60. § A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete évente egyszer sorsolást hajt végre az állami gondozásban lévő fiatalkorú fogvatartottak között, melynek keretében évi nyolc főt választanak ki. Ebből két fiút és két lányt a budapesti, ugyanígy két fiút és két lányt pedig a debreceni kiképző központ kap meg. Az ilyen módon a kiképző tulajdonába került fiatalok legalább két éves képzésben részesülnek, és aukció keretében kerülnek tulajdonoshoz. Egyéni elbírálást igénylő esetekben a kiképző központ dönthet úgy is, hogy kereskedőn keresztül adja el a rabszolgajelöltet.

1999. évi CXXVI törvény a rabszolgatartásról
_____________________

Barnabás az elkövetkező napokban mást sem csinált, csak aludt. Aludt, amikor reggel hatkor felkeltek mellőle, aludt, amikor rákötötték az infúziót, aludt, amikor megmérték a lázát, és aludt akkor is, amikor Álmos éjjel hullafáradtan a betonágy mellé állított összecsukható ágyba dőlt. Csak az étkezések alkalmával volt ébren.

Az éjjeliszekrényre helyezett tálca tartalma kétséget kizáróan bizonyította, hogy gyomra egyre inkább befogadóképessé válik. A leveses tányér üresen csillogott, a lapostányéron pedig csak pár szem falat maradt hátra az ebédből.

– Már csak hőemelkedésed van – mondta Korvin a lázmérőt kivéve a hónalja alól. Majd kirázta, és az éjjeliszekrényre tette. – Álmos, add be neki a gyógyszereit!

A szolga, aki ura mellett állt a parányi pinceszobában, készségesen kinyomta az orvos által felírt pirulákat, és azokat egy pohár víz kíséretében beadta neki. A lecsöpögött infúziót kihúzta a kézfejre szúrt kanülből, az lezárta, az állványt pedig a sarokba tolta.

Hátratett kézzel, elmélázva nézte, ahogy Korvin kibújtatja Barnabást az ő pizsamájából, majd leszedi róla a vastag kötéseket is, hogy aztán frisseket tegyen fel helyettük.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor barátja nem aludt, és valamennyire magánál volt, nem szólt hozzá. Kerülte a tekintetét, száját összeszorította, csak a ház urának kérdéseire és parancsaira reagált. Ez rosszul érintette őt, a csalódottság marta belülről, keserű ízt hagyott a szájában. Hova lett az a pajkos, féktelen srác, akivel folytonosan magukra vívták a kiképző tisztek és őrök haragját?

Egy fejrázással elhessegette a sötét gondolatokat. Arra a beszélgetésre gondolt, amit gazdájával folytatott le.

– Én ezt nem értem, uram! – panaszkodott neki előző este vacsora felszolgálás közben. – Ezer éve várok rá, hogy végre vele lehessek! Erre meg hozzám se szól!

– Adj neki egy kis időt! Nem várhatod el tőle, hogy úgy viselkedjen veled, mintha mi sem történt volna.

– Egyáltalán, miért betegedett le, uram? Amikor megjött, nem volt lázas.

– Gondolom a szervezete érzi, hogy most biztonságban van. Apámnál nem volt az, a vésztartalékait használta fel a túléléshez. Most tölti fel őket.

Tisztában volt vele, hogy urának igaza van, mégis türelmetlenül várta, hogy barátja jobban legyen és a régi énje, még ha annak csak egy apró töredéke is, életre keljen.

Ragtapaszos homlokához nyúlt, és megvakarta. Tarkóján érezte az irányába szegeződő, a szoba egyik sarkába szerelt kamera tekintetét. Korvin szerelte fel saját kezűleg. Összekötötte a mobiltelefonjával, és azon keresztül figyelte Barnabást, ha az egyedül feküdt a hálószobában. Nem merte tőle megkérdezni, hogy a kamera átmeneti megoldás-e, vagy ott fog maradni véglegesen. Tartott tőle, hogy ha megteszi, gazdája elgondolkodik, és az utóbbi mellett dönt.

Egy, a puha fenekére csapódó határozott legyintés a jelenbe rángatta.

– Azt mondtam, hogy szedd össze a piszkos géztekercseket! – ismételte meg türelmetlenül a parancsot Korvin.

– Bocsánatot kérek, gazdám.

A földre hajigált, használt kötszereket egy zacskóba tette. Ura elé tartotta, az meg egyenesen oda dobta a kövező adagot.

