Mi a franc ütött beléd, Barnikám? – Kortyolt egyet a kávéból, a forró ital kellemes érzéssel töltötte el. – Arra nem gondoltál, hogy én abba belebolondulok, ha itt hagysz engem egyedül? Apa és anya halott, Öcsi halott, a nagybátyám eladott és magamra hagyott, nem bírom ki, ha te is...

A kávé lassan fogyott. Aprókat szürcsölt belőle, minden cseppét kiélvezte. Életében most először ihatott napi második adagot.

Miért is nem hallgattam a megérzésemre, és maradtam vele inkább itt? Ha Korvinnak kerek perec megmondtam volna, hogy Barni nincsen jól, biztosan megengedte volna, hogy skippeljem a boltot. Az a fránya tej...

Egészen addig ült ott a csészét szorongatva és magát hibáztatva a történtekért, amíg a háziorvos gazdájával a nyomában be nem nézett hozzá. Felállt, és hátra tette a kezeit.

– Hogy érzed magad?

– Köszönöm, doktor úr, már sokkal jobban vagyok.

Az orvos odament hozzá, kitapogatta a pulzusát, sztetoszkóppal meghallgatta a tüdejét.

– Gyenge a szívverése – mondta a fejét csóválva Korvinnak. – Nem szeretném, ha ma dolgoztatnád. Kétszer ájult el egymás után, pihennie kell.

– Rendben.

Korvin megköszönte a segítséget, majd kikísérte a háziorvost. Visszatérve a konyhába intett neki, hogy üljön le, majd megcsinálta magának azt a kávét, ami miatt az események ilyen váratlan fordulatot vettek. Azóta sem öltözött fel, egy szál alsó trikóban flangált.

– Segíthetek valamit, uram? Vigyem fel a kévét uram dolgozószobájába? Vagy hozzak le uramnak némi ruhát?

– Nem halottad, mit mondott az előbb a doki? Pihenned kell.

Belenézett a bögréjébe. Alig maradt pár korty az italából, egy hajtásra eltüntette az egészet. Korvin gőzölgő csészével leült vele szemben az asztalhoz.

– Köszönöm a kávét, uram. Nagyra értékelem, hogy uram megengedte, hogy ihassak.

Az horkantott egyet.

– Akkor ezek szerint nem kell csokit adnom? – kérdezte fanyar mosollyal.

A rabszolga szeme felragyogott.

– Kaphatnék egyet, uram?

– Nem.

Affranc – Álmos csalódottan üldögélt a helyén. Hiába, Korvin az Korvin. Nincs értelme könyörögnie. Csendesen üldögélt a helyén, korábbi kínzó gondolatai visszatértek.

– Min agyalsz?

Összerezzent a kérdés hallatán. Tartva attól, hogy az leszidja őt, óvatosan megválogatva a szavait így szólt:

– Uram, kérem, bocsásson meg! Az én hibám, hogy magamra hagytam Barnit, megadva neki ezzel a lehetőséget, hogy...

– Már miért lenne a te hibád? – vágott közbe Korvin. – Én mondtam, hogy menj el a boltba, nem?

– Igen, viszont... – Álmos a terítő szélét morzsolgatta idegességében. – Hogy is mondjam, uram... Uram fent volt, dolgozott végig, nem látta...

– Mit?

Nagy levegőt vett. Kezét lekapta a terítőről, és összekulcsolva az ölébe helyezte.

– Barni be volt pánikolva a reggel, uram. Szóba került, hogy már csak pár nap van hátra, és rettentően fél attól, hogy uram édesapja mit fog vele tenni. Eleinte sikerült lenyugtatnom, délután viszont megint rosszabb lett a hangulata. Egy szót se szólt, csak nézett ki az ablakon, mint valami zombi. Fogalmam sem volt, min agyal.

– Most már tudjuk – felelte sötéten Korvin.

Álmos letérdelt tulajdonosa elé.

– Gazdám, kérem, bocsásson meg, ha ez az én hibám!

– Nyuszkó. – Korvin szolgája álla alá nyúlt, megragadta, és maga felé fordította az arcát. – Mondtam, hogy nem a te hibád!

– Uram, kérem, bocsásson meg!

– Ülj vissza, mielőtt tényleg mérges leszek!

Szót fogadott. Kényelmetlenül feszengett a székén, szívesebben állt volna ura jelenlétében, azt szokta meg.

– Egyébként a barátodat kikötöttük az ágyadban. Jó ötlet volt Peti apjával a felszereltetni azokat a rejtett karikákat, amikor a beton ágyadat csinálta.

– Meddig marad így, uram?

