***

– Tartsd magad rendesen! Ne himbálózz!

A vékony pálca suhant egyet, végigszántva vele Álmos hátán. Arcáról csorgott a veríték, keze síkosan markolta a húzódzkodó nyelét. Befeszítette bicepszét, bokáját keresztbe tette, felhúzta magát, figyelve rá, hogy teste deszkaegyenes legyen. Korvin mögötte állt egy veszélytelen pálcával a kezében, folyamatosan utasította, hogy mit, hogyan csináljon. Ha valami nem tetszett neki, rácsapott egyet. 

– Kettő... Egy. 

Maradék erejét összeszedve teljesítette az utolsó húzást. Kimerülten dőlt a falnak, félig lecsúszva a föld felé. Egy mérettel nagyobb sport pólója, amit tulajdonosától örökölt, nedvesen tapadt a hátára, érezte a téglából áradó hideget. 

– A matracra!

Nem lustálkodhatott. Odavonszolta magát a jógamatracra, négykézlábra ereszkedett, majd erőtlenül a hasára huppant. Korvin a pálcával a kezében leguggolt melléje, lerakta a fegyelmező eszközt maga mellé a földre, és mind a tíz ujjával belemarkolt a fenekébe. Felszisszent. 

– Emlékszel azokra a gyakorlatokra, amiket mutattam? Amivel a popsidat erősíted?

– Igen, uram, emlékszem.

Barnabás, aki a súlyzózó padon ülve figyelte az esti tornát, visszafogottan kuncogott egyet. 

– Marha jó segge van Álmosnak – közölte neki vidoran Korvin. Élvezettel nyomkodta, körmét jól beléje mélyesztette. – Az ízlésemnek még egy picit puha, dolgozni kell rajta.

– Uramnak semmi sem jó – motyogta magának Álmos.

– Mit mondtál?

– Semmit, uram. – Gyorsan nekiállt a gyakorlatnak, mielőtt ura a pálca után nyúlt volna. – Mennyit csináljak, uram?

Korvin megmondta neki. Nézte, hogyan csinálja, majd bólinott egyet jóváhagyásképpen, és ő maga is nekiállt ugyanennek a gyakorlatnak a saját matracán. 

Zene helyett hangoskönyv szólt a hangszóróból, Álmos csak fél füllel hallgatta. Lelkiismeretesen végrehajtotta a kapott feladatot, majd, mint aki maraton futott, terült el remegve a padlón. Sajgott mindene, másnapra biztosan masszív izomláza lesz. Gazdája nem ismert kegyelmet a közös erősítések során. 

– Most ötven felülést csinálsz, aztán a szokásos levezetést.

– Uram – fogta könyörgőre. – Kérem! Hulla vagyok, nem bírom már tovább! Kérem, hadd fejezzem be mára!

Korvin felvette a pálcát a földről, felállt, és lecsapott vele a hátsójára. A pálca alig fejtett ki valami hajtást, nem ijedt meg tőle, csupán kelletlenül összerándult. 

– Azt mondtam, felülést csinálsz! És büntetésül letekersz tíz kilométert a szobabiciklivel!

Felnyögött. Miért hajtja őt ennyire gazdája? Mi értelme van ennek? Kifulladás nélkül végig tudja már csinálni a lepedőakrobatikákat, meddig akarja még őt gyúrni Korvin? 

Kénytelen-kelten a hátára gördült, és tiltakozó izmai ellenére felülésbe kezdett. Szeme sarkából figyelte, ahogy gazdája az utolsó cseppig kiissza kulacsa tartalmát, megtörli törülközővel a homlokát, majd nekiáll a levezető gyakorlatoknak. 

– Ez jól esett. – Korvin Barnabáshoz lépett, oda tartotta neki a karját. – Gyere! Felkísérlek a nappaliba, beadom neked az infúziót. Veled maradok addig, amíg le nem csöpög.

