TRIGGER WARNING:
öngyilkossági kísérlet

___________________

14.§ (1) A tulajdonos a házi fenyítési jog keretében azokban az esetekben okozhat nyolc napon túl gyógyuló sérülést, ha a rabszolga:
a.) szökést kísérel meg;
b.) a tulajdonosa életét, testi épségét veszélyezteti;
c.) másnak az életét, testi épségét veszélyezteti.

1999. évi CXXVI törvény a rabszolgatartásról
_______________________

Álmos bekopogott a saját szobája ajtaján. 

– Kész a reggeli, nem jössz?

Barnabás a falnak felé fordulva feküdt az ágyon. Előző nap, az anyjával való telefonbeszélgetés óta fel sem kelt onnan. 

– Meglepit csináltam neked. Nem akarod tudni, hogy mit?

Hanyag vállmegvonást kapott válaszul. Álmos halkan betette maga mögött az ajtót, levette öltöny felsőjét, lerúgta magáról a cipőjét, bemászott hozzá az ágyba, és szorosan hozzásimulva melléje feküdt. Lágyékába éles fájdalom nyilallt a mozdulatra, hangosan felszisszenve összerándult. 

– Még mindig fáj?

– Te is láttad, hogy hogy néz ki a farkam – felelte fojtott hangon. – Kizárt, hogy két napon belül meggyógyuljon. Az uram verései, hát... ilyenek. Nem éppen tiszavirág életűek. 

Hátulról átölelte Barnabást. Keze, miközben kényelmes pozíciót keresett, beleütközött valami papírféleségbe. Föltápászkodott, és megnézte magának. Barátja a kisfiáról készült ultrahang fotót szorongatta. Ajkába harapva visszafeküdt, és szorosan rátapadt, vigyázva azért arra, hogy feldagadt testrésze ne préselődjön kettejük közé. 

Hosszú ideig feküdtek így. Fentről nem hallatszott semmi, Korvin a reggeli után egyenesen a dolgozószobájába vonult, szigorúan meghagyva, hogy ne zavarják őt, maradjanak csendben. Nem sietett. Úgy döntött, hogy a kevésbé fontosabb házimunka várhat magára, majd csak akkor intézi el őket, amint De Frász visszaviszi a tulajdonát. Minden szabad percet vele akart tölteni. 

Ásított egy hatalmasat. A hosszú éjszakába nyúló beszélgetés gazdájával korántsem tette őt kipihentté. Ennek ellenére nem bánta meg, hogy fent maradt, sőt, örült neki, hogy megtudhatta, pontosan mi történt annak édesanyjával. Na meg Dimitrivel. Sok kérdésére választ kapott, már értette, tulajdonosa mitől lett ilyen tartózkodó. Az viszont továbbra is rejtély volt számára, hogy miért ilyen szigorú vele. Ha a többi rabszolgával kedvesen bánik, őt miért tartja rövid pórázon, és miért kéri számon minden egyes hibáért?

– Haragszol még rám?

– Akkor nem ölelgetnélek így – válaszolta. – De Frászra vagyok mérges, hogy arra kényszerít, hogy hazudj, lopj és kémkedj az uram után.

– Nem tenném, ha...

– Tudom.

Álmos zsebében a mobiltelefon megcsörrent, üzenete érkezett. A kijelzőre pillantva látta, hogy Korvintól érkezett. 

– „Emeld fel azt a lusta seggedet és irány a dolgodra!" – olvasta fel az üzenet tartalmát. Nyögött egyet, és az árulkodó térfigyelő kamerára nézett. Hogy gyűlölte azt a szerkezetet! – Gyere, menjünk fel! Vár ránk a reggeli. 

– Nem vagyok éhes.

Ezt meghazudtolóan Barnabás gyomra jól hallhatóan korgott egyet.

– Na, gyere! – Álmos megragadta barátja karját, és kihúzta őt az ágyból. – Mondom, meglepit csináltam, ízleni fog neked!

A hónalja alá nyúlt, és feltámogatta őt a földszintre. Lassan haladtak, meg kellett állniuk a lépcsőfordulónál egy kicsit pihenni, barátja még közel sem nyerte vissza teljes erejét. 

– Tádámm! – Álmos a szélesre tárt karjaival az asztalra mutatott. A tányéron egy amerikai palacsinta lapult. – Íme a meglepi!

Jót derült Barnabás elcsodálkozó képe láttán. Kuncogva a tűzhelyhez lépett, bekapcsolta a főzőlapot, majd elővett egy serpenyőt. 

– Csinálok neked frisset. Ami ott van, az már kihűlt, megeszem én.

– Honnan...? – Barnabás még mindig döbbenten állt a konyha közepén. – Honnan tudtad?