– Tőle függ, hogy hogyan viselkedik, amit magához tér. Viszont, amíg apám vissza nem jön érte, lent lesz a szobádban, kénytelen vagyok odaláncolni a nyakörvénél fogva az egyik karikához. Nem kockáztathatom meg, hogy megint valami ostobaságot csináljon. – Korvin figyelmeztetően rászegezte a mutatóujját. – Ez végleges döntés, akárhogy könyörögsz! Úgyhogy tegyél le róla, hogy szabadon engedem!

– Értettem, uram.

Korvin megitta a maradék kávét, és kézfejével letörölte a száját. Felállt az asztaltól.

– Visszamegyek befejezni a munkát. Utána te és én lemegyünk a barátodhoz. Valamit még meg kell beszélnünk. Addig pihenjél le!

– Ahogy parancsolja, uram.

***

Megfordult az ura hálószobájában kiterített matracon. Körülötte kottalapok hevertek szanaszét, arra várva, hogy hangjegyekkel írják tele őket. Egyik lábánál a feladott olvasmánya, míg a másiknál pedig az idegen szavas füzet kallódott. Korvin utasításba adta, hogy amíg pihen, vegye elő a tanulnivalóit, ne lustálkodjon. Az aznapi események után képtelen volt rájuk fókuszálni, egyfolytában Barnabáson járt az agya. Azóta nem látta őt, mióta a mentők levitték a szobájába, és már késő estére járt.

A Front miatt is majd' szétvetette az aggodalom. Senki nem vette fel a telefont, akárhányszor hívta őket. És ha sikerrel jár, hogyan fogja tudni elintézni, hogy Barnabás elmondhasson mindent az atyának, most, hogy éjjel-nappal láncra van verve, és kamera figyeli minden mozdulatát?

Talán, ha kötéscsere ürügyén leveszem róla a kötéseit, Márton atya pedig az ajtón kívülről lefotózza őt? Barni sebei magukért beszélnek, még a vak is látja, hogy azok De Frász művei. – Álmos sóhajtott egyet, és a hátára fordult. – És hogyan hozom be az atyát Korvin háta mögött? Egész nap itthon van, ki se teszi a lábát a házból.

A dolgozószoba felől zajokat hallott, majd gazdájának közeledő léptei hangzottak fel a folyosón. Gyorsan a mellénye és az öltöny felsője után nyúlt, beléjük bújt, a nyakkendőjét is megigazította. Talpra pattant és fejet hajtott ura előtt.

Korvin nyújtózkodva sétált be a hálószobába, haja kócos, arca pedig gyűrött volt az egész napos munkától. Öltönye kigombolva, nyakkendője csálén állt rajta.

– Mi ez a kupleráj itt? Pakolj össze!

Álmos tüstént összeszedte a holmijait. A matrac mellé rakta őket egy rendezett kupacba, összegyűrt takaróját is megigazította.

– Hogy állsz? – hallotta a kérdést. – Megtanultad a szavakat?

– Elnézését kérem, uram, hogy csalódást kell okozzak, de nem bírtam velük haladni. Esküszöm, mindent megpróbáltam!

Korvin nem kommentálva a választ a szekrényéhez lépett, nadrágja zsebéből elővette a kulcscsomóját, és kinyitotta a büntetőeszközöket tartalmazó fiókot. Kotorászott benne, egyik láncot tolta félre a másik után. Kivett egyet, és megnézte a hosszát.

– Nem, ez se az – motyogta magának. A láncot visszatette. – Melyik volt az, amit a múltkor használtam?

Álmos arcából kifutott a vér. Gazdája ki akarja kötözni és el akarja őt verni? Kiderült volna, hogy miben sántikál? Hogyan tudódott ki, hogy a Front segítségét szándékozik kérni?

– Mi a franc van veled?

– Gazdám, kérem, ne! Kérem, ne kössön ki!

– Te meg miről beszélsz? – húzta össze a szemöldökét Korvin. – A barátodnak lesz, nem neked. Nem emlékszel, mit mondtam korábban?

Megkönnyebbülten fellélegzett. Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Barnabást hozzá fogják láncolni az egyik karikához?

Korvin megtalálta azt, amit keresett, és a megfelelő hosszúságú lánccal a kezében visszazárta a fiókot. Ráparancsolt, hogy kövesse őt, majd lementek a pinceszobába.

Barnabást a kezénél-lábánál fogva kikötözve találták az ágyon. Arca maszatos volt a könnyektől és az elkenődött takonytól, szeme pirosra dagadt a sírástól. A csuklójára vastag kötést raktak, a könyökhajlatában egy kanül árválkodott. Maga az infúziós állvány a sarokban állt, rajta a lecsöpögött tasakkal.

