41.: Rabszolgatemető - part one

!!!
FIGYELMEZTETÉS:
SZEREPLŐ HALÁLA
!!!
________________

60.§ Amennyiben sem a tulajdonos, sem pedig a rabszolga családja nem kívánja az elhalálozott rabszolgát a családi sírhelynél örök nyugalomra helyezni, a tulajdonosnak lehetősége van a lakhely szerinti megyeszékhely által biztosított rabszolga temető szolgáltatásait igénybe vennie.

(5) Magyarország összes megyeszékhelyének köteles ún. rabszolga temetőt létesítenie, üzemeltetnie és karbantartania. A temető céljára szolgáló telket a megyeszélhely közgyűlése választja ki, valamint annak működési feltételeit, szolgáltatásait.

________________

Fogával letépett egy jókora darabot a körméből. Nem nézett oda, tudta, hogy véresre tépte.

– Hé! – szólt rá Korvin a volán mögül. – Ne rágd a körmödet!

Sebes hüvelykujját betekerte zsebkendővel, majd mind a két tenyerét a combja alá gyűrte. A parancsot be kellett tartania.

– Van a kesztyűtartóban illóolaj a karkötődre, vedd elő és csepegtess rá!

Engedelmeskedett. Az olaj illata szétáradt a levegőben. Álmos becsukott szemmel, hogy ne lássa a vért az ujján, az orra elé tette karkötős csuklóját, és mélyeket szippantott.

A Volvóban ültek, gazdája vezetett, ő meg az anyósülésen foglalt helyet. Homlokát az ablaküvegnek nyomta, onnan nézte, merre tartanak. Hűvösvölgyet elhagyva keresztülhajtottak a fővároson, majd az egyik külső kerület határán túllépve rátértek egy elhagyatott mellékútra. Az aszfaltot sáros, kavicsos talaj váltotta fel.

– Uram, megkérdezhetem, hova megyünk?

Nem kapott választ. Elővette mobilját a zsebéből, és megnyitotta rajta a térképet. Megnézte, mik vannak a környéken. Az egyik helyiség felirata láttán elsápadt.

Ne, csak azt ne! Remegő kézzel visszacsúsztatta a zsebébe a telefont, és meredt tekintettel nézett előre az úttestre. A parancsról megfeledkezve szájába dugta ép hüvelykujját, és elkezdte csócsálni.

Miért jövünk ide? A zsigereiben érezte a választ, nem merte megkérdezni gazdáját. Még rá sem mert nézi, félt, hogy annak tekintetét látva elveszti önuralmát.

Korvin átnyúlt a volán fölött, és megfogta a bal kezét, azt, amelyiket éppen rágta. Ráhúzta a sebességváltóra, és ott tartotta. Fogta szorosan.

– Azt mondtam, hogy ne rágd a körmödet – mondta csendesen. Indexált, és rákanyarodott egy kis mellékútra.

A zöld táblára, ami mellett bekanyarodtak, fehér betűkkel ezt írták: Pest megyei rabszolga temető.

Az autó leparkolt a gyomos út szélén. Álmos automatikusan hátranyúlt ura hátsó ülésen lévő őszi szövetkabátjáért, majd kiszállt. Feladta Korvinra, és ólomsúlyú lábakkal, szédelegve követte őt a temetőbe.

Elhanyagoltabbnál elhanyagoltabb sírok mellett haladtak el. Egy kezén meg tudta számolni, hány koszorút, illetve gyertyát látott a sírköveken. Már ha volt egyáltalán, a legtöbb rabszolgának, aki itt feküdt, egy sima fakereszt jutott.

Korvin a temető széle felé vette az irányt. Az egyik eldugott zugban, az utolsó sorba bekanyarodva szólalt csak meg, kezével végigmutatva a sírhantokon:

– Itt vannak apám egykori rabszolgái.

Megállt a legelső előtt. A soron következő halmoktól eltérőn itt fakereszt helyett egy egyszerű sírkő állt, rajta egy keresztnévvel.

– Szia, Dimitri.