– Egyszer említetted, hogy soha nem ettél még ilyet, nem emlékszel? Bent cigiztünk az étterem vécéjében, nem sokkal az aukció előtt, akkor mondtad – hangzott a felelet. – Ma reggel eszembe jutott, és megkértem az uramat, hogy csinálhassak. Ő alapvetően ellene van az amerikai kajáknak, úgyhogy köszönd majd meg neki, hogy megengedte!

A serpenyőből felszálló gőz édes illata betöltötte az egész konyhát. Barnabás a nyálát csorgatta, és ahogy a frissen sült, juharsziruppal nyakon öntött adag eléje került a tányérra, pillanatokon belül eltüntette. 

Álmos folyamatosan csinálta neki a palacsintákat, ő pedig egymás után falta fel őket. A műanyag tál tartalma, amiből a tésztát merítette, vészesen fogyott. De nem bosszankodott miatta. Egyen csak, amennyi beléje fér!

– Soha életemben nem ettem ilyen jókat, mint itt – ütötte meg fülét a megjegyzés. – Az otthonban pocsék volt a kaja, a kiképzőben meg... 

Kisütötte az utolsó adagot, és azt is eléje tette. Vidáman nézte, ahogyan az azt is bekapja, majd elcsórja tőle a félretett, kihűlt palacsintát is. 

– Nem baj, ha ezt is megeszem?

– Edd csak meg nyugodtan. 

– Köszi, Zoli!  

Álmos összeütött magának egy szendvicset, tejes kávét is csinált kettejüknek, majd helyet foglalt, és ő is nekiállt reggelizni. Vigyorogva nézte, ahogy Barnabás juharsziruptól ragacsos ujjait is lenyalta, annyira ízlett neki az étel. 

– Te, Zoli! Ugye itt nincsen kamera? Korvin úr nem figyel minket, ugye?

– Nem, csak a szobámban van. Miért kéred?

A vendég arrébb tolta a tányért, és az asztalra tette a kezét. Idegesen ropogtatta az ujjpereceit. Álmos már-már rászólt, hogy hagyja abba, de türtőztette magát. 

– Már csak három napom van itt – bökte ki az végül. Hangja elcsuklott. – Félek visszamenni. Másra sem bírok gondolni, mint hogy mit fog művelni velem. Szinte biztos, hogy egy kínvallatással fog kezdeni, alighogy odaérünk.

Álmos a gőzölgő kávéscsészébe kortyolt. Bele sem mert gondolni abba, hogy a másik mennyire félhet. 

– Mondtad, hogy van kapcsolatod a Fronttal. – Barnabás közel hajolt hozzá, és olyan halkan suttogott, hogy hegyeznie kellett a fülét. – Felhívnád az a papot, kérlek? Elmondok neki mindent.

– Biztos vagy benne? Nagyon rosszul végződhet, ha lebuksz. De Frász halálra is verhet miatta.

– Előbb-utóbb úgyis bele fogok halni a veréseibe. Vagy az éhezésbe. – Barnabás megragadta a karját, és könyörgőre fogta. – Kérlek, Zoli! Ez az egyetlen reményem! Látni akarom a fiamat, ahogy felnő!

Habozott. Tisztában volt vele, mik a következményei annak, ha lebuknak: barátjára a biztos halál vár, Korvin bajba kerül, az ő hátát pedig minimum korbácsütés éri. Legrosszabb esetben ő maga is De Frász karmai közé kerül, és lassan, de biztosan belepusztul. 

– Légyszi! 

A kockázat élet-halál kérdése volt. Másra sem vágyott jobban, mint hogy szerelme életben maradjon, minden porcikája ezt üvöltözte. Bólintott egyet. 

***

– A rohadt életbe már! – Dühösen a konyhaasztalhoz csapta a buta telefont.  – Ezt nem hiszem el! Már vagy ezedszerre hívom őket, és semmi!

Délutánra járt az idő. Álmos a nap nagy részébe azzal volt elfoglalva, hogy minden lehetséges pillanatban a Frontot hívta. Senki nem vette fel, ezt szokatlannak találta. Mindeddig két-három próbálkozás után elérte Márton atyát.

– Nagyon remélem, hogy nem történt velük semmi – mondta. A készüléket elrejtette az egyik fiókban. – Már egy ideje megfigyelés alatt tartják őket, De Frász gondolom megint kavart valamit. 

Felvette a kést, és dühösen belevágott egyet a csirkemellbe. A lenyisszantott húst bepanírozta, majd egy tányérra tette, hogy később kisüthesse a többivel együtt. 

