olvasni tovább.

Hiába kapott egy kis kedves simogatást, annak mennyisége nem volt elegendő ahhoz, hogy álomba tudjon merülni. A lámpa fénye is idegesítette őt. Összeszedte minden bátorságát, és megszólította remegő hanggal a könyvébe belefeledkezett Korvint.

– Uram, kérem... Kérem, le tudná kapcsolni a lámpát? Nem tudok...

Egy szúrós pillantás a részéről elég volt ahhoz, hogy ne fejezze be a mondatot. Megadóan sóhajtott egyet, a fejére húzta a paplant, a nagyobbik, puhábbik plüssmacit pedig arcához szorította. Talán így, kizárva a zavaró fénynyalábokat győzni tud az éberség ellen.

Ezzel csak azt érte el, hogy most az izzasztó levegőtlenség legyen az, ami útjába áll. Kénytelen volt kidugnia fejét a paplan alól, hogy friss lélegzetvételhez juthasson. A hátára fordult, és a mennyezetet kezdte el bámulni. Néha-néha odapillantott gazdája felé, ellenőrizve, hogy az ébren van-e még.

Két dörrenés között egy halk, alig hallható puffanásra lett figyelmes. A könyv, amit Korvin olvasott, kiesett annak kezéből, a földön kötött ki, míg az megadta magát a rátelepedő álmosságnak, és a párnájára hanyatlott.

Álmos a lehető legkisebb zajt csapva lekászálódott fekhelyéről, és négykézlábra ereszkedve a könyvhöz mászott. Felnézett. Igen, gazdája tényleg elaludt, állapította meg.

A könyvet felvette a szőnyegről, becsukta, és az éjjeliszekrényre tette. Mielőtt még lekapcsolta volna az olvasólámpát, egy pillantást vetett a borítóra. A címen ez állt: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? A borítón pedig az író, Murakami Haruki neve sejlett fel. Ismerte őt, annak egy novelláskötetét, a köddé vált elefántot elolvastatta vele gazdája.

Csendben, még mindig négykézláb mászva megkerülte az ágyat, útközben magához vette paplanját, és a másik oldalon felkapaszkodott a jókora franciaágyra. A bő, kinyúlt pólóban, ami egykoron gazdájáé volt, minduntalan meg-megbotlott, ahogy így mászott.

Nagy megkönnyebbülésére Korvin nem ébredt fel. Csak aludt továbbra is ájultan a tollpárnájának dőlve. Még közelebb merészkedett hozzá. Egészen addig kúszott az ágyban előre, amíg a halkan szuszogó férfihoz nem ért. Takaróját magára borítva melléje kuporodott le, buzgón fohászkodva, hogy ne verje fel őt semmivel.

Remegő kezekkel megragadta Korvin takaróját. Kissé megemelte, olyannyira, hogy a sajátját lerázva magáról be tudjon csusszanni alá, és a férfi izmos hátának tudjon simulni. Olyan jó meleg árad belőle! Izmai ellazultak, ahogy az egyenletes lélegzetvételt hallgatta. Szeme le-lecsukódott, ébrenlétből kezdett az álom biztonságába süllyedni.

Egy nyakának csapódó tenyér a valóság talajára húzta őt megint. Mi történik? Megkönnyebbülten fújta ki a bennrekedt levegőt, amint rájött, hogy csak gazdája az, aki álmában mocorogva hátrahajította kezét, eltalálva őt. Tökéletesen megfeledkezett azokról a lehetetlen pózokról, amiket Korvin képes volt produkálni alvás közben. Fog ő tudni így aludni, hogy minduntalan felverik?

Leszarom – gondolta, és megragadta gazdája tenyerét, és a saját arcára húzta. Homlokát a férfi hátába fúrta, lábát pedig annak két lába közé dugta. Másodpercek múlva már ő is halkan szuszogva aludt.

***

– Ne – nyöszörögte, ahogy próbált másik oldalára fordulni néhány órával később a puha ágyban –, hagyjatok úszni.