Álmos elnézte gazdáját, ahogy az a sírkő fölé hajol, és leporol róla egy ráhullott fenyőtobozt. Tekintete végigszaladt a Hollósy rabszolgák végső nyughelyein, majd rásiklott a legutolsóra. Friss volt, nemrég áshatták.

– Ne!

Odarohant. A keresztre mázolt nevet meglátva a sírhant elé rogyott. Ujjait belemélyesztette a nedves, barna földbe, arcát beletemette, elnyomva vele egy feltörő, fájdalmas üvöltést.

Barnabás halott volt.

Semmit nem érzett. Se a késő délutáni, őszi szelet, sem pedig a hideg talajt, amin térdelt. Azt sem tudta, mióta van ott. Mit keres ő itt egyáltalán? A fakereszt némán meredt rá, Álmos üveges szemmel olvasta el újra és újra a rajta álló feliratot.

Barnabás. Barni.

Vezetéknév miért nincsen rajta? Visszanézett a sorra, szemügyre véve a többi keresztet. Dániel. Róbert. Gábor. Mind férfinevek. Visszafordította a fejét. Barnabás.

Hollósy Barnabás.

Szólnia kéne gazdájának, hogy ez a név nem jó.

Braun Barnabás.

A fenyőfák hosszú árnyékot vetettek a sírok közé. Álmos földön kuporodó sziluettje is nyúlt, egyre csak nyúlt, míg bele nem botlott egy drága bőrcipőbe, aminek a tulajdonosa csendben, kabátzsebbe süllyesztetett kézzel nézte a földet markoló rabszolgát. Csak akkor mozdult meg, belelépve az árnyékba, amikor a távolban egy harang megkondult. Levette a kabátját, és betakarta vele Álmost.

– Gyere – mondta neki. – Menjünk haza. Későre jár már.

Álmos nem mozdult. Nem érezte a rá hulló kabátot, nem jutott el a tudatáig, hogy mit mondott neki Korvin. Csak nézte meredten Barnabás nevét a fejfán.

– Gyere! Kapaszkodj belém!

Korvin a hóna alá nyúlt, és felhúzta a talpára. Eltámogatta egészen a Volvóig, ott besegítette az anyósülésre. Álmos a hazaút alatt egy szót sem ejtett ki. A körmét sem rágta, karja ernyedten lógott ki a törzséből.

A villában nem találta a helyét. Fel-alá mászkált, ki-be ment a szobákban, a konyhában végignézett minden egyes szekrényt. Nem tudta, mit is keres tulajdonképpen. Barni hangját hallotta a nappaliból, biztos unatkozik a kihúzott kanapén feküdve egész nap, gondolta. Beszaladt hozzá megnézni, hogy mit akar.

A kanapén nem őt, hanem Korvin találta. Értetlenül ráncolta össze a homlokát. Hol van Bari? Miért nem ő fekszik a kanapén? Szeme megakadt az üvegfalon, a kinti naplemente utáni kert látványától egy pillanatra megfeledkezett magáról.

– Pazar a kilátás, Zoli! – visszhangzott a fülében Barni lelkes csacsogása, amikor felhozták őt a nappaliba, és meglátta az üvegajtón túl elterülő udvart. – Nagyon baró!

Kiment a teraszra, a végébe ment, és lekuporodott a csempére. Karjaival átölelte a térdét. Bámulta a kinti tájat, fejében lepergett annak a csodálatos napnak minden perce.

Egymás után bukkantak elő a halvány fénnyel ragyogó csillagok az égen. A hold megvilágította a kertet, egy árny szaladt végig a telken keresztül. Egy róka? Vagy tán valamelyik macska a szomszédból? Megvonta a vállát, nem igazán érdekelte.

Korvin kiment hozzá a teraszra. Megérintette a nyakát, kitapogatta a testhőmérsékletét.

– Gyere be, így meg fogsz fázni!

Álmos felnézett a föléje tornyosuló alakra. Már miért betegedne le? Gazdája vékony kabátja rajta lógott azóta, mióta ráadták, nem fázott. Nem érzett semmit.

– Csupa kék szád, gyere!

Megtapogatta az ajkait. Az ő ujjai azok? Idegennek érezte őket. Kezével végigsiklott az arcán, belecsípett a bőrébe. Nem fájt neki.

