Álmos, míg ura távolt volt, forgolódott az ágyában, képtelen volt visszaaludni. Fázott. Dideregve húzta össze magán még jobban a vékony takarót. Ez sem segített, továbbra is vacogott a foga a hidegtől. 

A szekrény! – jutott hirtelen eszébe. – Korvin levetett pulcsijai! Hogy erre miért nem gondoltam korábban?

Remegő kezekkel felhajtotta a takarót, a hideg levegő bekúszott alája. Kiszállt az ágyból, és a szekrény felé kezdett el botorkálni. Fájt minden izma, hevesen tiltakoztak a mozgás ellen. Az ágy úgy húzta őt vissza, mint a mágnes. 

A feltörni készülő rókázás meg a padló felé húzta. A fürdő felé sietett, hogy a wécébe hányjon, de csak a küszöbig jutott el. A narancs, amit gazdája belé tömött, részben a szoba padlóján, részben pedig a fürdőszoba csempéjén kötött ki némi teával keveredve. 

– Te jó ég – jajdult fel. – Ha Korvin ezt meglátja, nagyon mérges lesz! 

Valahogy fel kell takarítania. A fürdőszobából kihozta törülközőjét, és erőtlenül nekiállt feltörölni vele a mocskot. Így talált rá Korvin. Csak félig jutott a feltakarításban. 

– Mi a franc történt itt?

Ura dühös hangjára egész testében lefagyott. Értelmetlen hangok hagyták el a torkát, amik inkább nyüszítéshez, semmint emberi beszédhez voltak hasonlatosak. 

– Nyomás vissza az ágyba! – rivallt rá Korvin. A gyógyszeres zacskót az éjjeliszekrényre dobta, majd pár lépéssel szolgájánál termett, és karon ragadta. Visszakísérte az ágyába. Nem engedte, hogy bebújjon a takaró alá, hanem felültette, és beadta neki azokat a gyógyszereket, amiket hozott.

– Uram, kérem... Kérem, én fázom! Kérem, adjon egy pulcsit, vagy valamit, mert nagyon fázom!

– Nem, Álmos. – Korvin intett neki, hogy feküdjön le, mire az engedelmesen ráhajtotta fejét a párnájára. A takarójával jó alaposan bebugyolálta. – Jó ez így, ahogy vagy. Lázas vagy, a vastag takaró csak rontana a helyzeten.

– Kérem! – Ismét eleredtek a könnyei. Miért ilyen szigorú vele gazdája? Miért nem akarja elhinni, hogy ő tényleg fázik? – Kérem... Gazdám...

Korvin fittyet hányva Álmos könyörgésére felállt az ágy mellől, és alaposan szemügyre vette a beganézott padlót. A törülköző láttán undorodva felhúzta az orrát. 

– Te meg vagy húzatva? Törülközővel akartál feltakarítani?

– A felmosó messze van...

Egy sóhajtás kíséretében kiment a szobából, hogy aztán egy vödörrel és felmosóronggyal térjen vissza. Álmos álmélkodva nézte, ahogy az saját kezűleg takarít fel, még soha nem látta őt házimunkát végezni. Szemei egy idő után lecsukódtak, az ijedtséget legyőzte a rosszullét. Elbóbiskolt. 

– Hé! – Korvin finoman megrázta a vállát, mire kipattantak a szemei. – Ébresztő! Felviszlek a nappaliba, ott aludhatsz a kanapén. Elegem van belőle, hogy a távollétemben csak a baj van veled!

Hát ez már soha nem hagy békén? Aludni akarok! – fogát összeszorítva hagyta, hogy gazdája megint felnyalábolja, és meginduljon vele a nappali felé. 

Ott már ki volt húzva a kanapé, a gyógyszerek is a dohányzóasztalon hevertek. Korvin óvatosan lefektette, majd sarkon fordult, hogy a takaróját és a párnáját is felhozza. 

– Most már aludj! – mondta neki, ahogy bebugyolálta a takaróval. Ujjaival alig érezhetően végigsimított az arcán, a szemébe lógó tincseket is kifésülte.