Aggódó pillantásokat vetett Barnabás felé, aki ernyedt vállal állt a konyhaablaknál, és bámulta az ablak előtt álló hatalmas, ősöreg fenyőfát. Jobb kezében a fényképet szorongatta. A délelőtt folyamán még bizakodó volt, izgatott volt a Márton atyával való beszélgetés miatt. Mostanra ez a lelkesedés lelohadt, egyre csak a fát nézte meredten.

Álmos mindent megtett, hogy tartsa benne a reményt, folyamatosan bátorította. 

– Minden rendben lesz, ne aggódj! Addig hívom, amíg valaki nem válaszol!

Megcsörrent a rendes telefonja. Megtörölte kezét a konyharuhában, és megnézte az üzenetet, ami érkezett. Korvin kapucsínót parancsolt a dolgozószobába. Nekiállt a kávékészítésnek, előpakolta a hozzávalókat. A tejes doboz tartalma vészesen lötyögött, alig volt benne pár csepp. 

– Te ittad meg a tejet?

– Nem, a te urad volt az. Lejött, amikor elküldött téged azokért a iratkötegekért az irodába. Megivott asszem' két pohárral.

Visszaírt gazdájának, megkérdezte tőle, esetleg nem elelégszik-e meg egy feketével. A válasz egy kategorikus elutasítás volt. 

Nem maradt választása, el kellett mennie a sarki ábécébe. A kötényt levette, az éles kést pedig visszazárta a fiókba. A húst gyorsan betolta a hűtőbe. 

– Mindjárt jövök, leugrok a boltba. – Álmos felvette a felöltőjét, odament az ablakhoz, és hátulról átölelte Barnabást. – Ne aggódj Márton atya miatt! Megteszek mindent, nem adom fel!

Az hirtelen megfordult, és olyan szorosan ölelte vissza, hogy az már fájt neki. 

– Szeretlek – suttogta neki. 

Összeszorult a szíve. Nem akaródzott neki magára hagyni nyomott hangulatban lévő barátját, ott szeretett volna maradni mellette, hogy tartsa benne a lelket. De a parancsot teljesítenie kellett, ha nem akart egy jól irányzott pofont kapni.

– Megjöttem! – lépett be a konyhába a telepakolt bevásárlószatyorral.

A helyiség üres volt. Bepakolta a hűtőbe a tejes dobozokat, a blokkot a többire rakta a pulton, majd Barnabás keresésére indult. Végignézte az összes pincehelyiséget, majd felszaladt az emeletre, ott is végigrohant a szobákon. Sehol nem találta. Utolsónak a dolgozószoba ajtaját tépte fel. Ott gazdája dühös pillantását találta, amiért volt képe kopogás nélkül berontani. A számítógépen a webkamera be volt kapcsolva, Korvin éppen a főnökével beszélt. Magyarázatot sem adva bevágta az ajtót. 

– Barni! – kiáltotta kétségbeesetten. – Hol vagy?

Lerohant a földszintre, az ottani helyiségekben is kereste őt. Benézett az étkezőbe, a vécébe, majd a fürdőszobába is benyitott. 

Barnabás a mosdótál előtt állt, kezében egy borotvapengét tartott. Csuklóját vér borította. 

Álmos agya fáziskéséssel fogta csak fel, hogy mit lát; a nyakörvéhez kapott, betenyerelt a pánikgombba, és csempére rogyott. Elájult. 

***

– Hagyjon békén!

Dühös hangfoszlányokra ébredt. Homályosan látott, pedig a szemüvege nem csúszott le az orráról. Négykézlábra küszködte magát, szédült, a hányinger kerülgette. 

– Uram, nem akarom!

A hang irányába fordult. Korvin és Barnabás egymásba gabalyodva verekedtek a csempén. 

Mi történik itt?

– Álmos! Menj ki innen, és hívd a mentőket, meg a háziorvost! Most azonnal! – üvöltötte oda neki Korvin. – Ne nézz ide! 

A teste engedelmeskedett a parancsnak. Anélkül, hogy a vér irányába tekintett volna, émelyegve kiküszködte magát a fürdőszobából. Kint a folyosón leroskadt az emelet felé vezető legelső lépcsőfokra, remegő kezekkel kihalászta zsebéből a mobilját, és tárcsázta a háziorvos, majd a mentők számát. 

Meg kell mondanom az uramnak, hogy jönnek – Álmos forgó világgal maga körül felállt, és a fürdőszobába támolygott. Csukott szemmel ment be, az ajtó kilincsébe kapaszkodott.

– Uram, felhívtam őket – jelentette. – Már úton vannak. 

– Gyere, és segíts! Nem bírom lefogni, ez nem engedi, hogy bekössem a kezét!