– Sikerült lenyugodnod? – tette fel a kérdést Korvin anélkül, hogy választ várt volna. A magával hozott lánc egyik végét Barnabás nyakörvéhez, másik végét pedig az egyik falba rejtett lánchoz lakatolta. Csak ezután húzta ki a kanült, és vette le a végtagokat szorosan tartó béklyókat. – Álmos, pakolj el itt az ágyad környékéről minden olyasmit, amivel kárt tehet magában!

– Igenis, uram.

Mielőtt nekiállt volna a parancs teljesítésének, Álmos fogott egy zsebkendőt az éjjeliszekrényről, és megtörölte vele Barnabás arcát. Kivetkőztette a ruháiból, és egy tiszta pizsamát adott rá. A lepedőt is kihúzta alóla, és egy frisset húzott fel.

Miközben begombolta rajta a pizsamafelsőt, azon tűnődött, hogyan volt képes ez a csontsovány test a jól megtermett, két méteres Korvinnal felvenni a harcot, olyannyira, hogy csak a mentősök tudták lefogni őt, és ellátni a sérülést? Ilyen erős halál iránti vággyal még életében nem találkozott. Pedig a kiképzőben nem is egy rabszolga akart akart öngyilkos lenni.

Alaposan elrámolt az ágy körül. Az éjjeliszekrényt a szoba másik sarkába tolta, a falra szerelt polcról levette a családjától örökölt holmikat, és a ruhásszekrénybe pakolta őket. Odáig nem engedi el a lánc Barnabást. A matracot gazdája kutatta át elrejtett tárgyak után.

– Nos – Korvin intett neki, hogy menjen oda hozzá, majd helyet foglalt az ágy szélén. Kettejükre nézett. – Meg kell beszélnünk, hogy miként tálaljuk a ma történteket apámnak, amennyiben az tudomást szerez róla.

Gazdájának igaza van, ismerte el magában. Nem csak a csuklón lévő vágás lehet árulkodó, hanem a háziorvos, illetve a mentősök által rögzített eseménynaplók is De Frász kezébe kerülhetnek. Nem beszélve a szomszédokról, akik hallották a szirénázást. Olivér fel is hívta őt, hogy minden rendben van-e.

– Ha kiderül, hogy mi történt valójában, azzal nem csak én járok rosszul, hanem te is. – Korvin mélyen Barnabás szemébe nézett, mire az kelletlenül elfordította a fejét. – Embertelen kínok között fogsz meghalni, gondolom azt még te sem kívánod magadnak.

– Nem, uram.

– Helyes. Na, mi legyen a sztori? Álmos? Van valami ötleted?

– Uram, én ezt nem értem. Miért kínozná uram édesapja Barnit ezért?

– Volt már rá példa, hogy valaki öngyilkos akart lenni – felelte keserűen Korvin. – Apám erre válaszul napokon át, folyamatosan kínozta, míg bele nem halt.

Álmos arca elsápadt. Gyomra liftezett egy hatalmasat, öklendezve a szája elé tette a kezét.

– Ez a lehető legrosszabb forgatókönyv – folytatta Korvin. – Láttam a holttestet, nos...

– Barni, te erről tudtál? – fakadt ki Álmos. A megkérdezett bólintott egyet. – És mégis volt képed ezt megcsinálni?! Neked elment az eszed!

– Viselkedj! – pirított rá Korvin.

– Bocsánatot kérek, gazdám.

– Utoljára kérdezem: mi legyen a sztori?

Beszívta az ajkait. Fejét leszegve, a cipője orrára meredve a szóba jöhető meséken agyalt. Mégis, hogyan lehetne ezt a csuklón lévő csúnya vágást hihetően kimagyarázni?

– Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy főzés közben megvágta magát, uram?

– Ennél konkrétabb kell. Mit főzött, és mit szeletelt éppen, amikor a kés félrement?

– Akkor legyen az, uram, hogy a japán késsel csontozta a csirkét, és ekkor vágta meg magát véletlenül.

Korvin az állát vakargatta.

– Mihez csontozta a csirkét?

– Húsleveshez, uram?

– És te eközben mit csináltál?

Álmos úgy érezte magát a keresztkérdések tüzében, mintha egy büntetőeljárás gyanúsítottja lenne. Már csak a talár hiányzott az összképhez.

– A zöldséget aprítottam a húsleveshez, uram. Mondjuk a hagymát, uram.

– Legyen inkább répa! – Korvin a kiláncolt rabszolgafiúra nézett. – Neked mi a véleményed?

Barnabás csak rándított egyet a vállával. Nem szólt egy árva szót sem, mióta beléptek a szobába.

– Rendben, akkor ez lesz – döntötte el Korvin. – Japán késsel, csirke csontozás és répa pucolás közben történt a baleset. Akármi akármit állítson, mindenki emellett a változat mellett marad, érthető vagyok?