Barnabás karjáról lekerült a régi kötés, és láthatóvá váltak a húsba vésett szavak. Korvin arcára borzadály ült ki.

– Őszintén megmondom, nem számítottam rá, hogy ilyen rossz állapotban leszel – jegyezte meg. – Apám sokkal később, úgy a vásárlástól számított egy – másfél év után szokta csak elővenni a szikét. Történt valami, ami miatt így begurult?

– Igen, uram. Álmos történt.

– Sejtettem, hogy ennek a bolondnak az akciója miatt van ez. Mit szedett ki belőled?

– Én... – Barnabás kényelmetlenül feszengett a párnákon, hangja berekedt. – Több napon át csinálta. Először csak fenyegetődzött a szikével. Nem tudott kiszedni belőlem semmit, de aztán...

Nem folytatta. Korvin várakozásteljesen nézett rá.

– De aztán?

– Második nap aztán tényleg elővette azt a rohadt kést. Előzőleg már félholtra korbácsolt, alig voltam magamnál. A kés valami pokoli volt, nem bírtam tovább.

– Mit mondtál el neki?

Barnabás maga elé meredt. Világoskék íriszében a fény kihunyt a közelmúlt eseményeit felidézve magában.

– Azt, hogy együtt voltunk a kiképzőben, uram. És hogy jóban voltunk.

– A kapcsolatotok jellegét nem firtatta?

– Ó, dehogynem, uram.

– És?

Nem érkezett válasz a kérdésre. Álmos megijedt barátja üres, fókuszát vesztett szemeinek láttára, amik valahova a messzeségbe révedtek. Előre akart nyúlni, hogy megérintse, de Korvin félretolta a kezét. A fejét rázta, jelezve neki, hogy ne tegye.

Hosszú percek teltek el, mire Barnabás magához tért, és meglepetten pislantott egyet. Tekintete találkozott Álmoséval, majd Korvinéval, végül az ágyneműhuzat mintázatán állapodott meg. Csendben maradt, lehajtotta fejét, hagyta, hogy átkössék a karját.

– Ha ez megnyugtat, Álmosnak rendesen elláttam a baját azért, amit művelt – tért vissza a témához Korvin. – Nem úszta meg büntetés nélkül, hogy elment hozzád a tiltásom ellenére.

– Tényleg, uram? Nem hittem el Gellért úrnak, amikor mondta, hogy Zoli... – Barnabás gyorsan kijavította magát. – ... hogy Álmos arca fel van dagadva, uram.

Korvin kivette a zsebéből a mobiltelefonját, kikeresett rajta egy képet a felpofozott arcú és bekötött szemöldökű Álmosról, és megmutatta neki.

– Pedig én azt hittem, Korvin úr soha nem... – suttogta halkan Barnabás. Nem kellett befejeznie a mondatot, a szobában lévők értették, mire gondol.

– Helyrepofozom őt, ha kell.

A kötszer halkan zizegett. Korvin a témát lezártnak tekintette, egymás után cserélte ki a gennyes gézlapokat tisztára. Egy nagyobbat tett fel, amikor váratlanul, minden bevezető nélkül rákérdezett:

– Szeretnéd, hogy felkutassam a családodat?

– Uram? – Barnabás megütközve nézett a férfi kemény, szigorú arcára.

– Átnéztem a papírjaidat. Azokból meg Álmostól tudom, hogy anyád a szülés után otthagyott téged a kórházban, csak a vezetéknevét hagyva maga után. Braun Barnabás – először azt hittem, zsidó származású vagy, de aztán láttam, hol születtél. Jelentős sváb közösség lakik arrafelé. Sokan már magyarosították a vezetéknevüket, így nagyobb az esélye, hogy megtalálom az anyádat. Ha szerencsém van, akkor a család többi tagját is.

Barnabás habozott.

– Uram, ez... Ez nagyon nagylelkű öntől, de nem szeretném őket megismerni. Amíg az intézetben laktam, senki nem keresett. Nem hiányoznak nekem.

– Azért csak gondolkozz rajta! Bármikor meggondolhatod magad.

– Köszönöm, uram.

Korvin biccentett egyet.

– Jogász vagyok, betéve tudom a rabszolgatörvényt. Állami gondozásban lévő fiatalokat nem lehet csak úgy eladni. Mi a francot műveltél, hogy a fiatalkorúak börtönébe kerültél, majd onnan egyenesen a kiképzőbe?

– Álmos nem mesélte, uram?

– Ezt tőled szeretném hallani.