–  Szeretnék itt maradni Álmossal, uram – szólalt meg az félénken, mégis tisztelettel a hangjában. A föléje tornyosuló magas férfitól öntudatlanul is behúzta fejét. –  Utána neki dolga lesz, addig kihasználnám az alkalmat, és vele lennék, uram.

Korvin meredten nézett le rá. Horkantott egyet, fogta magát, sarkon fordult, és kiment a szobából.

Álmos a felülés végeztével fáradtan szétterült a matracon, kezét-lábát szétvetette. Jólesően hümmögött egyet, az istennek sem akart most felkelni, és nekiállni pedálozni. Urának közeledő léptei hallatán azonban, mint akibe villám csapott, pattant fel rémülten, és pár megnyújtott lépessel a biciklire ugrott. Nem kerülte el figyelmét, hogy barátja csodálkozó szemmel követi mutatványát. 

Korvin egy tasak infúzióval és a hozzá tartozó allvánnyal a kezében tért vissza. 

– Feküdj le a padra! – utasította Barnabást. Az nehézkesen mozogva engedelmeskedett. – Itt is megcsinálhatjuk, de végig nyugton kell maradnod. Megértetted?

– Igen, uram.

– Add a kezed! – Odament hozzá, a kézfején lévő kanülra óvatosan rácsatlakoztatta az infúziót.  A futópad kijelzőjén lógó fekete pulóverét összegyűrte, azt párnának használva az ősz kobak alá tette. – Szólj, ha valami fáj!

– Rendben, uram.

– Álmos! Ha lecsöpögött, ne húzd ki! A héten ez lesz az utolsó adag, le kell szedni a kezéről ezt a cuccot, majd én megcsinálom. Nem akarlak a padlóról felkaparni  – adta ki az utasítást szolgájának, miközben magához vette a cuccait. – Felmegyek fürdeni, majd jövök. 

– Igenis, uram – válaszolta Álmos. Örült a parancsnak, a legkevésbé sem fűlött a foga a tűvel való babráláshoz. Tartott tőle, hogy rosszul csinálja, és a kiserkenő friss vér láttán elájul. Meghajtotta fejét ura felé, aki hátat fordíott, és kiment a konditeremből.

Álmos várt egy kicsit, majd leugrott a szobabicikliről, a hangszóróhoz ment, és leállította a hangoskönyvet. 

– Van kedved valami zenéhez? – kérdezte. 

– Nyálasan hangzik az, hogy ha azt mondom, inkább a te hangodat akarom hallani?

Halkan felnevetett. Barátjához lépett, lehajolt hozzá, és egy puszit nyomott a szájára. Nem akarta elmélyíteni, a vágy mégis elemi erővel csapott le rá. A szenvedélyes, heves csókolózásból egy fentről érkező ajtócsapódás hangja térítette őt magához. Lihegve, levegő után kapkodva váltak szét, hosszasan nézve egymás szemébe. 

Visszaült a biciklire pedálozni tovább. Tempósan, egyenletesen csinálta, fokozatosan állította gyengéről egyre erősebbre. Nem csalhatott, mert a kijelző minden adatot rögzített, gazdája könnyűszerrel ellenőrizhette teljesítményét. 

Random témákról kezdett el beszélni. Beszélt a minennapjairól, elmondta, milyen receptek tetszettek meg neki a szakácskönyvben, milyen új süteményeket szeretne a közeljövőben sütni. Arról is beszámolt, hogy melyek voltak azok, amik nagyon ízlettek gazdájának. 

– ... te is láthattad, hogy kikanalazta az utolsó cseppeket a tálból. Jövő héten lesz egy tárgyalása, szerintem aznapra cisnálok neki megint egy ugyanilyen csokis krémet. 

Barnabás alig szólt közbe. Feküdt a hátán, szorosan tartva törzse mellett infúzióra kötött kezét. Őt nézte, de mégsem: tekintete távolinak tűnt, mintha nem is a jelenben lenne. Gazdájától tudta, hogy ezt disszociációnak nevezik, súlyos traumákat átélt embereknél gyakorta előforduló jelenség. Barátja esetében kifejezetten gyakran fordult elő, aggódva figyelte őt. 