Résnyire kinyitotta szemét, és látta, hogy nem a csónak fekszik rajta keresztül, hanem Korvin, aki széttárt kezekkel-lábakkal aludt az ágyban. Csak éppenséggel őrajta. Halkan nyögdécselve kihúzta magát a súlyos test alól, és gazdája mellé feküdt, aki időközben oldalra fordult, és kezével nyílegyenesen a plafon felé mutatott. Arcát az izmoktól feszes mellkasnak dörgölte. Föl se vette, hogy annak feje félig lelóg az ágykeretről.

– Szétcsapok köztetek, fránya porcicák – motyogta, ahogy álmában a csónakba pattant, felemelte az egyik evezőt, ami kísértetiesen hasonlított Korvin karjára, és magasan az ég felé lódította. Lecsapni készült vele a vízben úszó, ladikot követő, különös testű porcicák között.

***

– Megjött a fagyis kocsi? – mormogta, ahogy egy csörrenésre lett figyelmes. Elkönyvelte magában, hogy igen, az említett kocsival álmodott, így biztosan az csörömpölt álmában. Másik oldalára akart fordulni. De nem tudott. Valami, vagy valaki a matracnak szögezve tartotta.

Szeme kipattant. Egyenesen gazdájára meredt, aki lezserül, oldalát az ő hasán keresztülvetve, könyökét pedig a matracnak támasztva és úgy tartva fejét egyenesen őt szuggerálta. Képtelenség volt kicsusszannia alóla, olyan szorosan tartotta.

– Jó reggelt kívánok, uram – köszöntötte őt száraz torokkal. Olyannyira kiszáradt, hogy alig bírt nyelni egyet. Vajon most ki fog kapni azért, amiért bemerészkedett ura mellé az ágyba? Arról nem is beszélve, hogy szinte végig hozzá bújva aludt?

– Jó lenne a reggelem, ha itt lenne a tea az éjjeliszekrényen. De nem látok semmiféle teát.

– Engedelmével uram, máris lemegyek, és főzök egyet uramnak.

– Nonononononon – ingatta tagadólag a fejét Korvin. Ujjával apró köröket rajzolt Álmos mellkasára, másik, jobb kezével pedig továbbra is tartotta magát. Nem volt hajlandó szolgáját a szorításból kiengedni.

– Kárpótlásul azért, hogy volt képed bemászni hozzám az ágyba, köteles vagy adnod nekem valamit.

– Mit szeretne, hogy csináljak, gazdám? – kérdezte remegő, elhalkuló hanggal. – Vállalom a büntetést, amit uram kiszab rám.

– Igazából – Korvin tenger mélyét megidéző, sötétkék szemében ravasz fény csillant meg –, éhes vagyok.

– Óh – esett le Álmosnak a tantusz. Azonnal megértette, hogy az mire utal. De most hogyan? Gazdája nem engedi őt el a szorításából, nem tud lemenni a szobájába, hogy megmossa magát ott.

A hasára akart fordulni, és le akarta tolni a bokszeralsót, hogy felkínálhassa a főfogást. De Korvin tagadólag megrázta a fejét.

– Hohó, nemnemnem – szorította le őt még jobban. Ujjait feljebb vezette, egyenesen Álmos állához. Végigsimított a dús ajkakon, elkezdett játszadozni vele. Az orrát is megpöccintette. – A szád tökéletesen megfelel a célnak.

– Igenis, gazdám. Kérem, rendelkezzen velem – felelte alázatosan.

Korvin az ágy szélére húzta őt. Kikászálódott az ágyból, kimászott a pizsamanadrágjából, és úgy, állva odalépett a répaszínű hajkoronához.

Saját kezűleg megreggeliztette Álmost.

_____________
Remélem, tetszett nektek ez a kis szösszenet. Nem készült el még az új fejezet, úgyhogy addig, hogy ne unatkozzatok, kiposztoltam ezt :)
Fogalmam sincs, mikor jön a következő, rendes rész, mert elvállaltam a jelenlegi munkám mellé egy heti 20 órásat is... Mivelhogy a pénz nem terem fán... 😅