Aludni akart. Szorosan összehúzta magán a paplant, fejét belefúrta a párnába. Mégsem jött álom a szemére, mert annyira rázta őt a hideg, hogy nem tudott tőle elaludni. Gyakran fel is köhögött, illetve kifújta az orrát.

Korvin letelepedett a kihúzott kanapé végén. Álmos odapillantva látta, hogy az a dohányzóasztalon lévő laptopba temetkezik, mellette pedig iratok tömkelegei sorakoznak. Dolgozott. Néha ellenőrzően rápillantott, hogy rendben van-e. 

Egy köhögésroham után feladta. Ha nem tudja rábírni gazdáját, hogy adjon neki plusz réteg takarót, akkor más megoldást kell keresnie. Megmarkolta párnáját és a paplanját, négykézláb odamászott Korvinhoz. Az nem zavarta el őt, nem szólt rá, csak nézett rá értetlenül. 

– Mit akarsz?

Nem válaszolt. Óvatosan odafeküdt mellé. Megragadta annak egyik kezét, és az arcához húzta. Olyan jó meleg árad belőle! Ellazultan összekuporodott a takaró alatt, ahova magával húzta a meglepett férfi kezét, és azt lábmelegítőnek használva a fejénél tartotta. Pihentető álomba merült. 

Késő estig zavartalanul aludt, egy hirtelen jött köhögésroham ébresztette fel. Kinyitva szemét meglepetten tapasztalta, hogy kint már sötét van, és hogy gazdája a kanapé másik szélén heveredett le olvasni. 

– Nohát, felébredtél? Jó sokáig aludtál! – Korvin a könyvet letette, és odamászott hozzá, a tenyerét rátette homlokára. A dohányzóasztalról levette a lázmérőt, és a hónalja alá dugta. A telefonján elindította a visszaszámlálót. – Ha lejárt az idő, vedd ki!

Láztól csillogó bólintott egyet. Korvin kiment a konyhába, és hozott egy szendvicses tálat, némi megpucolt almával együtt. A kanapé háttámlás részéhez húzta Álmost, majd leült mellé az ennivalóval együtt. Előtte még megnézte a lázmérőt. Még mindig magas értéket mutatott.

– Mondd, hogy ÁÁÁ – Korvin a szendvicset még a konyhában apró katonákra vágta, és az egyik szeletet szolgája szájához emelte. Az erre elhúzta a fejét. – Azt mondtam, hogy nyisd ki a szád!

– Nem vagyok éhes, uram – szólalt meg félénken Álmos. – Nem akarom megint kihányni az egészet, uram.

– Tudom, de akkor is enned kell valamit. A testednek szüksége van tápanyagra.

Kelletlenül kinyitotta a száját. Korvin a parányi rést kihasználva már belé is tömte a szendvicsfalatkát. Hozott meleg teát is, azzal is megitatta. Szája szélén lecsorgott, ahogy kortyolt a bögréből. 

Korvin türelmesen felitatta a pólójáról a teát. Nem szidta le, amiért bénázott, sőt, olyan arcot vágott, mintha számított volna ilyesmire. Az etetés végeztével hozott tiszta pizsamát, és felhúzta rá. Álmos hálásan fogadta a hosszú ujjú, vastagabb anyagból készült ruhát. 

Visszafeküdtek a kanapéra. Korvin folytatta megkezdett olvasmányát, Álmos meg vacogott a takaró alatt. Még mindig fázott, a pizsama nem volt elég. Odamászott gazdájához, hozzá bújva fel akart melegedni. 

– Nem, Álmos. Menj vissza a helyedre.

– Kérem... fázom...

– Hagyjál már olvasni!

– Kérem! Könyörgöm!

Álmos addig könyörgött, míg Korvin meg nem elégelte a dolgot, és lehozott neki az egyik vendégszobából egy takarót, amit ráterített a már meglévőre. Álmos boldogan gömbölyödött össze alatta. 