– Hol van az úr? –  Barnabás magához tért, sűrű pislogások közepette körbenézett a pincehelyiségben.

– Fent van, fürdik.

– Ja, tényleg. – Feje visszahanyatlott a rögtönzött párnára. 

Álmos csendben tekert tovább. Az infúzióra nézett, félig lecsöpögött már. Téma után kutatott, olyat akart felhozni, amiről barátja is szívesen beszélgetne. A sütés-főzés láthatólag nem igazán érdekelte most. 

– Miért ilyen szigorú veled?

Felkapta fejét. A kertelés nélkül nekiszegezett kérdés váratlanul érte. 

– Nem tudom – felelte őszintén.

– Mindig is ilyen volt, vagy csak most miattam?

– Amikor megvett, sokkal rosszabb volt. Minden egyes apróságért megbüntetett. Fú, de utáltam őt ezért! Most már ismerem őt annyira, hogy tudjam, mit akar, meg ő is normálisabb lett. De még mindig elég gyakran kapok fejmosást. 

– Ez furcsa, mert amikor átjöttetek februárban, úgy tűnt, rendes veled.

– Naja, rájátszottunk egy kicsit – ismerte be. Hozzátette: – Azért ahhoz a szörnyeteghez képest egy földre szállt angyal az uram. Mindennek, amit tesz, oka van. Sokszor tényleg én vagyok a hibás. Ki nem állhatja például, ha elégedetlenkedem, ezt láthattad tegnap a nappaliban. Nagyon jól tudom, hogy nem feleselhetek, mégis vannak pillanatok, amikor nem tudom visszafogni magam.

– Azért ő sem volt egy rózsás hangulatban. Tök megijedtem, hogy mi folyik itt. 

– Láttam – sóhajtott Álmos. Az alvázhoz erősített tartóból kiszedte a műanyag kulacsot, és húzott belőle egyet. – Nagyon kell vele vigyázni, ha rossz hangulatban van. De soha nem büntet puszta gonoszságból, akármilyen rossz kedve is van.

– Még mindig utálod? 

– Nem, már nem. De szeretni sem szeretem, gondoskodott róla. 

– Ettől eltekintve nagyon jó dolgod van. Minden szükségest megad neked, nem éheztet, tök jó szobád van, sportolhatsz, zsebpénzt kapsz, és még sorolhatnám.

Álmos szomorúan bólintott egyet. 

– Ne tudd meg, hányszor kértem az uramat, hogy vegyen meg téged, vagy találjon ki valami megoldást! Még cserére is hajlandó vagyok, de az uram hallani sem akar róla.

– Meg ne próbáld elcseréltetni magad! – fakadt ki dühösen Barnabás. Köhögésroham fogta el, az infúzió zsinórja veszélyesen meghúzódott. – Agyonverlek, ha megteszed!

Álmos lepattant a bicikliről. Oda szaldt hozzá, magával vitte a kulacsot is. Felültette, óvatosan megitatta őt. Az mohón ivott, az utolsó kortyig kiitta a palack tartalmát. Mellette maradt, míg az le nem nyugodott, és a köhögés teljesen meg nem szűnt. 

– Ígérd meg, hogy nem cseréled el magad! Kérlek!

Nem felelt. A pad mellett guggolt, nyugtatóan simogatta Barnabás homlokát. 

– Zoli! Ígérd meg! Neked élned kell!

– Ne mondj ilyet! – Elszorult a torka. Gyűlölte, hogy az élet ilyen igazságtalan kettejükhöz. – Neked is élned kell. Azt akarom, hogy boldog legyél! Az uram mellett kényelmes életed lehetne, veled mindig kedves.

– Nem, Zoli. – Barnabás félig feltápászkodott, határozottan a szemébe nézett. Írisze perzselt a benne dúló érzelmektől. – Ne cseréld el magad! Ígérd meg! Gyűlölni foglak, ha megteszed!