Mi baja van? Miért nem érez semmit? Engedelmesen felállt, és követte Korvint a nappaliba. Bent megállt, és körbenézett. Mit keres ő itt? Hol van Barni?

Megfordult, eléje tárult az üvegfalon túli panoráma. Odament, orrát az üveghez nyomta. Leült a parkettára, térdét szorosan körülfonta. Onnan nézte tovább a hold világította sötétséget.

Korvin egy idő múlva lerakta a könyvét, és odalépett mögéje. Ujjaival a haját simogatta, masszírozta a fejbőrét. Leült mögéje a földre, a két lába közé húzta őt, és szorosan átölelte.

– Úgy sajnálom!

Álmos megmerevedett. Emlékképek villantak fel neki, olyanok, amiket el akart felejteni. Elhúzódott tőle. Korvin vette a jelzést. Sóhajtva elengedte őt, feltápászkodott, és felment az emeletre aludni.

– Jó éjt, Álmos – mondta neki, mielőtt elhagyta a nappalit.

Felnézett a holdra. Szemhéja le-lecsukódott, feje lebicsaklott. Ott, a nappali parkettáján ülve, az üvegfalnak dőlve nyomta el őt az álom.

***

Az elkövetkező egy hét során Álmos ha csak tehette, kiült a teraszra. A villát nagyjából kitakarította, gyorsan elkészíthető, egyszerű ételeket főzött, Korvin nem rótta meg ezért. Békén hagyta.

– Csináltam neked finom meleg teát. – Egy bögrét tett le mellé a teraszra. Vastag plédet is hozott magával, azzal jól körbebugyolálta Álmost. – Hozzak még valamit? Van valamire szükséged?

Álmos a fejét rázta. Az egyetlen, akire szüksége lett volna, már nem volt az élők sorában.

Korvin leült mögéje, és hátulról átölelte. Ezúttal nem hajolt el, engedelmesen tűrte gazdája közeledését. Nem is olyan rég még kitörő lelkesedéssel és hálálkodással fogadta volna ezt a fajta gondoskodást. Az a bizonyos büntetés mélyen beleivódott minden porcikájába, zsigeri ellenérzést váltott ki belőle.

– Uram? Feltehetek egy kérdést?

– Persze, amit csak akarsz.

– Pontosan mi történt? Hogyan halt meg?

– Már azt hittem, sosem kérdezed meg. – Korvinból jól hallható, megkönnyebbült sóhaj tört fel. Kezét beledugta a plédbe, megkereste Álmosét, és megfogta. Ujjbegyeivel körző mozdulatokat tett a kézfején. Óvatosan válogatta meg a szavait, miközben beszélt. – Apám influenzás lett, ágynak esett. Barnabás elkapta tőle, ő is lebetegedett. Akkora azonban már annyira le volt gyengülve, hogy nem élte túl.

– Akkor nem miattam halt meg – jegyezte meg alig hallhatóan Álmos.

– Nem. Nem az öngyilkossági kísérlete miatt kapott verésbe halt bele.

– De az gyengítette le ennyire, nem igaz, uram? Ha nem hazudtam volna, Barni túlélte volna az influenzát.

Korvin szorosan magához húzta őt, arcát beletemette Álmos nyakába.

– Nem tudom, emlékszel-e rá, hogy amikor Barnabás itt volt, vettünk tőle vért.

– Emlékszem rá, uram.

– Sok értelme nem volt, mert még ha ki is derül belőle valami, apám úgysem lett volna hajlandó kezelést biztosítani a számára – mondta Korvin. – Már akkor súlyos immunhiánnyal küzdött. Azért volt tiszta ősz. A háziorvos szerint kész csoda, hogy még élt.

– Ezzel azt akarom mondani – folytatta, – hogy nem a te hibád. Még ha nem is buktok le, nincs rá garancia, hogy túlélte volna.

Álmos csöndben maradt. Állát a térdére helyezte, kezét kihúzta Korvinéból. Bólintott, hogy megértette az elhangzottakat, megköszönte a kapott válaszokat.

Még elücsörögött ott egy darabig.