Azt est nyugalomban telt el. Korvin a könyvébe temetkezett, Álmos pedig kiharcolt magának egy helyet gazdája mellett – hozzá bújva figyelte, ahogyan az olvas. Néha fel-fel köhögött, egyszer ki is kísérték a mosdóba, de többnyire szótlanul töltötték el az időt. Mire Korvin lekapcsolta a lámpát a nappaliban, és felment aludni, Álmos már az igazak álmát aludta. 

– Jó éjt, Álmos – súgta neki halkan, ahogy óvatosan felállt mellőle. – Gyógyulj meg! 

***

Másnap reggelre a köhögés még csúnyább lett. Egy ilyen, végtelennek tűnő köhögésroham verte ki Korvint az ágyból, aki kócos hajjal, félrecsúszott pizsamával szalad le a nappaliba, hogy megnézze Álmost, nem fulladt-e meg. 

– Ezzel a köhögéssel valamit kezdeni kell – Korvin letörölte a könnycseppeket Álmos arcáról, amiket a fuldoklás okozott. – A köptető, amit a doki felírt, nem sokat használ.

Megmérte a lázát is, még mindig harminckilenc felett volt. Fejcsóválva tette vissza a dohányzóasztalra, és a konyhába ment. Álmos a kiszűrődő zajokból kikövetkeztette, hogy az reggelit csinál magának. Azon viszont meglepődött, hogy gazdája egy jól megpakolt tálcával tér vissza a nappaliba. Netán ott akar enni? 

Gyanúja beigazolódott. Korvin letelepedett a kanapé végébe, a tálcát az asztalkára tette, és elkezdett enni. Kicsit később maga mellé hívta őt. Szaporán dobogó szívvel odamászott hozzá. 

A reggeli, amit kapott, ízlett neki. Most is apró katonákra vágták fel a szendvicsét, azonban amikor odanyúlt, hogy vegyen belőle, gazdája rácsapott a kezére. Megadóan tűrte, hogy az saját kezűleg etesse meg őt.

A gyömbér tea viszont nem ízlett neki. Keserű volt, csípte a szájpadlását, nagy nehezen küzdötte csak le. 

Korvin szeme ravaszul megcsillant. 

– Mi az, tán nem ízlik?

– Egy picit keserű, uram.

– Pedig tele van vitaminnal. És ha kapnál hozzá mézet, úgy jobb lenne?

Álmos szeme felcsillant. Hálásan bólintott egyet, boldogan követte tekintetével, ahogy gazdája a mézes üvegből merít egy kiskanállal. 

– Mondd, hogy ÁÁÁ!

A kanál nem a teásbögrébe, ahogy azt várta, hanem a szája felé lendült. 

Hogy rohadnál meg, te.... – magában szitkozódva hagyta, hogy megetessék vele. Úgy érezte magát, mint egy magatehetetlen valaki, aki képtelen valamiféle önállóságra is. Kárörvendően elvigyorodott magában, amint a mézből gazdája kezére is csorgott. Megragadta a csukóját, és a szája felé húzta. 

– Megengedi, gazdám?

Nem várta meg a választ, hanem mielőtt még a döbbent Korvin magához tért volna, már le is nyalta a rácseppent mézet. Milyen édes a bosszú! 

Egy újbóli köhögésroham mentette meg őt gazdája haragjától. Tea, méz ide-oda, a köhögést nem lehetett egy csettintéssel kikúrálni. 

– A maradék teát még idd meg. Aztán feküdj vissza!

– Kérhetek mézet a teámba, uram? – hangja berekedt, alig bírta kipréselni magából a szavakat. Felsőtestét is egyre nehezebben tartotta már, minden vágya volt, hogy vízszintesbe kerülhessen.

Ezúttal a teába kapta az édesítőt. Egy hajtásra kiitta, bevette a gyógyszereket, és már dőlt is le a párnájára. Észre sem vette, hogy Korvin a két takaró közül a vékonyabbikat – a sajtját – lehúzza róla. A másik sokkal vastagabb volt, nem fázott alatta. 

***

Délben elkezdett álmában beszélni. Vagy ébren volt?

– Az álom és az ébrenlét határán van – válaszolja nekünk Korvin. Végül is igaza van, mint mindig.