– Inkább vállalom azt, hogy gyűlölsz, mintsem hogy bűntudattal éljek, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt.

– Hihetetlen vagy – suttogta az megadóan. Fáradtan visszafeküdt a padra, köhögött egyet. A vita folytatására nem maradt energiája. 

Álmos kiment a teremből, feltöltötte a fürdőszobájában a kulacsot vízzel, visszament, és újból megitatta barátját. 

– Az uram nem fog örülni, ha megtudja, milyen csúnya rohamod volt. – A pulcsit megigazította, óvatosan visszafektette őt a padra. – Nem lepődnék meg azon, ha megparancsolja, hogy ezentúl legyen melletted mindig egy gyömbérteával színültig töltött kancsó.

– Mi ez a gyömbér jelenség? Először az alsógatyád ilyen, aztán tegnap is ilyen teát akart csináltatni veled az úr, most meg ezt mondod. Életemben nem találkoztam vele ilyen sűrűn. 

– Az uram szereti, én meg utálom – felelte tömören Álmos. Visszamászott a biciklire, és folytatta a tekerést. – Úgy gondolja, hogy ez a mi közös viccünk, pedig nem az.

– Úgy, mint a nyuszizás? Tényleg, nyuszikám, megvan az még?

– Fejezd már be – mordult fel Álmos.

– Nyuszikám – Barnabás arcán egy széles fintor terült el. – Nyuszikám, drágám!

Korvin sziluettje jelent meg az ajtóban. Frissen mosott hajjal, fürdőzéstől kipirult arccal lépett be, fekete selyemköntöse lazán volt megkötve derekánál. 

– Mi ez a nyuszizás? – kérdezte. – Álmos, te elmondtad neki? 

– Uram, én.. – hebegte a szolga. Megállt a tekerésben, kezét védekezően maga elé emelte. – Ezt még ezer éve mondtam el neki! Nem most!

– Tudtommal sem most, sem régebben nem engedtem meg neked, hogy eljárjon a szád. – Korvin megnézte az infúziót, a kanült is ellenőrizte. – Minden rendben volt?

– Volt egy csúnya köhögésrohama, de ezen kívül minden rendben volt, uram.

– Csinálj majd neki gyömbérteát, ha végeztél! – parancsolta – Ezentúl mindig legyen mellette teli kancsóval, figyelj rá!

Barnabás a szája elé emelte kezét, diszkréten a tenyerébe kuncogott egyet. 

– Mi olyan vicces?

– Álmos az előbb megjósolta ezt a parancsot, uram. Szóról szóra. 

– Ti nem vagytok normálisak – csóválta a fejét Korvin. – Hadd találjam ki, kibeszéltetek engem a hátam mögött?

– A nyuszikázáson kívül szóba került még a gyömbér is, meg az is, hogy az úr milyen sütiket szeret – felelte vidoran Barnbás. Hirtelen komolyra váltott. – Álmos azt is megemlítette, hogy cserét akar. Ki akarja cserélni magát velem. Kérem, uram, ne engedje ezt meg neki! Soha nem bocsátanám meg, ha...

A tulajdonos arcát látva Barnabás elnémult. Tekintetével követte annak mozgását, ahogy az Álmoshoz lép, és egy hatalmasat vág a fültövére, majd, mintha mi sem történt volna, visszamegy hozzá. 

– Figyelj ide – guggolt le eléje szemmagasságban Korvin. Nekiállt szétszedni az infúziót, a kanült is óvatosan kihúzta a kézfejből. –  Ezt már mondtam ennek a lükének, de neked is elmondom, hogy őt soha, de soha nem cserélem el senkivel. Ő az enyém.

– Bevallom őszintén, csábít Zoli ajánlata. Itt akarok lenni, nem pedig annál a... – Barnabás hangja elcsuklott. – Kérem, uram, tényleg nincsen megoldás?

Korvin a fejét rázta. Egy ragtapasszal leragasztotta a tű okozta apró sebet.