Rájuk meredt. Barnabás Korvin két térde közé szorulva, tébolyultan üvöltözve, veszett elszántsággal hadakozott az ellen, hogy az rendes nyomókötést rakhasson a csuklóján ejtett vágásra. A kötszer zászlóként repkedett a levegőben, a vér a dulakodás következtében mind kettejük ruházatán, mind pedig a csempén is szétkenődött. 

Kár volt odanéznie. Megint elájult. 

***

Csiribiri csiribiri
zabszalma –
négy csillag közt
alszom ma. 

Szemhéja ólomsúllyal nehezedett rá. Szempillája remegett, ahogy próbálta kinyitni a szemét. 

Csiribiri csiribiri
bojtorján –
lélek lép a
lajtorján.

A keze feletti uralomért is meg kellett küszködnie. Ujjai egy öltönynadrág szövetébe futottak bele. 

Csiribiri csiribiri
szellő lány –
szikrát lobbant,
lángot hány.

Puhaságot érzett maga körül. Valaki egész felsőtestével ringatta őt, és halkan duruzsolt a fülébe.

Csiribiri csiribiri
fült katlan – 
szárnyatlan szállj,
sült kappan!

Enyhe, alig érezhető klórszag csapta meg az orrát. Korvinnak van ilyen illata, derengett fel benne. 

Csiribiri csiribiri
lágy paplan –
ágyad forró,
lázad van. 

Levették róla a szemüvegét, és tenyérrel eltakarták a szemét. Nem látott semmit. 

Csiribiri csiribiri
zabszalma –
még mellettem
alszol ma.

Felnyúlt, hogy letolja gazdája kezét az arcáról.

– Ne – mondta az neki. – Csupa kosz vagyok, nem akarom, hogy lássad.

Keze visszahanyatlott oda, ahol volt. Háta gazdája mellkasához préselődött, feje annak vállán pihent. A folyosó padlóján voltak mind a ketten, Korvin felhúzta őt magához az ölébe, és Weöres Sándor verseket dúdolgatott neki. 

Belefeledkezett a ringatásba. Gondolatai a versek ritmusát követte, messze távol a valóságtól. Nem akart a jelenre gondolni. 

– Tartsd csukva a szemedet – parancsolta neki Korvin. – Leveszem az öltönyömet meg az ingemet.

– Igenis, uram.

Szemét becsukva picit előrehajolt, teret engedve, hogy az levetkőzhessen, és a vérfoltos ruhákat egy kupacba gyűrve maga mögé dobhassa. Korvin visszahúzta őt, amint végzett. Egy szál alsó trikó volt rajta csupán. A szemét nem takarta le, helyette a haját simogatta.

– Most már kinyithatod.

Körbenézett maga körül. Még mindig szédült, és a gyomra is háborgott. 

– Hol van Barni, uram?

– Lent van a szobádban. A mentősökkel kellett őt lefogni, hogy be lehessen kötni a csuklóját. Őrjöngött, hogy nem akar életben maradni, a háziorvos kénytelen volt nyugtatót beadni neki. Most lent vannak vele, és rákötik infúzióra.

– Nincsen életveszélyben, uram? Nem kell kórházba vinni?

– Szerencsére nem kell. Persze jobban örülnék annak, ha bevinnék, viszont akkor apám arról mindenképpen tudomást szerezne. Azt nem akarom.

Álmos zajokat hallott a pince felől, oldalra nézett a hang irányába. A mentősök jöttek fel. Fél füllel hallgatta, ahogy azok járnak-kelnek, pakolásznak, és felelnek Korvin kérdéseire. Őt csak gazdája közelsége érdekelte. Minden mást kizárt maga körül. 

– Jobban vagy már? – kérdezte tőle Korvin, alighogy a mentősök betették maguk mögött a bejárati ajtót. – Lemennék megnézni a barátodat.

Keze szorításával kérlelte, hogy még hadd maradhasson. Gazdája nem utasította őt helyre. Ölelgette, csitítgatta, előre-hátra ringatta, simogatta őt. Csak akkor tolta el magától, amikor felbukkant a háziorvos. 

– Kéne a segítséged – mondta az. – Ki kéne kötni ezt a gyereket, nem akarom, hogy kitépje magából az infúziót, amint magához tér. Itt maradnék, ha tudnék, de sajnos vissza kell mennem a rendelőbe, várnak a betegek.

Korvin talpra húzta szolgáját, és megpaskolta az arcát. 

– Menj be a konyhába, és egyél, igyál valamit, ha akarsz! Pihenj le! – adta ki neki az utasítást. – Mindjárt jövök.

Erőtlenül meghajolt, és a parancsnak engedelmeskedve a konyhába ment. Főzött magának kávét, és leült a csészével az asztalhoz.