Korvin a délelőtt folyamán úgy ítélte meg, hogy nyugodtan magára hagyhatja a nappaliban, míg ő fent az emeleten dolgozik. Néha lement megnézni, hogy minden rendben van-e. Eddig egy békésen szuszogó Álmost talált, azonban most rosszat sejtően összeráncolta homlokát. Nagyon rossz jel, ha valaki lázálmában beszél. Felvette a dohányzóasztalról a lázmérőt, és óvatosan bedugta fiú fenekébe, vigyázva, hogy ne ébressze fel. Harminckilenc, és fél. Ugyanannyi, mint tegnap. 

Úgy döntött, hogy leköltözik a nappaliba, és onnan dolgozva tartja őt szemmel. Utólag már bánta, hogy nem vette fel a telefonjával szolgája zseniális szövegeléseit. 

– Az a szörnyű ing... – Álmos a másik oldalára fordult, párnáját átölelte. Korvin hegyezte a fülét, próbálta a motyogást megérteni. – Korviné... borzalmas... legszívesebben fel... be... meg... gyújtanám. Korviné...

Korvin kíváncsian közelebb hajolt. 

– Melyik ing, Álmos?

– Uni... kornisos. Rózsasz... 

Felnevetett. Hát persze! Még Petitől kapta karácsonyra, a fehér pizsamaingen egy hatalmas unikornis fej díszelgett, a hozzá tartozó nadrág pedig rózsaszínű volt. Imádta. Aznap is abban aludt. 

Felidézte magában Álmos arcát, amikor az életében először meglátta a pizsamát. Nagyon ügyes pókerarcot vághatott, mert fogalma sem volt róla, hogy ennyire utálja. Már tudta, hogy mivel fogja tudni felidegesíteni őt. 

A következő duma már nem tetszett annyira neki. 

– A rajzblokk... Rajzolni Korvint... – Korvin megint hegyezte a fülét, kíváncsi volt, ezúttal mit hall. – Meztelenül... Olyan szép lenne... Meztelenül... Igen, ott is.

– Azt akarod, hogy aktot álljak neked?

– Akt, igen... Korvin arca nem szép... – A motyogást alig lehetett érteni. Főleg, mert Álmos a párnájába beszélt. – De a teste... a segge... A fa....raka.

– Álmos, fogd be!

Az erre elhallgatott. A hátára gördült, halkan szuszogott tovább. 

Kora délután a lázálom súlyosabb formát öltött. Megállás nélkül beszélt, a szavai ezúttal kivehetetlenek voltak, nem lehetett érteni. Korvin aggódva nézte. Mit csináljon? Ébressze fel? Vagy hagyja aludni tovább? 

Megmérte megint a lázát. A számlapra meredve elsápadt. Negyven fok! 

– Anya! Apa! – Álmos nyugtalanul forgolódott a paplan alatt, láthatólag rémálma volt. – Gazdám!

Hadonászó keze eltalálta Korvint, az ujjak azonnal beléje kapaszkodtak, és magának követelték őt. Korvin engedett a nyomásnak, és Álmos mellé feküdt. Ölelésébe húzta őt, a paplannal betakarta mindkettejüket. A lázas szolga azonnal nyugodt álomba merült. 

Korvin az arcát simogatta, ahogy elnézte, milyen békésen alszik. Szemében szomorú árny vonult végig. 

– Szóval biztonságban érzed magad velem, mi? – mondta inkább magának, mintsem neki. – Pedig nem kéne, kis butus.

A láz nem akart csillapodni, hiába ébresztette fel őt annyi időre, hogy beadhasson neki egy lázcsillapítót egy jókora bögre teával együtt. Kénytelen volt felhívni az orvost egy injekcióért. 

A csengő visítása felébresztette Álmost. Korvin, aki hátulról ölelte át őt, felemelkedett mellőle. 

– Ne! – kiáltotta rémülten. Átfordult a másik oldalára, és belekapaszkodott Korvinba. – Ne hagyjon itt!

– Csak az orvos az, nyugodj meg.

– Ne menjen el! Gazdám, kérem! – Álmos küszködött, nem engedte, hogy a férfi leválassza magáról. A sírás kerülgette. – Apáék is... Itt hagytak...