– Sajnálom, de nem tudok csinálni semmit. Az egyetlen, amit tehetek, az az, hogy biztosítom, hogy jól érezd magad, amíg itt vagy. – Korvin vígasztalóan megpaskolta a feje búbját.– Még van két hét. Mit szeretnél csinálni? Van valami kívánságod?

– Ezer éve el akarok menni mekibe, de ez kivitelezhetetlen. Nem léphetek a kertkapun túlra.

– Van házhoz szállítás.

Barnabás arca felragyogott. 

– Nagyon örülnék neki, uram!

– Akkor ezt megbeszéltük. Van még valami, amit szeretnél?

– Életben akarok maradni – felelte alig hallhatóan –, addig, amíg meg nem születik a gyerekem. Legalább egyszer a karomban szeretném tartani. 

– Ebben nem tudok segíteni. – Korvin egy pillanatra elgondolkodott. – Kittivel találkoztál azóta, hogy teherbe ejtetted? 

– Nem, uram.

– Mit szólnál ahhoz, ha rendezünk neked egy születésnapi bulit? Tudom, nem most van a  születésnapod, de ez mellékes. Álmos meghívhatná a barátait, én meg megpróbálom rávenni a bátyámat, hogy engedje el Kittit és Csengét. Alkalmad lenne rá, hogy találkozz a babával, még ha csak a hasában van. Mellesleg szórakozhatnál egy kicsit. 

– Ez nem rossz ötlet, uram – kotyogta közbe Álmos. – Szívesen megrendezem.

– Nem téged kérdeztelek – felelte nyersen Korvin, mire Álmos elhúzta a száját, és a számlapra meredt. – Nos? Mit szólsz?

Barnabás sápadt, beteges arcán gyenge pír jelent meg. 

– Nagyon hálás lennék érte, uram.

– Rendben. Álmos, a te feladatod lesz ezt megszervezni. Rád bízom, hogy hogyan csinálod, meg hogy kiket hívsz meg. – Korvin felállt, és odament a szobabiciklihez. Megnézte a kijelzőn a kilométer állást. Az kilenc egész nyolcat mutatott. – Ennyi elég lesz. Pattanj le, és segíts átvinni őt a szobádba! 

– Nem a nappaliba visszük vissza, uram?

– Sötét van már ahhoz.

A két férfi közrefogta Barnabást, beléje karoltak, úgy vitték őt át a pinceszobába. Lekeftették a matracra, Álmos bebugyolálta a saját paplanjával – Barnabásé fent volt a nappaliban –, és már fordult volna meg, hogy felmenjen gyömbérteát csinálni, amikor egy halk hang ütötte meg a fülét: 

– Maradj itt! Kérlek!

Küszöbön álló urára nézett. Az bólintott egyet. 

– Mi legyen a vacsorával, uram?

– Évekig éltem itt egyedül, nem fogok éhen halni –  felelte szarkazmussal a hangjában Korvin. – Tudok szendvicset csinálni. Maradj itt nyugodtan, neki nagyobb szüksége van most rád.

– Rendben, uram. Köszönöm, uram!

Levette hát tornaruháját, egy szál alsógatyában befeküdt a széles ágyba, szorosan a takarógombóc mellé fészkelte be magát. Megvárta, míg ura elhagyja a szobát, csak ekkor dugta be ujjait a paplan alá, kereste ki barátja kezét, és szorította meg jó erősen. 

– Nyuszika – Barnabás fáradtan megrándította szája szélét. Felemelte a takarót. – Gyere be!

Bemászott hozzá. Egészen a feje búbjáig húzta a dunyhát, és takarta be vele szorosan kettejüket.  Orruk szinte összeért, szemük egymásba folyt. 

Lassan, nagyon lassan csókolta őt. Keze lejjebb vándorolt, nem ütközött ellenállásba. A múltkori esetből tanulva úgy csinálta, hogy a kamerán keresztül ne lehessen látni semmit, még a feje is alig mozgott. Egy külső szemlélő a videófelvételt megtekintve két, szorosan összesimuló és vastag takaróba burkolódzott testet látott volna. A gombóc mozdulatlan maradt. 

