2003. augusztus 30., szombat

A tizenöt éves Hollósy Korvin levette a futószalagról fekete, márkás bőröndjét, és megnyúlt lábaival a repülőtér kijárata felé vette az irányt. Alighogy átlépte az üvegajtót, megpillantotta Dimitrit az érkezőket váró kisebb tömeg legvégében. Laza léptekkel odament hozzá.

– Csak nem megint nőtt, fiatalúr? – Dimitri fejcsóválva mérte végig tetőtől talpig a már őt magasságban lehagyó kamasz fiút. Átvette tőle a bőröndöt.

– Neked is szia – felelte hanyagul Korvin. – Tartok tőle, hogy holnap el kell menjünk bevásárló körútra, kinőttem a ruháimat. Hétfőn már kezdődik a suli.

Az öltöny, amit viselt, valóban kicsinek bizonyult. A nadrágból kilátszott a bokája, a mandzsettagombos ingujj is egymagában árválkodott, nem takarta az öltöny felső fekete anyaga.

Körbenézett az épületben. Iskolatársai a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, hol családtagjaikhoz, hol pedig – igen, jól látta –, rabszolgáikhoz szaladtak. Nem lepődött meg, tudta, hogy ki az a pár ember, aki rabszolgatartó családban nevelkedik. Gyors pillantásokkal végigpásztázta a nyakörvvel rendelkező egyéneket, összehasonlította őket Dimitrivel. Kivétel nélkül mind sokkal jobb állapotban voltak.

– A hétfői viszontlátásig, Korvin! – Az iskolai csoportot kísérő tanárnő elköszönt tőle, kezével barátságosan integetve. Szeme megakadt a szolgán, kissé túlságosan is leplezetlen kíváncsisággal nézte meg magának.

– Menjünk má' – morogta Korvin, a kijárat felé bökve fejével. – A végén még cirkuszi látványosság lesz belőlünk.

Megindultak a parkoló felé. Az autóba beülve még egyszer körbe nézett, ellenőrizve, hogy nincs az iskolából senki, aki láthatná őket. Csak ekkor vettette magát Dimitrire. A hűvös nyugalom, amit magára öltött a terminálban, lehullott róla, és megint az a csacsogó, vidám gyerek vált belőle, akit a férfi oly jól ismert. Be nem állt a szája.

– Tök jó volt! – mesélte izgatottan. – Sokkal jobb, mint Lyon! Ez a város valami elképesztő!

Mint a Fazekas Mihály Gimnázium kilencedik C osztályelső tanulója, abban a kitüntetésben részesült, hogy az egész iskola legelső tanulóival együtt egy egyhetes oxfordi nyelvtanfolyamon vehetett részt. A nyarat különböző edzőtáborokban, franciaországi nyelviskolában töltötte, a leterheltség ellenére mégis ezt az utazást várta a legjobban. Különösen egy ott kapható könyv miatt.

– És megvettem! – hátizsákjából előhúzta a Harry Potter könyvsorozat ötödik részét, a Főnix Rendjét. Alig két hónapja jelent meg Angliában, a magyar fordítás még váratott magára. – Most hazafelé a repülőúton már elkezdtem olvasni, tök baró!

– Csak a repülőn? – Dimitri gunyorosan somolyogva pillantott az anyósülésen terpeszkedő utasára. A kocsit egyenletes tempóban, biztos kézzel vezette. – Azt hittem, a fiatalúr el fogja lógni az órákat, és végig azt fogja bújni az egyik seprűtárolóban.

– Hát, az úgy volt... – Korvin arca hirtelen égő vörössé változott. Szégyenlősen kinézett az ablakból, szemlélte az elsuhanó tájat. – Volt egy tök helyes pasi a nyelvsuliban, egy másik csoportban. Vörös hajú, olasz... Vele voltam elfoglalva, nem a könyvvel.

– Nem kezdi túl korán, fiatalúr?

– Nem is! – csattant fel Korvin. – Ha tudnád, hogy miket csinálnak az osztálytársaim!

– És... – Dimitri zavartan megköszörülte a torkát. – A fiatalúr... Meg ez az úriember... Hát... Hogy is kérdezzem...

– Lefeküdtünk, naná – vigyorgott Korvin. – Elintéztem, hogy ő legyen a szobatársam, így nem kaptak minket rajta. Régi épület, vastag falakkal és ajtókkal, aligha hallhattak meg minket.