***

Az őszi napok lassan, egykedvű egymásutánban teltek, a kezdetben enyhe fuvallatok mindinkább hidegebbekké váltak. Álmos mégsem fázott ott kint teraszon. Korvin figyelt rá, hogy be legyen bugyolálva meleg plédbe, rendszeresen vitte ki neki a gőzölgő teákat. Sőt, még a maciját is kivitte hozzá. Néha befészkelte magát mögéje, ölelgette, simogatta, becézgette, próbálta felrázni őt a mély búskomorságból. Áthívta Olivért, majd Zsófit is, reménykedve benne, hogy hatással lesznek rá. Csalódnia kellett.

Egy hideg napon ezt megelégelte, és a telefonja után nyúlt. Egy olyan számot tárcsázott, amit nem gondolt volna, hogy valaha is fel fog hívni.

Márton atya másnap már tiszteletét tette a Hollósy rezidencián.

– Álmos, nézd, ki van itt! – Korvin reménykedve nyitott ki a teraszra, mögötte az aprócska pappal. – Látogatód jött.

Álmos gyorsan talpra állt és hátra tette a kezét, mint mindig, amikor gazdája megjelent az üvegajtó küszöbén. A vendéget meglátva elkerekedett a szeme.

– Magatokra hagylak titeket, jó?

Kettesben maradt az atyával. Nem szólt semmit, nem köszöntötte, nem ölelte át. Csak bámult rá fogát összeszorítva. A takaró lehullott a válláról a csempére.

– Korvin mondta, hogy mi történt. Fogadd őszinte részvétem! – mondta keresztet vetve Márton atya. – Az Úr nyugosztalja, legyen neki könnyű a föld!

A nappali felé nézett. Gazdáját nem látta sehol. Felnézett a balkon felé, a hálószoba ajtaja zárva volt. Alsó ajkát olyan erővel harapta, hogy félt, kiserken a vére.

– Hogy vagy?

– Még hogy hogy vagyok? Barni halott! – csattant fel. – Maga meg hol volt? Miért nem vette fel a telefont?

– Ne haragudj, Zoli. – A pap széttárta a kezét. – De Frász elkapott minket, a Frontnak vége. Engem meg elzavartak az ország másik végébe egy poros kis plébániába.

– És akkor mi van? Olyan nehéz egy új SIM kártyát beszerezni, és felhívni engem?

– Azzal téged is veszélybe sodortalak volna! – Az atya nyugodtabb hangnemre váltott. – Kérlek, Zoli! Te is tudod jól, miféle szörnyeteggel állunk szemben!

Álmos nem akart lenyugodni.

– Kész lett volna magával beszélni – fakadt ki. – Barni! Készen állt rá! Beszélni akart magával!

– Zoli, kérlek!

– Én meg mást sem csináltam, csak hívtam magát! Egy kismilliószor próbáltam elérni! Van róla fogalma, Barni mennyire félt? Beszélni akart magával, annyira félt! Látni akarta a fiát!

Álmos magából kikelve toporzékolt, a pap fejéhez vágott mindent. Csak mondta, és mondta. Márton atya döbbenten hallgatta.

– Cserben hagyott minket! Segítséget akart kérni magától!

– Zoli...

– Én meg segíteni akartam neki! Sőt, még azt is felajánlottam, hogy odaadom a pénzemet! Maga meg erre mit tesz? Elvonul az ország másik végébe! Itt hagyott minket egyedül!

Márton atya odalépet hozzá, kezével nyugtatólag megérintette Álmos vállát. Az lerázta magáról, és ezt üvöltötte a képébe:

– Tűnjön innen! Hagyjon békén, nem akarom többé látni!

Az nem vitatkozott, hanem megfordult, és a pázsitra lelépve, a villát megkerülve hagyta el a birtokot. Örökre eltűnt az életéből.

Álmos visszaült a csempére. Térdét átölelte, szemében egy könnycsepp jelent meg.

– Beszélni akart magával...

Mire Korvin visszaért hozzá, addigra Álmos testét már rázta a zokogás. Leült mögéje, az ölébe húzta őt, és vigasztalóan átölelte.

– Na végre – mondta. – Ideje volt már.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top