– Nem hagylak itt, Álmos. Csak beengedem az orvost, pár perc múlva már itt is vagyok, ígérem!

Álmoshoz nem jutottak el a szavak. Sírt, testét rázta a zokogás, göcsösen szorongatta Korvin karját. Az erősen, de óvatosan lehúzta magáról a kezét, és felállt, hogy beengedje az orvost. 

Mire a háziorvossal együtt visszatért a nappaliba, Álmost megint félig álomba merülve, zavarosan motyogva találták. A korábbi kiakadásra csak a maszatos könnycseppek emlékeztettek. 

Az injekciónak hála a láz lejjebb ment, Álmos másnap reggelig zavartalanul aludt tőle. Csak néha ébredt fel az est folyamán pár pillanatra, hogy megbizonyosodjon róla, Korvin az ágy másik felében fekszik, és olvas.

Ilyenkor a férfi odamászott hozzá, megsimogatta őt, mire Álmos megkönnyebbült és azonnal visszaaludt. 

***

Másnap reggel harminckilenc fokot mutatott a hőmérő. Korvin látva, hogy szolgája valamivel jobban van, reggeli után felköltöztette őt az emeleti dolgozószoba kanapéjára. Elege lett a nappaliból, ott nem tudott olyan hatékonyan dolgozni. Előtte még tiszta pizsamát adott rá, a piszkos, izzadságszagút pedig levitte a mosókonyhába. A szennyeskosár tartalmát látva támadt egy ötlete, amire elvigyorodott. Berakta a halom ruhát a mosógépbe, és elindította. Köztük az ő unikornisos pizsamájával is. 

– Álmos – Korvin a mosókonyhából a dolgozószoba felé útba ejtette a nappalit is, és felhozta a cuccait. A laptop koppant egyet a mahagóni íróasztalon. – Fogytán a lázcsillapító, elmegyek a patikába venni. Várj meg itt, jó?

– Igenis, uram.

Korvin felhozta neki a telefonját a szobájából, és szigorúan meghagyta neki, hogy csak akkor hívja őt, ha nagyon fontos. Álmos engedelmesen bólintott, és bekuckolódott a takarója alá. A szófa nem volt olyan kényelmes, nem lehetett kihúzni, mint a nappaliban lévő kanapét, de nem panaszkodott. A dolgozószoba bederezését nézegette, amíg visszavárta gazdáját. 

A délelőtt csendben telt. Korvin az akták fölé görnyedt, Álmos pedig próbált elaludni. Már nem volt olyan álomszuszék, mint előző két nap, de azért néha sikerült neki egy kis időre elbóbiskolnia. Még mindig harmatgyenge volt, az igaz, de sokkal jobban érezte magát. 

– Uram, hallgathatok egy kis zenét?

– Ugyan már, hova gondolsz? Hogy jut ilyen eszedbe, hogy bömböltetheted a telefonodat, míg én dolgozom?

– Ha uram megtenné, hogy felhozná nekem a fejhallatómat...

– Nem – jelentette ki Korvin. – Most pihenned kell, a zenétől csak megfájdulna a fejecskéd.

Kicsivel később ezzel próbálkozott, amint megunta a mobiltelefonját: 

– Uram, levehetek egy könyvet a polcról?

Korvin erre a kezébe nyomott egy vastag kötetet, aminek fehér-kék-fehér sávos címlapján paragrafusokat ábrázoltak, és a „Büntető törvénykönyv" címmel látták el. Felütötte. Már az első oldaltól majdnem bealudt. Hogy képes valaki egy ilyen száraz szöveget végigrágni? Csalódottan tette le a földre. 

– Uram, kérem... Unatkozom... Kérem, nem mehetnék le a nappaliba, és nézhetném a tévét?

Korvin erre az asztal szélén lévő gyógyszertári zacskóba nyúlt, és kivett belőle valamit. Úgy fordította a forgószéket, hogy háttal legyen Álmosnak, így az nem látta, mi az. 