– És... – Dimitri zavara egyre nagyobb lett. A belső sávból a szélsőbe sorolt át, majd bekanyarodott egy kis utcára. – A fiatalúr hol volt? Mármint, úgy értem... Ugye nem alul volt?

– Az nem igazán jött be. – Korvin szája széle majd' a fülcimpájáig ért. – Inkább én vagyok az, aki csinálja.

– Hála a jó égnek. Nem akarom, hogy megsérüljön, és az úr rájöjjön, hogy a fiatalúr miket művel.

– Vagy úgy. – Apjára gondolva jókedve hirtelen elszállt. Az bizony nem lenne jó, ha kiderülne, saját fülével hallotta, ahogy az pocskondiázza a melegeket. – Miért jöttünk ide?

A kocsi leparkolt a Ferihegy 1 szerény épülete előtt, közvetlenül a Légügyi Igazgatóság bejáratánál.

– Az úrnő gépe tíz perc múlva landol, be kell várjam őt is.

– Anyu hazajön? Miért nem mondtad előbb?

– Nem akarok tiszteletlen lenni, de a fiatal úr alig engedett szóhoz jutni.

– Tényleg. Bocsi.

Amíg várakoztak, Korvin a hátizsákjából elővett egy doboz cigarettát és öngyújtót. Nem jutott el odáig, hogy a cigi szálat a szájába dugja és meggyújtsa, mert Dimitri kikapta a kezéből, kipattant a kocsiból, és a járdán árválkodó szemetesbe vágta. Dühös képpel ült vissza.

— Ígérd meg — ragadta meg a megszeppent fiú karját —, hogy mindent megteszel azért, hogy egészséges maradj! Ígérd meg!

— Jó jó, rendben. — Korvin annyira el volt képedve, hogy észre sem vette, milyen erősen szorítják az alkarját. — Megígérem.

Dimitri elengedte őt, és bólintott egyet.

— Meg ne lássam még egyszer a fiatalurat, hogy cigizik!

— Mondom, felfogtam! — felelte morcosan Korvin.

Jobb ötlet híján felütötte a kezébe ügyében lévő könyvet, és olvasásba kezdett. Pár perc múlva jobbnak látta becsukni. Egész nyáron egy-két napot ha töltött otthon, szinte semmit nem tudott beszélgetni a férfival. Hétfőn pedig már kezdődik az új tanév – tizedik osztályos lesz –, megint alig lesz ideje.

– Ezek az edzőtáborok tök fölöslegesek. Nem tudom, mennyire emlékszel rá, de tavaly sokat romlott a szintidőm, most meg egyenesen a béka segge alá esett. Az edzők azt mondják, álljak át kosárlabdára, vagy tornára. Mit gondolsz?

– A kosárlabda nem a fiatalúrnak való, még a szemetest is alig találja el. Bár – tette hozzá –, vannak hátvédők a csapatban, meg ott van a center is, nekik nem kell feltétlen a palánkra célozniuk. A torna sem rossz ötlet. De a fiatal úr is tudja, hogy az édesapjának ez nem lesz elég indok a váltásra.

– Leírattam az edzőkkel a véleményüket, aláírással, pecséttel, meg minden szarsággal ellátva. Szerinted így van esélyem? Abba akarom hagyni, elegem van ebből az egészből. A tanulásra akarok koncentrálni, szeretnék végig osztályelső maradni.

– Egy próbát megér, fiatalúr.

Korvin vállat vont. Háta közepére kívánta az apjával való konfrontációt, számtalanszor próbált már vele beszélni, sikertelenül. Nem igazán hitt benne, hogy a rossz eredményeknek hála abbahagyhatja az úszást. Levette magáról öltöny felsőjét, nyakkendőjét is meglazította. Az augusztusi hőségben csorgott róla a veríték. Mennyire más itthon az éghajlat, mint kint Oxfordban! Most már értette, miért vannak az angol filmekben nyáron is nyakig begombolva a szereplők.

A mellette ülő férfira nézett. Megdöbbentette, milyen rossz állapotban találja: arca még beesettebb és soványabb lett, az egykoron személyre szabott öltöny madárijesztőként lógott rajta, rövidre nyírt barna hajába pedig szürke szálak vegyültek. Az orcáján lévő folt, amit Korvin annyira szeretett, a súlyveszteség miatt sokkal nagyobbnak tetszett.

Tekintete továbbsiklott, le a nyakára. Az inggallér mögül egy hosszú és vékony, frissnek tűnő sebet vett észre.