Aznap éjjel mind a ketten nyulakkal álmodtak. Korvin meg gyömbérrel és répával. 

***

Nevetve a hátára gördült. Levegő után kapkodott, meztelen teste verejtékben úszott. 

– Ez jó volt – lihegte.

Barnabás egyetértő hangot adott ki. A hasán feküdt, szintén meztelenül. Párnája után nyúlt, és a feje alá húzta. 

– Mikor lesz megint távol az úr?

– Jövő héten van egy tárgyalása. 

– Megismételük majd akkor? 

Álmos felnevetett. Oldalára fordult, magához húzta szerelmét, és vad csókrohammal támadta le. Gazdája házon kívül volt, váratlanul behívták a börtönbe az egyik ügyfeléhez egy halasztást nem tűrő eset miatt. Magára hagyta a két, hormonoktól túlfűtött szerelmest. 

A nappaliban rendetlenség uralkodott. Barnabás takarója a földön kötött ki, pizsamája a kanapé karfájáról lógott le, Álmos libériája pedig a dohányzóasztalra volt hányva a síkosító tubus és a különböző méretű tágítók mellé. A levegőben terjengő szex szag mellé sütőben sülő rétes ínycsiklandozó illata társult. 

Barnabás keze csókolódzás közben elvándorolt, Álmos meztelen hátán kötött ki. Ujjait végighúzta a tejfehér bőrön, megakadt az egyik sebhelyen. 

– Mi ez? – kérdezte, száját elválasztva a másikétól. – A halolajos ütéseinek nyoma máshol vannak, itt eddig nem volt semmi. Fordulj meg!

Álmos hasra feküdt. Hagyta, hogy végigtapogassák a hátát, és felfedezzék egymás után azokat a sérüléseket, amiket Korvin okozott neki. 

– Zoli, mik ezek?

– Az uram elővette néhányszor a szíjat, egyszer meg a pálcát – felelte. – Mondtam neked, hogy amikor megvett, elég sokszor megbüntetett.

– Azt tudtam, hogy egyszer elvert szíjjal, de azt nem, hogy többször is. De most komolyan, a pálcát is elővette? Azt hittem, hogy a büntetés alatt azt értetted, hogy leszid, meg ilyesmi.

– Igen, a pálcával is elvert.  – Álmos az emlék hatására libabőrös lett. Arra a gyömbérrel fűszerezett verésre, amit ura hasbarúgásáért kapott, élete végéig emlékezni fog.

Barnabás keze leért a fenekéig, majd a lábszárán folytatta. Észrevette a belső combokon meghúzódó vékony csíkokat. 

– Te jó ég, Zoli – szörnyedt el. – Mit csináltál, hogy így elvert?

– Te is tudod, milyen szarul alszom. Egy időben olyan rosszak voltak a rémálmok, hogy felvertem az ordítozásaimmal az uramat, ő meg altatót kezdett el szedetni velem. Kiköptem, hazudtam neki, ő viszont rajtakapott. Úgy elvert szíjjal, hogy elájultam utána. Eltartott egy ideig, mire rendezni tudtuk a dolgot, és kitaláltuk, hogy hogyan lehet kiváltani az altatót. Azért van az a sok zene meg plüssállat a szobámban.

– Úgy sajnálom, Zoli. – Barnabás föléje hajolt, végig csókolta a sebhelyeket. – Tökre azt hittem, Korvin úr rendes veled!

– De Frászhoz képest tényleg az – felelte Álmos. Fülét megütötte egy türelmetlen sípolás, a hang a konyhából jött. Feltápászkodott barátja mellől. – Mindjárt jövök, kiveszem a sütit a sütőből. 

Visszatérve a nappaliba újra elfogta a vágy, ahogy a meztelen testre nézett. Háta közepére kívánta az iménti beszélgetés folytatását, nem akarta ezzel vesztegetni az értékes perceket, amiket a vakszerencse ajándékozott nekik. Mögéje mászott, térdei közé szorította a másik derekát. A füléhez hajolt, gyengéden harapdálta, és érzéki hangon belesuttogta: 

– Még egy menetet?