– Gyűlöltem abban az otthonbon lenni. Nevelőszülőknél még inkább – kezdett bele a mesélésbe Barnabás. Egy gyors pillantást vetett Álmosra, majd elfordította fejét. – A dirivel kölcsönösen utáltuk egymást. Mondjuk nem könnyítettem meg a dolgát. Boltból lopkodtam, ablaküvegeket törtem be, bandáztam a többiekkel, minden rosszaságban benne voltam. Az volt a számára az utolsó csepp a pohárban, amikor lefeküdtem egy sráccal. Ráadásul az ő igazgatói asztalán csináltuk.

– Ez még nem elég ahhoz, hogy lecsukjanak.

– Nem, uram, viszont ez az alak kicsikart egy vallomást a srácból, akivel lefeküdtem, hogy nemi erőszak történt. Feljelentést tett a rendőrségen, elvittek, előzetes, majd bírósági tárgyalás, aztán a fiatalkorúak börtöne. Novemberben vittek be, decemberben pedig kihúzták a nevemet az éves sorsoláson. Karácsony után már a kiképzőben találtam magam. Áu!

Elrántotta karját, amin Korvin éppen egy igen hosszú kötést vágott le ollóval, és szedte le a sebbe ragadt csíkokat.

– Bocsánat. – Mozdulatai óvatosabbak lettek, figyelt rá, hogy lehetőleg fájdalom mentesen végezze a műveletet. – Ismerem az eljárást, tudom, hogy évente négy fiút és négy lányt sorsolnak ki, ebből két lányt és fiút a budapesti, a másik két lányt és fiút pedig a debreceni kiképzőbe viszik.

Álmosnak eszébe jutott valami.

– Uram?

Gazdája figyelmen kívül hagyta. A hasára fordította Barnabást, a hátán lévő kötéseket kezdte el levágni. Odatartotta neki megint a szatyrot.

– Uram, Álmos mondani szeretne valamit – szólalt meg Barnabás. Arcára értetlenség ült ki, szemöldökei szinte összeértek.

Korvin kelletlenül ránézett. Szemében harag perzselt, minek láttán a gyomra összeszűkült.

– Mit akarsz?

– Csak egy kérdést szeretnék feltenni, uram – hebegte. Ura haragja készületlenül érte.

– Nyög már ki!

– Amíg bent voltunk a kiképzőben, Barnival sokszor beszélgettünk arról, hogy vajon miért van ez így. Mármint, hogy miért sorsolnak ki állami gondozottakat rabszolgának.

Korvin nem rá, hanem Barnabásra nézve, neki címezve tette fel a kérdést:

– És mire jutottatok?

– Szerintünk a vén perverzeknek kellünk. Ugye mivel tizennyolc év alattiak nem adhatják el magukat, családtag meg nem, vagy nagyon szigorú feltételek esetén adhat el – felelte Barnabás. – Álmoson kívül egy olyan volt csak, akit családtag adott el, a többi néhány fiatal meg ugyanúgy került be, mint én.

– Jól látjátok. Hivatalosan az a magyarázat, hogy minél fiatalabb valaki, annál könnyebb kiképezni, engedelmességre nevelni. A döntéshozóknak látniuk kellett volna, hogy ti ketten miket műveltetek ott bent – csóválta a fejét Korvin. – Undorítónak találom ezt a kitételt a rabszolgatörvényben, a pedofiloknak...

Korvin keze egy pillanatra megállt a levegőben. Nem fejezte be a mondatot.

– Azt, hogy Álmost én vettem meg, semmi köze az életkorához. Mielőtt még valami rosszra gondolnál.

– Eszemben sem volt, uram.

Álmos füle olyan hegyes volt, mint egy jéghegy csúcsa. Ebben a pillanatban eszmélt rá, hogy neki tulajdonképpen fogalma sincs róla, miért is vett magának rabszolgát Korvin. Őelőtte takarítónő járt a villába, vele a legjobb tudomása szerint gazdája rendkívül elégedett volt, szexhez meg más úton-módon is hozzá lehet jutni. Mégis, mi vette őt rá, hogy elmenjen az aukcióra?

Korvin az utolsó kötést kedveskedően megpaskolta, majd ránézett. Tekintetéből a rosszallás nem tűnt el.

– Karolj a barátodba, és sétálj egyet itt vele a pincében! – parancsolta. – Nem tesz jót neki, ha csak fekszik egész nap.

– Igenis, uram.