– Te jó ég, mi történt veled? Apu csak nem megint elvert?

– Gellért úrral felváltva csinálták – felelte komoran a férfi. Az inggallért szorosabbra húzta, eltakarva így a sebet. – Elővették a pálcát. A régi, korbács okozta sebek közül néhány megint felszakadt, azért néz ki ilyen csúnyán.

– Most meg miért?! – fakadt ki Korvin. – Anyu megígértette apuval, hogy nem csinál ilyet többet!

Dimitri nem válaszolt azonnal. Kormányt markoló kezére meredt üres szemekkel.

– Vékony sállal eltakartam a nyakörvet, és járókelőktől aprópénzt kértem. Bementem egy telefonfülkébe, és felhívtam a feleségemet.

– Te jó ég! És apu rajtakapott?

– Nem, ezt nem tudta meg az úr – rázta tagadólag a fejét Dimitri. – A fiam nagyon rossz állapotban van, újabb kezelésekre van szüksége. Bementem az úrhoz a dolgozószobába, és kértem tőle pénzt.

– Apu persze elutasította.

– Azt mondta, eszembe se jusson ilyesmi, hogy ő ad nekem pénzt. Szerinte már így is egy csomót kapott a családom azzal, hogy eladtam magamat. – Dimitri az ülés támlájára hanyatlott. Megbánta, mert fájdalmasan sziszegve előre dőlt. – Nagyjából egy hétre rá újból felhívtam a feleségemet, mert tudtam, hogy aznap érkezik meg az orvosi vizsgálat eredménye. A lényeg, hogy megint bementem az úrhoz pénzt kérni, annyira el voltam keseredve. Az úr elhajtott, itt már veszekedett is velem. Nem hagytam magam, másnap megint benyitottam hozzá. Ekkor lett elege, és vitt le a pincébe abba a szobába.

Korvin tudta, melyik szobáról van szó. Végigfutott rajta a borzongás, bele se mert gondolni, hogyan nézhetett ki a verés, és hogy milyen állapotban hagyták Dimitrit a betonpadlón. Volt egyáltalán valaki, aki ellátta a sebesüléseket? Apjáról és Gellértről ezt aligha tudta elképzelni.

– A rohadt életbe! – Dimitri váratlanul a kormányra csapott, olyan erővel, hogy Korvin ijedten összerezzent. – A gyerek halálos beteg, ez a disznó meg nem hajlandó segíteni!

Kezébe temette az arcát, mellkasából sírás tört elő. Bőszen törölgette a szemét, orrát, tekintetét elfordította, nem akarta, hogy a fiatalúr lássa a könnyeket.

Korvin tapintatosan másfelé nézett. Nem szólt rá a tiszteletlenül beszélő szolgára, pedig megtehette volna –, inkább a terminál bejáratára függesztette tekintetét, várta, mikor bukkan elő édesanyja.

– Apu egy szemét alak – mondta halkan. – Talán anyu tud segíteni.

— Az úrnőnek már így is rengeteget köszönhetek. Aligha hiszem, hogy... — Dimitri hirtelen elharapta a szó végét.

— Te meg miről beszélsz?

Nem csikarta ki a választ a szolgából, mert a következő pillanatban szélvészként rohant ki a kocsiból és vágta be maga mögött az ajtót, és odarohant a magas, szénfekete hajú nőhöz, aki elvegyült a kifelé áramló tömegben. A légitársaság egyenruháját hordta, lakkcipője sarka határozottan koppant a betonon, ahogy lépdelt. A nyakába ugrott.

– Korvinkám, drágám – nevetett fel a nő. Előre hulló hajtincsét, amit rácsimpaszkodó fiának köszönhetett, hátrasimította. – Ugye nem kell aggódnom, hogy nem úgy viselkedsz, ahogy azt egy korodbeli morcos kamasztól elvárná az ember?

– Dehogy, anyu. – Korvin egy csókot nyomott anyja arcára, aztán elengedte. Egy úriember finomkodásával átvette tőle a gurulós bőröndöt, és előre engedte. A kocsi ajtaját is kinyitotta neki, mire az halkan nevetve beült a hátsó ülésre. Berakta a bőröndöt a sajátja mellé a csomagtartóba, majd beszállt a kocsiba édesanyja mellé.

– Mi ez a ruha rajtad? Tudom, jogász akarsz lenni, de attól még nem kell így öltözködnöd!

– Tetszik nekem, ennyi az egész – rázta meg hanyagul a vállát Korvin. – Nyugi, a suliba normál ruhát fogok felvenni.