Álmos igenlő választ adott, Barnabás pedig biccentett egyet.

– Akkor ezt megbeszéltük – állt fel Korvin. – Álmos, nyomás zuhanyozni! Öt percet kapsz.

Egy pár lépéssel a fürdőszobájában kötött ki. A bírósági tárgyalásnak ezennel vége szakadt.

***

Barnabást csak az apja érkezése előtt csatolta le a láncról Korvin, egészen addig szobafogságra volt ítélve. Álmos, ha csak tehette, lent múlatta nála az időt.

A konyhát frissen sült sütemény illata lengte be. Abban a pillanatban vette ki a tepsit a sütőből, amikor gazdája felhozta Barnabást a pincéből, és leültette őt az étkezőasztalnál. Az a születésnapjára kapott, vadonatúj ruháiban feszített, a többi cuccát szegényes hátizsákjába pakolta.

– Csináltam neked rétest – tette le a jól megrakott tányért az asztalra úgy, hogy Korvin is kényelmesen hozzáférhessen.

Barnabás arca grimaszba rándult.

– Rá se bírok nézi a kajára – felelte. Egész felsőteste reszketett, görcsösen markolta az inge ujját, ahogy ott ült. – A reggelit is kihánytam.

– Akkor csomagolok neked, jó?

– De Frász ki fogja dobatni velem, az tuti.

Álmos tehetetlenül ácsorgott a konyha diagonál csempéjén. Mit csináljon? Hogyan csökkenthetné szerelme páni félelmét? A Fronttal nem tudja vigasztalni, azóta sem vette fel senki a telefont. Előző nap a nagy bevásárlásból visszafelé betért a templomba, üresen találta. Márton atyának se híre, se hamva nem volt. 
Spontán ötlettől vezérelve mögéje lépett, és hátulról szorosan átölelte.

– Uram?

Korvin rétessel a szájában motyogott valami engedélyféleséget.

– Mikor láthatom Barnit megint, uram?

– Arra gondoltam, hogy apám következő partiján te lehetnél a zongorista. Semmi felszolgálás és szaladgálás, csak a zongora.

– Uram, kérem javítson ki, de én úgy emlékszem, uram azt mondta, hogy többet nem mehetek abba a házba.

– Azzal a feltétellel jöhetsz csak velem, hogy mindvégig a szemem előtt maradsz – jelentette ki szigorúan Korvin. – Ha csak egy pillanatra is meglógsz előlem, azonnal hazahozlak, és előveszem minimum a szíjat. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

Felcsillant a szeme. Az alig egy hónap! Ráadásul zongorázhat megint! Hálálkodva megköszönte urának, alig bírta visszafogni magát. A fenyegetés ellenére legszívesebben összevissza csókolta volna annak kézfejét.

– Ne éld bele magad, még nem beszéltem meg apámmal. – Korvin belenyúlt a zsebébe, és kivett belőle egy összehajtogatott papírlapot. Szolgája kezébe nyomta. – Fogd a kocsikulcsot, és menj el a West Endbe ezekért a könyvekért! Már ki vannak fizetve, csak el kell őket hozni. Itt a bizonylat.

– Uram, minden tisztelettel, de az a város másik végében van. Mire visszaérek, Barni már nem lesz itt!

– Pontosan.

– De uram! – fakadt ki. – Kérem!

– Nem akarom, hogy jelenetet rendezz, amikor apám idejön. Úgyhogy vedd magadhoz, ami kell, és lódulj!

– Gazdám, könyörgöm! – Álmos letérdelt ura elé, kezeit összekulcsolta. – Kérem, hadd maradjak itt! Jól fogok viselkedni, ígérem!

– Nagyon jól tudjuk mind a ketten, hogy ilyen ígéreteket te nem tudsz betartani. Utoljára mondom: eredj a dolgodra!

Könnyes szemét dörzsölve, szipogva felállt, és búcsút vett Barnabástól. Addig ölelgette, puszilgatta őt, míg gazdája keze feltűnően a derékszíja csatja felé nem kezdett vándorolni. Ekkor megemberelte magát, felegyenesedett, és hátra tette a kezeit.

– Vegyél magadnak valami apróságot! Bármit, amit szeretnél! Vedd meg azt a zeneelméleti könyvet, amiről beszéltünk! Szerezz be kottákat is a partira!

– Ahogy parancsolja, gazdám.

Álmos még egy utolsó búcsúcsókot nyomott Barnabás homlokára, és megindult a kijárat felé. A konyha küszöbén még utoljára visszanézett élete szerelmére.

Fogalma sem volt róla, hogy nem találkozik vele soha többé.