Korvin felállt a székről, és leporolta a nadrágját. Rá se nézett az udvariasan meghajló szolgájára, szó nélkül ment ki a szobából, magukra hagyva a két fiút.

Sután állt a helyén, a korábban lezajlott párbeszéd, valamint ura neheztelése kizökkentette viszonylagos lelki nyugalmából. A tudat, hogy barátjának az ő ostoba cselekedete miatt kellett ennyit szenvednie, mázsás súlyként nehezedett rá.

– Szép szobád van.

– Ezt már mondtad.

Barnabás arcán egy fintor jelent meg.

– Tudod, de Frász nagyon csípi a búrámat. Kaptam egy pár ütést a fejemre – mondta gunyorosan. Körbenézett a szobában, tekintete a rácsos ablaknál állt meg. – Tök száraz és meleg. Nem úgy, mint ahova engem vág be éjszakára.

– Két évvel ezelőtt fel lett újítva a ház, a szigetelést is rendesen megcsinálták. Amikor az uram kiosztotta nekem ezt a szobát, azt hittem olyan nyirkos lesz, mint a Bastille-ban az a.... – Álmos torka elszorult. Erőt vett magán, odalépett barátjához. A hónalja alá nyúlt, és ülő helyzetbe húzta. – Na gyere, hallottad a parancsot!

Segített neki kikászálódni az ágyból, majd beléje karolva támogatta őt, és vezette körbe a pincében. Megnézték a kazánházzal egybekötött mosókonyhát, a konditermet, majd visszamentek a nagyterembe, elhaladtak Álmos sarokban felhúzott szobája mellett, végül a hátsó bejáratnál kötöttek ki. Odavitte a hokedlit, ráültette Barnabást, és kinyitotta a nehéz fémajtót. Az fáradtan dőlt az ajtófélfának, mélyeket szippantott a friss levegőből. Becsukta a szemét.

Álmos bátorságot vett magán, odahajolt hozzá, és megsimogatta az arcát. A szemek kipattantak, és meredten szegeződtek rá.

– Tényleg ne haragudj – mondta neki gyengéden. – Tök hülye vagyok! Eszembe sem jutott, hogy neked ebből bajod lehet!

– Máskor számolj el háromig, mielőtt valami hülyeséget csinálsz, oké? Majdnem kinyírt az a rohadék. A verés után egy örökkévalóságig feküdtem a matracomon, képtelen voltam lábra állni. Gellért néhanapján lejött, és hozott nekem kaját. Persze sosem szalasztotta el az alkalmat, hogy jól belém rúgjon egyet.

– Miért van az, hogy Gellért állandóan nálatok van? – kérdezte Álmos. Letelepedett a hokedli mellé a padlóra, hátát a hideg falnak támasztotta. – Ha ő nincs, akkor nem történt volna mindez.

Barnabás megrándította a vállát.

– Mit tudom én. Eszem ágában sincs rákérdezni, még én húzom a rövidebbet. Gondolom, a bank miatt van sokszor ott. Tudod, de Frásznak dolgozik.

– Igen, tudom.

Álmos hokedli szélének dőlt. Barátja pizsamája alá nyúlt, a kötés mentén óvatosan simogatta sípcsontot. Lassan körözgetett, egyre feljebb vándorolt. Barnabás hagyta, nem határolódott el, ő pedig kihasználva az alkalmat nem siette el.

– Tényleg ne haragudj! – ismételte meg.

Nem kapott feleletet.

– Mit tehetek azért, hogy megbocsáss?

Barnabás szája széle megremegett. Egy fanyar mosolykezdemény küszködte magát a felszínre.

– Amikor megettem azt a tepsi rétest, és te átvállaltad a büntetést, baromi pipa voltál rám. Emlékszel, hogyan engeszteltelek ki? Hogy mit csináltam veled a takaró alatt?

Álmos a füle hegyéig elvörösödött. Emlékezett azokra a fürge ujjakra, nagyon is. Feltérdelt, kioldotta a pizsamanadrág zsinórját, lejjebb húzta a nadrágot. Keze fellendült, feje lebukott.

Olyan kézimunkával megspékelt szopásban részesítette barátját, amire még a saját tulajdonosa is füttyentett volna egyet elismerőül.

***

– Márton atyával szeretnék beszélni.

Álmos a mosókonyha egyik sarkában gubbasztott, kezében a Fronttól kapott régi butatelefonnal. Mellette a szárítógép halkan duruzsolt, a dolgozószobában gubbasztó Korvin kizárt, hogy meghallja őt.