A kocsi elindult, Dimitri szó nélkül, halkan szipogva vezetett. Korvinnak eszébe jutott a korábbi beszélgetés.

– Szólj már apunak, hogy ne bántsa Dimitrit! Nézd meg, csupa seb megint!

– Apád indok nélkül nem csinál ilyesmit. Mi történt?

Röviden összefoglalta mindazt, amit megtudott.

— ... és tudom, sokat segítünk neki, de ez nem elég.

– Dagobert. – Anyja lágy hangjába szigorú él keveredett, Korvin meglepetten felkapta fejét. Ritkán hallotta őt így beszélni. – Azt mondtam, hogy nem árulhatod el senkinek! A fiam sem képez ez alól kivételt!

– Nem árultam el, asszonyom! Esküszöm! Csak annyit mondtam el, amit úgyis megtudna az úrtól!

Korvin nem értett semmit. Tekintete pingponglabdaként pattogott ide-oda anyja és a vezetőülésben ülő Dimitri között.

– Hé, várjatok! Miről van szó? Mit nem tudhatok meg?

– Semmiség. Felejtsd el, kérlek.

Nem hitte el, hogy ez semmiség lenne. Dimitrit ugyanis még soha nem látta így szabadkozni anyja jelenlétében. Addig győzködte őt, míg az engedett a kérésnek.

– Ahogy azt te is tudod, minden alkalommal, amikor elmegyünk nyaralni, Dagobertet otthon hagyjuk. Beadhatnánk a nagypapádékohoz, de én azt mondtam, hogy valakinek vigyáznia kell a házra, apád egyetértett. Arról viszont nem tud, hogy ilyenkor mindig szólok a feleségének, az meg rendszerint feljön a fiukkal vidékről, és a házban vannak együtt, amíg vissza nem jövünk. A téli síelésekkor szintúgy. Hogy ne tűnjön fel a többletfogyasztás, a szüleim visznek ételt-italt, segítenek mindenben, amiben tudtak.

Korvin ámulattal telve hallgatta. Szája először meglepetten szétnyílt, majd határtalan örömöt tükrözve szélesre húzódott.

– Anyu, fantasztikus vagy! – Átölelte anyját, olyan erősen, hogy az alig jutott levegőhöz. – Csodálatos vagy! Mindig is tudtam, hogy te vagy a legjobb!

– Viszont – az asszonyság kibontakozott az ölelésből, jelezve, hogy még közel sincsen vége a történetnek –, az orvosi vizsgálatokat is rendszerint ilyenkor végzik el a Bethesdában, ezt is mi intéztük el. Ez a mostani vizsgálat eredménye aggaszt egy kicsit. Pontosan mi a helyzet?

Dimitri átvette a szót. Orvosi szakszavakkal dobálódzott, amiknek a jelentését Korvin csak megsaccolni tudta. Anyja ezzel ellentétben úgy tűnt, értette, miről van szó.

– És ez az új kezelés, amit mondanak – kérdezte –, mennyire biztos?

– Tíz-húsz százalék esélyt adnak az orvosok – Dimitri hangja megremegett, kormányt tartó keze lejjebb csúszott. – Asszonyom, könyörgöm, beszéljen az úrral! Már háromszor próbáltam, hiába!

– Meglátom, mit tehetek. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ha ilyen rosszak az esélyek, aligha hiszem, hogy Soma belemegy.

– De...! – Dimitriből megint feltört a sírás, keze vészesen reszketett. - Az esély az esély, akármennyire is legyen kicsi! Könyörgöm, asszonyom!

Olyannyira elvesztette a kontrollt saját maga felett, hogy anyjának rá kellett szólnia, húzódjon félre a kocsival, és adja át neki a vezetést. Az engedelmeskedve az utasításnak hátraült Korvin mellé, aki egyből hozzá simult, és vigasztalóan átölelte.

– Minden rendben lesz – mondta neki. – Megoldjuk valahogy!

Későn jött rá, hogy ölelésével valószínűleg csak fájdalmat okoz a férfinak, mert az nem viszonozta, hanem merev deszkalapként feszengett kényelmetlenül. Elhúzódott tőle, inkább a kezét fogta meg.

– Anyu – szólalt meg. – Vedd rá valahogy aput, hogy ne kínozza Dimitrit! Mondjuk, fenyegesd meg, hogy elválsz tőle! Talán így abbahagyja!