– Ha minimum olyan jól csinálod, mint most az előbb, akkor egy szavam sem lehet.

– Nem is lehet, mert ordítani fogsz az élvezettől – vigyorgott Álmos. 

Most az egyszer nem bánta, hogy gazdája sokat követel tőle a konditertemben, mert pillanatokon belül megint tettre készen állt, és tette a dolgát. 

A késő délutáni nap aranysárga fényárba vonta a nappaliban békésen olvasgató fiatalokat. A helyiséget kiszellőztették, az ágyneműt lecserélték, a dohányzóasztalról lepakoltak. A kellékek helyére egy jókora tányér került, amin katonákra vágott rétes szeletek sorakoztak. 

Álmos lapozott egyet a könyvben. Søren Kierkegaardot olvasott a szőnyegen ülve, hátát a szófa oldalának vetette. Még most is, hogy ki volt húzva a kanapé, gazdája nem oldotta fel a bútorokra vonatkozó tilalmat, nem feküdhetett be barátja mellé. Mellette a földön az idegen szavas füzet hevert, ha valami olyan szót olvasott, amit nem értett, azonnal kiírta. 

Figyelmét mégsem a könyv, hanem a Barnabástól érkező fel-felnevetések kötötték le. Vele ellentétben ő szórakoztató irodalmat olvasott, potyogtak a könnyei, ahogy Rejtő Jenő Piszkos Fredjét olvasta. Néha felolvasott egy-egy részletet Álmosnak, amin aztán ő is derült egyet. 

– Nem bírom tovább. – Barnabás becsukta a könyvet, és letette maga mellé. – Már fáj a hasam a röhögéstől. Add ide a szakdogát, kíváncsi vagyok rá! 

A dohányzó asztalon a legelső Harry Potter kötet mellett ott hevert Korvin szakdolgozata. Álmos érte nyúlt, előtte még egy szelet sütivel kínálta meg barátját. Az mohón befalta. Annak idején simán be tudott tolni belőle egy tepsivel, ez a képessége nem hagyta teljesen cserben, a tál tartalma már kevesebb, mint a felére csökkent. 

Barnabás fellapozta a szakdolgozatot, és belekezdett a bevezető olvasásába.

– Te jó ég – kommentálta. – Ez a szöveg valami brutál nehéz! Nem irigyellek, hogy el kell olvasnod.

Nem tette le a feketébe csomagolt diplomamunkát. Átugrotta a bevezetőt, belelapozott a fejezetekbe. A közepénél járva megakadt a szeme valamin. 

– Ezt nézd! – mondta. Megvárta, míg Álmos felkapaszkodik hozzá, majd az egyik bekezdésre bökött. – Az ókori római rabszolgákat, ha megszöktek, ráírták a homlokukra a FVG szót, ami a fugitivus szó rövidítése. Korvin úr ezt párhuzamba helyezte azzal, hogy most, ha egy rabszoga megszökik, rákerül a személyi igazolványára. Ez azért gond, mert ha újból eladásra kerülne az illető, jelentősen csökken a piaci értéke. De ami a legérdekesebb – Barnabás itt a következő oldalon lévő bekezdésre bökött –, hogy ha egy olyan országba sikerül szöknie, ahol nincsen rabszolgaság, szabaddá válik.

Álmosnak eszébe jutott az a tárgyalás, ahova ura magával vitte. Akkor nem értette, miért akart a két vádlott átszökni Ausztriába. Most hirtelen világos lett neki. Elmesélte barátjának a bírósági tárgyalást, beszélt neki a kényszermunka táborokról is. 

– Szóval, ha valaki oda bekerül, nem jut ki onnan élve – fejezte be a mesélést. 

– Tudok róla. Korvin úr figyelmeztetett, hogy ne vágjak vissza de Frásznak, vagy mi rosszabb,  ne öljem meg őt, mert akkor így járok.