Nem akart várni. Nem akarta kivárni, hogy végre egyedül maradjon a villában, és nyugodtan felhívhassa a Mentőöv Alapítványt az atya után érdeklődve. Korvin, amióta Barnabás átlépte a ház küszöbét, csakis kizárólag otthonról dolgozott. A közelben akart lenni, ha valami történne.

– Tessék – szólt bele a telefonba egy ismerős férfihang.

Álmos győztesen elvigyorodott.

– Én vagyok az, Zoli.

Mesélésbe kezdett. Mindent elmondott Barnabásról.

***

– Ez tényleg létezik? A Front? – kérdezte Barnabás hitetlenkedve. Kint ültek a hátsó bejáratnál a beton lépcsőfokon a kötelező napi séta keretében. – Ezek gyűjtöttek neked? És te nekem adod a felgyűlt pénzt, hogy kiválthassanak de Frásznál?

– Ez a terv. Sajnos alig hatmillió van eddig, te meg húszba kerültél. Nem biztos, hogy meg tudnak ennyiből venni. Ráadásul de Frász most nagyon rászállt Márton atyára, nem tudnak akciózni. – Álmos feltartotta a mobiltelefonját. – Ezért is kell felvennem egy interjút veled, meg lefotózni a sebesüléseidet.

– Mire lesz ez jó? Ha de Frász meglátja ezeket, megöl.

Álmos torkán akadt a szó. Erre nem volt neki kéznél egy kielégítő válasz.

– Kérlek! Hadd csináljam meg! Így legalább lesz valami a kezükben az ellen a szörnyeteg ellen!

– Ez képes és megöl, Zoli! – Barnabás hangja megemelkedett. – Nem látod? Most is kész csoda, hogy túléltem!

– Légyszi! Nem akarom annyiban hagyni! Ez az egyetlen lehetőségünk!

– Megöl! Képes halálra kínozni! – A hangerő határozottan emelkedett. – Úgy, mint ahogy eddig minden rabszolgáját a halálba kergette!

– Akkor mit tegyünk? Én nem bírnám ki nélküled, Barni! – Álmos fájdalommentesen átölelte barátját, fejét annak nyakához fúrta a fém karika felett. – Kérlek, egyezz bele!

– Nem. Ez egy öngyilkos merénylet. Nem egyezem bele.

– Barni, kérlek! Légyszi! Ők nem a rendőrség, de Frász nem fogja megtudni, nincs velük semmilyen kapcsolata! Hallottad mit beszéltek az urammal a nappaliban! Nem tudják lebuktatni Márton atyát!

– Fejezd be, Zoli! Ha nem szállsz le a témáról, megnyomom a nyakörveden a pánikgombot, és idehívom Korvin urat! – mondta figyelmeztetően Barnabás. – Nem akarok meghalni!

– Előbb-utóbb meg fogsz, ha nem teszünk ellene valamit!

Barnabás az ajkába harapott. Mondani akart valamit, de váratlanul egy kimerítő köhögőroham fogta el, minek után teljes testsúlyával Álmosnak dőlt. Alig maradt ereje egyenesen ülni.

– Fáradt vagyok. Aludni akarok – motyogta. – Vigyél vissza a szobádba!

Álmos barátja homlokára tette a kezét.

– Te jó ég, tűzforró vagy! – A hónalja alá nyúlt, és felhúzta a csontsovány testet. A nyaka köré fonta a karját, másik kezével a derekát fogta, úgy segítette őt el egészen az ágyig.

Alaposan bebugyolálta a takaróba. Megmérte a lázát, a kapott eredményt felírta az éjjeliszekrényen lévő papírra a korábbi adatok alá. Lázcsillapító pirulát dugott be neki a nyelve alá.

– Ha gondolod, bocsánatkérésként megint megcsinálom ugyanazt, mint amit a múltkor. Azért, amiért felidegeltelek – tette hozzá –, és megint rosszabbul lettél.

Az láztól csillogó szemekkel ránézett.

– Most?

– Nem most, te lüke. Majd ha jobban leszel – horkant fel. Föléje hajolt, a homlokára nyomott egy csókot. – Kérlek, legalább gondolkozzál rajta! A kedvemért.

– Min, a szopáson? – Barnabás erőtlenül vigyorgott, szeme le-lecsukódott. – Azon nincs mit gondolkodni. Túl jól csinálod.

A tiltakozást meg sem várva behunyta a szemét, és pillanatokon belül álomba merült.