– Apád nem dőlne be ennek, tudja, hogy mennyire szeretem. Valami hihetőt találj ki!

Agyában a fogaskerekek még akkor is dolgoztak, amikor anyja ráhajtott a kocsival a hatalmas ház garázsfeljárójára. A szolga, még mindig sírástól duzzadt szemmel megragadta a poggyászokat, és bevitte a házba.

Korvin a feladott problémán gondolkodott továbbra is, miközben a bőröndjéből pakolta ki a családtagoknak hozott ajándékokat. Apjának egy pénzügyi elemzést taglaló vaskos könyvet, anyjának egy kézműves szappant, nagyszüleinek és Dimitrinek pedig egy-egy doboz karamellizált bombont hozott. Testvérének nem vett semmit. Azon se csodálkozott volna, ha a saját szobájában számítógépező Gellért észre sem veszi, hogy ők megérkeztek.

– Segítsek valamit, fiatalúr? – lépett be Dimitri a szobába. Az ajtót diszkréten becsukta maga mögött.

Korvin gyorsan a háta mögé dugta az ajándékot.

– Melyik kezemben van?

A szolga elgyötört arcán egy keserédes mosolykezdemény alakult ki. Az egyik kézre mutatott, mire Korvin előhúzta az ajándékot, és átnyújtotta neki.

– Nem volt időm becsomagolni – szabadkozott. – Remélem tetszik!

– Nagyon szépen köszönöm, fiatalúr! – Dimitri a fény felé fordította a dobozt, alaposan szemügyre vette. – Megtenné, hogy elteszi valahova biztonságba? Szeretném a fiamnak adni, amikor a legközelebb látom. Ha én teszem el, Gellért úrfi megtalálja, és ráteszi a kezét.

– Ha tudtam volna, neki is hoztam volna! – válaszolta Korvin. – Nem baj, majd legközelebb dupla adagot hozok.

Nevetés hangja ütötte meg a fülét. A sarkáig kinyitott, udvarra néző ablakhoz ment, és kinézett rajta. Apját és anyját vette észre, ahogy azok egymásba gabalyodva csókolóznak a teraszon. Elgondolkodva nézte őket, próbálta megérteni a kettejük között lévő különös kapcsolatot.

– Anyuék smárolnak – tájékoztatta a bőröndöt pakolászó szolgát. – Te érted őt? Hogy képes egy olyan embert szeretni, mint amilyen apu?

– A fiatalúr édesapja is nagyon szereti az úrnőt – válaszolta csendesen Dimitiri. – Tudom, furcsának hangzik, tekintve, hogy a fiatalurak előtt, meg előttem nem nagyon mutatják ki az érzelmeiket.

— Jaja, tök érthetetlen.

Korvin egy túlzott sóhaj kíséretében otthagyta az ablakot, és az íróasztalához ment. Pedánsan, egymásra téve ki voltak rakva a tizedik osztályos tankönyvek, amiket Dimitri még korábban elhozott az iskolából, és már be is csomagolta őket. Kezébe vette az egyiket, belelapozott, beszívta a friss könyvillatot. Alig várta már, hogy a szavak tengerébe süllyedhessen.

– Legközelebb ne köss be őket! Olyan fóliaszerűséget akarok a könyvekre, mint amivel a füzeteket csomagolod be.

– Ahogy szeretné, fiatalúr.

A csengő hangos visítása zavarta meg őket. Dimitri felállt a bőrönd mellől, és lesietett, hogy ajtót nyisson.

Korvin az ágyára huppant, lazán elnyúlva, kezét a feje alá téve gondolkodott. Hogyan lehetne meggyőzni az apját, hogy ne bántsa Dimitrit? És hogyan tudná abbahagyni az úszást? Már annak is örülne, ha nem kéne versenyekre járnia. A nagyiék, jutott eszébe. Talán nekik van valami jó ötletük! Előhúzta mobiltelefonját a zsebéből, és már félig beütötte a számot, amikor egy hangos női jajveszékelés ütötte meg a fülét.

Nem tudta, kihez tartozik a hang. Felpattant az ágyáról, lerobogott a falépcsőn. Hallotta, hogy Gellért is kijön a szobájából.

– Halott! A fiunk halott!

A küszöbön állva megtorpant, ahogy agya felfogta a súlyos szavak jelentését. Felismerte a nőt, Dimitri felesége volt, látta korábban a családi fotókon, amiket a férfi mutatott neki büszkén.

Aztán bejöttek a szülei a teraszról.

És elszabadult a pokol.