– Egész hasznos kis cucc – Korvin a háta mögé tette azt a valamit, és odament hozzá. Olyan gyorsan dugta a szájába, hogy Álmosnak köpni-nyelni sem volt ideje. – Kisbabáknak adják, ha azt akarják, hogy fogja be a száját.

Egy cumi volt az. Nem is akármilyen, kombinálták a hagyományos cumi és a lázmérő tulajdonságait. Álmos megszégyenülten bújt vissza a takarója alá a cumit szopogatva. Be kellett érnie a mobiljával.

Korvin önelégülten ült vissza a székébe. Nem kellett többé tartania attól, hogy megzavarják munka közben. 

***

Álmos az est folyamán visszakerült a kihúzott kanapéra. Nem győzött hálálkodni, amikor másnap reggel megkapta az engedélyt, hogy a nappaliban maradhasson, és nézhesse a tévét, míg ura a dolgozószobában van. 

A reggelit követően – amit ezúttal teljesen egyedül ett meg, mindenféle megalázó etetést mellőzve –, Korvin a szájába dugta a cumit, megmérte vele a lázát. Utána pedig rászólt, hogy vegye le a pizsamáját.

Szó nélkül, összeráncolt homlokkal teljesítette a parancsot. Azt, ami rajta volt, előző nap kapta, még teljesen jó. Miért kell levennie? 

Aztán megértette. Arca tűzvörös lett a szégyentől. Gazdája ugyanis a gyűlölt unikornisos pizsamát húzta elő a háta mögül. 

***

A következő napok során lassan, de folyamatosan gyógyult. A köhögés akart a leglassabban enyhülni, az makacsul kapaszkodott a torkába. A láz viszont alább szállt, néha hőemelkedés formájában visszatért, az álmosság is fokozatosan tovatűnt. Néha-néha bedobott egy hatalmas délutáni szunyát, de ezek is egyre rövidebbekké váltak. Ideje nagy részét a kanapén töltötte, és tévézett, vagy olvasott. 

Az orvos az elsőtől számítva pontosan kilenc nap múlva ismét vizitet tett. Ezekkel a szavakkal fordult Korvinhoz:

– Tulajdonképpen már meggyógyult. Javaslom, hogy néhány napot még pihenjen, csak kisebb munkákat adjon neki! Fokozatosan terhelje, legalább egy hétig még kell neki a nyugalom. Ezen kívül figyeljen rá, hogy vitaminban gazdag ételeket kapjon!

Korvin erre elvigyorodott. Amint ketten maradtak a villában, ezekkel a szavakkal fordult szolgájához: 

– Nyomás fel a szobámba! Vetkőzz le, és vágd magad körtébe az ágyon! Pár perc, és jövök.

Álmos el se tudta képzelni, hogy mit akarhat gazdája. Ha nem küldte le őt a szobájába megmosakodni, akkor kizárt, hogy szexet akar. Talán előveszi a szíjat, netán a pálcát, és jól elveri azért, amiért le merészelt betegedni? 

Reszketve várta gazdáját annak hatalmas franciaágyán gubbasztva. Most kivételesen nem a láz miatt vacogott a foga. Halkan felnyüszített a félelemtől, amint gazdája egy tál kíséretében betoppant a szobába. 

– Gazdám, kérem, bocsásson meg! Bocsásson meg, hogy lebetegedtem, nem volt szándékos!

– Adtam én engedélyt rá, hogy megszólalhass? Nem? Akkor meg kuss legyen!

Korvin kivett valamit a tálból, és lecsöpögtette róla a vizet. Álmos elkerekedett szemmel nézte. 

– Tudtad, hogy a gyömbér tele van vitaminnal? De ezt mintha mondtam is volna, amikor itattalak a számtalan gyömbértea egyikével.

– Igen, gazdám, tudom. – Álmos hangja elbicsaklott. Tudta már, mit tervez tulajdonosa.

A megpucolt gyömbérdarab a fenekében kötött ki. Csípte, marta őt. 

– Hallottad, mit mondott az orvos – mondta kajánul vigyorogva Korvin, ahogy tekert egyet rajta. – Vitamindús ételeket kell, hogy adjak neked.