– Mikor mondta ezt neked?

– Azon a puccos bálon. Nem tudom, emlékszel-e rá, de ti ketten beszélgettek ott kint a hátsó bejáratnál. Én is kimentem hozzátok. Téged beküldött az úr, én meg beszéltem vele négyszemközt.

– Emlékszem. – Álmos visszaült a szőnyegre. Elmerengett. Milyen jó lenne csak úgy átruccanni a határon túlra, és szabadnak lenni! Ha nem akadályozná őt az az átkozott nyakörv, most fogná barátját, berakná a kocsiba, és elhúzna innen Bécs felé.

– Itt meg az van, hogy a rabszolgaságot azért hozták létre, hogy felvegyék vele az illegális emberkereskedelem elleni harcot – szólalt meg kicsit később Barnabás a következő fejezetet böngészgetve. – Korvin úr azt írja, nincsen megbízható bizonyíték arra nézve, hogy sikerült volna ezzel megoldani a problémát.

– Akkor meg miért nem ismerik be, hogy téves ez az egész?

– Azért, mert a jelenlegi kormánynak apámmal az élen nem érdeke, hogy megszüntesse a rabszolgaság intézményét – hallatszott a nappali ajtaja felől egy mély, férfias hang.

Mind a ketten felkapták a fejüket. Korvin állt a nappali küszübén. 

Álmos felpattant, gyorsan a háta mögé tette a kezét. Mégis, mikor jött meg ura? Miért nem hallotta a garázs ajtó csukódását, a bejárati ajtó csapódásáról nem is beszélve?

– Gazdám, bocsánatot kérek! Nem hallottam, hogy megérkezett!

– Hagyd csak – legyintett egyet Korvin, kezével jelezve, hogy visszaülhet, mire az engedelmesen a fenekére huppant, és kezébe vette olvasmányát. 

Korvin is követte példáját. Magához vette a sütis tálat, a foteljébe telepedett vele, és nekiállt elpusztítani a rétest. 

– Uram?

Urának szája tömve volt sütivel. Türelmesen várta, míg az lenyeli, majd bólint neki egyet, hogy felteheti a kérdést. 

– Ha a következő választáson az ellenzék nyer, lehetséges, hogy megszüntetik a rabszolgaságot, uram?

– Lehetséges, de nem tartom valószínűnek. Annyira beépült már a rendszerbe, hogy nehéz lenne kiirtani. Mi legyen azokkal, akikért egy csomó pénzt kipengettek? Vásárolja vissza őket egyesével az állam? – Korvin jóízűen eszegette a következő szelet rétest. Az előzővel ellentétben nem harapott belőle akkorát, hogy ne tudjon tőle beszélni. – Akármennyire is ellenzem a rabszolgaságot, van azért jó oldala is. Eladhatják magukat az emberek, ha máshogy nem jutnak pénzhez, vagy nem tudják kifizetni a hiteltartozásukat. Ilyen esetben jobb, ha rabszolga, mint ha öngyilkos lenne az illető.

– Lóci is a jó oldalát fogta meg – jegyezte meg Álmos.

– Igen – felelte Korvin. Úgy ítélte meg, hogy nem érdemes beleharapni a szelet fennmaradó részébe, az egészet a szájába tömte. – Vannak, akik a maguk javára tudják fordítani. De a nagy átlagra nem ez a jellemző, és nekem ezzel van a baj. Túl sok a kiskapu a törvényben, túl laza az ellenőrzési rendszer. De nektek ezt nem kell mondanom.

Álmos fejében szöget ütött valami. 

– Uram, minden tiszetelettel, de ha uram a rabszolgaság ellen van, miért vett meg engem?

Korvin nem adott választ. Befalta a tál tartalmát, majd kiparancsolta szolgáját a konyhába utánpótlásért, és azt is eltüntette. Lezártnak tekintette a témát.

Álmos csak állt mellette, és azon töprengett, hogy mégis mi a fenéért vette meg őt gazdája.